Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vélemény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vélemény. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. december 23., péntek

Howard Phillips Lovecraft összes művei III

Hát ez is eljött. Végeztem az utolsó Lovecraft-kötettel. Több, mint egy évig tartott, mire a három kötetet végigolvastam, benne az összes novellával, kisregénnyel, értekezéssel és levelezéssel. Ezzel együtt minden olyan könyvvel is végeztem, amit az év első felében kezdtem el, és ez valahol felszabadító érzés. Mintha az utolsó szálat is elvarrtam volna egy másik életből.



Kiadó: Szukits
Kiadás éve: 2005
Oldalszám: 550
Fordító: Baranyai Gyula, Bihari György, Galamb Zoltán, Gálvölgyi Judit, Kornya Zsolt, Szántai Zsolt, Vachter Ákos
Az olvasás ideje: 2022. március 24. – 2022. december 22.


Márciusban kezdtem; akkor még, a második kötethez hasonlóan reggel egy, este egy novella volt az adag. Aztán beütött a változás, és hetekig, sőt talán hónapokig ugyan ránéztem a könyvre, de nem nyitottam ki. Nem volt időm, nem volt energiám, nem volt hangulatom hozzá. Azt pedig tudjuk, hogy Lovecraft műveihez mindegyik kell, de az utolsó a legfontosabb. Anélkül semmi értelme olvasni. Az extrém hosszú, 9 hónapos olvasási idő tehát valójában nem ennyi, hanem nagyjából a fele lehet.

A novellák közül a Patkányok a falban, A gonosz lelkész, Az alkimista és a Herbert West, az újjáélesztő nyerték el a tetszésemet, illetve a kisregények, az Árnyék Innsmouth fölött, a Cthulhu hívása (természetesen), és ide sorolom Charles Dexter Ward különös esetét is, bár ez utóbbinál nagyon rezgett a léc. Túl hosszú volt, és túlságosan szétdarabolva olvastam, ezáltal sokat veszített az élményből.
A töredékek mind jók voltak, sajnálom, hogy csak ennyi maradt fenn belőlük. A versek közül A tenger menyasszonya volt rám nagyobb hatással.
Az értekezések közül a Kutyák és macskák a legjobb, már csak azért is, mert osztom Lovecraft véleményét a macskákkal kapcsolatban. Többször felnevettem némely megállapításán; ha csak a saját cicáimra vonatkoztattam őket, egyértelműen igaza volt. Azt viszont, amit a kutyákról ír, nem osztom, nagyon degradálja őket, ennyire nem kellene.
A levelezéstől tartottam egy kicsit, valamiért nem szeretem írók levelezéseit olvasni, de volt köztük pár érdekes, amelyekből bepillantást nyerhettünk Lovecraft lelkivilágába, hogy mennyire nem tartotta semmire a saját munkásságát.

Emlékeimből nem jön elő olyan novella, amellyel bármi nagy bajom lett volna, inkább voltak semlegesek, egynek elment mindegyik. Kivételt az a kettő képez, amelyek az Úttalan utakon fejezetben szerepelnek. A Dr. Samuel Jackson emlékezetén kifolyt az agyam a régies nyelvezettől, a sok valától és volttól, viszont hatalmas elismerés jár a fordítónak, amiért ezt a rengeteg igeidőt ilyen hitelesen tudta átültetni. Az Édes Krudélia cselekményétől viszont a falra másztam, annyira bugyutának találtam.
A politikai elmélkedéseket sem igazán szerettem, nagyon erősen kijött belőlük a rasszizmus és a felsőbbrendű faj gondolata.

Még mindig szeretem a műveit, de most egy kicsit elég volt. A legjobb műveit majd akkor fogom elővenni, ha elkezd hiányozni. Addig egy kicsit pihentetem.
Ugyanígy pihentetem a háromféle könyv olvasását is; nem lesz novelláskötet reggelre-estére, és nem lesz útitársam sem. Visszatérek az egyszerre egy könyv olvasására. Most ez fér bele.

 

 

 

 

2022. december 21., szerda

Berényi Anna: Richter

Tudtam már akkor, amikor a megjelenéséről értesültem, hogy nekem ez a könyv kell, így az első adandó alkalommal meg is vettem. Az olvasását viszont tologattam; mindenképpen erre az évre, Richter Gedeon születésének 150. évfordulójára terveztem, már csak a jelképes jelentősége miatt is. Sajnos az év folyamán is későn jutottam hozzá, viszont így a befejezésének is jelképes jelentősége van: ma volt az utolsó munkanapom ebben az évben (nem kell megijedni, január másodikán visszamegyek a gyárba).




Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 536
Az olvasás ideje: 2022. november 8. – 2022. december 21.




Azt gondolom, Richter Gedeon életútját illik ismerni mindenkinek, aki a gyárában valaha dolgozott, legalább nagyjából. Illik tudni, mit hozott létre, mit köszönhetünk neki, milyen jelentős felfedezéseket tett, és milyen szomorú véget kellett érnie a munkásságának.

Hihetetlen mennyiségű háttérmunka van emögött a bő 500 oldal mögött. Berényi Anna rendkívül alapos munkát végzett a források felkutatásával, nem volt rest több oldalról megközelíteni a témát, hogy minél pontosabban be tudja nekünk mutatni, milyen is lehetett Richter Gedeon élete 1872 és 1944 között. Ezzel elérte, hogy nem egy adatoktól hemzsegő, száraz életrajzot olvasunk, amit az információtartalom töménysége okán napokra félretesz az ember, hogy meg is maradjon belőle valami. Ez a könyv tulajdonképpen egy regény, csak nem kitalált szereplőkkel és eseményekkel, hanem Richter Gedeonnal és a ma is nevét viselő gyárával.

Gyerekkorától kezdve halála napjáig követjük végig élete legfontosabb állomásait. Anna remek érzékkel mutat be egy-egy családi vacsorát Richteréknél, egy új készítmény kifejlesztését, vagy akár egy új munkaerő felvételét a gyárba. Szinte mi is ott vagyunk a helyszínen a szereplőkkel együtt, és szinte teljesen Gedeon szemével figyeljük az eseményeket. A gyárban történő dolgokat különösképpen jól el tudtam képzelni, bár amit én nap mint nap látok, az már szinte nem is az, ami gyáralapítónk idejében volt – ha látná, mi lett belőle, valószínűleg maga sem hinné el, de nagyon örülne és büszke lenne. Mindezek ellenére könnyű volt elképzelni az üzemeket, laborokat, még a patkányokat is az udvaron. Hogy a leírtakból pontosan mi felel meg a valóságnak, az Anna honlapján fejezetenként elérhető. Tüzetesen én sem néztem még át, mert több órát igényelne, de meg fogom tenni, mert kíváncsi vagyok, még ha nagyjából sejtem is, mely részek a kitalációk.

Gedeon is és felesége, Nina is rendkívül szimpatikus, szerethető figurák a könyvben; ilyen az, amikor az ember bánja, sajnálja, hogy nem ismerhetett valakit. Richter Gedeon tökéletes példája volt azoknak az értékeknek, amelyeket a vállalat ma is képvisel. Szívmelengető volt olvasni, ahogy a dolgozóihoz viszonyult, az igyekezetét, hogy jót tegyen, és hogy fejlődjön ő maga, a termékei és a gyára is, valamint a lojalitása is megkérdőjelezhetetlen volt. Ami meglepett, az az, hogy mennyire idegenkedett a szintetikus hatóanyag-előállítás gondolatától, hogy a kortársakhoz képest mennyivel később mozdultak el ebbe az irányba. Mai tudással elképzelhetetlen, hogy enélkül működjön egy gyógyszergyár.
Nagyon tetszett annak a bemutatása is, ahogy folyamatosan küzdöttek a hatóságokkal és a folyamatosan szigorodó előírásokkal, követelményekkel – ezzel nagyon is tudok azonosulni, 121 évvel később még mindig ugyanezt csináljuk.
A második kedvenc szereplőm természetesen Nina lett; a szeretete és a türelme bárki számára minta lehet. A legjobbnak mégis azt találtam, ahogy a gyárba felvenni kívánt embereket „interjúztatta”, mint valami korabeli HR-es. A fiuk, Laci viszont nem igazán volt szimpatikus.

Tudtam, hogy mi a vége. És mivel tudom, melyik az a bizonyos ház a Katona József utcában, még jobban magam elé tudtam képzelni 1944. december 30-ának estéjét. A leírás nagyon érzékletes, az utolsó oldalakon szem nem marad szárazon.

Jó döntés volt elolvasni ezt a könyvet, és jó szívvel ajánlom mindenkinek. Richtereseknek erősen, de mindenki másnak is. Azt hiszem, január 2-án egy kicsit más gondolatokkal lépek majd be a gyárkapun, mint az elmúlt bő négy évben. Még büszkébben arra, hogy itt dolgozhatok.

2022. november 11., péntek

Jussi Adler-Olsen: Nátrium-klorid - A Q-ügyosztály esetei 9.

A drága jó Q-ügyosztály… Mennyire vártam ezt a kötetet, te jó ég! A legutóbbi kötet magyar megjelenése óta 2 év telt el, és hiába volt rengeteg szuper olvasmányom azóta, mégis hatalmas várakozás övezte részemről ezt a könyvet. Elvégre a sorozat lassan az ígért végéhez közeledik.




Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 392
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. október 30. – 2022. november 8. hajnala



Már akkor borzasztó kíváncsi voltam, hogy mi a csodát hoz ki Jussi Adler-Olsen ebből, amikor még csak a dán megjelenésről és a kötet címéről volt tudomásom. Nátrium-klorid. Konyhasó. Mi az isten lesz ebből, hogy tud egy gyilkos sót használni? Fiziológiás sóoldat lesz valahogy, vagy besózza őket? – kérdeztem magamtól, szintén elégé besózva. Természetesen nem maradtam válasz nélkül.

A szerkezet a szokásos; párhuzamosan futó múltbeli és jelen idejű szálak, váltott szemszög, majd amikor már eleget gondolkodtunk azon, hogy ki is lehet a gyilkos, akkor szépen a kezünkbe adja a megoldást, nekünk pedig csak nézni kell, hogyan fonódnak össze a szálak. Egy kicsit megint Carlék, egyúttal Jussi előtt is jártam, mivel nagyjából a kötet felénék rájöttem, ki ennek a történetnek a főgonosza, és milyen csavart tett még ebbe a dologba az író. 

A nyomozás szintén a szokásos módon halad; nagyon lassan, talán minden eddiginél több az egyhelyben toporgás, és annak ellenére, hogy folyamatosan találnak valamit, sokat kell várni az áttörésre. Kicsit olyan, mintha Jussi feleslegesen szaporítaná a sót… izé…szót (de igazából a sót is), viszont ahogy már a korábbi kötetekből tudhatjuk, minden elhullajtott s(z)ókristály lényeges, valahol valamilyen jelentősége biztosan lesz. Mindeközben új infók derülnek ki az egész sorozaton átívelő szögbelövős gyilkosságról is, amelyek nem éppen kedvezőek kedvenc főhőseink számára (és persze nekünk sem túl szívderítő a dolog).

Egyszerűen imádtam. Valami rejtélyes okból kifolyólag szeretem az ilyen szereplőket, mint az itteni gyilkos; igazi őrült, a valláskárosultság egyik szélsőséges mintaképe. Most lehet, hogy nem voltam PC.
Hatalmas meglepetések nem értek olvasás közben, nem veszekedtem a könyvvel, csak a legvégén. Az utolsó mondat ugyanis a hápogás és a jó pár másodpercig tartó folyékony, választékos káromkodás elegyét váltotta ki belőlem. De komolyan, hogy lehet így, ilyen zárómondattal befejezni egy könyvet? Hogy az olvasó aztán tövig rágja először mind a tíz körmét, aztán jógaórákat vesz, hogy mind a tíz lábkörméhez is hozzáférhessen, mire eljutunk oda, hogy megjelenik a következő, egyben utolsó rész.

Várom. De nem. Mert vége lesz. De akkor is remélem, hogy világpremier lesz belőle.

 

 

2022. október 30., vasárnap

Stephen King: Halálos árnyék

King-életmű, egy újabb pótlás. Éreztem, hogy jóban leszünk, azt is, hogy ki fog borítani. De ilyen élményre nem számítottam.




Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1993
Oldalszám: 534
Fordító: Szántó Péter
Az olvasás ideje: 2022. szeptember 20. – 2022. október 29.



Amikor először láttam ennek a könyvnek egy másik borítóját (azt, amelyen a sírkő szerepel), aznap éjjel George Komor neve neonreklámként villogott az agyamban, és nem hagyott aludni. Gondoltam rá, hogy ha ennyire foglalkoztat, érdemes lenne előrébb vennem az olvasmánylistán, de mégsem tettem meg, hagytam, hadd kerüljön sorra a maga idejében. Ez a közelmúltban történt meg.

Ígéretesnek tűnt már az első pár oldal után is, és gondoltam, hogy gyorsan fogok vele haladni. Aztán az időhiány közbeszólt, és bő egy hónapig tartott, mire sikerült kivégeznem.

Jó a sztori; egy létező jelenségből indul ki, amit jól megcsavar és továbbfejleszt azzal, amilyen kapcsolat Thad Beaumont és George Komor között létesül. Ha erre gondolok, azt mondom, hogy az angol cím, (The Dark Half, szó szerinti fordításban a sötét fél) sokkal találóbb. Valahol mindenkinek van ilyenje, még ha nem is olyan veszedelmes, mint Komor. Sokszor annyira fáradtan fogtam neki az olvasásnak, hogy pár oldal után elaludtam, de ez egyáltalán nem a könyv hibája volt. Végig érdekelt, hogy mi lesz a szereplőkkel, sikerül-e megállítani az életre kelt alteregót, illetve sikerül-e a rendőrséget meggyőzni az igazságról, és arról, hogy erre nem lesz kézzelfogható magyarázat.

Azt hiszem, mondhatom, hogy a művei 75%-ának elolvasásával elég jól ismerem King munkásságát, de én ilyen fröcsögéssel, és ilyen (bocsánat a szóért) vadbarom főgonosszal, mint George Komor, még nem találkoztam nála.
Olvastam én már durvát, beteg gyilkosságokat, még az itt leírtaknál jóval vadabbakat is, valamiért mégis ez a könyv volt az, ami valami hihetetlen módon eltalált. Hogy én vagyok-e érzékenyebb mostanában, vagy tényleg volt benne valami, az Agykontrolhoz hasonlóan, nem tudom. Annyi biztos, hogy George Komor rengeteg álmomban jelent meg ebben az egy hónapban, vagy ha ő nem is, valami hasonló jelenetet, helyszínt láttam, mint amilyet ő hagyott maga után. Az is előfordult, hogy ez utóbbihoz aludnom se kellett, csak zenét hallgatni, csukott szemmel. Nem mondom, hogy féltem tőle, de rendesen beleköltözött az agyamba.

Anno Brady Hartfieldet is elküldtem a fenébe, szóval:
Nem Valami Kedves George Komor!
Kiborítottál már azelőtt, hogy megismertem a történetedet, és megtetted annak olvasása közben is. Most, hogy már tudom, mi lett veled, leszel szíves békén hagyni! Köszi!

 

Thomas Keneally: Schindler listája

Nem voltam teljesen biztos benne, hogy tudok-e egy teljes bejegyzést szentelni ennek a könyvnek; tulajdonképpen az elmúlt pár hétben azon is elgondolkodtam, hogy bármilyen könyvről tudok-e a jövőben írni, és nem kellene-e abbahagynom a blogírást. Nem tudom még, mi lesz a végleges döntés, de most még marad.




Kiadó: Lazi
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 408
Fordító: Walkóné Békés Ágnes
Az olvasás ideje: 2022. május 17. – 2022. október 14.



Nagyon sokáig tartott ezt a könyvet elolvasni, leginkább azért, mert buszos olvasmány volt, és rövid szakaszonként tudtam csak haladni vele. Ezen kívül sok olyan napom volt, amikor vagy kedvem, vagy lehetőségem nem volt arra, hogy munkába menet kinyissam. Ez nagyban csökkentette az élményt, ebben biztos vagyok.

Bevallom, én nem egészen erre számítottam. Nem volt semmilyen háttérinfóm a könyvbeli eseményekről, ezért nekem Schindler személyéről és a listáról is teljesen más, mondjuk ki, szögesen ellentétes elképzeléseim voltak. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de el kell ismernem, hogy én egy halállistát vártam. Talán, ha ismertem volna korábban az első magyar fordítás címét (Schindler bárkája), vagy Oskar Schindler életútját, akkor helyesebb elővárakozásaim lettek volna.

Megrázó sorsokról olvashattam, ugyanakkor megismerhettem egy már-már legendás németet, aki a tetteivel tulajdonképpen a saját nemzete által alkotott rendszer és ideológia aláaknázásán dolgozott. Thomas Keneally igyekszik regényszerűen bemutatni Oskar Schindler tevékenykedését, egyúttal amennyire lehetett, ragaszkodott a tényekhez is. Több esetben lehet akár lábjegyzetként, akár az író kiszólásaként arról olvasni, hogy a leírtak nem feltétlenül történtek így a valóságban, nem mindenről állapítható meg, hogy valóság-e, vagy csak a Schindlert övező legenda része. Mindenesetre a korábbi olvasmányaim után érdekes volt olyanról is olvasni, ahol segíteni igyekeztek a rendszer által kikiáltott ellenségnek.

A regényszerűség ellenére számomra mégsem volt igazán olvasmányos, nem tudta kellőképpen fenntartani az érdeklődésemet – talán ez is volt az oka annak, hogy nem volt kedvem reggelente a buszon elővenni. De az is lehet, hogy kicsit telítődtem a témával így másfél év után. Egyszeri olvasásra mindenképp ajánlom az érdeklődőknek, és valamikor magamat is ráveszem arra, hogy a film elé még leüljek. Valószínűleg ezt sem mostanában fogom megtenni.

2022. szeptember 19., hétfő

Stephen King: A rémkoppantók

Hiányzó Stephen Kingek sorban, még mindig. Ugyan azt már feladtam, hogy a születésnapjára el tudjam olvasni mindet, ami eddig kimaradt, és abba sem vagyok biztos, hogy ebben az évben sikerülni fog. Kicsit elfoglalt lettem. De cseppet sem bánom.



Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2005
Oldalszám: 948
Fordító: Szántó Péter
Az olvasás ideje: 2022. augusztus 4. – 2022. szeptember 16.




Azt mondták, hogy ez sci-fi, és úgy is álltam neki, hogy inkább az, mint nem. Pedig igazából annyira nem is sci-fi. És nem is tipikusan horror. Viszont sem ez, sem az nem baj.

Igazából egy lassan építkező regényről van szó, ami egy kisváros átalakulását mutatja be onnantól kezdve, hogy Bobbi Anderson elkezd kiásni a kertjében valami számára érdekesnek tűnő dolgot. Először csak rá hat, majd ahogy egyre inkább halad a munkával, úgy terjed ki a titokzatos tárgy hatása a város többi lakójára is; a hatósugár egyre bővül, míg végül mindenkit elér valahogy, valamilyen formában ez az őrület. Kivéve néhány embert, akikben van valami közös. Az olvasó rájön. A városka lakói is kapizsgálják, de nem értik tökéletesen. Egy idő után pedig a külvilágnak is feltűnik, hogy Havenben furcsa dolgok történnek.

Nem egészen ilyen történetre számítottam, sokkal inkább valami űrlényinvázió volt a fejemben, amikor elkezdtem olvasni. Természetesen így sem rossz.

Ami egy kicsit zavart benne, az a felépítése. Nem igazán lehetett megállapítani, hogy ki is a főszereplő, vagy hogy egyáltalán van-e. Az első rész egyértelműen Bobbira fókuszál, ahogy megtalálja a különös tárgyat és elkezdi kiásni. A második rész viszont csak Gardenerről szól, az ő életéről, a démonjairól, egy teljesen másik helyen. Elsőre nem értettem, mi ez az éles váltás és mi fog ebből kisülni, de aztán szépen összeszőtte a szálakat. Érdekes elmélkedést olvashatunk ebben a részben az atomenergia használatáról és az atomerőművekről. Mintha King igyekezett volna az aktuális időszak egy nagy, a társadalmat foglalkoztató, ámde igencsak megosztó kérdést kibontani és megválaszolni. Hogy Gardener álláspontja egyezik-e az övével, azt nem tudom megállapítani, mindenesetre jó volt a két oldal érveit olvasni.

A közepétől kezdve viszont egy kicsit mintha elfáradt volna. Kevésbé volt aprólékos, nagyobb ugrások voltak az időben is, a város átváltozásának leírását egy kissé elnagyoltnak éreztem. Természetesen érthető az is, hogy kezdte egy embernél, és ahogy szélesedett a perspektíva, egyre kevésbé maradt hely arra, hogy mindent részleteiben közöljön. Ha megtette volna, nem fért volna bele 2000 oldalba sem, és azért valljuk be, így is hosszú. Nem érződik közel 1000 oldalnak, de hosszú.

A vége a Kingtől már megszokott pörgés, őrület, zúzda, az ember csak a fejét kapkodja, hogy hol is tartunk, mi is történt fél oldallal ezelőtt. Hogy Gardenerrel mi lett, az elméletileg nem derül ki, de azért lehet egy erős sejtésünk. Az epilógus záró epizódja pedig szívmelengető; ha nem rohantam volna szakfordítani, kicsit jobban meg is könnyezem.

Ennek a könyvnek kivételesen nem baj, hogy elhúztam az olvasását; mivel mindenképp sokáig tartott volna, annyira nem volt érezhető, hogy romlott volna az olvasás élménye. Ahhoz, hogy kedvenc legyen, valami apróság mégis hiányzik. Talán egy újraolvasással majd megtalálom.

2022. augusztus 3., szerda

Sara Blædel: Sziklasír

Ha nem magamnak megyek könyvet venni, akkor is magamnak megyek könyvet venni. Olyan egyébként sincs, hogy „elegendő mennyiségű skandináv krimi”. Olyan meg aztán főleg nincs, hogy „túl sok skandináv krimi”. A Sziklasír a címével és a borítójával is megragadta a figyelmemet, és ha már annyira könyörgött a boltban, hogy ne hagyjam ott, hát nem is tehettem mást, elhoztam, és amint lehetett, olvasni is kezdtem. Friss megjelenés, naná!




Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 304
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. július 18. – 2022. augusztus 3.



Meglepődve olvastam, hogy ez a kötet egy sorozat tizedik része, az pedig még jobban megdöbbentett, hogy a korábbi részei nem jelentek meg magyarul. Emiatt kissé félve fogtam neki, tartottam attól, hogy túl sok utalás lesz az előzményekre, amelyeket nem ismerhetek. Feleslegesen aggódtam, tökéletesen megállja a helyét ezek nélkül is.

A történet két szálon indul el; az egyik, amit a fülszöveg is ír, a másik pedig, amire talán a Fagyponttal való hasonlóság miatt éleződtem ki: két eltűnés, egy a jelenben, egy pedig a múltban, első ránézésre nincs köztük kapcsolat. Ahogy viszont a jelenbeli eseményekről fokozatosan derül ki, hogy nem is azok, amiknek látszanak, úgy állnak össze a kirakós darabkái és kezd kikristályosodni az összefüggés jelen és múlt, eltűnt személy és eltűnt személy között.

Szép lassan, néha talán kissé túl lassan is építkezik, amolyan dánosan. Tyúklépésben haladnak, mindig kiderül valami apróság, ami megmozdíthatná előre az ügyet, de mégsem teszi igazán. Aztán egyszer csak jön a nagy bumm, a heuréka, és minden felpörög, hirtelen eltűnik a fa az erdő elől, a helyére kerül az utolsó darab, és már meg is van a lezárás.

Amíg zajlik a nyomozás, a szereplők magánéletéről sem lehet megfeledkezni, bőven van itt családi dráma, rengeteg feldolgozandó veszteség, gyász. Azt sajnáltam, hogy ezekbe nem mászott bele jobban az írónő, egy picit az én ízlésemnek kevés volt így a lélektani elemzés. A viszont tetszett, ahogy a kamaszok életét, lelkivilágát bemutatta az osztálykirándulás leírásával. Teljesen tipikus, ahogy viselkednek, akár az én valamikori osztálytársaim is lehettek volna.

Na és a lényeg: rájöttem-e, ki a tettes? Tulajdonképpen igen, bár az első gondolatom nem ő volt, és nem is ezt az indítékot gyanítottam. Ez jó, mert ez azt jelenti, hogy vannak azért még olyan fordulatok, amikre nem számítok. Az is jó, hogy az utolsó 40 oldalnál még mindig nem voltam biztos magamban, valamennyire félre tudott vezetni.

Az ne tévesszen meg senkit, hogy nekem mennyi ideig tartott elolvasni; ha az ember le tud ülni egy-két munkanap délutánján és késő estig csak olvas, simán lehet vele végezni, mert az érdeklődést fenn tudja tartani. Az én élethelyzetem az elmúlt hetekben gyökeresen megváltozott, emiatt tartott tovább az átlagosnál, de az igazság az, hogy cseppet sem bánom, hogy így alakult. A könyvnek se lett túl hamar vége, és jelen helyzetben egyáltalán nem zavar, hogy az olvasásra jut kevesebb időm.

Jó kis könyv ez, skandi krimi rajongóknak mindenképp ajánlom, de azoknak is szuper lehet, akik ismerkedni szeretnének a műfajjal.

2022. július 18., hétfő

Liza Marklund: Fagypont

Kedvenc chick-litem után továbbra is egy nem túl hosszú, könnyen és gyorsan olvasható könyvre vágytam, így a választás egy könyvheti szerzeményre esett. A skandináv krimi mindig jó, idei megjelenés és a fülszövege alapján is ígéretesnek tűnt.




Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 312
Fordító: Harrach Ágnes
Az olvasás ideje: 2022. július 5. – 2022. július 17.



Egy Észak-svédországi kisvárosban vagyunk; zárt közösség, a maga titkaival és furcsaságaival. 40 évvel történetünk kezdete előtt egy fiatal lány nyomtalanul eltűnt a városból. Most pedig a város egy régi hídjának lábazatából egy fej nélküli női holttest kerül elő. Senki sem tudhatja biztosan, hogy Sofia Hellstent találták-e meg, mégis mindenki érzi, hogy a régi rejtély most megoldódik. Sofia egy öt lányból álló könyvklub tagja volt középiskolás éveiben, amely eleinte hetente, majd havonta ült össze, hogy megvitassák az aktuálisan választott könyvet. Öt lány, öt különböző személyiség, öt különböző életút.

Nagyon tetszett a regény nem szokványos felépítése. Használja a két idősíkot, a mostot és a 40 évvel ezelőttöt, ezeket pedig váltott szemszögből mutatja be. A cselekményt a könyvklub tagjai által választott utolsó könyvek bontják fel; minden részegység annak a lánynak a történetét meséli el, aki az adott könyvet választotta. Különálló egységek, mégis szorosan összefüggenek az idő és az események révén.

Tanúi lehetünk annak, ahogy egy gyerekkorban alakult közösség felbomlik annak hatására, akikké a lányok a középiskolás éveik során váltak. Tetten érhető minden karakter jellemének alakulása, ahogy megbirkóznak az őket érintő személyes problémákkal, például az iskolaválasztással és kialakulóban levő szerelmi életükkel. Mindezt valamiféle visszaemlékezésként éljük meg, miközben a jelenben javában folyik a nyomozás, és az egykor a szélrózsa minden irányába távozott, már középkorú asszonyok ismét találkozni készülnek. Érdekes párhuzamokat láthatunk a lányok középiskolás és érett felnőtt énje között, és arra is rájöhetünk, hogy olyan sokat nem is változtak.

Sajnos igazán megkedvelni egyiküket sem tudtam, Agneta állt ehhez a legközelebb. Talán a legnagyobb gondom az volt velük, hogy egy-egy jellegzetes vonásuk van felnagyítva, ezáltal vagy ilyenek, vagy olyanok, szinte egyáltalán nem árnyalta őket az írónő. A legösszetettebb Sofia volt, nála viszont az elejétől éreztem, hogy valami nem kerek. A mellékszereplők sem keltették fel igazán az érdeklődésemet.

Az időbeli ugrásoknál zavarónak találtam, hogy csak egy kis térközzel különülnek el, így nem válnak el igazán egymástól. Az a fajta összefolyás viszont, ami ezt a szerkesztést indokolná, nem érhető tetten.
A stílussal alapvetően nem volt gondom, egy-egy esetlenebb mondatot vagy szófordulatot fedeztem fel az elején, de aztán ezek is elmaradtak.

A nagy csavarra az utolsó előtti fejezetben rájöttem, nem okozott túl nagy meglepetést. Ennyire egyértelmű lett volna, vagy én olvasok-e túl sok ilyet és már rááll az agyam… Nem tudom. Kezdő krimiolvasókat biztos, hogy meglep.

Mindent összevetve jó élmény volt, kíváncsi vagyok a folytatásokra, mert látom benne a potenciált. A függővég is arra enged következtetni, hogy van itt még valami. Remélem, hamarosan kiderül, mi.

 

2022. július 5., kedd

Janet Evanovich: Három díler

A talizmánnal való túl hosszú és nem túl gyümölcsöző viszony után valami másra vágytam; valami olyanra, ami teljesen biztosan tetszeni fog, és amivel gyorsan lehet haladni. Így került a képbe már megint A szingli fejvadász.




Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 398
Fordító: Merényi Ágnes
Az olvasás ideje: 2022. június 30. – 2022. július 2.



Talán korábban már említettem, hogy Janet Evanovich és az ő Stephanie Plumja az egyik azok közül, akikhez érdemes nyúlnom, ha olvasási válságban szenvedek, vagy ha épp egy kis kitérőt szeretnék tenni egy műfajból. A sorozat harmadik része tovább erősítette ezt a meggyőződésemet.

Stephanie-nak ezúttal egy köztiszteletnek örvendő fagyiárust kell begyűjtenie, megküzdve a szomszédság szinte minden tagjának rosszallásával. Csodaszép példa a kognitív disszonanciára, ahogy a burg közössége összezár, amint az általános vélemény szerint galamblelkű Mo bácsiról olyan hírek röppennek fel, amelyek egyáltalán nem illenek a róla alkotott képbe. Stephanie egyedül marad, de kitart amellett, hogy itt valami nem stimmel.

Nagyon nagy dolog tulajdonképpen nem történik ebben a részben sem, a humor és Stephanie szokásos szerencsétlenkedése elviszi a hátán a cselekményt. Az ő karaktere egy az egyben az „én” a más lányok vs én-típusú mémekben. Emiatt válik egy igazán szerethető és magunkhoz közel érzett női főszereplővé. Mert valljuk be, egy kicsit néha mindannyian Stephanie Plumok vagyunk.

A legjobban természetesen most is Mazur nagyi beszólásain nevettem, de Lula sem semmi, ha a jó dumáról van szó. Morelli még mindig hmmm… Ezt itt inkább nem folytatom. ☺

Magára a cselekményre nagy valószínűséggel már egy hónap múlva is csak homályosan fogok emlékezni, de tulajdonképpen nem is ez a lényege ennek a műfajnak. Arra már sokkal inkább, hogy a családom milyen furán nézett rám, amikor olvasás közben féloldalanként nevettem fel hangosan, visítva. Nagyon sajnálom, hogy magyarul már csak egy van belőle, és nem adják ki a további köteteket. Nem gond, hogy angolul kell folytatnom, sőt, kíváncsi is vagyok rá, hogy eredetiben is ugyanilyen vicces-e, viszont azt is gyanítom, hogy a fordító érdeme is, hogy a könnyeimet törölgetem minden egyes kötetnél.

Ha valami könnyedre vágytok, amiben van egy kis krimi szál is, jó szívvel ajánlom.

2022. június 29., szerda

Stephen King - Peter Straub: A talizmán

A King-életmű soron következő darabja a Peter Straubbal közös, A talizmán címet viselő dark fanatasy regény. Sokan dicsérték, és a Moly is azt ígérte, hogy nagyon fog tetszeni, így nagy várakozásokkal ugrottam neki ennek a váratlanul hosszú műnek. Már csak a Setét Torony-kötődés miatt is.




Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám:860
Fordító: Zentai Éva, Koppendorfer Noémi
Az olvasás ideje: 2022. május 25. – 2022. június 29.



Sajnos nagyon megszenvedtem az olvasásával; bő egy hónapig tartott, ami a 860 oldalt tekintve annyira nem is rossz, pláne az én időbeosztásommal, mégsem vagyok elégedett a saját tempómmal. Sokszor csak néhány oldalt tudtam belőle elolvasni, mert rendszeresen el akartam aludni felette. Az utolsó negyeddel aztán megembereltem magam, és egy éjszaka alatt kivégeztem a könyvet. Amikor ezeket a sorokat írom, több mint 37 órája vagyok ébren; nézzétek el nekem, ha valami nem egészen kerek.

Láttam benne a potenciált, jó történetnek ígérkezett, viszont hamar az a benyomásom támadt, hogy iszonyatosan túl van írva. Egészen pontosan egyes részek túlságosan részletesek, míg más események csak említés szintjén jelennek meg, annak ellenére, hogy hasonlóan érdekesek vagy még érdekesebbek is lehettek volna, mint az, amit kibontottak. Több helyen éreztem azt is, hogy irreális a dolgok menete; Jacket minden veszekedés nélkül elengedik, ripsz-ropsz rájön dolgokra, amiken előtte napokat gondolkozott, de az már nincs kibontva, hogy hogyan. Ezeknél mindig meg kellett néznem, hogy biztosan nem lapoztam-e kettőt ezekkel a hártyavékony lapokkal, annyira hiányzott nekem egy-egy logikai kapcsolóelem. Ezt főleg az elején tapasztaltam, a közepétől már kevésbé.

A Setét Torony után üdvözöltem azt az elgondolást, hogy egy párhuzamos világot hoz a képbe, amely a szereplők számára különböző módon átjárható, az Ikreket pedig különösen jó húzásnak tartom. Ennél több vagy direktebb kapcsolat tulajdonképpen nincs is a sorozattal, csak az Elátkozott Világnál éreztem némi analógiát.

Számomra nagyon lassan haladt a cselekmény, mintha oldalakon keresztül nem történt volna semmi. A Napfény Otthonnál már kezdtem feladni a reményt, hogy ebből bármi is lesz. Mind a szereplőket, mint a helyszínek leírását nagyon végletesnek találtam; vagy nagyon szép és jó, vagy nagyon csúnya és gonosz volt, a szürke karaktereket hiányoltam. Persze tudom, hogy ez tulajdonképpen egy mese, ahol ez elfér, de a hiányérzet attól még ott van.

Mindezek ellenére mégis tudtam szurkolni Jack-nek, hogy teljesítse a küldetését, és azt is elismerem, hogy az utolsó mondatnál nem az álmosságtól homályosodott el a tekintetem.

Mindent összevetve nem rossz, de kicsit kevésnek érzem; többet vártam ettől a regénytől. Ígérem, most már megyek aludni.

 

2022. május 27., péntek

Ewoud Kieft: A tiltott könyv

Az elmúlt majdnem két hónapban egy igen érdekes könyv volt a mindenkori útitársam. Akit valaha foglalkoztatott a náci Németország történelme (még ha nem is annyira, mint engem), biztosan elgondolkozott már azon, hogy mégis hogy volt ez az egész lehetséges; miért is volt vonzó a nép számára egy olyan párt, amely ilyen mélységű gyűlöletet közvetít, és nyíltan buzdít harcra az általa kikiáltott ellenség ellen. Ewoud Kieft könyvében ugyanezekre a kérdésekre próbál meg választ adni.




Kiadó: Cser
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 280
Fordító: Bérczes Tibor
Az olvasás ideje: 2022. április 1. – 2022. május 26.



Ahogy az alcím is mutatja, nem kizárólagosan a Mein Kampfot veszi górcső alá, hanem magát a nácizmust, mint eszmét is. Mindezt úgy teszi meg, hogy végigvezet minket Hitler életének azon eseményein, amelyek meghatározó szerepet játszottak a könyv létrejöttében, az NSDAP megalakulásában és hatalomra kerülésében.

Részletesen bemutatja például a pert, amely során Hitlert bíróság elé állították az 1923. november 8-i müncheni puccskísérlet miatt. Idéz a védőbeszédből, megmagyarázza a retorikai fordulatokat, hozzátéve mindazt a háttérismeretet, ami a megértéshez szükséges lehet. A későbbi fejezetekben a Mein Kampfból ugyanígy hosszabb-rövidebb részeket emel ki; ez nagyon hasznos akkor, amikor hosszasan értekezik egy-egy témáról, például az ellenségkép felépítéséről vagy a propagandáról.

Az idézetek szemléltető eszközök, melyek révén könnyen tetten érhető, hogy pontosan milyen fogásokat alkalmazott Hitler, milyen eszközökkel győzte meg hallgatóságát saját igazáról.

Sok újat tulajdonképpen nem mond, az információk jó részével találkoztam már valahol. Nagyon nagy titkot sem árul el a leírtakkal. Ami miatt mégis tetszik, az az, ahogy ezt a sokfelől jövő sokféle adatot összegyúrta, és olvasmányossá tette. Számomra egy hosszú tudományos értekezésnek hatott, ami kiindul egy adatból, azt kibontja, mellétesz hat másikat, amelyek révén egy kerek egészet láthatunk. Nem fukarkodik saját benyomásait, véleményét sem megosztani az olvasóval, ezáltal egy kicsit kizökkenhetünk a száraz tényekből.

Elmélkedik azon is, hogy milyen hatása lenne a Mein Kampf újbóli kiadásának akár a hazájában, Hollandiában, akár máshol a világon. Jobb-e, ha becsukjuk a szemünket és nem veszünk róla tudomást, vagy szembe merünk nézni vele, és önmagunkkal is, amikor olvasás közben találunk egy-egy olyan gondolatot, amellyel akár részben, akár egészen még egyet is tudunk érteni.

Bizarrul hangzik, de e könyv hatására elgondolkodtam rajta, hogy ismét a kezembe vegyem azt a bizonyos tiltott könyvet; 10 évvel az első olvasás után, az azóta szerzett ismerete birtokában és az itteni magyarázatok után biztosan másképp közelíteném már meg. Még nem döntöttem.

 

2022. május 25., szerda

Stephen King: Christine

Magam sem tudom, miért halogattam ennek a könyvnek az olvasását. Tény, hogy az autós témák nem igazán vonzanak; talán az egyik ok épp ez volt, amiért vonakodtam levenni a polcról. Viszont sokan szeretik, így egy ideje nekem is birizgálta már a fantáziámat. A tavalyi évben be is terveztem az olvasást, de végül elmaradt. Most örülök, hogy pótoltam.




Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 646
Fordító:
Falvay Mihály, Kappanyos András
Az olvasás ideje: 2022. május 6. – 2022. május 24.



Nem Maine. Nem Bangor, nem Castle Rock. Most nem. Libertyville-ben vagyunk, Illinois államban, ahol a tizenhét éves Arnie Cunningham beleszeret egy vén, szakadt, rozsdás krehácsba. Arnie a tipikus jófiú; jól tanul, engedelmes a szüleivel szemben, az iskolában a nagymenők szekálják. Ez az első eset, hogy olyan önálló gondolata támad, ami mindenki más jó érzésével ellenkezik. Meglátott valamit a nálánál is idősebb, jobb napokat látott Plymouth Fury-ban, ami arra késztette, hogy megvásárolja. Majd felújítja – mondja ő. Azzal viszont nem számol, hogy az élete fenekestül felfordul, amint a Christine nevű autóval kihajt Roland D. LeBay udvarából.

Ahogy Christine szépül, úgy változik meg Arnie külseje és viselkedése is. Eleinte még előnyére válni látszanak a változások; kikerülés a szülői korlátozás alól, némiképp a saját lábára állás, barátnő… Egy bizonyos pontig még akár fejlődéstörténetnek is felfogható. Lenne, ha nem úgy folytatódna a sztori, ahogy. Egyre inkább úgy tűnik ugyanis, hogy Arnie megszállottja az autójának. Ha bárki egy rossz szót mer rá szólni, ő szokatlan módon dühbe gurul, s csak a volán mögött képes megnyugodni.

Az események ott kezdenek eldurvulni, amikor egy iskolai összetűzés után Arnie rommá törtve találja Christine-t a reptéri parkolóhelyén. Christine-t sikerül rendbe hozni, az őt tönkre tevők viszont kezdenek furcsa cserbenhagyásos gázolások révén elhalálozni. Ezen a ponton már volt egy sejtésem, hogy hova is szeretne haladni ez a történet. Azt hiszem, a 60. Könyvet olvasva Kingtől, ez nem is meglepő, és talán meg is bocsátható. Itt és most csak annyit árulok el, hogy jó volt a tipp.

A tempó tipikus Kinges; az első harmad viszonylag lassan csordogál, szépen építkezik. Aztán felpörögnek az események, annyira, hogy a végén már szinte eszeveszett tempóban száguld – egyszóval, ez is a szokásos. Keveredik a realitás a természetfelettivel, a nagykamaszok problémái az élet sötét oldalával. Nem lehet itt semmiféle happy endre számítani; ha valahogy jóra is fordulnak a dolgok, biztosan lesz, ami megkeseríti.

A lezárás kissé elnyújtottabb, mint ideális lenne; csak nem akar vége lenni, még ez, még az történik, az ember meg már a haját tépi és könyörög a feloldásért. Ami aztán el is jön meg nem is. Nem tudjuk meg, hogy tulajdonképpen mi is lett Christine sorsa.

Amilyen tempóban faltam a második felét, nem kellett volna, hogy ennyi ideig tartson elolvasni; sajnálom, hogy az elejével fejezetenként tudtam csak haladni az időhiány miatt. Egyetlen dolog zavart csak a könyvben, ez pedig a nézőpont megváltozása az egyes részekben. Az elsőt Dennis meséli el, a második már kívülről, E/3-ban folytatódik, a végére pedig ismét visszatérünk Dennis-hez. Nem igazán értem, hogy erre mi szükség volt, de inkább csak pillanatnyi megütközést okozott, mint valódi bosszúságot. Arra ott voltak az elgépelések és egy-egy furcsán fordított mondat.

Sokkal-sokkal jobb élmény volt, mint vártam, igazi pozitív csalódás volt. Most nem merem megnézni az adaptációt. Az tutira nem pozitív csalódás lenne.

 

 

2022. május 1., vasárnap

Böszörményi Gyula: 3...2...1...

Utolsó kötet, a visszaszámlálás már a végéhez közeledik, így Lilith és a gruftik kalandjai is a lezárás felé tartanak a démonok által lakott Budapesten. Sietnem kellett ezzel a kötettel, hogy a kihívás végére befejezzem a sorozatot. Egy kicsit ez rá is nyomta a bélyegét az olvasási kedvemre; szívem szerint az új Kinget kezdtem volna, de sajnos szabadidővel nem álltam úgy, hogy előre vehessem. A 3…2…1… így végül egy kicsit kényszerből került le a polcról.




Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 268
Az olvasás ideje: 2022. április 23. – 2022. május 1.




Az előző kötet vége ismét választás elé állította az olvasókat: el kellett dönteni, hogy a Fedevad uralta Budapesten vagy Synerella temetővárosában szeretnék folytatni a történetet. Határozottan emlékszem, hogy én anno a Fenevadra szavaztam; most is csak azért tennék másként, mert kíváncsi vagyok, hogy ugyanez a végkifejlet hogy jött volna elő az elmúlás tényét teljesen kifacsartan (olykor elég mókásan) értelmező temetővárosban. A Fenevad Városa viszont tökéletes alapot szolgáltatott a befejezéshez.

A harmadik kötetben minden van: ismét egy árulás, Lilith újra elszakad a társaságától, megelevenedik a Biblia, és természetesen a szerelmi szál sem marad el.

Ismét megbizonyosodhattam róla, hogy Gyula bácsi világépítésben zseni. Ez a Budapest megint egy kicsit más; vannak démonok, mindenki látja őket, de együtt élni eggyel kiváltság, valami, amire mindenki vágyik. Ezért megjelenik egy újfajta embertípus, a démonzabráló, aki erőszakkal űzi ki a démont a gazdatestből, hogy a sajátjába kényszerítse azt. Ugyanígy megjelennek olyan démonok is, amelyekről eddig nem volt szó, mint például a fób démonok, amelyek tulajdonképpen a leképezései egy mentális rendellenességnek. Gyakorlatilag minden démon, amire a mi világunkban azt mondjuk, hogy nem teljesen normális, legyen szó viselkedésről vagy jellemvonásról.
Ugyanígy a bibliai vonatkozások is beépítésre kerültek; hogy mennyre vannak kifacsarva, azt nem tudom megítélni, mivel magát a Bibliát nem ismerem, de alapvetően úgy érzem, hogy helytállók, még ha nekem sok is volt már.

Az események sora sokáig mintha minden logikát nélkülözne; mi ez az árulás már megint, miért csinálják ezt a gruftik, ki a jó és ki a rossz ebben a történetben, vagy megint csak egy hagymázas álomról van szó? Az utolsó fejezetben végül mindenre magyarázatot kapunk, és elvarródnak a szálak, nekem mégsem tökéletes a lezárás. Azon a ponton számomra megbicsaklik a logika, hogy Liyliyth jelenlétét szerintem korábban is kellett volna már nyomokban érezni. Nekem ez egy kicsit olyan volt, mintha valami utólag kitalált dolog lenne, ahogy az eseményekre adott magyarázatnál is ez volt az érzésem. Mintha nem lett volna megfelelően előkészítve. Ettől eltekintve szerintem a lezárás méltó a sorozathoz; nem lehet egy teljesen démonmentes világban élni, csak azt kell magunkban tudatosítani, hogy minden ember jó – csupán a benne élő démon gonosz.

Örülök annak, hogy megtaláltam ezt a kihívást, és a hatására újra visszatérhettem ebbe a világba. A megjelenésemre kimondottan jó hatással volt, kezdek visszatalálni ahhoz, aki igazából vagyok. Ezúton is még egyszer köszönöm Böszörményi Gyulának, hogy megmutatta nekem az önmagamhoz vezető utat kamasz éveimben, és most megint.

2022. április 23., szombat

Böszörményi Gyula: 6...5...4...

Folytatódnak a démonvadász kalandok. Az olvasók azt választották, hogy Lilith és a démonlakta Város történetét szeretnék a továbbiakban nyomon követni – nem emlékszem már, hogy én anno szavaztam-e, de ha igen, biztosan én is a Lilith szót küldtem el a megadott e-mailcímre. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ma már lehet, hogy másképp tennék, de ettől eltekintve nem okozott csalódást a folytatás.




Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 344
Az olvasás ideje: 2022. április 18. – 2022. április 23.




Az események fonalát röviddel az előző kötet második Zéró fejezete után vesszük fel. Lili meggyógyult, a démonok eltűntek, és úgy tűnik, új, nyugalmas szakasz kezdődik az életében. Ha lát is egy-egy árnyat, elhessegeti, olyan látomásként fogva fel, ami egy régi életből maradt hátra, és hamarosan elmúlik. Vagy mégsem?

A múlt egyre jobban kísérti, míg végül a köd eloszlik, s Liliből újra Lilith válik. A Város viszont megváltozott. A démonok még mindig itt élnek, viszont a többség számára láthatatlanok; csak azok láthatják őket, akik valamilyen mágikus tevékenységet folytattak, amikor a Fenevad átvette az uralmat, oldalán Synerellával, a halandóból lett démonnővel. A gruftiknak így már két ellenséggel kell számolniuk, ha meg akarják akadályozni, hogy a Fenevad eltörölje a Végítéletet.

Kissé érzem a középső kötet hatást; habár még mindig egy remekül felépített világgal van dolgunk, nem volt annyira pörgős a cselekmény, sokszor tűnt úgy, hogy egy helyben toporgunk, hogy Lilith bármerre indul, falakba ütközik. Néhol már idegesítő volt a tehetetlensége, hogy mindig Xilkának vagy Enoch gyermekének kellett rászólnia, hogy mozduljon már, és bosszantóak voltak az újabb és újabb akadályok is. Talán épp ezek miatt sem maradtak meg bennem olyan aprólékosan ennek a kötetnek az eseményei, csak a legfontosabbakra emlékeztem – mint például az árulóra. Arra viszont, hogy Lilith anyja ennyire kifordul magából, már nem. Ezt a momentumot egyébként még most sem igazán értem.

Rettenetesen zavaró volt az is, hogy Lilith még mindig nem volt képes eldönteni, hogy mit is akar az életétől, hova akar tartozni, vállalja-e a küldetést, ami azzal jár, ha a gruftikhoz csatlakozik. Bár tudtam, hova lyukadunk ki, valahol belül még mindig szurkoltam neki, hogy hamarabb térjen észhez, már csak azért is, mert a gruftik menők. A démonvadászat is az. Bevallom, a vallásos vonal, ami nagyjából a kötet közepén jelenik meg, nekem sem jön be, de pontosan ebből a sorozatból tudom, hogy ha az egyik pólusban hiszek, akkor a másikban is kell, illetve ha egyikben nem, akkor a másikban sem. S ha már a Fenevad bekerült a képbe, akkor a Legfelsőbb Hatalmat se lehet kihagyni a buliból. Egyébként is érdekes a csavar a Jelenések könyvével és a Fatimai Jóslattal.

Miközben Lilith még mindig a saját útját keresi, a Fenevad és Synerella is dolgoznak a maguk tervén; hadsereget verbuválnak, melynek segítségével remélik legyőzni nemcsak a gruftikat, hanem az egykori szövetségest is. Az olvasó tehát nem is két, hanem három oldalnak is szurkolhat, lelkivilágának megfelelően.  A végső összecsapás kimeneteléről végül Lilith-nek – egészen pontosan a megjelenéskori olvasóknak – kell dönteni.

Ha nagyon a leírtak mögé szeretnék nézni, akkor azt mondom, hogy ez a kötet tulajdonképpen erről szól: a választásról, a döntésről, hogy melyik utat járjuk be. S megeshet, hogy nem jó és rossz, hanem rossz és rosszabb között kell választani. A sorsunkat mégis azzal alakítjuk, ha ezeket a döntéseket meghozzuk – hogy jól vagy rosszul döntöttünk, azt majd az idő megmondja.

2022. április 17., vasárnap

Böszörményi Gyula: 9...8...7...

Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy honnan jött nekem a goth stílus, azonnal rávágom ennek a könyvnek a címét. Mert ez az igazság. Ez volt az, ami aktiválta/bekapcsolta/felébresztette; ami elindított egy úton afelé, hogy önmagamat megtaláljam.

13 évesen olvastam először, amikor megjelent, még a Bendegúz nevű, általános iskolákban jelen levő olvasós, szövegértős játék/verseny könyvajánlója kapcsán találtam rá; azonnal megfogott, az alapötletet már akkor is zseniálisnak tartottam.
Évekkel később, már egyetemistaként újraolvastam, akkor is nagyon tetszett, és már a szimbolikáját is jobban megértettem.
Év elején találtam egy molyos kihívást a trilógia elolvasására. Meg is jött a kedvem, elvégre már rég volt, és arra is kíváncsi voltam, hogy az első olvasáshoz képest több mint kétszer annyi idősen milyen élmény lesz. Gyula bácsi 2019-ben szerzett aláírása az első oldalon pedig plusz hozzáadott értéket képvisel.




Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 306
Az olvasás ideje: 2022. április 12. – 2022. április 17.




Ezzel az olvasással harmadszor léptem be a démonlakta Budapestre; kellemes nosztalgia öntött el, mint amikor egy olyan helyet látogat meg az ember, amit jól ismer, de már nagyon régóta nem kereste fel.

Jól esett újra Lilith szemén keresztül látni a város lakóit megszálló démonokat, a Krisztina körúton furikázó gőzjárgányokat, a Város által foglalkoztatott alsóbb kasztokba tartozó egyéb ördögfattyakat. Böszörményi egy lenyűgöző világot épített fel – természetesen a megfelelő ismeretanyag birtokában. Mindent, amit a mi világunkban ismerünk, leképezett ebbe a sötét, időnként steampunk hangulatú Városba. Az alkoholt lávalöttynek hívja, az iskolai jegyeknek is megvannak a maguk nevei, mint például akasztófa, szöges kaloda vagy tüzes trónus, a hatóság emberei pedig a grammatonok. Maguk a démonok, akiket az emberek önként (vagy kényszerűen a 18. születésnapjukon) magukba fogadnak, szintén egy-egy olyan tulajdonság vagy viselkedésmód e világbeli mása, amelyekkel a mindennapi életben találkozunk. Nem kell bemutatni az alkesz démont, szintén kevés magyarázatra szorulnak Abbaddon fattyai, akik látványos izmokkal ajándékozzák meg a gazdájukat, cserébe felfalva a szürkeállományukat, vagy az asmo démonok, akik lélegzetelállító külsőt kölcsönöznek annak, aki hordozza őket, egyúttal vásárlási mániába hajszolva őket.

Amikor elképzelem a leírtakat, egy fekete, illetve a szürke különböző árnyalataiban játszó Várost látok. Komor és nyomasztó, de tulajdonképpen élvezem, amit látok. S mikor felnézek a könyvből, én is látni vélem a körülöttem levők vállán a maguk kis démonját.

Sokkal inkább a leírásokban merültem el, mivel a cselekményt már ismertem. Ha nem is emlékeztem tisztán minden részletre, olvasás közben minden beugrott, semmi sem hatott idegennek. Ahogy elsőre, most is a ködgruftik ruházatának bemutatása és Lilith átalakulása tetszett a legjobban.

Maga a cselekmény nem túlzottan bonyolult, mondhatni, egy teljesen átlagos felnövéstörténet eleje. Amiről tulajdonképpen szól, az egy tizenéves lány harca a saját belső világával és a környezetével, útjának keresése, és a vágy, hogy tartozzon valahova egy olyan világban, amelyből szíve szerint leginkább elszökne. Sokan tudunk ezzel azonosulni. Minél inkább kívülállónak éreztük magunkat a saját tizenéves éltünk közösségében, annál jobban megértjük, miért akarta Lilith mindenáron elkerülni a saját Megszállását.

Azt hiszem, nagy szerencsém, van, hogy a megjelenésekor, a megfelelő életkorban már olvastam a könyvet; 15 évvel később már láthatóan nem én vagyok a célközönség. Lilith ingadozásai és a játszmák eléggé idegesítettek, és rendkívül zavart az is, hogy nem tudott senkivel őszinte lenni és képtelen volt azokban megbízni, akik láthatóan segíteni akarták őt.

Talán öregszem, talán az azóta olvasott könyvek teszik, de a legjobban a két Zéró fejezet tetszett. Ezek tulajdonképpen magyarázatot adnak az addig történtekre; egy valóságosat, amely a mi világunkban is hihető – az igazat megvallva, egy kicsit a Viharszigetre emlékeztet ez a megoldás; ettől is érzem olyan zseniálisnak.
A megjelenés idején még jelentősége volt annak, hogy kettő van; akkor mi, olvasók dönthettük el, hogy melyik folytatást szeretnénk olvasni. Ha ma választhatnék, a másik fejezetcímet küldeném el a megadott e-mailcímre.

Nagy szerepet játszott ez a könyv abban, hogy a saját utamat megtaláljam, hogy rájöjjek, ki vagyok, vagy ki akarok lenni. Megmutatta a szubkultúrát, amelyhez tartozni akartam, és amelyhez tulajdonképpen ma is tartozom, még ha mostanában bizonyos okokból ezt nem hangoztatom.
Szeretettel ajánlom ezt a sorozatot minden fiatalnak, aki egy kicsit is úgy érzi, hogy kilóg a sorból. Ne féljetek! Lehet, hogy a sorral van probléma!