15. hét: David McComb - A tetoválás 100 éve

Ezt a könyvet a tavalyi évben szereztem meg a Scolar kiadó raktárvásárán, féláron, ráadásul egyetlen darab árválkodott már csak belőle. Már akkor is nagyon boldog voltam, hogy egy ilyen szuper könyvre tehettem szert, eredeti áron (8 Mátyás királyért) ugyanis nagyon valószínű, hogy nem hoztam volna el – legalábbis olvasás előtt. Olvasás után azt mondom, megért volna annyit is.

Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 288
Fordító: Bartók Imre
Az olvasás ideje: 2020. április 9. – 2020. április 12. hajnala

A fülszöveg:
„Az elmúlt száz év során a tetoválás művészete felküzdötte magát az undergroundból a mainstreambe. Fotókkal gazdagon illusztrált könyvünk ennek a folyamatnak a történetét meséli el a kezdetektől, amikor a tetoválás még csak a tengerészek, a rabok és a társadalom peremén élő emberek önkifejezésének eszköze volt, a hetvenes évek tetoválóreneszánszán át egészen napjainkig, amikor a testművészet már a hétköznapi kultúrának, sőt a sztárkultúrának is szerves része.”

Mint azt tudhatjátok, magam is tetovált vagyok (5 mintával rendelkezem, kisebbel is, nagyobbal is), így értelemszerűen érdekelt egy, a tetoválásokkal és azok történelmével foglakkozó könyv. Ugyan a teljes történelmet nem dolgozza fel (nem is lehet, nincs is annyi adat évezredekre visszamenőleg), az elmúlt száz év története is kellően sok meglepetést tartogatott számomra.

Korábbi, tetoválásokkal foglalkozó bejegyzésemben (itt olvasható; ekkor még csak 4 volt) említettem már, hogy a tetoválás nagyjából egyidős az emberiséggel; régóta tudom, hogy nem újkeletű hóbortról van szó, ahogy az is nyilvánvaló, hogy az első minták nagyban különböztek azoktól az alkotásoktól, amelyeket ma viselünk a testünkön. Tudtam azt is, hogy régebben más volt a tetoválások és a tetovált emberek megítélése, és hogy az előítéletek ugyan kopnak, de sok helyen még mindig vannak. Az volt ugyanis a közvélekedés, hogy tetoválást a bűnözők viselnek. Ez a vélemény igaz is meg nem is. És most jön a meglepetés.

A könyv időrendben halad a tetoválás és társadalmi megítélésének történetével, kezdve a világháborúk idejével. Talán az a tény, hogy a katonák, tengerészgyalogosok és matrózok viseltek tetoválást ebben az időben. Ami viszont számomra is meglepő volt, hogy utánuk először az arisztokrácia kezdett bele a testművészetbe, hogy távoli utazásaikról maradandó (és másoknak mutogatható) emlékeket szerezzenek. Megdöbbentő volt olvasni, hogy olyan emberek viseltek tetoválást, mint a brit királyi család tagjai, vagy Winston Churchill édesanyja.

Hasonlóan meglepő volt az, hogy korábban is voltak emberek (férfiak és nők egyaránt), akiknek az egész testfelületét tetoválás borította. Bevallom, nekem ez teljesen új volt, azt gondoltam, hogy ez a 21. században került elő, mint önkifejezési forma, illetve azáltal, hogy a technika fejlődött, a minták szebbek és elfogadottabbak. Tévedtem. A tetoválást jóval korábban kezdték az önkifejezés eszközének tekinteni; pontosan akkor, amikor nagyrészt csak bűnözők és motoros bandák viselték, és az egész tetoválóipar illegális volt. No, nem csak ezen csoportok tagjai tettek így, hanem azok is, akik nem tartoztak közéjük, de viseltek valamit a bőrükön. Ennek eredménye lett a tetoválás ’70-es évekbeli reneszánsza, ami a mai napig is tart.

A kötet nem csak a felsoroltak miatt érdekes, hanem a rengeteg illusztráció miatt. Bemutatja a korok híres tetoválói által készített, és a leggyakrabban viselt mintákat, rajzok vagy fotók formájában. Ezek a könyv nagyjából 80%-át teszik ki, csak a maradék 20% a szöveg. Az viszont mind információ. Nincs mellébeszélés; nevek, évszámok, a minták jelentése/jelentősége, és egyéb adatok. A képek úgyis önmagukért beszélnek. Némelyik mintán csak ámultam; még ma is megállná a helyét.

Nemcsak a megítélés változását, hanem a technika fejlődését is nagyon szemléletesen mutatja be (persze, hisz tele van képekkel). Látjuk, hogyan váltak egyre kidolgozottabbakká a minták, és profibbakká a gépek. Ezen kívül említést tesz a ma ismert technikák, pl. a dotwork első, tulajdonképpen kezdetleges használatáról. (A dotwork technika alkalmazásakor a tetováló apró pontokból alkotja meg a mintát a szélesebb körben ismert vonalak és satírozás helyett.)

Ugyan a sok adat miatt a szöveges rész kissé tömény, és néha pihenni kell, hogy az agy elraktározza ezt a sok infót, élveztem az olvasást és a képek nézegetését. Az új ismeretek birtokában bátrabban merek vitatkozni azokkal, akik szerint a tetoválás a züllöttséget jelképezi. Szeretettel ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki akár csak egy apró mintát visel a testén.

Én pedig elkezdem megtervezni a következőt. A könyv meghozta hozzá a kedvem.

5/5

Színez a tű, telik a vászon

Aki ismeri a Blind myself Testem a vászon című számát, máris kitalálhatta, hogy a bejegyzés tetoválásról fog szólni. Egy hete készült el a negyedik tetoválásom, ennek kapcsán úgy döntöttem, körbejárom ezt a témát egy kicsit.

A tetoválás ha nem is teljesen egyidős az emberiséggel, bizonyítottan velünk van évezredek óta. Arról a legtöbben tudnak, hogy a civilizált világtól távol élő törzseknél is jelen volt/van különböző formában: ősi vallási jelképek, varázslatokat segítő motívumok, esetleg rangot is jelképezhetett. Ez azt mutatja, hogy egy agyon régi tradícióról van szó. Az pedig, hogy Ötzin, a Jégemberen is találtak, arra enged következtetni, hogy az első tetoválás legalább ötezer évvel ezelőtt készülhetett. Találtam olyan adatot is, amely szerint időszámításunk előtt 6000 évvel jelenhetett meg. Bárhogy is van, vitán felül áll, hogy nem újkeletű dologról van szó. Az, hogy manapság kik viselik, sokkal inkább az.

A köztudatban az van, hogy régen csak a prostituáltaknak és a bűnözőknek volt. Ez csak részben igaz; őket valóban így jelölték meg, de a másik oldalon ott van például Egyiptom és India, vagy akár a kopt kultúra, ahol a fent is említett minták szélesebb körben terjedtek el, más jelentést hordozva. Mára szinte már divattá nőtte ki magát, a fiatalabb generációkat nézve körülbelül minden harmadik embernek díszíti már valamilyen, akár egész apró minta a testét. Talán a társadalom is kezdi egyre inkább elfogadni, hogy ez nem rossz dolog, és hogy nem az alapján kell megítélni valakit, hogy van-e tetoválása és milyen, viszont ez egy hosszú és lassú folyamat. A tapasztalat az, hogy a tetovált felület nagysága egyenes arányosságot mutat viselője iránt megjelenő előítélettel szemben. Ezt rossz dolognak tartom, mert attól, hogy valaki nem szokványosan néz ki, még lehet értékes ember. Sőt, legtöbb esetben még értékesebb is, mint az átlag, a normális. Mégis, lehet hallani sztorikat, hogy az embereket nem vették fel egy munkahelyre a tetoválásuk miatt, vagy ha fel is vették, takarniuk kellett ruhával, sminkkel, ahogy lehetett. Olyanról is hallottam, hogy egy felmérés szerint kevésbé szívesen fogadják el az emberek az ételt egy olyan pincér kezéből, akinek a karján tetoválás van. Ez utóbbit már csak azért sem értem, mert ha egy szépen kidolgozott, igényes mintáról van szó, akkor még esztétikai szempontból sem kellene, hogy zavaró legyen. Nyilván nem egy saját magának gombostűvel alkotott "Jucika" feliratról beszélek. Azt gondolom, hogy az embereknek el kellene szakadniuk az említett sztereotípiáktól, és sokkal inkább azt nézni, hogy az az adott ember hogy végzi el a munkáját (ha a munkáltató szemszögéből nézzük).

Személy szerint nekem sosem volt bajom azzal, ha valakinek mindkét karja teli van varrva, sőt, egy ilyen embert általában érdekesebbnek találok, mert nyilvánvalóan minden egyes mintának megvan a története. Mikor varratta, miért varratta, milyen különleges jelentése van, (ha van, mert az is előfordulhat, hogy nincs, csak megtetszett neki) stb. Az pedig, hogy én is szeretnék, tizenévesen fogalmazódott meg bennem először. Akkor még Harry Potter villámsebhelyét akartam a homlokomra, egy akkor szeretett zenekar logóját a tarkómra, és egyéb hasonlóan őrült dolgokat, amik ahogy jöttek, úgy el is múltak, amit nem bánok, mert nem kellően átgondolt ötletek voltak, amiknek később úgyis egy takarás lett volna a következménye. Az elsőt végül is 19 évesen csináltattam meg, néhány héttel a szakításom után. ("Ez az, most már végre lehet, senki nem szól bele"). Hat pici cicatappancs került a jobb alkarom belső oldalára. Akinek van tetoválása, annak ismerős lehet az, hogy amint kijöttem a szalonból, már tudtam, hogy nem ez az utolsó.

                                         

Magyar Gergő, V2 Tattoo

Szinte nincs is olyan ember, akinek csak egy van. Legalább még egyet mindenki varrat. Nekem a második fél év elteltével készült el, egy skorpió a jobb felkarom belső oldalán. A horoszkópom. Születésnapi ajándék volt, papámtól kaptam. Igen, ebből látszik, hogy a család elfogadja, olyannyira, hogy a szűk családi körben már szinte mindenkinek van.

Magyar Gergő, V2 Tattoo

A harmadik a második egyetemi évem után készült: egy sárkány a hátam felső részére. A legyőzhetetlenséget szimbolizálja. Eredetileg egy mászó sárkányt akartam az egyik lapockámra, de a tetováló meggyőzött, hogy legyen inkább egy olyan, ami repül, mert jobban néz ki, szebben ki lehet dolgozni. A méretén is a kidolgozhatóság érdekében változtattunk, így a végeredmény teljesen más lett, mint az eredeti elképzelés, de nem bántam meg. Ahogy most, egy hete sem.

Magyar Ferenc, V2 Tattoo

Több mint két év telt el az utolsó óta, hiányzott már a bőrömet szaggató tű érzése, és pénzügyileg is most álltam úgy, hogy szóba jöhetett a következő. A terv egy goth mintha volt, bal felkarra. Elküldtem a kinézett mintát, lefoglaltam az időpontot, vártam szépen, majd november 13-án 11 órára bementem a szalonba. És itt jött az első sokk, amikor kiderült, hogy a minta, amit kinéztem, abban a formában semmiképp sem megvalósítható, ahogy én gondoltam. Nagyobbnak kellett volna lennie, de még ha ezt meg is oldjuk azzal, hogy másik testrészt választok, egy jobb felbontású képet kellett volna keresni, de nem találtak. Így kezdődött egy másfél órás ötletelés a mintát és a helyét illetően. Nem volt egyszerű, de végül sikerült egy olyan képet kiválasztani, amin egy nő két gyertyát tart a kezében. A hely pedig a bal vádlim külső oldala lett. Jobban mondva a külső oldala és a lábam első része, de mivel nagy a minta, a mostani alkalommal csak a nő arca készült el, a gyertyát tartó kezek majd csak jövőre kerülnek rám. Összességében hat órát feküdtem különböző lehetetlen pozíciókban, mire elkészült. Hála a jógának, nem volt probléma a kicsavart testhelyzetek felvételével és megtartásával, bár egyszer-egyszer elgémberedtek a tagjaim annyira, hogy felállni kicsit nehezemre esett. Plusz poén, hogy a lábam másfélszeres nagyságúra dagadt, így csodálom, hogy az amúgy is szoros csizmámat egyáltalán fel tudtam venni. Azóta ápolom rendületlenül, túl van már a hámláson, és hamarosan teljesen gyógyultnak nyilváníthatom.

Balogh Ottó, Celtic Moon Tattoo-Art Unit

S még nincs itt a vége. Ez nem csak a februári folytatást jelenti, hanem azt is, hogy vannak még terveim.

Mindegyik fotó alá odaírtam, hogy ki készítette, melyik szalonban. A szalon nevére kattintva megjelenik a Facebook oldaluk, ahol meg lehet nézni a további alkotásaikat.