Az év végi kihívások teljesítése után még maradt
annyi nap az évből, hogy néhány rövidebb kötetet elolvassak, ezzel növelve az
elolvasott könyvek és az oldalak számát. Azt akartam, hogy a zsúfoltság
ellenére ez a könyv még mindenképp beférjen idénre.
Kiadó: Semmelweis Kiadó
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 180
A
fülszöveg:
„A kötet a modellvilágba kalauzolja olvasóit személyes élmények és
a modellek körében végzett felmérés adatai alapján. A modellek életének
hétköznapjai korántsem olyan vonzóak, mint azt a laikus közönség gondolja.
A testalak kontrollálásának feladata igen sok modell esetében napi nehézséget
jelent. Ennek következménye a modellek körében gyakori evészavarok megjelenése.
Az anorexia nervosa a kóros soványsággal, a bulimia nervosa pedig a
túlevésekkel és önhánytatással járó pszichiátriai kórkép. Jól ismert, hogy az
evészavarok kialakulásában a modern kor karcsúságideálja kifejezett kockázati
tényező. Ezt az ideált pedig a divatot kialakító személyek tartják fenn, s a
modellek közvetítik. Természetesen a divat alakítása nem tudatos folyamat,
hanem az aktuális kulturális közeg eszményeinek felel meg. Komplex jelenségről
van tehát szó, amelyben sok szereplő vesz részt, s a felelősségek is több színtéren
oszlanak meg.
A kötet igyekszik a divat jelenségének társadalmi-kulturális hátterét is
megvilágítani. A karcsúságideál tekintetében az emberi test értéke is előtérbe
kerül: mennyire fontos az, hogy egészséges testet tartsunk fenn, illetve
mennyire élhetünk vissza a testünkkel? Továbbá: mennyire élhetnek vissza mások
a testünkkel bizonyos kulturális ideálok jegyében? Mi a teendője az
egészségpolitikának, milyen szabályzókra van szükség, hogy az egészség
fenntartása alapvető érték maradjon? A kérdések egyszerűeknek látszanak, de nem
azok: egy sokszereplős játék részesei vagyunk, ahol a játékszabályok nem mindig
tiszták. Komoly bioetikai kérdésekről van szó.
A divatipar nyomása nem csupán egy kulturális szegmens problémakörét jelenti,
hanem a modelltanulás folytán igen erős hatása van az átlagnépesség
testalakjára, s meglehetősen közvetlen módon az egészségi állapotunkra is. A
divatmodellek alkalmazásának szabályozása tehát népegészségügyi vonatkozásokat
is jelent. Ha a könyv hozzájárul ahhoz, hogy ez a szándék az egészségpolitikai
döntéshozókban is erősödjön, megérte megírni. (A szerzők)”
Nehéz nem elfogultnak lenni az értékeléssel, ugyanis az első szerző, Bogár
Nikolett csoporttársam volt az egyetemen. Nagyon kedves, értelmes lány,
hihetetlen, mikre képes (pl vizsgaidőszakban), az életmódja is rendkívül
motiváló. Ugyan nem tartoztunk egymás legközelebbi barátai közé, jóban voltunk,
és a bizalmába fogadott annyira, hogy mesélt nekem a könyvben is olvasható
személyes élményeiről, problémáiról. Épp ezért nagyon örültem, amikor ez a
kötet megjelent, először angol nyelven.
Már ekkor eldöntöttem, hogy meg fogom venni, és el fogom olvasni. Sajnos
ezt elég sokáig sikerült elhúznom (Nikitől
innen is bocsi!), egészen addig, míg a magyar kiadás is napvilágot
látott. Ezt jelzésnek vettem, hogy most már nem halogathatom, így karácsony
előtt megrendeltem, és meg is érkezett. A Viharsziget befejezése után, december
25-én el is kezdtem, és 29-én éjszaka (röviddel éjfél után) be is fejeztem – a viszonylagos
lassúság a december 28-i Igazából
karácsony fellépésnek és a megelőző napon a hosszú próbának köszönhető
(amit természetesen nem bánok, hiszen fantasztikus volt).
A kötetben leírtak számomra kevés újdonságot adtak, mivel egy részükről
tudtam Niki és a tanulmányaim által, és más részükről is volt némi fogalmam
vagy legalább elképzelésem, amelyek a könyv elolvasása által megerősítést
nyertek. Laikusok számára viszont mindenképpen hasznos információkkal szolgál.
Tisztázza az evészavarok fogalmát – melyik mit jelent pontosan, miről lehet
felismerni, és milyen populációban (kik között) a leggyakoribb.
Niki karrierútja egyszerre érdekes és megdöbbentő. Nem kimondottan
maximalistának ismertem meg, de azt én is láttam az egyetemi éveink alatt, hogy
a legjobbra törekedett mindenben, amihez csak hozzányúlt, természetesen
sikerrel. Ez látszik a fejezetben leírtakban is. Szépen bemutatja azt is,
mennyire képes az ember tudata beszűkülni, és csak a testméreteire koncentrálni,
ha stressznek teszik ki, miket képes ilyen állapotban megtenni a cél érdekében,
amik egy hétköznapi embernek eszébe sem jutnának – például a kar és a comb
vastagságának mérése a hüvelyk- és mutatóujjak segítségével. Megjegyzem, amikor erről olvastam, a
módszert én is kipróbáltam, és jót nevettem magamon, amikor tapasztaltam, hogy
a csuklómat sem érem át a hüvelyk- és a mutatóujjammal, két-két ujjam pedig a
vádlimnál megakad. Megállapíthatom, hogy topmodell már nem leszek – amúgy is
túl alacsony lennék…
A számomra ismeretlen és még megdöbbentőbb dolgok abban a fejezetben jöttek
elő, amelyben a most dolgozó és korábbi modellek, ügynökök és tervezők által
kitöltött kérdőív eredményeit elemzik a szerzők. Azt láttam, hogy szinte az összes
modell ugyanazokkal a problémákkal küzdött, mintha az alapszemélyiségük
teljesen egyforma lenne –szorongó, kvázimaximalista, elégedetlen. Ez kevésbé
lepett meg, mint az ügynökök és a tervezők hozzáállása.
A modelleket szinte csak vállfaként kezelik (ezért is vannak az
egyenméretek, egyforma smink, egyforma haj, és a kifutón is emiatt kell a
legegyszerűbben, kifejezéstelen arccal végigvonulniuk), mert a bemutatókon a
ruha a lényeg, nem pedig a modell. A gond ezzel az, hogy jó esetben nem a
vállfa fogja megvenni és viselni a bemutatott ruhát, hanem hús-vér nők, akik a
legkevésbé sem hasonlítanak a modellekre. Emiatt a ruhák rajtuk egyáltalán nem
úgy fognak állni, ami további konfliktusokhoz vezet a fogyasztók részéről – a modellen olyan jól állt, rajtam miért nem,
én biztos túl kövér vagyok, stb.
Ebben és a szigorú méretkövetelményekben maguk a modellek is változást
szeretnének. Utóbbi esetében a legtöbben bizonyos fokú rugalmasságot
szeretnének; pl. az elvárt 90 cm-es csípőméret helyett egy tágabb tartományt
adjanak meg, és ne utasítsanak el egy munkától senkit azért, mert fizikailag
lehetetlen 90 cm-re vagy az alá tornázni a csípőméretét . Ha arra gondolok,
hogy nekem a 163 centimhez van egy közel 100-as csípőm, belegondolni is
szörnyű, hogy egy 180 cm magas nőtől 90-et vagy az alatti méretet követelnek
meg . Nagyjából lehetetlent kívánnak. Az én olvasatomban ez nagyfokú dilettantizmusról
(hozzá nem értésről) tesz tanúbizonyságot. Mintha a tervezőknek és az
ügynököknek fogalmuk sem lenne arról, hogy néz ki és hogyan működik a női test –
az egyik megkérdezett modell is hasonlóképpen nyilatkozott. Másvalaki pedig azt
mondta, hogy amíg homoszexuális férfiak terveznek ruhákat nőkre, addig nagy
változás nem is lesz várható. Nem magával a szexuális irányultsággal van a baj
(mindenki azt szeret, akit akar), hanem azzal, hogy emiatt a férfias alakot
tartják ideálisnak – keskeny derék, keskeny csípő -, ami egy nőnek talán a
legkisebb valószínűséggel van.
Meglepőnek találtam azt is, hogy a divatiparban mennyire más léptékekkel
mérnek: a 75/C-s mellméret túl nagy (ami még leglepőbb, hogy ezt szilikonnak
nézték – megint csak dilettáns módon), a 27 éves pedig már érett korú. Előbbi a
fent leírtak alapján érthető, utóbbi pedig abból a szempontból válik érthetővé,
hogy a lányok jóval korábban, 13-14 évesen kezdik a modellszakmát. Kétszer
ennyi idősen, vagy még korábban általában már abbahagyják.
Szemléletváltásra van szükség tervezői és ügynöki oldalról is, de véleményem
szerint a legnagyobb változást fogyasztói nyomásra lehetne elérni. Ha nem lenne
kereslet a betegesen sovány modellekre, a kínálat is előbb-utóbb csökkenne. Ha
az egészséges testképet közvetítenék, szintén lehetne változás. Ez nagyon
fontos lenne, mivel nem csak a modellként dolgozó fiatal lányok és fiúk, de az
őket követő és bálványozó tizen- és huszonévesek egészsége van veszélyben a
divatipar embertelen követelményei miatt.
Összességében hasznos olvasmánynak találtam, negatívumként jegyezném meg
bizonyos (szak)szavak használatát, amelyek laikus olvasónak nem biztos, hogy
értelmező szótár nélkül mondanak valamit (pl. implicit és explicit), illetve
számomra zavaró volt a zárójeles forrásmegjelölés mondat közben vagy a mondat
végén. Ez kissé megakasztja az olvasást, célszerűbb lenne ezeket lábjegyzetként
kezelni, vagy számokkal megjelölni, ha már a kötet végén úgyis van
irodalomlista. Tankönyvként, szakkönyvként kezelve egyik sem gond, de ha a
nagyközönségnek is szánják a szerzők, kevésbé szerencsés.
Végezetül: büszke vagyok arra, hogy ismerhetem Nikit, és rá is, azért, amit
eddig elért az életében, és ezért a könyvért is. Innen is további sikereket
kívánok Neked! J
4/5