Translate

2020. május 7., csütörtök

19. hét: Eva García Sáenz de Urturi: A fehér város csöndje

Ismét egy elég friss megjelenéssel jelentkezem. Egy olyan könyv értékelését hoztam ma, amelyet elsősorban a borítója miatt vettem meg. Még meg sem jelent, vagy éppen csak megjelent, és egy molyos karcban láttam meg a borítóját, és már tudtam, hogy nekem ez a könyv kell. Az érzést a fülszöveg elolvasása is megerősítette bennem. Húztam-halasztottam a megvételét, végül a Könyvfesztivál idejében kiírt akciónál nem tudtam tovább várni (nem is akartam). Épp csak befejeztem a Mengele-lányt, és már vettem is le a polcról A Szép Könyvet.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 640
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. május 1. – 2020. május 7.

A fülszöveg:
„Tasio
Ortiz de Zárate, a közkedvelt régész, akit húsz évre ítéltek egy gyilkosságsorozatért, amely egész Vitória lakosságát rettegésben tartotta, hamarosan szabadul. Már csak néhány napot kell a börtönben töltenie, amikor az öldöklés újrakezdődik: az Öreg Katedrálisban egy húszéves pár meztelen holttestére bukkannak.
Az áldozatok halálát az okozta, hogy valaki méheket eresztett a torkukra. És ez még csak a kezdet.
Unai López de Ayala, bűnügyi profilalkotásban jártas fiatal nyomozó megszállottan igyekszik elejét venni a további gyilkosságoknak. Módszerei rendre felbosszantják a felettesét, Alba főhadnagyot, aki történetesen nő, és akivel ráadásul nyomozás közben zavaros szerelmi viszonyba bonyolódik.
Az idő mintha ellenük dolgozna, és Vitória lakóira újra minden sarkon veszély leselkedik.
Ki lesz a következő áldozat?

A fehér város csöndje egy trilógia első kötete. A mű alapján forgatott film 2019-ben került spanyolországi forgalomba. A sorozat további részei: Vízáldozatok; Az idő urai.“

Eddig egyszer volt dolgom spanyol szerzővel, számíthattam közlékenységre, kiszólásra, lazaságra, látszólag vagy ténylegesen zagyva történetvezetésre. Nem rossz tulajdonságok ezek, de szokni kell. Az első kétszáz oldalnál tapasztaltam is ezeket, sokszor csak pislogtam vagy kapkodtam a fejem: most mi van? Hol vagyunk? Mi történik? Ki kicsoda? Sok név, hosszú nevek, sok helyszín, az ugrás az időben – először nehezen tudtam követni. Kicsit lassan is haladtam vele. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és onnantól beindult, és a cselekmény is elkezdett bonyolódni – de mennyire!

Viszonylag sokáig nem tudjuk, hogy itt két szál lesz, egy a jelenben, egy a múltban. A múltbeli szál leginkább azt szolgálja, hogy mi magunk megértsük a történteket, hogy ha ügyesek vagyunk, előbb rájöjjünk a titkokra, mint a nyomozók. A második szál aztán úgy tűnik el, ahogy felbukkant; a megfelelő helyen beleolvad a fő szálba. Olyan simán, hogy észre se vesszük.

A történet tele van váratlan fordulatokkal, ami nem hagyja, hogy unatkozzunk, és azt se, hogy letegyük a könyvet. Nem tudott nem érdekelni, hogy hogy van tovább, hogy jók-e a tippjeim a gyilkos személyét és az indítékát illetően. Az indítékot telibe találtam, és a személyét illetően is közel jártam, mégis meg tudott lepni. Majdnem az, akire te gondolsz, de mégsem, hanem a másik!

Az eseményeket és a fordulatokat tekintve az volt az érzésem, hogy ebben a történetben aztán tényleg minden jelen van, meg még a fordítottja is. Családi titok, házasságtörés, rengeteg halott, egy utolérhetetlen gyilkos, a meg nem értett, a bűnbak, a hackergyerek, az egyenes út és a nem hivatalos út, és a bizonytalanság mindenhol. Az érzés, hogy valami még mindig nem stimmel. Mintha az írónő minden ötletét, ami csak felmerült egy ilyen történethez, bele is akarta volna írni ebbe az egybe. És nagyon jól tette! Mindent felhasznált, és egy olyan szövevényes cselekményt hozott létre belőle, hogy tátva maradt a szám. Rendkívül összetett a történet, minden mindennel összefügg, mindenki mindenkihez kapcsolódik valahogyan. Mindenbe részletesen beavat, és egyúttal pörgeti az eseményeket. Nincs felesleges szereplő és a végére nem marad elvarratlan szál. A megoldás kicsit gyors, de ütős, és minden és mindenki a helyére kerül, a két főszereplő kapcsolatát kivéve. Tudom, hogy trilógiáról van szó, de ezen az egyen kívül nem látok már szálat, ahol a történet fonalát fel lehetne venni és gördülékenyen folytatni.

Az írói stílusba sem tudok igazán belekötni. Az elején kissé zavartak a kiszólások, de később rájöttem, hogy nagyon is emberi, ahogy ezt alkalmazza. Hisz mindenkivel előfordult már, hogy legszívesebben mást mondott volna, mint ami valójában elhangzott. Ez lehetővé teszi, hogy jobban belelássunk a főszereplő fejében, hogy jobban tudjunk vele azonosulni. Erre szolgál természetesen az E/1 is. Nagyon tetszett az is, ahogy a szereplők érzelmeit megjeleníti, és ahogy ezekre az intenzív érzelmekre építi fel a történetet. Az elhagyatottságra, a kitaszítottságra, a meg nem értettségre, az elkeseredettségre és a bosszúvágyra.

Hibát, vagy pontatlanságot talán csak a fordítónak tudok felróni az Alfredo Ruiz Kft-ért; valahogy sántának érzem, hogy egy spanyol cégnév után a magyar gazdasági társaságoknál használt rövidítés következik. Van egy halvány emlékem, miszerint ezeket nem szokás fordítani; mindenesetre nagyon idegenül hangzott ebben a környezetben. A másik, ami furcsa volt, hogy a 112 jelent meg segélyhívó számként; EU-ban ez az általános, mindenhonnan hívható, nincs arról információm, hogy Spanyolországban milyen arányban használják ezt és a nemzeti segélyhívó számokat. Nem hiba, hisz ha az eredetiben így van, akkor így van, csak meglepődtem rajta. Azt viszont végtelenül sajnálom, hogy a kötésnél néhány oldal összekeveredett; majdnem szívbajt kaptam, mikor megláttam, hogy a 448. oldal után a 481. következik. Szerencsére megtaláltam a többit, és csak néhány pillanatra akasztott meg. A történet érdekesebb volt.

Rossz érzéssel tölt el, hogy vége lett, pedig nem volt rövid. Mégis feleannyinak éreztem csak, mint amennyi valójában. Rengeteg jó gondolatot jegyeztem fel magamnak; nehéz kiválasztani, melyeket osszam meg, de azt hiszem, maradok a számomra legütősebbeknél.

„Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.”

„Az ember gyakran nem látja, mi van az orra előtt. Fel kell benne buknia, hogy észrevegye.”

„Az emlékezet időnként egészen triviális helyeken helyez el rajszögeket, hogy örökre megjelölje a fontos pillanatokat, akkor is, ha az „örökre” túl hosszú időnek tűnik számára.”

„A főszerkesztőknek óriási hatalom van a kezében: képesek szentté avatni egy nyomorultat, vagy elbuktatni akár a világ legbecsületesebb emberét is, ha úgy tartja kedvük.”

Nem egyszer fogom elolvasni. Valószínűleg a második kötet megjelenésekor (aminek még se híre, se hamva) újra előveszem.

És ebben a pillanatban azt, hiszem, hogy te leszel az idei kedvencem, #Kraken.

5/5


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése