Translate

2020. január 19., vasárnap

3. hét: Daniel Kalla - A kolostor átka

A könyvet a karácsonyra kapott Libris utalványon vettem; a lehető legjobb választás volt. Borító és fülszöveg alapján ítéltem. Rég olvastam már ilyen friss kiadványt; amikor múlt szombaton megvettem, a Moly rendszerében még 6 nap volt hátra a megjelenésig. Úgy tűnik, az első értékelője is én leszek – az említett oldalon legalábbis. Január 15-én kezdtem el olvasni, viszont ekkor alig az egytizedéig jutottam; nem volt sok időm. A következő két napon egyáltalán nem tudtam a kezembe venni, de szombaton pótoltam – a házimunka befejeztével nekiültem, és csak a biológiai szükségletek szólíthattak el tőle. Január 18-án, éjfél előtt 5 perccel fejeztem be. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.


Kiadó: Lettero
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 392
Fordító: Daróczi Péter

A fülszöveg:
„1348, Genova
A fekete halál, az emberiség legpusztítóbb pestisjárványa eléri a várost. Rafael Pasqua, a jó hírű orvos naplójában egyre szaporodnak a bejegyzések, ahogy a gyilkos kór riasztó tempóban szedi áldozatait. Rafael még nem tudja, de mire lecseng a járvány, Európa lakosságának majdnem a fele odavész.
2019, Genova
Az olasz kikötőváros több száz éves kolostorának helyén luxuslakópark épül. Az egyik munkást furcsa betegség támadja meg, és kiderül: tünetei megegyeznek a középkor félelmetes ragályáéval. Aztán a betegek száma fékezhetetlenül nőni kezd. Lehet köze egy XIII. századi kolostornak a rettegett fertőzés újjászületéséhez? Isten büntetése, vagy ördögi cselszövés áll a háttérben?
Milyen titkot rejthet egy szakadozott középkori napló? Tényleg megakadályozhatja milliók halálát?“

Orvosi krimi, thriller vagy science-fiction, esetleg historical-fiction? Talán mindegy is. Tulajdonképpen mindháromba beleillik: a főszereplők orvosok, bűntény van, tudomány van, és történelem is van – egyszóval minden, amit szeretek. Pestistjárvány? Még jobb!

A borító gyönyörű, némiképp informatív, de nem lő le mindent. Tetszenek a domború vércseppek és a tű, amely utal arra, hogy nem csak a vallásról lesz itt szó.

Szeretem az olyan könyveket, ahol párhuzamosan két idősíkon játszódnak az események, aztán vagy összeérnek, vagy nem. Itt össze is ér meg nem is. Nem jutunk el a középkorból a jelenkorba, de régmúlt esemény leképeződik a jelenben is. A nyomozás szempontjából a sztori félig gondolkodós, félig hátradőlős. A félig a terjedelemre is értendő – nagyjából a könyv feléig van időnk gondolkodni a rejtély megoldásán, majd a szerző felkínálja a megoldást (na de nem teljesen), innentől csak azt kell néznünk, hogy a szereplők mikor találják meg a múlttal való párhuzamokat. A rejtély végső megoldására kicsivel a szereplők előtt jöttem rá – nem lövöm le, mi ez, de szerintem zseniális. Semmi csoda, semmi nagy csavar (csak kicsi), mégis ez adja a nagyszerűségét.

Nincs túl sok szereplő és nincsenek felesleges szálak sem, könnyen követhető, hogy épp hol tartunk. A két idősíkot élesen elválasztja a perspektívával: a jelent külső szemlélőként mutatja be, a múlt pedig egyes szám első személyben, naplóként jelenik meg. A két idősíkot a lehető legjobban hangolja össze – egyik sem előzi meg túlságosan a másikat annak ellenére, hogy az események mindkét idősíkon elég gyorsan pörögnek. Nehezebben észrevehető, hogy a múltat és a jelent a betűtípusokkal is elkülöníti – nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezeket használják, de szerintem a jelen Times New Roman, a múlt pedig Arial Narrow betűtípussal íródott. Ügyes húzás!

A szereplőkről nem sokat tudunk meg, kötődni nem tudtam egyikükhöz sem. Alana, Nico és Doktor Pasqua szimpatikus volt, Zanetti és az érsek nem, Byron pedig először inkább ellenszenves volt, aztán átfordult szerethetőbe. Még egy kicsit több emberi megnyilvánulásnak örültem volna a szereplők részéről; kissé robotszerűnek tűntek – vagy olyanoknak, akiknek a munkájuk miatt nincs idejük az érzelmekkel foglalkozni. Alana vívódása a két férfi között azért egész emberközeli volt, és örültem, hogy végül tudott dönteni.

Az orvosi részek feltűnően pontosak voltak –egy idő után ez gyanús lett, így arra egy kis időre abbahagytam az olvasást, hogy a szerzőnek utánanézzek. Nem lepődtem meg: ő maga is orvos. A nyelvezete sem nehéz; időnként szakszavakat használ, de ezeket valamilyen módon megmagyarázza: vagy lábjegyzetként, vagy magába a szövegbe teszi a „fordítást” egy párbeszéd részeként vagy a szereplő saját gondolataként. Nekem, mint szakmabelinek nem okozott gondot ezek megértése, de pozitívum, hogy a szerző gondol a nem egészségügyi végzettségű olvasókra is.

Nagyon tetszett az, ahogy rávilágít az emberek viselkedésére egy katasztrófahelyzetben. Van itt minden: rettegés, tudatlanság, pánik, bűnbakkeresés, rasszizmus. A legfigyelemreméltóbb párhuzam az utóbbi kettővel kapcsolatos: a középkorban az emberek a zsidókat kiáltották ki bűnbaknak, a 2019-ben játszódó fejezetekben pedig rögtön bioterrorizmusra, az ISIS-re, a muzulmánokra gondolnak, figyelmen kívül hagyva az őket esetlegesen felmentő bizonyítékokat. Az adott csoportok ellen irányuló támadásokat is láthatjuk mindkét idősíkon, ami a valósághűsége miatt is megrázó.

Egyetlen percig sem unatkoztam; a téma miatt és a lendületessége miatt is letehetetlen volt. Az volt az érzésem, hogy enni sem mehetek ki, mert a szereplők még valamit csinálnak nélkülem. Minden sorát imádtam. Legszívesebben nem is ötöst adnék rá, hanem hatost.

Kedvenc idézetek:

„A halál étvágya kielégíthetetlen.”

„Próbálja meg eladni a házát, ha tárol valakit a fagyasztóban!”

„Az önfejűsége miatt meghalhatott volna, vagy ami ennél rosszabb, belekeveredik egy nemzetközi inciensbe.” – Ezen jót nevettem, mert eszembe jutott egy hasonlóan megfogalmazott Harry Potter idézet: „…még egy ilyen remek ötlet, és mindhárman meghalunk. Vagy akár ki is csaphatnak.”

Azt hiszem, legközelebb is megbízom a borítós-fülszöveges megérzéseimben.

5/5 (ami igazából 6/5)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése