Egy korszak vége

2018. 06. 18. Bűvös dátum; egy korszak vége és egy új élet kezdete. Egy szóban: államvizsga.  Pontosabban annak a harmadik és egyben utolsó, szóbeli része, melyet a hónap elején egy írásbeli, majd pénteken egy gyakorlati rész előzött meg. Öt év munkájának lezárása.

Hónapokkal ezelőtt kezdtem már rá készülni. A gyakorlat mellett kevés idő maradt, ezért úgy láttam jónak, ha jóval a kitűzött időpont előtt állok neki. Talán túl hamar is volt. Tesztek kitöltésével, összesen több mint száz tétel megtanulásával telt el a tavasz és a nyár eleje. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy simán ment. Nem egyszer csaptam be vagy vágtam földhöz a könyvet, a füzetet azzal, hogy ez nekem nem fog menni, és én leszek az egyetlen hülye, aki ezen az utolsó, tulajdonképpen teljesen formális vizsgán nem fog átmenni. Ilyenkor az évfolyamtársakkal, barátokkal egymásban tartjuk a lelket, ott vannak a külsős barátok és a család is, akik rendre azt mondják, hogy menni fog, ilyenkor már nincs mitől tartani, mert nem az lesz a lényeg, hogy megvan-e, hanem az, hogy mennyivel, ezt pedig a kutya nem fogja megkérdezni a jövőben. Mi persze ezt mind nem hisszük el, mert mi vagyunk, akik a tananyag felett ülünk órák hosszat (esetenként naphosszat), és nekünk nem megy a fejünkbe ötvenedik olvasásra se a citotoxikus gyógyszerek neve, vagy sokadik lerajzolást követően sem jut eszükbe a moxifloxacin képlete. Ez mind feszültséget generál, azt hiszem, még a legnyugodtabb hallgatóban is.

Egy idő után elértem azt a szintet, hogy nem érdekelt, hogy hogy teljesítek, elhittem, hogy meg tudom csinálni, és még a vizsga előtti utolsó héten is higgadtan tudtam bátorítani a barátnőimet, akik korábbi időpontra tették a szóbelit. Az én időm is közeledett, de még mindig nem pánikoltam. A vizsga előtti este és aznap reggel viszont iszonyúan. Rettegtem attól, hogy azt az egy tételt fogom kihúzni az egyik tárgyból, amit idestova három éve nem értek; vizuális típusként nehezemre esik beszélni egy műszerről, amit nem láttam, így nem tudtam megfigyelni és ezen keresztül értelmezni a működését.

A vizsgára a szokásos kabaláimmal érkeztem. Az adott nap színét viseltem valamilyen formában (az írásbeli keddre esett, így pirosat, a gyakorlati rész pénteken volt - zöldet, a szóbelin pedig hétfő lévén fehéret, ami egyébként is adott volt, és ezüstöt), a pentagramos nyakláncomat, magamra fújtam a szerencselevet (Avon Luck for Her),  a táskában pedig helyet kapott némi jegyzet, és a plüss tigrisem, ami már lassan 14 éve megvan, és minden fontos vizsgámra elvittem. A szerencse vagy/és a fejemben levő tudás végül meghozta az eredményt. Részben jókat húztam, részben nem, de a vizsgáztatók jóindulatának köszönhetően mindenhez sikerült érdemben hozzászólni. Kedves volt mindenki, és egyáltalán nem az volt a céljuk, hogy megbuktassanak, vagy rossz jegyet adjanak. Az írásbeli kevésbé, a másik két rész viszont jól sikerült, és hétfő délben már azzal a tudattal léphettem ki az egyetem kapuján, hogy gyógyszerész vagyok. Dr. Furcsa még, azóta is ízlelgetem az új nevemet, talán meg is szokom, mire hivatalossá válik és az igazolványaimba is bekerül. Addigra a szép új tetoválásom is meggyógyul; a gyógyszerészet jelképe, kígyó és kehely a tarkómon. Ez azóta tervben volt, hogy elkezdtem az egyetemet. Még most sem hiszem el teljesen, hogy megvalósult.

Most, hogy már nincs több tanulás, nincs több óra, nagyon sok szabadidőm lett. Legalábbis addig, amíg munkába nem állok. Az álláskeresés folyamatban van, nyilvánosan egyelőre nem osztom meg, hogy hova jelentkeztem, de mindenkit kérek, hogy szorítson, hogy sikerüljön. Álomállás lenne. Ezen kívül is sok tervem van az elkövetkező időszakra: belemélyedek az orosz nyelvbe, hogy őszre kész legyek a nyelvvizsgára, rengeteg könyv van, amiket szeretnék elolvasni,és végre elég minőségi időt tölthetek a családommal és a párommal.  De mindenekelőtt alszom egy hatalmasat. Öt évet kell kipihennem. :)