Stephen King - A holtsáv

Kingnek ez a korai műve már nagyon régóta a várólistámon pihent. Ahogy a minap vizsgálgattam a még olvasatlan könyveket, arra kellett rájönnöm, hogy azok maradtak ki, amelyeket pár éve szereztem be, de frissebb művek, ezért még a sorban nem értem oda, a régebbiek közül pedig azok, amelyeknek szerintem hülye címe van. Mint A holtsávnak. Bevallom, azért nem került eddig sorra, mert nem keltette fel az érdeklődésemet a címe, annyira se, hogy a fülszöveget elolvassam. A King plecsnihez viszont kellett, és a megjelenési sorrendben épp ez jött. Azt hiszem, meg kell tanulnom, hogy nem csak borító alapján nem ítélünk, de cím alapján se.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1996
Oldalszám: 494
Fordító: Fencsik Flóra
Az olvasás ideje: 2022. január 23. – 2022. február 1.

Az első néhány fejezetnél éreztem már, hogy hiba volt ezt a könyvet eddig halogatni. Ez nagyrészt a témaválasztásnak köszönhető. Egy ember, bármennyi időt is töltött kómában, alapvetően érdekes az átlagember számára, akkor is, ha visszatérve semmilyen változást vagy különleges képességet nem mutat. King ezt megtoldja azzal, hogy felruházza Johnny Smith-t egyfajta látói készséggel.

A történet fő szála e látói képesség meglétének megélését mutatja be; a hirtelen támadt hírnevet és az ezzel járó kellemetlenségeket, illetve a kételyt arról, hogy biztosan áldás-e ez, és nem inkább átok olyan tudás birtokában lenni, ami másokat taszít és megrémít.
Amíg Johnny a nem mindennapi tudásával és a riporterekkel viaskodik, elindul egy szál egy titokzatos fojtogatóról, akit éveken keresztül nem tudnak elkapni, és egy másik egy politikusról, Greg Stillsonról, akit egyesek futóbolondnak tartanak, a többség viszont nagyon is kedveli.

Kingre jellemző módon lassan bontakozik ki a cselekmény, nem tudjuk, hová tartanak a szálak, hol és miképpen fognak összeérni, milyen végkifejletet várhatunk. Aztán egyszer csak elkezdi őket összefonni, majd a végén olyan tempóra gyorsít, hogy az ember csak kapkodja a fejét és nem is érti, mi miért történik pontosan. Végül az utolsó fejezetben jön a csattanó és a magyarázat a nagy ugrásra és az addig történtekre. Jellemző, hogy a leglényegesebb, legfontosabb mozzanatnál megkavarja az időrendet, először spoilerez, majd magyaráz.

A nagyobb időbeli ugrások miatt kissé elnagyoltnak éreztem a cselekményt. Johnny felépülését például nem vezette végig; az egyik fejezetben még a kórházban volt, a következőben már épp csak bicegett egy kicsit. Engem érdekelt volna a folyamat is. Ugyanígy Greg Stillson szálán is nehezen találtam a kapcsolódási pontokat; az előbb még villámhárítókkal házalt, aztán meg közkedvelt politikus volt. A legzavaróbb pedig a fojtogató gyilkos szála volt, azt tulajdonképpen nem is igazán értettem, hogy miért így kellett beletenni. Vagy jobban kidolgozhatta volna, vagy még ennyire se, számomra ez épp a rossz arány volt. Ezen kívül egy kissé túl hamar is varrta el. Nem úgy Greg Stillsonét; ennél viszont egyenesen az volt az érzésem, hogy az utolsó pillanatban juthatott eszébe, hogy ezzel nem csinált semmit, és valahogy össze kellene kötnie Johnnyéval. Ez nem sikerült a legjobban, és tulajdonképpen le sem zárta rendesen; számomra nem derült ki pontosan, hogy mi is történt.

Ezektől a zavaró tényezőktől eltekintve szerettem a könyvet, Johnny egy imádnivaló figura volt, jó humorral. Nagyon sajnáltam az elveszett éveiért, és azért a bánásmódért, amit a külvilágtól kapott. Remekül példázza azt, hogy az emberek mennyire ellentmondásosan reagálnak arra, ha valakiről azt állítják, látnoki képességei vannak, illetve alapvetően a szokatlan dolgokra is.
Sarah helyében sem lennék/lettem volna szívesen; az ő története tulajdonképpen arról szól, hogy az adott helyzetben nem volt jó választás, de igyekezett a helyzetéből azt kihozni, amelyik a jobbnak, értelmesebbnek ígérkezett. Sajnos remekül tudtam vele azonosulni.

Greg nekem az első felbukkanásától kezdve ellenszenves volt; nála azt hiányoltam, hogy mi tette őt azzá, ami. Szívesen megismertem volna az előéletét, a miérteket.
Nála talán még jobban idegesített Johnny édesanyja a vallásos megszállottságával.

A vége nagyon nem esett jól, és ugyan nem használtam el a százas zsepit, eléggé elszorult torokkal és sűrűn pislogva olvastam az utolsó néhány lapot. A csattanóra rájöttem, még mielőtt King elárulta volna, és bármennyire is fájdalmas, azt hiszem, mégis ez volt a legjobb befejezés, amit Johnny Smith története kaphatott.

A „hülye” címekkel pedig ezután óvatosabban fogok bánni. Kincseket lehet találni egy-egy ilyen mögött.