Elemzés a szerzőtől - E.A. Poe: A holló

Szeretem Edgar Allan Poe műveit. Talán nem meg lepő, hogy a kedvenc versemet is ő írta. Ez pedig A holló.

Poe összes elbeszélését a Szukits kiadó két kötetben gyűjtötte össze, s hogy még teljesebb legyen a gyűjtemény, melléjük tették az esszéit és a kritikáit is. 

Az első kötet vége felé járok, az esszék között akadtam rá A műalkotás filozófiája című írására. A hollóról szól. Pontosabban a vers keletkezéséről.

Bizonyára mindenki emlékszik rá, milyen volt irodalom órán verset elemezni. Kerestük a szimbolikát, a költői képeket, bármilyen mögöttes tartalmat, kitértünk a verselésre, ritmusra, a hangulatára; alkotóelemeire bontottunk minden költeményt, hogy a lehető legjobban megértsük, mit is szeretett volna üzenni velük a költő.

Mégsem lehettünk biztosak abban, hogy a feltételezéseink helyesek, hiszen a legtöbb költő, akikről tanultunk, már nem él, így megkérdezni sem lehet őket, hogy tényleg azt gondolták-e, amit szerintünk gondoltak.

Erről eszembe jut egy anekdota, amit a gimis irodalomtanárom mesélt el verselemzés kapcsán: Arany János egyszer a saját versének elemzését hallgatta végig. A verset elemző személy előadásában végig az „A költő azt gondolta, hogy…” fordulatot használta, mire Arany János megjegyezte: „Gondolta a fene!” 

Ezzel beszélt le minket ennek a frázisnak a használatáról; megjegyzem, azóta sem mondtam ilyet soha. Ha már egy „valószínűleg”-et hozzáteszünk, jobban hangzik.

Aki olvasta A hollót, bizonyára el tudja mondani, hogy számára mit jelent ez a mű, és biztosan vitatkozni is lehetne az értelméről. Poe talán a félreértelmezések elkerülése végett, talán egyén okból (és itt van megint a feltételezés, hisz nem tudom tőle megkérdezni) írta meg A műalkotás filozófiáját, és szedte benne atomjaira saját versét.

Leírja, hogy miképp fogant meg agyában a gondolat, hogy egy hosszú verset írjon, hogyan választotta ki a témát, hogyan jutott arra a következtetésre, hogy refrént kell alkalmaznia a nagyobb hatás érdekében, és hogy ezt miért egy holló mondja, és azt is bemutatja, hogy hogyan építette fel magát a verset gyakorlatilag fordítva: a tetőpontot írta meg először, s ezután a felvezetést és a lezárást.

Merőben más egy vers elemzését a saját szerzőjétől olvasni. Innentől nincs mese, a rejtély megoldódott, ő az íráskor ezt gondolta, ez volt a megírás célja, és kész. A célt egyébként szerintem elérte, s végre azt is megértettem, hogy én miért nem tudok verset írni.

A műalkotás filozófiája, valamint A holló különböző fordításokban itt olvasható.

A műalkotás filozófiáját Babits Mihály fordította, és a vers is megjelent az ő fordításában, ezért ha valaki nem így ismeri, nem kell meglepődni. Az én személyes kedvencem Tóth Árpád fordítása. Véleményem szerint a „soha már” sokkal jobban visszaadja a „nevermore” jelentését, mint hangulatában, mind értelmét tekintve, mint a Babits-féle „sohasem”. Ez a kettő, valamint Kosztolányi Dezső fordítása a leghíresebb, de érdemes elolvasni a többit is; ahány fordító, annyiféle értelmezés, s bár szerintem nem mindegyik jó, mert a hangulatot nem adják vissza, érdekes látni, hogy kinek mit sikerült kihozni ebből a nagyszerű versből.

 

Olvasmányélmény - Edgar Allan Poe legjobb elbeszélései

Egy korábbi bejegyzésben ígértem, hogy az addigi és az azutáni olvasmányélményeimnek szentelek egy bejegyzést. Sorban haladva, egy Edgar Allen Poe novelláskötettel kezdem. Februárban kezdtem neki, magamhoz képest viszonylag lassan olvastam el, de mentségemre szóljon, hogy abban az időszakban szakdolgozatot írtam.

A kötetre egy közeli antikváriumban tettem szert, a Corvin negyedtől nem messze található. Időnként betérek ide körülnézni; általában van is valami kedvemre való. Egy ilyen nézelődés alkalmával akadt meg a szemem ezen a novellásköteten. Nem sok idő volt már zárásig, de mivel lefoglalni nem lehetett és éppen nem volt nálam pénz, így sietnem kellett, hogy még időben visszaérjek. Végül megszereztem; áron alul, tökéletes állapotban. Érintetlen volt.

Poe munkássága eddig kevéssé volt ismert számomra; homályos emlékeim vannak csak arról, hogy gimnáziumban foglalkoztunk-e vele, illetve mikor és mennyit. Jó véleményeket hallottam róla, és tudtam azt is, hogy szubkultúránkban az egyik alapszerzőnek számít. Műveit főként a gótikus irodalomhoz illetve a romantikához sorolhatjuk, ezen kívül találhatunk köztük néhány detektívtörténetet is.

A kötetben 35 novella kapott helyet, hosszabbak-rövidebbek egyaránt. A válogatás természetesen szubjektív (milyen is lehetne?), a szerkesztők elmondásuk szerint arra törekedtek, hogy szemléltessék a szerző stílusát, legjellemzőbb motívumait, és lehetőleg átfogó képet adjanak arról, ki is volt ő, hogyan és mit alkotott.

A novellák nagy részének témája a halál. Több novella szól a főszereplő feleségéről és az ő haláláról. Úgy vélem, ezek Poe felesége elvesztésének kivetülései lehetnek. Erre a következtetésre a szerző életrajzának tanulmányozása során jutottam; feltűnt ugyanis, hogy a Berenice, a Morella és a Ligeia című novellák meglehetősen hasonlóak, ezért utánanéztem, hogy lehet-e valami oka annak, hogy a szeretett nő elvesztését ennyiszer jeleníti meg. Más megközelítésben, de ugyanezt a témát dolgozza fel az egyik kedvenc novellám, Az ovális portré.  SPOILER Itt a feleség azáltal sorvad el, hogy a főszereplő egy festményt készít róla, amely már-már zavaróan élethűre sikeredik. SPOILER VÉGE

Nagyon szórakoztató volt a Dr. Kátrány és Toll professzor módszere és a Mellonta tauta. Az előbbiben a főszereplő egy híres egy elmegyógyintézet vezetőjéhez érkezik látogatóba, hogy kikérdezze a módszerről, amelyet a betegeken alkalmaznak. Megérkezvén különös jelenségeket tapasztal, majd szép lassan kiderül, hogy korántsincs olyan rendben minden, ahogy ő arra számított. A csattanót most nem mondom el, akit érdekel, elolvashatja a novellát, valahol az internet bugyraiban biztosan fellelhető. Az utóbbi egy léghajó fedélzetén írt napló, amely azért is roppant szórakoztató, mert rengeteg valótlanságot tartalmaz; összekevert vagy félreértett információk és féligazságok tömkelegét írja le szinte már hihetően (gondolom, azok számára, akik nincsenek a helyes információ birtokában, tényleg hihető is).

Érdekes Az elhamarkodott temetés, a Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban és a Pár szó egy múmiával. Mindhárom az élet és a halál közötti állapottal foglalkozik. Az elhamarkodott temetés több esetet foglal össze, melyekben valakit tetszhalott állapotban, gyakorlatilag élve temettek el. Ezek voltak talán a legizgalmasabb sztorik, mivel ez nekem is egy félelmem. (Talán Poe-nak is az volt?) A Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban egy olyan esetet mutat be, ahol egy halálos beteget az ő beleegyezésével hipnotizálnak, hogy megfigyeljék, a halál pillanatára illetve a halál pillanatában a testre milyen hatással van. Többet nem árulok el, tényleg nagyon érdekes belegondolni abba is, hogy a leírtak tényleg működnek-e (nem hinném, de felvetésnek nem rossz). A Pár szó egy múmiával a kettőt ötvözi valamennyire; a kutatók egy múmiát vizsgálnak, melyről /akiről kiderül, hogy egy nagyon hosszú életű család sarja, és élve balzsamozták be. Magát a beszélgetést a múmiával eléggé ironikusnak éreztem, aki ismeri a sztorit, javítson ki, ha tévedek.

Kissé kilóg a többi novella közül a három detektívtörténet, A Morgue utcai kettős gyilkosság, a Marie Roget rejtélyes esete és Az ellopott levél. Az első kettő biztosan megtörtént eset alapján íródott, ha jól emlékszem, a harmadik nem. Mindhárom történet nagyon tetszett, részben a következtetések miatt, amikre a szereplők jutottak az esetekkel kapcsolatban, de nagyobb részben amiatt, ahogy ezekre jutottak. A gondolatmenet, ahogy végigvitték, hogy mi hogyan történhetett, miért úgy, melyik lehetőség vethető el, és az miért vethető el... Egyszerűen zseniális. Aki szereti az ilyesmit, szeretettel ajánlom őket elolvasásra, tényleg megéri.

A végére hagytam a kedvencemet, Az áruló szív-et. Ez is gyilkosságról szól, viszont itt a lelkiismeret kapja a fő szerepet; avagy hogyan is tud a főszereplő megbirkózni azzal, hogy ő megölt valakit. SPOILER Sehogy. SPOILER VÉGE Poe-t az emberi lélek nagy ismerőjeként is számon tartják. A novellákat elolvasva úgy gondolom, igazuk van.

Összességében a novelláskötet tényleg jó, azt nem tudom megállapítani, hogy valóban a legjobb elbeszéléseket tartalmazza-e, mivel sajnos a többit nem ismerem. Még. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb mindent elolvasok Poe-tól, amit csak fellelek. :)