Finishben

A mai nappal nekem is elkezdődött a tanítás. Bár a két hónapos nyári gyakorlat már ide tartozott, ezzel a nappal vált teljesen biztossá és visszafordíthatatlanná, hogy ötödéves lettem. Végzős. Nagyon furcsa kimondani, leírni. Belegondolni, hogy nincs egy év, és átveszem a diplomámat, változik a nevem, és megszűnök diáknak lenni. Egyszerre jó és rossz, izgalmas és ijesztő.

"Az egyetemi éveid lesznek a legszebbek!" ,"Addig örülj, amíg diák vagy!"- hangzik el szüleink, rokonaink, ismerőseink szájából ez a két mondat. Nem vonom kétségbe, hogy ez sok esetben, vagy akár a legtöbb esetben így is van. De jelentem, nekem nem az eddigi egyetemi éveim voltak a legszebbek, és egyáltalán nem örülök annak, hogy én vagyok az egyik legidősebb a munkahelyemen dolgozó diákok közül. Kevesen vagyunk mi huszonévesek. Mintha ennyi idősen már nem illene diáknak lenni. Mintha elvárnák az emberektől, hogy ennyi idősen saját keresetük legyen, és magukat tartsák el. Nem egyszer tapasztaltam már a munkahelyemen, hogy az emberek azt hiszik, állandó dolgozó vagyok, aztán hatalmasra nyílik a szemük, amikor közlöm, hogy nem, én diák vagyok. Ők nem is gondolták volna.

A diákéletnek számtalan előnyt tulajdonítanak: sok szabadidő, nyári szünet, csak a tanulásra kell koncentrálni, nincs tulajdonképpeni felelősség semmiért, és még sorolhatnám. Ezek valóban léteznek, léteztek. Számomra már csak múlt időben, a gimnáziumi évek alatt. Valakinek az egyetemi évei alatt is megvannak ezek, ez kétségtelen. De nem nekem, nekünk, akik gyógyszerésznek tanulnak. Vagy orvosnak. Fogorvosnak. De megemlíthetnék minden olyan szakot, ahol nem engedik meg a lazaságot. Ahol minden nap valamilyen gyakorlatod van, amelyeken beugrót íratnak az óra elején, ahol egy félévben összesen 23 zh-t kell írnod, ahol majd' minden napodat jegyzőkönyvírással töltöd, ahol éppúgy elvárják a folyamatos készülést, mint a gimiben, akkora anyagmennyiségekkel egy-egy zh-ra, mint anno az érettségi volt. Nem, nem örülök neki, hogy olyan dolgokkal töltöm az állítólagos legszebb éveimet, amit soha nem fogok használni a való életben.

Diákmunka. Jó dolog a szabadidőt hasznossá tenni. Pénzt keresni, kis önállóságra szert tenni, segíteni a szülőket, és a maradékot szabadon elkölteni. Én mégis szeretném már magam mögött tudni. "Majd megtudod, ha rendesen dolgozol...". Rendesen dolgozom. Most is. Kevesebbet adózom, de ha időm engedi, 6-8 órát vagyok bent. Vagy 10-et. Nyáron a gyakorlattal együtt egy héten kétszer napi 10-11 órát dolgoztam. Mondhatjuk úgy is, hogy két állásom volt. Mi is az, amit meg kéne tudnom?

Az, hogy milyen érzés az, amikor az ember csak ledolgozza a napi 8 óráját, és ezzel kész, letudta a napi teendőit (ha a ház/lakás körüli dolgokat nem számoljuk). Milyen az, amikor hazaérve nem tankönyvet vesz a kezébe, hanem egy regényt. Nem a másik munkahelyére megy, hanem színházba, koncertre, szórakozni.

Lehet azt mondani, hogy ezt eddig is megtehettem volna. Meg. De a féléveim bánták volna, és még hosszabbra nyúlik a legszebbnek kikiáltott öt évem. Elég hosszú volt ez így is. Most, a vége előtt nem sokkal, még inkább hajtanám, hogy legyek túl rajta, legyen vége. Akkor is, ha nem tudom még pontosan, merre tovább a nyáron. Akkor is, ha nehéz magamat elképzelni, ahogy ott állok a tára mögött, és felügyelet nélkül, egyedül szolgálom ki a beteget, vagy ahogy egy gyógyszer törzskönyvezésében segítek, akár még orosz nyelven is, vagy ahogy egy klinikán állok egy beteg ágya mellett, a gyógyszereléséről társalogva az orvosokkal. Nem látom még ezt. Nagyon távolinak tűnik. Talán azért, mert kiszámíthatatlan. Az egyetemi években az volt a jó, hogy öt évre előre tudtam, mi fog rám várni, fel lehetett készülni rá, megfogadni a felettem járók tanácsait, stb. Egyelőre lehetetlennek tűnik felkészülni arra, ami egy év múlva vár. Őrült nagy kontraszt. Mégis várom, hogy eljöjjön. Azt, amikor én adom oda a 3%-os kupont a pénztárban ülő diáknak.

Női magazinok kontra Szumi

Igen, időnként olvasok női magazinokat. Nem mintha nem lenne jobb dolgom, vagy túlzottan adnék arra, amit ezekben írnak, inkább csak a napi aktuális bullshit-szükségletem kielégítése végett. Kell valami, aminek ellentmondhatok, amivel vitatkozhatok, amiről az jut eszembe, hogy "márpedig nincs igazatok!". Főként megjelenést, öltözködést elemző témákkal vagyok így. Tulajdonképpen ezek a magazinok az átlagosnak nevezett lányoknak/nőknek szólnak, nem nekünk, szubkultúra tagoknak, ahol valamilyen szinten dress code van. Mégsem mi vagyunk az egyformák, hanem ők. Mert követik ezeknek a magazinoknak a tanácsait, hogy hogyan legyenek "trendik", egyszóval semmilyenek. Időnként megnézem, hogy a nagyvilágban épp mi számít trendinek, (elvégre nem mondhatok véleményt valamiről, amit nem ismerek, nem igaz?) és azt látom, hogy hódít az egyszerűség, a semmitmondó darabok, amiket "hangsúlyos kiegészítőkkel" dobnak fel, hogy "kitűnjenek a tömegből". Na de ha mindenki ezekkel akar kitűnni a tömegből, akkor az egész megint egy nagy tömeggé válik, amiben megint mindenki ugyanolyan.

Sosem szerettem tömeggyártmány lenni, valamilyen szinten akkor is kilógtam, amikor mainstream kinézetre kényszerítettek.  Alapvetően nem szeretem most sem, ha beleszólnak az öltözködésembe, vagy bármibe, ami a kinézetemmel kapcsolatos, építő kritikát viszont szívesen fogadok. Lehet azt mondani, hogy ne érdekeljen senki véleménye, szerintem viszont igenis fontos, hogy másvalaki hogy lát kívülről. Lehetséges, hogy én nagyon jónak találom az aznapi szettemet a tükörben, míg valaki más megjegyzi, hogy hé, ez téged kövérít! Nem ebből a célból indult, de most már részben az ilyenek elkerülése végett is fotózom minden reggel az aznapi szerelésemet, majd néhány hónap múlva végignézem az összes képet. Kis idő távlatából látom, ha valami rossz volt, és fogom a fejem, hogy ez egyáltalán hogy jutott eszembe, és hogy miért is nem szólt nekem senki, hogy ez így nem jó?! Ebből a szempontból nézve a női magazinok tanácsai még hasznosnak is tűnhetnek, hiszen folyamatosan jönnek ki listák arról, hogy most éppen mi számít hatalmas bakinak, a másik oldalon pedig ezek megoldásait is megtalálhatjuk. Ebben a bejegyzésben összeszedem a kedvenceimet: tanácsokat, amiknek az ellenkezőjét nagyon is betartom saját magamon, illetve bakikat, amik az én szememben nem azok, hanem igenis jól néznek ki.  Ahol lehet, igyekszem képpel is bemutatni.

1. Fekete hajhoz ne öltözzünk teljesen feketébe, hacsak nem goth hatást akarunk elérni. Hát, én pont hogy azt akarom elérni. Bocsi!

2. Ha vörös a hajad, ne vegyél fel pirosat, mert narancssárgának tűnhet. Tényleg? Én nem így látom.

Egy természetes vörös, vagy egy ahhoz hasonló árnyalatú haj tényleg narancssárga lenne, de a pirosas árnyalatúak biztos nem. 

3. Ha alacsony vagy, ne vegyél fel hosszú szoknyát, mert elveszel benne. 163 cm vagyok.
Először is, élvezem, hogy ez a szett összenyom. 

Másodszor viszont ez a szett pont magasabbnak láttat.

Magyarul, ha valaki nem akar kisebbnek látszani, akkor vegyen egyenes vagy sellő fazonú szoknyát, földig érőt, ha úgy tetszik.

4. Ne vegyünk miniszoknyát kivágott felsővel, mert közönséges hatást érünk el vele. Nem feltétlenül; attól is függ, ki viseli, és hogy az említett két ruhadarabot hogy válogatták össze. Ha nagyon összeillenek, vagy esetleg egy szettet alkot a kettő, mi is a gond vele? 

 FEZEN-re menet ebben a szerelésben (a magassarkú helyére képzelj egy balerinacipőt!) egy lány azt mondta nekem, hogy nem tudja eldönteni, hogy a szoknyám tetszik neki jobban, vagy a hajszínem.

5. Hangsúlyos szemsmink és rúzs ne legyen egyszerre. Egy goth nőn?

6. A kilógó melltartópánt ciki. A szilikonpánt is. Részben tudok egyetérteni. Na de mi van akkor, ha észre sem lehet venni, hogy az nem a ruha pántja?

Van az az eset, amikor nem megoldható a pánt levétele, cseréje. 

Ha pedig úgy adódik, hogy nagyon elütne, akkor hozzáadok a szereléshez egy bolerót, és máris jó. 

A végére tartogattam az igazi kedvencemet, amit sajnos vagy nem sajnos nem tudok illusztrálni: ez pedig a következő: Randira a macskaköves utcákra semmiképpen ne vegyünk fel tűsarkút, helyette vegyünk bátran egy sportcipőt.

Hogy micsodát? Randira azért a legtöbben kicsit csinosabban öltöznek fel; ehhez egy sportcipőt? Csak azért, hogy ne bukdácsoljon az ember lánya a macskakövön? Balerinacipő, emberek! Értem én, hogy próbálunk egyediek lenni, de véleményem szerint ez minden, csak nem ízléses. Lehet egyszerre vadnak és nőiesnek lenni. Az viszont nem így néz ki. Az a mini tüllszoknya bakanccsal, plusz-mínusz neccharisnya. Szerintem.

Ezek mellett van néhány dolog, amit ilyen helyen olvastam, és betartok:

• A cipő mindig sötétebb, mint a harisnya.
• Két színnél többet sosem hordok egy szettben. Legtöbbször feketét és még valamit viselek.
• Sosem egy szín van a szemhéjamon.
• Az anyagok összhangban vannak egymással. 
• Páratlan számú kiegészítő. Nyakláncból vagy egy, vagy három. A gyűrű konstansan öt. 

+1: Saját őrület: Sokféle parfümöm van, különböző színű üvegben. Amilyen színt éppen viselek, ugyanolyan színű üvegből fújok magamra.

És most jöhet hideg-meleg, egyetértés, egyet nem értés.