„Hát itt a vége.” – gondoltam, amikor az utolsó kötetet levettem a polcról. Nagyon lassan, rossz előérzettel nyitottam ki. Akkor még nem tudtam biztosan, miért félek tőle; csak abban voltam biztos, hogy akárhogy végződik is, sajnálni fogom, hogy vége van.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 942
Fordító: Bihari György†
Az olvasás ideje: 2020. december 7. – 2020. december 13. meg egy fél óra
A fülszöveg:
„A Susannah dala ott ér véget, hogy közeleg a szülés ideje… és a
Dixie Malacban zajló küzdelem során Callahan atya halálos sebet kap.
Időközben szörnyű kínok közepette megszületik Roland és Susannah/Mia fia,
Mordred, a pókká átváltozni képes rettenetes mutáns. Őrületes tempóban
növekszik-fejlődik, folyton éhes, és ezt az éhet csillapítani kell: elsőként
szülőanyját, Miát falja fel. Majd nekiindul,
hogy a Bíbor Király parancsára elpusztítsa Rolandot is.
A megfogyatkozott ka-tet rendíthetetlenül
folytatja útját a Setét Torony felé. Bármennyire szereti is Roland a
harcostársait, a Torony megismerésének vágya mindennél erősebb benne – bárkit és
bármit képes feláldozni célja eléréséért. Véres harcok és számtalan nehézség,
nélkülözés árán – miközben az író, Stephen King életét is megmentik – Roland
végre ott áll a világokat mozgató Setét Torony tövében: elérkezett a végső
összecsapás ideje. Le kell számolni a Bíbor Királlyal, és ezzel megmenteni a
világot.
Gileádi Roland, a harcos belép a Toronyba, elindul felfelé, és minden szinten
élete egy-egy szakaszával szembesül; de vajon mit talál a legfölső szobában?…
E nagy ívű eposz utolsó kötetében a kör bezárul, és búcsút veszünk a bátor,
rettenthetetlen, nemes lelkű hősöktől, Kedves Olvasó.”
A borító:
Megint
kék. Viszont ezúttal Stephen King arca van az előlapon. Biztos ebben is benne
lesz, és biztos fontos szerepe lesz. A hátoldalon meg a rózsa. Lehetne pirosabb.
Szebb lenne.
Így tetszett:
Az
éjjel fejeztem be. Épp csak átcsúszott a mai napba, de addig nem akartam
nyugovóra térni, amíg nem érek a végére – bár reggel, amikor nekiültem olvasni,
plusz egy napot adtam magamnak, mivel még a fele hátravolt. Ezzel az egyéni rekordomat
is megdöntöttem napi elolvasott oldalszámból.
Már az utolsó oldalaknál peregtek a könnyeim – mit az utolsó oldalaknál,
gyakorlatilag az egészet végigbőgtem -, és amikor becsuktam, öt percig csak
rázott a sírás, és egy ép gondolatom nem volt. Ha ekkor kérdezik, milyen volt,
tömören annyit mondtam volna: Jó. És fáj. Egy órán át még nem tudtam elaludni.
Álmomban békén hagyott (talán), de még ma reggel is csak kóvályogtam;
minduntalan visszatértek a gondolataim a legfelső szobához. A munka aztán
felélénkített annyira, hogy most érdemben tudok beszélni írni róla.
Ahogy a fülszöveg mondja, közvetlenül a Susannah
dala végén kapcsolódunk vissza a történetbe. Nagyon nehezen csúszott az
első 100 oldal, nem szerettem, hogy a ka-tet
nincs együtt. A térbeli ugrálások és a különböző nézőpontok miatt nehézkesebb
volt az olvasás. Onnantól indult be, amikor a szereplők újra összegyűltek.
Innentől már csak arra vágytam, hogy menjünk, érjünk oda a Toronyhoz. Ahányszor
letettem a könyvet, szóltam neki: Roland,
várj meg, mindjárt jövök és megyünk tovább. Teljesen a hatása alá kerültem,
már-már én is Torony megszállottja lettem.
Faltam az oldalakat, miközben egy érzelmi hullámvasúton ültem. Volt, hogy a
könnyekig meghatódtam, máskor a nevetéstől kellett őket törölgetnem, majd
megint elszomorított.
Maga a cselekmény egyébként érdekesen halad. Kevés az igazán pörgős jelenet,
ezért lassúnak tűnik, közben mégis tömöttnek. Végig az volt az érzésem, hogy
tényleg soha nem érünk oda a Toronyhoz, mert még 600 dolog fog közbejönni,
egyébként meg már csak 150 oldal van hátra.
Kinget pedig nagyon sokszor küldtem el a fenébe amiatt, ahogy a saját
életét beleírta ebbe a kötetbe. A legjobban a ’99-ben elszenvedett balesetének
a megjelenítése tetszett; zseniálisan mosta össze a két világot – vagy talán nem
is kellett annyira összemosnia? Mindenesetre a lehető legjobb helyet találta
magának a regényében; elvégre, ha már a két világ párhuzamos, úgy illik, hogy legyen
két kulcsszereplő is, akik valahogyan megfelelnek egymásnak.
Egyszóval, nem unatkoztam. Közel ezer oldal, de csak akkor érződött
ennyinek, amikor a kezeim elzsibbadtak a könyv tartásától (meg persze a macskámtól,
aki szinte végig rajtam feküdt).
A vége: letaglózó. Egy olyan befejezés, amire egyáltalán nem számítottam,
és ami tulajdonképpen még rosszabb, mint amit az elejétől fogva vártam.
Mindenkinek megvan az az érzés, amikor ülünk a könyv fölött, és azt kiáltjuk,
vagy suttogjuk: Neeeeee! Ez is ilyen.
Szíven üt, földbe döngöl. És mégis azt érzi az ember, hogy nem is lehetne jobb,
méltóbb befejezése egy ilyen hosszú sorozatnak.
Az egész évemet átfogó olvasmány volt; januárban kezdtem, és decemberben
értem a végére. Hosszú volt. De mind a 4777 oldalt megérte elolvasni. Most
kifacsart vagyok és üres. Egyelőre novellaolvasásnál többre nem vagyok képes,
és az sem lepne meg, ha ez még néhány napig így maradna. Ugyanakkor
legszívesebben máris kezdeném elölről.
Most nem idézgetek. Viszont végezetül még valamit elmondok, mielőtt kilépek
ebből a zseniálisan felépített világból:
A negyedik kötet környékén merült fel bennem, hogy szeretném a Tornyot magamon
viselni tetoválásként, és a végére ez teljesen biztossá vált. A kontúr három
hete fent van. Nem látom még, mikorra lesz teljesen kész, talán a tavasszal; de
az utolsó kötet után biztosan állíthatom, hogy büszkén fogom viselni. Mert King
egy zseni, és ezt ezzel a sorozattal újra és végérvényesen bebizonyította számomra.
És mert:
Minden
dolog a Sugarat szolgálja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése