Bogár Nikolett, Túry Ferenc - A divatipar és az evészavarok. A kifutók veszélyei

Az év végi kihívások teljesítése után még maradt annyi nap az évből, hogy néhány rövidebb kötetet elolvassak, ezzel növelve az elolvasott könyvek és az oldalak számát. Azt akartam, hogy a zsúfoltság ellenére ez a könyv még mindenképp beférjen idénre.

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 180

 A fülszöveg:

„A ​kötet a modellvilágba kalauzolja olvasóit személyes élmények és
a modellek körében végzett felmérés adatai alapján. A modellek életének hétköznapjai korántsem olyan vonzóak, mint azt a laikus közönség gondolja.
A testalak kontrollálásának feladata igen sok modell esetében napi nehézséget jelent. Ennek következménye a modellek körében gyakori evészavarok megjelenése. Az anorexia nervosa a kóros soványsággal, a bulimia nervosa pedig a túlevésekkel és önhánytatással járó pszichiátriai kórkép. Jól ismert, hogy az evészavarok kialakulásában a modern kor karcsúságideálja kifejezett kockázati tényező. Ezt az ideált pedig a divatot kialakító személyek tartják fenn, s a modellek közvetítik. Természetesen a divat alakítása nem tudatos folyamat, hanem az aktuális kulturális közeg eszményeinek felel meg. Komplex jelenségről van tehát szó, amelyben sok szereplő vesz részt, s a felelősségek is több színtéren oszlanak meg.
A kötet igyekszik a divat jelenségének társadalmi-kulturális hátterét is megvilágítani. A karcsúságideál tekintetében az emberi test értéke is előtérbe kerül: mennyire fontos az, hogy egészséges testet tartsunk fenn, illetve mennyire élhetünk vissza a testünkkel? Továbbá: mennyire élhetnek vissza mások a testünkkel bizonyos kulturális ideálok jegyében? Mi a teendője az egészségpolitikának, milyen szabályzókra van szükség, hogy az egészség fenntartása alapvető érték maradjon? A kérdések egyszerűeknek látszanak, de nem azok: egy sokszereplős játék részesei vagyunk, ahol a játékszabályok nem mindig tiszták. Komoly bioetikai kérdésekről van szó.
A divatipar nyomása nem csupán egy kulturális szegmens problémakörét jelenti, hanem a modelltanulás folytán igen erős hatása van az átlagnépesség testalakjára, s meglehetősen közvetlen módon az egészségi állapotunkra is. A divatmodellek alkalmazásának szabályozása tehát népegészségügyi vonatkozásokat is jelent. Ha a könyv hozzájárul ahhoz, hogy ez a szándék az egészségpolitikai döntéshozókban is erősödjön, megérte megírni. (A szerzők)”

Nehéz nem elfogultnak lenni az értékeléssel, ugyanis az első szerző, Bogár Nikolett csoporttársam volt az egyetemen. Nagyon kedves, értelmes lány, hihetetlen, mikre képes (pl vizsgaidőszakban), az életmódja is rendkívül motiváló. Ugyan nem tartoztunk egymás legközelebbi barátai közé, jóban voltunk, és a bizalmába fogadott annyira, hogy mesélt nekem a könyvben is olvasható személyes élményeiről, problémáiról. Épp ezért nagyon örültem, amikor ez a kötet megjelent, először angol nyelven.

Már ekkor eldöntöttem, hogy meg fogom venni, és el fogom olvasni. Sajnos ezt elég sokáig sikerült elhúznom (Nikitől innen is bocsi!), egészen addig, míg a magyar kiadás is napvilágot látott. Ezt jelzésnek vettem, hogy most már nem halogathatom, így karácsony előtt megrendeltem, és meg is érkezett. A Viharsziget befejezése után, december 25-én el is kezdtem, és 29-én éjszaka (röviddel éjfél után) be is fejeztem – a viszonylagos lassúság a december 28-i Igazából karácsony fellépésnek és a megelőző napon a hosszú próbának köszönhető (amit természetesen nem bánok, hiszen fantasztikus volt).

A kötetben leírtak számomra kevés újdonságot adtak, mivel egy részükről tudtam Niki és a tanulmányaim által, és más részükről is volt némi fogalmam vagy legalább elképzelésem, amelyek a könyv elolvasása által megerősítést nyertek. Laikusok számára viszont mindenképpen hasznos információkkal szolgál. Tisztázza az evészavarok fogalmát – melyik mit jelent pontosan, miről lehet felismerni, és milyen populációban (kik között) a leggyakoribb.

Niki karrierútja egyszerre érdekes és megdöbbentő. Nem kimondottan maximalistának ismertem meg, de azt én is láttam az egyetemi éveink alatt, hogy a legjobbra törekedett mindenben, amihez csak hozzányúlt, természetesen sikerrel. Ez látszik a fejezetben leírtakban is. Szépen bemutatja azt is, mennyire képes az ember tudata beszűkülni, és csak a testméreteire koncentrálni, ha stressznek teszik ki, miket képes ilyen állapotban megtenni a cél érdekében, amik egy hétköznapi embernek eszébe sem jutnának – például a kar és a comb vastagságának mérése a hüvelyk- és mutatóujjak segítségével. Megjegyzem, amikor erről olvastam, a módszert én is kipróbáltam, és jót nevettem magamon, amikor tapasztaltam, hogy a csuklómat sem érem át a hüvelyk- és a mutatóujjammal, két-két ujjam pedig a vádlimnál megakad. Megállapíthatom, hogy topmodell már nem leszek – amúgy is túl alacsony lennék…

A számomra ismeretlen és még megdöbbentőbb dolgok abban a fejezetben jöttek elő, amelyben a most dolgozó és korábbi modellek, ügynökök és tervezők által kitöltött kérdőív eredményeit elemzik a szerzők. Azt láttam, hogy szinte az összes modell ugyanazokkal a problémákkal küzdött, mintha az alapszemélyiségük teljesen egyforma lenne –szorongó, kvázimaximalista, elégedetlen. Ez kevésbé lepett meg, mint az ügynökök és a tervezők hozzáállása.

A modelleket szinte csak vállfaként kezelik (ezért is vannak az egyenméretek, egyforma smink, egyforma haj, és a kifutón is emiatt kell a legegyszerűbben, kifejezéstelen arccal végigvonulniuk), mert a bemutatókon a ruha a lényeg, nem pedig a modell. A gond ezzel az, hogy jó esetben nem a vállfa fogja megvenni és viselni a bemutatott ruhát, hanem hús-vér nők, akik a legkevésbé sem hasonlítanak a modellekre. Emiatt a ruhák rajtuk egyáltalán nem úgy fognak állni, ami további konfliktusokhoz vezet a fogyasztók részéről – a modellen olyan jól állt, rajtam miért nem, én biztos túl kövér vagyok, stb.

Ebben és a szigorú méretkövetelményekben maguk a modellek is változást szeretnének. Utóbbi esetében a legtöbben bizonyos fokú rugalmasságot szeretnének; pl. az elvárt 90 cm-es csípőméret helyett egy tágabb tartományt adjanak meg, és ne utasítsanak el egy munkától senkit azért, mert fizikailag lehetetlen 90 cm-re vagy az alá tornázni a csípőméretét . Ha arra gondolok, hogy nekem a 163 centimhez van egy közel 100-as csípőm, belegondolni is szörnyű, hogy egy 180 cm magas nőtől 90-et vagy az alatti méretet követelnek meg . Nagyjából lehetetlent kívánnak. Az én olvasatomban ez nagyfokú dilettantizmusról (hozzá nem értésről) tesz tanúbizonyságot. Mintha a tervezőknek és az ügynököknek fogalmuk sem lenne arról, hogy néz ki és hogyan működik a női test – az egyik megkérdezett modell is hasonlóképpen nyilatkozott. Másvalaki pedig azt mondta, hogy amíg homoszexuális férfiak terveznek ruhákat nőkre, addig nagy változás nem is lesz várható. Nem magával a szexuális irányultsággal van a baj (mindenki azt szeret, akit akar), hanem azzal, hogy emiatt a férfias alakot tartják ideálisnak – keskeny derék, keskeny csípő -, ami egy nőnek talán a legkisebb valószínűséggel van.

Meglepőnek találtam azt is, hogy a divatiparban mennyire más léptékekkel mérnek: a 75/C-s mellméret túl nagy (ami még leglepőbb, hogy ezt szilikonnak nézték – megint csak dilettáns módon), a 27 éves pedig már érett korú. Előbbi a fent leírtak alapján érthető, utóbbi pedig abból a szempontból válik érthetővé, hogy a lányok jóval korábban, 13-14 évesen kezdik a modellszakmát. Kétszer ennyi idősen, vagy még korábban általában már abbahagyják.

Szemléletváltásra van szükség tervezői és ügynöki oldalról is, de véleményem szerint a legnagyobb változást fogyasztói nyomásra lehetne elérni. Ha nem lenne kereslet a betegesen sovány modellekre, a kínálat is előbb-utóbb csökkenne. Ha az egészséges testképet közvetítenék, szintén lehetne változás. Ez nagyon fontos lenne, mivel nem csak a modellként dolgozó fiatal lányok és fiúk, de az őket követő és bálványozó tizen- és huszonévesek egészsége van veszélyben a divatipar embertelen követelményei miatt.

Összességében hasznos olvasmánynak találtam, negatívumként jegyezném meg bizonyos (szak)szavak használatát, amelyek laikus olvasónak nem biztos, hogy értelmező szótár nélkül mondanak valamit (pl. implicit és explicit), illetve számomra zavaró volt a zárójeles forrásmegjelölés mondat közben vagy a mondat végén. Ez kissé megakasztja az olvasást, célszerűbb lenne ezeket lábjegyzetként kezelni, vagy számokkal megjelölni, ha már a kötet végén úgyis van irodalomlista. Tankönyvként, szakkönyvként kezelve egyik sem gond, de ha a nagyközönségnek is szánják a szerzők, kevésbé szerencsés.

Végezetül: büszke vagyok arra, hogy ismerhetem Nikit, és rá is, azért, amit eddig elért az életében, és ezért a könyvért is. Innen is további sikereket kívánok Neked! J

4/5