Stephen King: A tűzgyújtó

King életművének egy újabb darabjával kezdtem a márciust. Valahogy ez is sokáig elkerült, annak ellenére, hogy a hasonló témán alapuló Carrie-t szerettem, és a filmadaptáció is elég híres. Ahogy a Holtsávnál is, A tűzgyújtónál is a cím lehetett a fő ok; nem fogott meg eléggé, nem lettem kíváncsi a történetre. Fülszöveget olvasni meg ugye minek…

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2002
Oldalszám: 494
Fordító: Boris János, Gáspár András, Jeszenszky Zita
Az olvasás ideje: 2022. március 1. – 2022. március 14.

Fura dolog a telekinézis. A pirokinézis meg még furább. Nagyon menőn hangzik, hogy valaki a gondolata erejével tüzeket gyújtson, és lángra lobbantson vele valamit. Charlie McGee-nek viszont a saját szemszögéből nézve már nem olyan vicces a dolog. Neki ez a képesség inkább átok, mint áldás. Valami, amiről nem tehet, és mégis üldözik érte. Mert más.

Az elején nehezen akart összeállni az alapszituáció; miért üldözik Charlie-t és az apját, kik üldözik egyáltalán őket, mi történt a múltban, mik ezek a különleges képességek, honnan vannak, és miért baj, hogy vannak. Szép lassan mindezekre választ kapunk, de az információ meglehetősen lassan csordogál, a nagy részükre visszaemlékezésekből derül fény. Főhőseink eközben versenyt futnak az idővel és a Műhely embereivel is.

Valahol arra számítottam, hogy az egész könyv a menekülésről fog szólni, ugyanakkor sejtelmem sem volt, hogy ezt hogy lehet megoldani. Minden annyira apa és lánya ellen játszott, hogy lehetetlen volt, hogy ne kapják el őket, viszont azt sem igen tudtam elképzelni, hogy akkor mi lesz. Végül csak megtudtam, és nem volt túl szép, amit láttam. Sajnos a való életből is tudunk példákat arra, hogy milyen az, amikor egy csapat tudós azt tesz, amit akar, mert kivették alóluk a törvényeket, vagy olyanokat írtak, amelyek ezt lehetővé teszik. Valami hasonlót láthatunk Andy és Charlie esetében is. Veszélyesnek bélyegzik és elzárják őket, de egyúttal érdekesek is, ezért kísérleteket végeznek rajtuk. Charlie-t elválasztják az apjától. Innentől az a kérdés, hogy ebből a helyzetből ki tudnak-e jutni, találkoznak-e még valaha. A lényeg tehát, hogy végig van miért izgulni, van minek szurkolni.

Nekem kissé döcögősen haladt, nem ártott volna a történetnek egy kicsivel gyorsabb tempó – persze lehet, hogy az én olvasási tempóm is hozzájárult ehhez az érzéshez. A végén ugyan egyértelműen fokozódik a hangulat, de számomra kissé kevés volt. A szereplők közül igazán Irv Manders lopta be magát a szívembe. A Műhely embereit nem szerettem, Charlie és az apja viszont kimondottan semlegesek voltak, se erre, se arra nem billentek. Átéreztem a helyzetüket, de igazán megkedvelni nem sikerült őket.

Nem rossz ez, de mondjuk úgy, hogy olvastam már sokkal jobbat is Kingtől. Vagy csak túl sokáig húztam. Vagy csak rosszkor olvastam. Mindenesetre ez most nem talált el úgy, ahogy a többi könyve.