Translate

2019. december 31., kedd

Dean R. Koontz - Az éjszaka hangjai

Az év utolsó könyve, az év utolsó blogbejegyzése. Ezt a könyvet karácsonyra kaptam, és elég rövidnek tűnt ahhoz, hogy hogy Niki könyve után még idén be tudjam fejezni (december 29-31 között olvastam). Többre már nem fogom ezt mondani néhány órával az év vége előtt.


Kiadó: Animus
Kiadás éve: 1997
Oldalszám: 324
Fordító: Süle Gábor

A fülszöveg:
„A szemérmes, tartózkodó Colin és a népszerű, lányok kedvence Roy jó barátok. Colint szinte elbűvöli a sikert sikerre halmozó Roy, de igen különösnek tartja, hogy Roy egyszercsak arról kezdi faggatni: ölt-e már életében. Vonzalma ugyanakkor töretlen marad élete első barátja iránt, s gyanútlanul belemegy a vérszerződésbe is, mellyel örök szövetséget kötnek egymással. Aztán egy közös fürdőzés Colinék medencéjében… Miért borítják sebhelyek Roy felsőtestét? És miért akarja Roy újabb és újabb szörnyűségekkel erősíteni a vér pecsétjét szerződésükön? Colin a titok nyomába ered, hogy megmentse mindkettőjüket…“

A szerző nevét már hallottam, tudtam, hogy sokan dicsérik, de eddig nem olvastam még egy művét sem. A fülszöveg alapján jó kezdésnek tűnt, a történet izgalmasnak ígérkezett. Kicsit többet vártam tőle, mint ami végül kisült belőle, de összességében nem volt csalódás.

Maga a történet egyszerű, két tizenéves fiú barátságáról és annak lélektanáról szól. A két srác jellemét tekintve ég és föld, találóbban tűz és víz. Végletesen jó és rossz tulajdonságokkal rendelkeznek. Számomra az elején mindkettőjük taszító volt. Roytól iszonyodtam a gyilkosság iránt érzett vonzalma és az elmesélt tettei miatt, Colin pedig épp a nyámnyilasága, szinte már lehetetlen ártatlansága és naivitása miatt volt ellenszenves. A történet előrehaladtával ez változott, Colin jellemfejlődése látványos, és abszolút pozitív irányú. Roynál ezzel szemben csak az utolsó oldalakon látunk változást és bármilyen emberi reakciót. Colin anyját pedig nem egyszer tudtam volna felpofozni a viselkedéséért és a vakságáért. Mondanám, hogy ilyen szülő egyszerűen nem létezik, de tudom, hogy sajnos mégis.

A barátság az elején szinte idilli, de érződik benne az, hogy Roy igyekszik Colint manipulálni, kihasználni a naivitását, majd bekövetkezik a kiszámítható, szinte már várt összetűzés. Amerikai filmek sajátossága az, hogy kezdetben minden szép és jó, a végéhez közel össze kell veszni, majd a legvégén kibékülni. Nagyjából ezt látjuk ebben a könyvben is, ami egy kissé bárgyúvá teszi. Roy nagy titkát is más jellegűnek képzeltem el; én azt vártam volna, hogy vérfarkassá változik, vagy ilyesmi. Persze, a valóságos titok sem kisebb dolog ennél, de a várakozások miatt kevésbé tudtam értékelni. A lezárását is túl egyszerűnek ítéltem meg, túl sok maradt az elvarratlan szál.

Kedvenc idézet:

„A lelke mélyén mindenki gyilkos.”


Összességében azt mondhatom, hogy egynek jó, még fogok esélyt adni a szerzőnek, hogy jobban megismerjem a stílusát – hogy rájöjjek, tényleg ennyire egyszerű, vagy csak ennél a regénynél van így.

A jövő évre tervezett könyvekről az újévi bejegyzésben fogok szólni.

4/5


Bogár Nikolett, Túry Ferenc - A divatipar és az evészavarok. A kifutók veszélyei

Az év végi kihívások teljesítése után még maradt annyi nap az évből, hogy néhány rövidebb kötetet elolvassak, ezzel növelve az elolvasott könyvek és az oldalak számát. Azt akartam, hogy a zsúfoltság ellenére ez a könyv még mindenképp beférjen idénre.

A kifutók veszélyei

Kiadó: Semmelweis Kiadó
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 180

 A fülszöveg:
„A kötet a modellvilágba kalauzolja olvasóit személyes élmények és
a modellek körében végzett felmérés adatai alapján. A modellek életének hétköznapjai korántsem olyan vonzóak, mint azt a laikus közönség gondolja.
A testalak kontrollálásának feladata igen sok modell esetében napi nehézséget jelent. Ennek következménye a modellek körében gyakori evészavarok megjelenése. Az anorexia nervosa a kóros soványsággal, a bulimia nervosa pedig a túlevésekkel és önhánytatással járó pszichiátriai kórkép. Jól ismert, hogy az evészavarok kialakulásában a modern kor karcsúságideálja kifejezett kockázati tényező. Ezt az ideált pedig a divatot kialakító személyek tartják fenn, s a modellek közvetítik. Természetesen a divat alakítása nem tudatos folyamat, hanem az aktuális kulturális közeg eszményeinek felel meg. Komplex jelenségről van tehát szó, amelyben sok szereplő vesz részt, s a felelősségek is több színtéren oszlanak meg.
A kötet igyekszik a divat jelenségének társadalmi-kulturális hátterét is megvilágítani. A karcsúságideál tekintetében az emberi test értéke is előtérbe kerül: mennyire fontos az, hogy egészséges testet tartsunk fenn, illetve mennyire élhetünk vissza a testünkkel? Továbbá: mennyire élhetnek vissza mások a testünkkel bizonyos kulturális ideálok jegyében? Mi a teendője az egészségpolitikának, milyen szabályzókra van szükség, hogy az egészség fenntartása alapvető érték maradjon? A kérdések egyszerűeknek látszanak, de nem azok: egy sokszereplős játék részesei vagyunk, ahol a játékszabályok nem mindig tiszták. Komoly bioetikai kérdésekről van szó.
A divatipar nyomása nem csupán egy kulturális szegmens problémakörét jelenti, hanem a modelltanulás folytán igen erős hatása van az átlagnépesség testalakjára, s meglehetősen közvetlen módon az egészségi állapotunkra is. A divatmodellek alkalmazásának szabályozása tehát népegészségügyi vonatkozásokat is jelent. Ha a könyv hozzájárul ahhoz, hogy ez a szándék az egészségpolitikai döntéshozókban is erősödjön, megérte megírni. (A szerzők)”

Nehéz nem elfogultnak lenni az értékeléssel, ugyanis az első szerző, Bogár Nikolett csoporttársam volt az egyetemen. Nagyon kedves, értelmes lány, hihetetlen, mikre képes (pl vizsgaidőszakban), az életmódja is rendkívül motiváló. Ugyan nem tartoztunk egymás legközelebbi barátai közé, jóban voltunk, és a bizalmába fogadott annyira, hogy mesélt nekem a könyvben is olvasható személyes élményeiről, problémáiról. Épp ezért nagyon örültem, amikor ez a kötet megjelent, először angol nyelven.

Már ekkor eldöntöttem, hogy meg fogom venni, és el fogom olvasni. Sajnos ezt elég sokáig sikerült elhúznom (Nikitől innen is bocsi!), egészen addig, míg a magyar kiadás is napvilágot látott. Ezt jelzésnek vettem, hogy most már nem halogathatom, így karácsony előtt megrendeltem, és meg is érkezett. A Viharsziget befejezése után, december 25-én el is kezdtem, és 29-én éjszaka (röviddel éjfél után) be is fejeztem – a viszonylagos lassúság a december 28-i Igazából karácsony fellépésnek és a megelőző napon a hosszú próbának köszönhető (amit természetesen nem bánok, hiszen fantasztikus volt).

A kötetben leírtak számomra kevés újdonságot adtak, mivel egy részükről tudtam Niki és a tanulmányaim által, és más részükről is volt némi fogalmam vagy legalább elképzelésem, amelyek a könyv elolvasása által megerősítést nyertek. Laikusok számára viszont mindenképpen hasznos információkkal szolgál. Tisztázza az evészavarok fogalmát – melyik mit jelent pontosan, miről lehet felismerni, és milyen populációban (kik között) a leggyakoribb.

Niki karrierútja egyszerre érdekes és megdöbbentő. Nem kimondottan maximalistának ismertem meg, de azt én is láttam az egyetemi éveink alatt, hogy a legjobbra törekedett mindenben, amihez csak hozzányúlt, természetesen sikerrel. Ez látszik a fejezetben leírtakban is. Szépen bemutatja azt is, mennyire képes az ember tudata beszűkülni, és csak a testméreteire koncentrálni, ha stressznek teszik ki, miket képes ilyen állapotban megtenni a cél érdekében, amik egy hétköznapi embernek eszébe sem jutnának – például a kar és a comb vastagságának mérése a hüvelyk- és mutatóujjak segítségével. Megjegyzem, amikor erről olvastam, a módszert én is kipróbáltam, és jót nevettem magamon, amikor tapasztaltam, hogy a csuklómat sem érem át a hüvelyk- és a mutatóujjammal, két-két ujjam pedig a vádlimnál megakad. Megállapíthatom, hogy topmodell már nem leszek – amúgy is túl alacsony lennék…

A számomra ismeretlen és még megdöbbentőbb dolgok abban a fejezetben jöttek elő, amelyben a most dolgozó és korábbi modellek, ügynökök és tervezők által kitöltött kérdőív eredményeit elemzik a szerzők. Azt láttam, hogy szinte az összes modell ugyanazokkal a problémákkal küzdött, mintha az alapszemélyiségük teljesen egyforma lenne –szorongó, kvázimaximalista, elégedetlen. Ez kevésbé lepett meg, mint az ügynökök és a tervezők hozzáállása.

A modelleket szinte csak vállfaként kezelik (ezért is vannak az egyenméretek, egyforma smink, egyforma haj, és a kifutón is emiatt kell a legegyszerűbben, kifejezéstelen arccal végigvonulniuk), mert a bemutatókon a ruha a lényeg, nem pedig a modell. A gond ezzel az, hogy jó esetben nem a vállfa fogja megvenni és viselni a bemutatott ruhát, hanem hús-vér nők, akik a legkevésbé sem hasonlítanak a modellekre. Emiatt a ruhák rajtuk egyáltalán nem úgy fognak állni, ami további konfliktusokhoz vezet a fogyasztók részéről – a modellen olyan jól állt, rajtam miért nem, én biztos túl kövér vagyok, stb.

Ebben és a szigorú méretkövetelményekben maguk a modellek is változást szeretnének. Utóbbi esetében a legtöbben bizonyos fokú rugalmasságot szeretnének; pl. az elvárt 90 cm-es csípőméret helyett egy tágabb tartományt adjanak meg, és ne utasítsanak el egy munkától senkit azért, mert fizikailag lehetetlen 90 cm-re vagy az alá tornázni a csípőméretét . Ha arra gondolok, hogy nekem a 163 centimhez van egy közel 100-as csípőm, belegondolni is szörnyű, hogy egy 180 cm magas nőtől 90-et vagy az alatti méretet követelnek meg . Nagyjából lehetetlent kívánnak. Az én olvasatomban ez nagyfokú dilettantizmusról (hozzá nem értésről) tesz tanúbizonyságot. Mintha a tervezőknek és az ügynököknek fogalmuk sem lenne arról, hogy néz ki és hogyan működik a női test – az egyik megkérdezett modell is hasonlóképpen nyilatkozott. Másvalaki pedig azt mondta, hogy amíg homoszexuális férfiak terveznek ruhákat nőkre, addig nagy változás nem is lesz várható. Nem magával a szexuális irányultsággal van a baj (mindenki azt szeret, akit akar), hanem azzal, hogy emiatt a férfias alakot tartják ideálisnak – keskeny derék, keskeny csípő -, ami egy nőnek talán a legkisebb valószínűséggel van.

Meglepőnek találtam azt is, hogy a divatiparban mennyire más léptékekkel mérnek: a 75/C-s mellméret túl nagy (ami még leglepőbb, hogy ezt szilikonnak nézték – megint csak dilettáns módon), a 27 éves pedig már érett korú. Előbbi a fent leírtak alapján érthető, utóbbi pedig abból a szempontból válik érthetővé, hogy a lányok jóval korábban, 13-14 évesen kezdik a modellszakmát. Kétszer ennyi idősen, vagy még korábban általában már abbahagyják.

Szemléletváltásra van szükség tervezői és ügynöki oldalról is, de véleményem szerint a legnagyobb változást fogyasztói nyomásra lehetne elérni. Ha nem lenne kereslet a betegesen sovány modellekre, a kínálat is előbb-utóbb csökkenne. Ha az egészséges testképet közvetítenék, szintén lehetne változás. Ez nagyon fontos lenne, mivel nem csak a modellként dolgozó fiatal lányok és fiúk, de az őket követő és bálványozó tizen- és huszonévesek egészsége van veszélyben a divatipar embertelen követelményei miatt.

Összességében hasznos olvasmánynak találtam, negatívumként jegyezném meg bizonyos (szak)szavak használatát, amelyek laikus olvasónak nem biztos, hogy értelmező szótár nélkül mondanak valamit (pl. implicit és explicit), illetve számomra zavaró volt a zárójeles forrásmegjelölés mondat közben vagy a mondat végén. Ez kissé megakasztja az olvasást, célszerűbb lenne ezeket lábjegyzetként kezelni, vagy számokkal megjelölni, ha már a kötet végén úgyis van irodalomlista. Tankönyvként, szakkönyvként kezelve egyik sem gond, de ha a nagyközönségnek is szánják a szerzők, kevésbé szerencsés.

Végezetül: büszke vagyok arra, hogy ismerhetem Nikit, és rá is, azért, amit eddig elért az életében, és ezért a könyvért is. Innen is további sikereket kívánok Neked! J

4/5


2019. december 26., csütörtök

Élményt ajándékoztam karácsonyra

A családomnál mindig is nagy hagyománya volt a karácsonynak. Én magam ugyan a napfordulót ünneplem, s igyekszem ehhez egy saját hagyományt kialakítani, de tisztelem a régi családi hagyományt is.

A karácsonyhoz jó ideje hozzátartozik az ajándékozás is családon belül, ebből mi sem maradtunk ki. Amíg gyerekek voltunk, az ajándékokat csak kaptuk, amióta nekem és az öcsémnek is van saját keresete, már adunk is – a szüleinknek, egymásnak, és természetesen a párommal is ajándékozzuk egymást.

Az ajándékok kiválasztása és az azzal járó stressz sokaknak ismerős lehet; valakit könnyű ajándékozni, de biztosan mindenkinek van olyan hozzátartozója, akinél ez minden évben gondot okoz. Az idei ajándékozás nálam rendhagyónak számít, ugyanis az eddigiektől eltérő ajándékokat adtam.

Úgy döntöttem, akinek csak lehet, élményt fogok adni. Így az ajándékul szánt könyvek közé koncertjegy és rally tesztvezetés is került. Én boldog voltam, mert ezeket egyszerű megrendelni és kiszállíttatni, csomagolni sem kell, legfeljebb egy díszborítékba, és nagy helyet sem foglal, ha el kell vinni őket a családtagoknak. A családtagok pedig azért voltak boldogok, mert az érdeklődésüknek megfelelő ajándékot kaptak, ezen belül olyat, amit biztosan tudnak hasznosítani. Fizikai formában ugyan nem feltétlenül marad meg, mert a jegy elveszik, de fotókat lehet készíteni az eseményről, amelyre azt kapták.

A döntésemhez az vezetett, hogy meguntam az olyan tárgyak keresgélését, amelyeket a családtagjaim használni tudnak és fognak is. Nem szeretek haszontalan ajándékot adni, és egy idő után egyre nehezebb olyat találni, ami hasznos is, és még nem rendelkezik vele az adott családtag. Az élmény ebből a szempontból is jobb. Az élménypláza és a feldobox honlapjai tele vannak jobbnál jobb lehetőségekkel, és a pénztárcánk terhelhetőségének megfelelően választhatunk a különböző belépőjegyek, szállások és egyéb élmények közül. Az egyetlen hátránya a bőség zavara; ez is jó lenne neki, az is érdekelné, amaz is… De vannak születésnapok, évfordulók, egyéb alkalmak is, amelyekre ugyanúgy jók lehetnek. A kuponok, jegyek ugyan korlátozott érvényességűek, de általában szűk egy éven belül kell elhasználni őket, az időpontot egyénileg lehet eldönteni és egyeztetni.

Ezúton arra biztatok mindenkit, hogy aki teheti, ajándékozzon élményt! Kevesebb stressz, nagyobb öröm. J

blessings

2019. december 25., szerda

Na de ki az a 67? - Dennis Lehane: Viharsziget

A Viharsziget elolvasása volt az utolsó, idén teljesítendő molyos kihívás tárgya. Azon kivételes esetek közé tartozik, ahol a filmet korábban láttam, később szereztem tudomást a könyv létezéséről – ahogy az a nekem tetsző filmeknél lenni szokott. A könyv természetesen azonnal várólistára került, és sokáig ott is maradt. Egészen addig, míg idén meg nem néztem újra a filmet és rá nem találtam a kihívásra. Ez utóbbi is viszonylag későn volt, és nem is maradt sok időm a teljesítése (mivel a Bill Hodges-trilógiára szólót is későn találtam meg, és azt is vállaltam), de nem is volt rá szükség. December 23-25 között olvastam.



Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 328
Fordító: Totth Benedek

A fülszöveg:
„1954 nyarán Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró és újonnan kinevezett társa, Chuck Aule megérkezik a Viharszigetre, melyen egyedül az Ashecliffe Elmegyógyintézet áll. Feladatuk, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, aki egykoron szörnyű bűnöket követett el, és most titokzatos módon tűnt el a bezárt cellájából. A szigetre azonban pusztító hurrikán csap le, a rejtélyek és a megválaszolandó kérdések pedig egyre sokasodnak. Hogyan szökhetett meg valaki a zárkájából, és hol rejtőzhetett el a kietlen szigeten? Ki hagyja hátra a titokzatos üzeneteket a nyomozók számára? Mi történik valójában a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és mit keresnek ott felfegyverzett őrök?
Minél közelebb kerülnek a nyomozók a titokhoz, annál inkább úgy érzik, a megoldás folyamatosan kicsúszik a kezeik közül. Vajon csak képzelik, vagy tényleg mindenki az őrületbe akarja kergetni őket? Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de minduntalan falakba, nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. A végső igazságért pedig talán mindent fel kell áldoznia.
Dennis Lehane regénye 2003-as megjelenését követően szinte azonnal kultikussá vált, számos irodalmi díjra jelölték, és meghatározta a következő évek trendjeit – nem csak az irodalomban. A kötetből 2010-ben Martin Scorsese forgatott felejthetetlen filmet Leonardo DiCaprio főszereplésével.”

A cselekmény nem tartogatott sok újdonságot számomra, de ez nem vett el semmit az olvasásélményből. Sokkal inkább az adaptációval való összehasonlításra fókuszáltam, és megállapítottam, hogy igencsak jól sikerült. A párbeszédek szinte szó szerint ugyanazok, és majdnem minden mozzanatot meg is örökítettek. Teddy álmaira nem emlékszem tisztán a filmből, azokban nem vagyok biztos, hogy tökéletesen pontosak. A többi eseményhez viszont nem is igen lehet hozzányúlni; ha azon változtatnak, elveszik a lényege. Az egy kicsit zavaró volt az olvasásban, hogy nehezen tudtam elvonatkoztatni a filmben látott helyszíntől, és DiCapriótól. A többi szereplő esetében viszont nem a filmbeli karaktereket láttam, így akár az is elképzelhető, hogy magamtól is hasonlóan képzeltem volna el a szigetet és Teddyt.

A történet eleje teljesen tiszta, körülbelül félúton kezd el bonyolódni. A film ismeretében nem volt nehéz felfedezni azokat az elejtett mondatokat, amelyek arról árulkodnak, hogy Teddyvel valami nem egészen stimmel. Ahogy haladunk előre, és főleg a negyedik nap eseményeinél egyre nehezebb követni, mi a valóság, mi az álom és mi a hallucináció. Ezzel tökéletesen bemutatja, hogyan működik egy nem kezelt skizofréniás beteg elméje.

A betegség bizonyos fokú ismeretében, és gyógyszerészként még egy fokkal érdekesebb a téma. Találkoztam skizofréniás beteggel az egyetemen, egy választható tantárgy keretein belül – egyik héten még gyógyszeres kezelés nélkül, vagy a kezelés elején (már pontosan nem emlékszem), a következőn pedig úgy, hogy már a kapott gyógyszer elkezdte kifejteni a hatását. Ég és föld volt a különbség. A betegség alapvető sajátosságait első kézből tapasztalhattam meg általa, így azt mondhatom, hogy a könyvben leírtak és a filmben bemutatottak megfelelnek a valóságnak. Gyógyszerész végzettségem annyiban volt előny az olvasásnál, hogy a megnevezett gyógyszerek/hatóanyagok nevei konkrét jelentéssel bírnak számomra, kevésbé misztikusak, mint egy laikus olvasónak. A könyv így szakmai szempontból is érdekes.

A nyelvezete könnyed, és a pszichiátriában nem jártasak számára is tökéletesen érthető. Az események pörögnek, nincsenek üres járatok, és hosszú leíró részek, amelyek ezt megszakítanák, ezért gyorsan lehet vele haladni. A történet olvastatja magát, letenni a legegyszerűbben az egyes napokat elválasztó címoldalaknál lehet – már ha nagyon muszáj. Nekem nem igazán sikerült, csak az alvásigény, a karácsonyi vacsora és az ajándékozás miatt kellett abbahagyni az olvasást. A filmhez is újra megjött a kedvem, még idén szeretném megnézni.

Kedvenc idézetek:
„De vajon el kell-e veszítenünk a múltunkat ahhoz, hogy bebiztosíthassuk a jövőnket?”
„Maga szerint mennyi erőszakot képes egy ember elviselni, mielőtt végleg összeomlik?”

Ezek a kérdések már-már filozófiai jellegűek. A válaszokat nem tudom, azt viszont igen, hogy ez a könyv az egyik kedvencem lett; most olvastam először, de biztosan nem utoljára.

5/5



2019. december 23., hétfő

Stephen King - Agykontroll (Bill Hodges III)

Most fejeztem be. Le kell írnom, amíg a fejemben van. Le vagyok sokkolva.


Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 512
Fordító: Dranka Anita

A fülszöveg:
„Amikor egy sokszoros gyilkos ráébred, hogy a szellemnek hatalma van az anyag fölött.

Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru és társa, Holly Gibney egy öngyilkosság ügyében nyomoznak, amelyhez köze lehet Brady Hartsfieldnek, az ördögi Mercedeses Gyilkosnak.
Igaz, Brady öt évvel azelőtt, amikor többször is fejbe vágták a zsúfolt koncertcsarnokban, amelyet fel akart robbantani, olyan súlyos agysérülést szenvedett, hogy azóta is kórházban van, csak üresen bambul, és az orvosok szerint reménye sincs a gyógyulásra. Ám a 217-es szobában, ahol az ártalmatlannak tartott gyilkos vegetál, egy titokzatos, gonosz erő ébred, amely hozzásegítheti Bradyt, hogy bosszút álljon ellenségein – sőt az egész városon.

A Mr. Mercedes és az Aki kapja, marja után itt a Bill Hodges-trilógia csattanós fináléja, amelyben a hősöknek immár egy természetfölötti képességgel rendelkező, sátáni alakkal kell megküzdeniük életre-halálra.”

 A fülszöveg elég sokat előre vetít a történetből, épp csak azt nem lövi le, mi is Brady Hartsfield titokzatos új képessége. Én sem fogom, segítségképpen annyit árulok el, hogy a jelenséggel King már első regényében, a Carrie-ben is foglalkozott, itt viszont ennél tovább is lép, egy magasabb szint irányába.
Az előző kötettel ellentétben hőseink ismét főhőssé lépnek elő, ami határozottan előny – noha az Aki kapja,marját is imádtam úgy, ahogy volt. A folytatás természetesen a Mr Mercedes befejező sorai után várhatók is – ha Brady felébred a kómából és az anyját keresi, szinte biztos, hogy nem marad ennyiben a dolog. Nem gondoltam volna, hogy az események ilyen irányt vesznek.

A történet egy kicsit lassabban halad, mint az előző két részben; több a (tökölés) toporgás, jóval kevésbé találják meg az irányt, ami nem is csoda, tekintve, hogy a természetfelettire kezdetben egyáltalán nem gondolnak. Miért is tennék? Bill betegségének felszínre kerülése érezteti az olvasóval, hogy közeledünk a lezáráshoz, ugyanakkor kétségeket is ébreszt afelől, hogy tényleg sikerül-e megoldani az ügyet – lesz-e Billnek elegendő ideje rá.  

A szálak szép lassan bonyolódnak, s míg hőseink egyre kevésbé értik, hogy mi történik, előttünk annál világosabbá válik minden – köszönhető ez az első két kötetben is alkalmazott történetvezetésnek. Mi mindent látunk, mindenről tudunk, csak hátradőlve figyeljük, mikor és hogyan simul ki a cselekmény, és milyen lesz a megoldása. Stílusos lett, az egyszer biztos. A legvégét pedig megkönnyeztem.

Nagyon magával ragadott a könyv; ennek tudom be azt a jelenséget is, hogy az elmúlt napokban, amikor  lefeküdtem aludni, félálomban folytatódott az agyamban a történet. A szerkezetüket tekintve ugyanolyan mondatok lebegtek csukott szemem előtt, amilyeneket tizenöt perce olvastam, így nem tudtam eldönteni, melyik volt az igazi, és melyiket alkotta az elmém. Brady Hartsfield ilyenképpen két vagy három kellemetlen éjszakát is okozott nekem . Hasonlót eddig csak Craddock McDermott, a Joe Hill tollából származó A szív alakú doboz kísértete tudott elérni. Bradytől sem féltem, egyszerűen csak nem hagyott békén. Hogy stílusos legyek: belépett az elmémbe. Azért is igyekeztem minél gyorsabban elolvasni, hogy megszabaduljak tőle (december 12. és 23. között olvastam). Ma éjjel kiderül, sikerült-e.

A történet a maga Kinghez méltó módján egy elég súlyos problémával, az öngyilkossággal foglalkozik. Rávilágít arra, mennyire érzékenyek a témára a tizenévesek, és az úgynevezett bullying áldozatai, és mennyire nem vesszük észre mi, kívülállók, hogy baj van, és hogy azok, akik bajban vannak, mennyire nem mernek segítséget kérni. Sem a szülőktől, sem a barátoktól, még a telefonos lelkisegély szolgálattól sem (aminek a létezéséről talán nem is tudnak). Merjetek beszélni a problémáitokról! Mindig van megoldás!

Kedvenc idézetek:

„A brokkoli állítólag egészséges, mint minden olyan zöldség, aminek rossz íze van.”

„Egyetlen gyufa is képes kiváltani több ezer négyzetkilométert felégető bozóttüzet, ha száraz bozótra dobják.”

Most, hogy „A munka véget ért”, rövid időre elbúcsúzom a horrorkirálytól. Az Agykontroll a 35. könyve volt, amit olvastam, ami azt jelenti, hogy az életmű felénél járok. Mivel az idei évből már nem sok maradt, nem törném meg ezt a szép számot. A Viharszigetet még úgyis el kell olvasnom, és azon kívül is akadnak még szép számmal olvasatlan könyvek a polcomon.

Köszönöm az élményt és a fantasztikus trilógiát, Mr King! Találkozunk jövőre!

5/5



2019. december 15., vasárnap

Stephen King - Aki kapja, marja (Bill Hodges II)

Folytatódik a Bill Hodges-trilógia, az Aki kapja, marja című kötettel. Az első kötet nagyon tetszett (a szövegre kattintva elolvasható, mennyire), ezért bíztam benne, hogy a másodiktól is hasonló élményeket kapok. S bár ennek az olvasása egy kicsit hosszabbra nyúlt (december 4. és december 15. között olvastam), nem csalódtam benne, sőt. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.


Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 504
Fordító: Bihari György

A fülszöveg:

A Mr. Mercedes-ben bemutatkozó hősök eklektikus hármasának főszereplésével itt a mesteri, lélegzetelállító folytatás egy olvasóról, aki túlzásba viszi a rögeszmés rajongást egy emberkerülő íróért.
„Ébresztő, géniusz!” – így kezdődik Stephen King letehetetlen új regénye egy bosszúvágyó olvasóról. Az ébresztő John Rothsteinnek, az ikonikus írózseninek szól, aki megteremtette az imádott és világhírű Jimmy Goldot, de többé már nem publikál. Morris Bellamy pedig őrjöng, nemcsak Rothstein hallgatása miatt, hanem azért is, mert a nonkonformista Jimmy Gold eladta magát a karrierért a reklámszakmában. Morris megöli Rothsteint, és igen, a pénzt is kipakolja a széfjéből, de az igazi kincset azok a noteszok jelentik, amelyekben lehet még legalább egy Gold-regény.

Alighogy elrejti a pénzt és a noteszokat, Morrist nemi erőszakért bevágják egy szigorított fegyházba. Évtizedekkel később egy Peter Saubers nevű kamasz, akinek az apja súlyosan megsérült a Mr. Mercedes-merényletben, megtalálja a kincset, úgyhogy a Bill Hodges-féle csapatnak most Pete-et és családját kell megvédenie az egyre eszelősebb és vérszomjasabb Morristól, aki harmincöt év után kiszabadult, és követeli vissza a noteszait meg a pénzét.

King a Tortúra óta nem foglalkozott az olvasóval, aki addig bálványozza az írót, amíg baj nem lesz belőle. Az Aki kapja, marja nemcsak vérfagyasztó, bravúros krimi, de azt is bemutatja, hogyan formálja az irodalom az életet – jól vagy rosszul, most és mindörökké.

Az első oldalakon rögtön két gyilkosságnak lehetünk szemtanúi: végignézzük, ahogy Morris Bellamy megöli a kedvenc íróját, és újra átéljük a már ismert Mercedeses gyilkosságot, ezúttal másvalaki szemszögéből. Kevéssé ráznak meg könyvekben olvasott gyilkosságok, John Rothstein halála után néhány napig mégsem tudtam könnyű szívvel felvenni a könyvet. Sok elmebeteg karakterrel találkoztam már, ott van például Brady Hartsfield is az első kötetből a terrorista jellemvonásaival, valamiért Morris Bellamytól és az ő tettétől iszonyodtam jobban. Nehéz megmondani, melyikhez kell őrültebbnek lenni: behajtani egy Mercedessel a tömegbe, vagy megölni a kedvenc íródat a kiadatlan műveiért.  Mindkettőben van egyfajta fanatizmus, és bár az utóbbi csak egy ember ellen irányul, a lélektana sokkal rosszabb. Mindkettőnél van egy kattanás; csak míg Brady esetében bekattant valami, Morrisnál inkább az át a megfelelő igekötő. Érzékelhető a különbség, ugye?

Amikor már tudtam folytatni, az első kötethez hasonlóan lendületesen haladtam vele. Az eseményeket ugyanúgy kívülről szemléljük, mindenkiből látunk egy kicsit. Látjuk, mi zajlik Morris fejében és Peter Saubers fejében. Nem kell sokat agyalni a dolgokon, csak figyelni, mikor és hogyan érnek össze az események. Na meg, hogy mikor bukkan már fel Bill Hodges – valamivel a 200. oldal előtt, sokkal inkább mellékszereplőként. Szép a párhuzam Peter és Morris karaktere között: ugyanazon íróért rajonganak, és mindkettőjüket hatalmukba kerítik a noteszok – de mindkettőjüket másképp. Peter szándékai nemesek – a talált pénz névtelen feladásával a szülein, a noteszok eladásával a húgán szeretne segíteni, de nehéz szívvel válik meg olyantól, aminek a létezéséről csak ő és a könyvesbolt tulajdonosa tud. King remekül szemlélteti, hogyan képes összeroppanni egy ilyen titok súlya alatt egy tizenéves, aki nem akar segítséget kérni.
Morris szándékai pedig a tulajdonképpen végtelenül egyszerűek – ő csak el akarja olvasni a noteszok tartalmát, megtudni, mi lett kedvenc főhősével, ezért viszont a szar is le van szarva alapon bármit képes megtenni. Érdekes látni, hogyan fordul át a börtönből frissen szabadult ember, hogyan tér le a jó útról, amelyen először elindult.

Billt, Hollyt és Jerome-ot is nagyon jó volt viszontlátni,az előbbi kettőt állandó csapatként. A végén fennhangon szurkoltam nekik, hogy jöjjenek rá végre, mi is Peter Saubers titka. Természetesen ez az utolsó pillanatban történik meg.

Ugyan happy endet nem vártam, mégis meglepett a befejezés. Sajnáltam, hogy így kellett történnie, de érzek egy talán nem szándékos párhuzamot a Harry Potter vagy akár a Trónok harca végével: a jelképes tárgy elpusztulása jelzi számunka, hogy a sztorinak vége, emiatt itt nem lesz több galiba. Ugyanezt látom érvényesnek a noteszokra is.

Kedvenc idézetek:

„A szar is le van szarva.” – érdekesség, hogy ezt a bölcsességet a nagyszüleimtől is hallottam már, pedig ők biztosan nem olvasták ezt a könyvet.

„Egy jó regényíró nem vezeti a figuráit, hanem követi őket. Egy jó regényíró nem teremt eseményeket, hanem figyeli, ami történik, azután leírja, amit lát. Egy jó regényíró tudja, hogy ő titkár, nem Isten” – a kötetben pontosan ezt látjuk. Ergo, Stephen King jó regényíró. J

„Senki nem olyan vak, mint az, aki nem akar látni.”

A kötet elolvasása után megint egy kissé más szemmel tekintek az irodalomra – ezúton is köszönet érte Mr Kingnek és szereplőjének, Rickynek, a Hippinek, aki a következőt állítja:

„Az idő kegyetlenül elválasztja a hülyeséget a nem hülyeségtől”

A mondat irodalomra vonatkozott. És igen. Egyszer Stephen Kingről is ki fog derülni, hogy hülyeség-e vagy sem. Valószínűleg a választ már nem fogom megtudni, de remélem, hogy a nem lesz az.

Értékelés: 5/5
Értékelésre felkészül a trilógia befejező kötete, az Agykontroll.

2019. december 12., csütörtök

Korunk feminizmusa - áldás vagy átok?

Ma reggel egy kedves ismerősöm idővonalán találkoztam ezzel a képpel.

Bild könnte enthalten: 6 Personen, Personen, die lachen, Text

Nem ismerem a körülményeket, ahol és amikor ezek a mondatok elhangozhattak. Mindenesetre szomorúnak találom, hogy ilyen gondolatok valakiben megfogalmazódhatnak.

Korunk feminizmusáról elmélkedem. Megosztó téma következik; egyetérteni és egyet nem érteni, véleményt nyilvánítani szabad, de kulturált módon tegyük!

A feminizmust a nők jogaiért és egyenjogúságáért harcoló mozgalomként tartjuk számon.  Nagyon jó, hogy van, az aktivistáknak a ma élő nők is sokat köszönhetnek. Vannak ugyan területek, ahol még mindig harcolni kell számunka már alapvető dolgokért, de azt mondhatjuk, a fejlett világban elég jól áll a helyzet. Nem kuriózum, ha egy nő egyetemet végzett, sőt, bizonyos szakok gyakorlatilag elnőiesedtek, és az sem, ha egy nő magas pozíciót tölt be, s talán már a fizetések sem különböznek azonos munkakörben. Természetes, hogy van szavazati jogunk, és az is, hogy magunk választjuk meg, mikor és kihez akarunk férjhez menni (ha akarunk egyáltalán). Van még mit javítani: még mindig probléma például az utcai zaklatás, a családon belüli erőszak és bizonyos területeken a nők tárgyiasítása is – itt nem kell mindjárt a pornóiparra gondolni, elég, ha a reklámokat megnézzük, hisz „nőkkel mindent el lehet adni”. A mozgalomra épp ezek miatt változatlanul szükség van.

Hol itt a gond? Ott, hogy lassan a ló túloldalára esünk át. A fenti képen olvasható mondatok ugyanis egy szélsőséges irányzat megjelenését mutatják. „Egyenjogúságot akarunk! És női előjogokat!”- mondja az erről született mém. Az említett irányzat a nőket szinte felsőbbrendűként kezeli, és nem ritka a férfiak ellen irányuló nyílt gyűlölet sem. Jogos lehet a kérdés, hogy ha évszázadokig a férfiakat tekintették felsőbbrendűnek, akkor most miért ne forduljon a kocka? Hát azért, mert az sem volt normális – ezért törtek ki a lázadások. Meg akarjuk csinálni fordított szerepekkel is? Ugyan miért?  

Mert „minden férfi s*ggfej.” De ha egy férfi azt meri mondani, hogy „minden nő k*rva”, megsértődünk. Ha egyenjogúságról, nemek közti egyenlőségről beszélünk, miért gondoljuk azt, hogy csak az egyik oldal mondhat negatív kritikát a másikról? Az ilyesfajta üres sárdobálás egyébként sem vezet sehova, hacsak nem tovább szélesíti a szakadékot.

Mert nincs szükségünk férfira. Olyan erős, határozott, független nők vagyunk, hogy mindenhez is (!) értünk, még jobban is!

A gond csak az, hogy ez nem igaz. A férfiakra szükségünk van munkatársként, barátként, szeretőként, férjként… Akárhogy. Minden munkahelyi kollektíva jobban működik, ha már egy férfi is dolgozik ott. A saját nemükhöz vonzódó nőknek is vannak férfi barátaik. Nem kell és nem is lehet mindenkihez szexuálisan vonzódni, de vegyük észre, hogy nekik is vannak értékeik. Ahogy mi nem voltunk kevesebbek náluk, úgy ők sem kevesebbek nálunk. Ne hagyjuk, hogy elvakítsanak minket a gyűlöletkeltő mondatok! (Pláne olyan nőktől, akik láthatólag életükben nem szexeltek egy jót – és talán ez minden gondjuk forrása)

A férfiak és a nők mások. És ez így van rendjén. És nem is minden sztereotípia, ami annak látszik. Sokkal inkább biológia és kémia – mindannyian ismerjük a mémeket a férfi és a női agy működéséről. Valamiben ők jobbak, valamiben mi. Az egyik szakmát a férfiak képviselik többségben, a másikat a nők – de ahogy van programozó nő, úgy van műkörmös férfi is.  Az egyik személyiségjegy itt érvényesül jobban, a másik ott – de vannak karrierista nők és a családot előtérbe helyező férfiak is (akik például otthon maradnak a babával, hogy a karrierista feleségük visszamehessen dolgozni).

Ahogy Stephen King és Owen King elgondolkoztak azon, milyen lenne a világ, ha eltűnnének a nők (s ezt a Csipkerózsikák című közös regényükben le is írták), mi is elgondolkodhatnánk azon, hogy milyen lenne a világ, ha a férfiak tűnnének el. Szerintem határozottan unalmas.



2019. december 9., hétfő

Ki is az a billiomos? Van ilyen szó egyáltalán?

Az utóbbi pár napban igazi kommentcunamit indított el a Molyon egy nemrég megjelent könyv fülszövege, pontosabban annak egy szava. Penelope Bloom His banana című könyvének fülszövegében „egy billiomos banán”-ról esik szó. Többen gondoltuk, hogy a fordító szerencsétlen választása ez, mivel a fülszöveg akár a könyvből kivett részlet is lehetne. A művet nem ismerve tökéletesen hihető is. Kiderült azonban, hogy ez nem részlet, hanem egy külön megírt fülszöveg. Ennek értelmében már nem a fordítót kell szidni, hanem a fülszöveg íróját. Végül is mindegy.

No de ki is az a billiomos? Sokan úgy gondolhatják, hogy ilyen nincs is, csak az angol billionaire téves fordítása lehet. Valójában ez egy létező szó, csak nemigen használatos. Nem nagyon ismerünk ugyanis olyan embert, akinek a vagyona bármely valutában mérve a monumentális ezermilliárdos összegre rúgna. Egy billió. 1 000 000 000 000. 12 nulla. 1012. Ekkora számot felfogni sem vagyunk képesek, érthető tehát, hogy azt is elvetjük, hogy létezik akár egyvalaki is, akinek ennyi pénze van (Bill Gates-nek is "csak" 110 milliárdja van) – egyszóval, aki billiomos.

A félreértés abból adódhat, hogy a nagy számok elnevezése két különböző rendszer szerint történik a világon: az ún. short scale és long scale („rövid és hosszú skála”) szerint.

Melyik mit jelent? Figyelem, matematika következik!

A short scale az, amit angolul is ismerünk: million, billion, trillion, quadrillion, stb. Másképp, az –illion végződésűek. Így nevezik el a számokat például Kelet-Európában, az USA-ban, és Kanada angol nyelvű részein is.

Számokkal, szemléletesen:

Million: 1 000 000, 6 nulla.
Billion: 1 000 000 000, ezermillió, 9 nulla
Trillion: 1 000 000 000 000, ezerbillió, millió-millió, 12 nulla.

És ez így megy addig, amíg már nevet se tudunk adni neki. De. Van Centillion is.

Az elnevezés logikája: a végződés az –illion, ami az ezres helyiérték három 000-ját jelenti. Az előtag pedig attól függ, hány 000 található még a számban ezen kívül. A million esetében: 1 000 000 egy, a billion-nél: 1 000 000 000 kettő, a trillionnél pedig: 1 000 000 000 000 három.  A centillion esetében ez  száz lenne (és annyi is

Másképpen, aki a normálalakot, illetve a hatványokat kedveli: A million= 106, a billion=109, a trillion pedig 1012. A centillion pedig a 10303. Látható, hogy az egyes alakoknál a hatványkitevő 3-mal nő, azaz mindig egy ezressel, képletesen 000-val ő a szám. Ha ez eddig követhető és világos lenne, most jön a csavar.

A long scale ugyanis nem adja ilyen könnyen az –illion végződést, hanem közéjük ékeli az –illiard végződésű számokat, ezáltal elcsúsztatja azt, hogy melyik alakon milyen számot is értünk. Magyarul ezeket az alakokat ismerjük: millió, milliárd, billió, billiárd, trillió, trilliárd, kvadrillió, kvadrilliárd, stb. Így nevezzük ez a számokat Közép-Európában, de ugyanez érvényes Nyugat-Európára és Kanada francia nyelvű részeire is.

Számokkal, szemléletesen:

Millió: 1 000 000, 6 nulla, ahogy az előbb is, eddig jó
Milliárd: 1 000 000 000, ezermillió, 9 nulla
Billió: 1 000 000 000, ezermilliárd vagy millió-millió, 12 nulla
Billiárd: 1 000 000 000 000, ezerbillió vagy millió-milliárd, 18 nulla.
Trillió: 1 000 000 000 000 000, millió-billió vagy milliárd-milliárd, 24 nulla. Nem mondom tovább. Centillió itt is van.

Itt az a logika, hogy milliós szorzásnál, tehát 000 000 hozzáírásával kapunk –illion végű számot. Ezres szorzás, tehát szimpla 000 hozzáírásával –illiard végű számot kapunk. Innentől nem bonyolult, -illion után 000 hozzáírásával ugyanolyan előtaggal kapunk –illiardot, még 000 hozzáírásával a következő –illion jön, és így tovább.

Másképpen: Ha a million-től indulva a hatványkitevő 3-mal nő (vagyis ezerrel szorzunk), akkor –illiard, ha 6-tal (millióval való szorzásnál), akkor –illion: million=106, milliárd: 109, billió=1012, billiárd=1018, stb. A mi centilliónk pedig a 10600Na, most jöhet a „HOGY MI VAN?!”

Miért nem szerencsés tehát a billionaire-t billiomosnak fordítani? Mert nem ugyanazt a számot értjük rajtuk. Az ő billionaire-je a mi milliárdosunk. A mi billiárdosunkra ő már trillionaire-t fog mondani.

És akkor mi az a csillió? Nemes egyszerűséggel: semmi. Egy kitalált szám, amelyet a felfoghatatlan nagyságú számokra használunk. Akár a milliárd fokozására is.


Képtalálat a következőre: „much money”