Ismét eltelt egy hónap A Setét Torony sorozat két kötete között. A Puszta földek lassabban haladt, mint
ahogy az ízlésem megkívánta, ezért döntöttem egy kicsit hosszabb pihenő
mellett, de visszavágytam ebbe a világba. Hajtott a kíváncsiság, hogy van
tovább. Ezt nem igazán tudtam meg, azt viszont igen, hogy mi volt korábban.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 904
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: 2020. május 11. – 2020. május 25.
A fülszöveg:
„Roland és hűséges barátai sikeresen megküzdöttek Blaine-nel, a Monóval. Egy
valaha civilizált, ám mostanra elpusztult városban szálltak le a bomlott
számítógépagyú egysínű vasútról. Roland elérkezettnek látja az időt, hogy
pihenőjük közben elmesélje társainak múltját. Megtudjuk, miért kellett idő
előtt elhagynia atyái földjét, Gileádot, s milyen küldetéssel érkezett Alain és
Cuthbert barátjával a Külső Ívbe. Itt ismerte meg a gyönyörű és bátor Susan
Delgadót, s egy csodaszép, szenvedélyes, ám tragikus szerelem története tárul
elénk. A pihenő végeztével hőseink ismét útnak indulnak; céljuk a távolban
magasodó, égbe nyúló tornyú, rejtelmes üvegpalota. Talán meglelték a Setét
Tornyot? Stephen King regényfolyamának negyedik kötete – a korábbiakhoz
hasonlóan – izgalmakban, kalandokban, érzelmekben bővelkedő, lebilincselő
olvasmány.“
A történet ott folytatódik, ahol az előző kötet végződik: a Blaine-nel, a
Monóval való utazással és a találós kérdésekkel. Az utolsó néhány oldal szó
szerint megismétlődik, ami segít visszahelyezkedni térben, időben és
hangulatban. A bemutatott találós kérdések kis részét ismertem csak, így a
többi megválaszolása nekem is kihívást jelentett, bár túl mélyen egyiken sem
gondolkodtam el, a történet, és az, hogy ki és hogyan nyeri meg a versenyt,
jobban érdekelt.
Ezután következik a főattrakció: egy történet Roland ifjúkorából, nem
sokkal harcossá válásának idejéből. Egy történet a történetben, amely segít
megérteni főhősünk lelkivilágát és indítékait. Az egész kötet erre a történetre
épül fel. Minden apró részletet feltár a múltból, úgy bemutatva azt, mintha egy
filmet néznénk Roland emlékeiből. Nem mesél, egyszerűen visszaugrik az időben.
A történet több szálon fut: bemutatja Roland és barátai küldetését, magát
Susant és az ő szerződését, és látjuk az ellenfelek, a Nagy Koporsóvadászok és
a cöosi Rhea szerepét is a saját szemszögükből. Szeretem, amikor mindenkinek a
fejébe beleláthatok; így kevésbé tűnik egyoldalúnak az elmesélés. Minden oldalon
lehet valamiért izgulni: a helyiek és a fiúk a kezdetektől macska-egér játékot
(vagy inkább Kastélyjátékot) játszanak egymással; próbálnak túljárni egymás
eszén, és mindig egy lépéssel a másik előtt járni. Ez a játék egyaránt vezet
várt és nem várt fordulatokhoz is. Emellett Roland és Susan szerelmének
kibontakozását is részletekbe menően láthatjuk; szinte mesébe illő, mégis
Stephen Kinghez méltó. Nem túlzottan nyálas-romantikus, sokkal jobban hasonlít
arra, amilyen a kamaszok szerelme lehet.
A kettős élet viszont soha nem tartható fenn sokáig, még Rolandnak sem. Egy
regényben pedig különösen fontos, hogy eljöjjön az a pont, amikor a főhős
hibázik, és ezzel elszabadul a pokol. Ebben a regényben erre viszonylag sokat
kell várni; látszólag minden tökéletes, minden adott hőseink győzelméhez, de
nem gondolhatjuk komolyan, hogy Stephen Kingtől happy endet kapunk, főleg, hogy
egy tökéletesen sikerült akció nem magyarázná Roland eddig megismert jellemét.
Mégis, amikor ehhez a bizonyos csavarhoz értem, kezdett egy kicsit „rétestészta-érzésem”
lenni. Mintha soha nem akarnánk elérni a végponthoz; még egy váratlan esemény,
még egy kis bonyodalom, még mindig nem fejeztük be, amit elkezdtünk, még ez
kell, még az kell – a másik oldalon emiatt kicsit sűrűnek is éreztem a végét.
Mint amikor reggel, munkába indulás előtt még ez, még az eszembe jut, ami azt
eredményezi, hogy a tervezettnél fél órával később érek be. Egyszer aztán csak
elérkeztünk a „mese” végére; Roland remegve nézi az üveggömbben, mi történik
Susannal; én pedig remegve olvastam.
Az utolsó szűk száz oldalon ismét visszatérünk a jelenbe, azért, hogy még
egy utolsó pillantást vethessünk a múltra, majd hőseink folytatják útjukat a
Torony felé. Tetszik, ahogy a jelenben játszódó jelenetek keretbe foglalják
Roland meséjét – jobban nem is lehetett volna megoldani.
Tudtam arról, hogy A Setét Torony-sorozat kapcsolja össze a Stephen
King-univerzumot, de ebben a kötetben találtam erre először nyilvánvaló
utalást. Bizonyos jelenetekben a Végítélet köszön vissza, zseniálisan belefűzve
ebbe a történetbe. Sőt, Abagail anya nevével és magával Randall Flaggel is találkozunk
– utóbbit már vártam; eddig is volt egy sejtésem, hogy ebben a világban ki is
lehet, nagyjából jól is tippeltem.
Annak ellenére, hogy a nyelvezet a szokásos, és a történet eseménydús,
érdekes és izgalmas, lassabban haladtam az olvasással, mint szerettem volna.
Ebben szerepet játszhatnak a hártyavékony papírlapok, amelyek miatt feleannyinak
tűnik a hátralevő oldalak száma, mint amennyi ténylegesen maradt még.
Tévedtem azzal, hogy a Puszta földeket
átvezető kötetnek gondoltam a második és a negyedik között. A Varázsló és üveg elolvasása után azt
mondom, hogy ez a kettő az átvezetés a második és az ötödik között. Kíváncsian
várom, most igazam lesz-e.
Hosszú könyvhöz képest meglepően kevés idézetet írtam fel; az események
sűrűjében nincs idő a mélyenszántó gondolatokra, de néhány tetszetős mondatot
azért találtam:
„Nem volt választása. És ha nincs
választás, a tétovázás mindig hiba.”
„Tudja, hogy az ingvállal
ellentétben egy úrinő jó híréből nem veszi ki a foltot a citromlé.”
„Ez a fajta csönd rendszerint azt
jelentette, hogy valaki meg fog halni.”
„A Sugár Útja. Valahol előttük,
ahol ez a Sugár keresztezi a többit, ott áll a Setét Torony.”
Az az érzésem, hogy nagyon fogom sajnálni, ha odaérünk a Toronyhoz, és
ez a történet véget ér. Korábban A Tűz és
Jég dalát gondoltam felnőttkorom Harry
Potterének. Ennél a kötetnél viszont rájöttem, hogy A Setét Torony az.
4,5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése