Egy testben az ellenséggel - pajzsmirigy-betegségem 20 éve

Ennek a bejegyzésnek a gondolata nagyjából fél évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, de a megírásával meg akartam várni a kerek évfordulót. Három napot csúsztam. Május 3-án volt 20 éves az, amit én az utóbbi időben csak a kis japánomként emlegetek. 2000.05.03. Ezen a napon diagnosztizáltak nálam Hashimoto thyreoiditist, vagyis autoimmun pajzsmirigygyulladást és ennek következtében pajzsmirigy-alulműködést. 5,5 éves voltam.

Nem emlékszem túl sokra ebből az időszakból. Előttem van a kórház folyosója, a kezelőorvosom szobájának egy részlete, és a vérvételes labor. Egy bánatos szermű kutya képe volt a falán, ezt néztem mindig a könnyeimen át, amíg a vérem folyt a kémcsőbe. Nem igazán fogtam fel, mi történik, nem tudatosult, hogy beteg vagyok. Azt tudtam, hogy reggelente be kell vennem egy fehér tablettát evés előtt. Nem tudtam, mi az, hogy TSH, mi az, hogy pajzsmirigy, mi az, hogy hormonzavar. Azt tudtam, hogy ha a vérvételek után telefonon azt mondták, hogy jó lett az eredmény, annak örülni kellett (még el is képzeltem az orvost, ahogy ő is örül neki), ha pedig azt mondták, hogy nem lett jó, akkor több gyógyszert kell „enni”.

Ismerősök, akik tudták, hogy ilyen betegségem van, és náluk vagy egy rokonuknál ugyancsak felmerült, hogy ez lehet a gond, kérdezték, nálam hogy derült ki, mit éreztem. Ez utóbbira soha nem fogok tudni válaszolni. Nem emlékszem. Az emlékeim helyett meséltek viszont a leletek, meg anyukám. Ő elmondta, hogy az egyetlen dolog, amit észleltek, az az, hogy „zizis” voltam; ingerlékeny, nyugtalan, nem tudtam egy helyben megülni. A probléma egy óvodai szűrővizsgálaton derült ki, ahol az akkori háziorvos észrevette, hogy vastagabb a nyakam, mint kellene, talán a pajzsmirigyemet is nagyobbnak tapintotta (ebben nem vagyok biztos); mindenesetre érezte, hogy valami nem stimmel, és beutalt kivizsgálásra. Ezúton is hálásan köszönöm neki!

A laboreredmény őt igazolta: a TSH (pajzsmirigy-stimuláló hormon) értéke a normálisnak sokszorosa volt, a szabad hormon szintje sem volt megfelelő, és az antiTPO szintje is magasabb volt a kelleténél (a TPO egy enzim, amely a pajzsmirigyhormonok termelődésében játszik szerepet; ez ellen termel antitestet a szervezet). Ebből következett, hogy autoimmun folyamatról van szó – a legegyszerűbben megfogalmazva: a szervezetem úgy döntött, hogy megtámadja a pajzsmirigyemet. Ezt hívják Hashimoto thyreoiditis-nek, az azt felfedező japán orvos után – én is ezért hívom a kis japánomnak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fenekestől felfordult az életem. Az én szemszögemből nem fordult fel semmi; az első emlékeim már abból a korból valók, amikor már beteg voltam; mintha soha nem éltem volna nélküle. Rutinná vált, hogy a reggelemet a gyógyszerrel kezdem; emlékeim szerint sosem volt másképp. Megszoktam a vérvételt és az orvoshoz járást; amióta az eszemet tudom, menni kellett; hogy milyen időközönként, az a mindenkori laboreredménytől függött. Először a tatabányai kórházba jártunk, körülbelül háromhavonta, ha gond volt, akkor gyakrabban. Ezt mind a régi leleteimből olvasom; még írógéppel írták őket.

2004-ben aztán orvosváltásra kényszerültünk; Győr és Budapest jöhetett szóba. Nagypapám diabetológusán keresztül a győri kórházban találtunk egy doktornőt, akinél a gimi végéig maradhattam. Neki is nagyon sokat köszönhetek. Beállította a gyógyszeradagomat és végigkísérte a serdülésemet, minden járulékos problémával együtt. Hashimoto ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy bennem él; körülbelül kétévente hozott magával valamit, többek között vashiányt és menstruációs zavarokat. Hogy mindig minden összefüggött-e az alapbetegségemmel, azt nem mondhatom biztosra, mindenesetre utólag feltűnt, hogy kétévente jött elő valami – vagy a gyógyszeradagon kellett módosítani, vagy az egyéb bajaimat kellett kezelni. 2013 nyarán köszöntem el a doktornőtől; egy saját kezűleg készített gobelinképet adtam neki ajándékba, az asszisztensének pedig, aki annyi éven át méricskélt és szurkálta a karomat, egy cserepes virágot. Jó szívvel emlékszem rájuk.

Az egyetem kezdetekor Budapestre költöztem, így ismét új orvost kellett keresnem. Ismét nagypapám segítségével találtam. Ő az egyetemi éveimet kísérte végig (nem volt zökkenőmentes, viszont itt magamnak okoztam a problémát egy nem megfelelő vitaminnal), és teszi ugyanezt a felnőtt életemmel (és együtt sajnálkozik velem azon, hogy mogyoróallergiás lettem, és nem ehetek többé Nutellát). Orvos, nagybetűvel, akire az életemet is rábíznám.  Neki is van része abban, hogy most itt vagyok.

És persze az óriási nagy szerencsémnek. Tulajdonképpen szinte mindig panaszmentes voltam. Nem voltak a klasszikus pajzsmirigy-alulműködésre jellemző tüneteim; az anyagcserém ugyan lassabb, de sokkal rosszabb is lehetne, és ha nagyon odafigyelek az étkezésemre, fel sem tűnik, hogy gond van vele. Ugyanígy nem voltak a Hashimotóra jellemző tüneteim sem; tudniillik, ez a kisördög azt csinál, amit akar - ha úgy gondolja, hogy a túlműködésre utaló tüneteket váltja ki nálam, akkor megteszi. Így eshet meg például az, hogy a 100/50-es vérnyomásom mellé 80-90-es pulzusom van. Ha úgy gondolja, hogy rám ragaszt tíz kilót, akkor az a tíz kiló nem megy le, ha meggebedek, akkor se – majd akkor, ha megint gondol egyet. Erősen gyanakszom arra, hogy most ez történik velem; az egyetem utáni nagy nyugalom és az ülőmunka következtében kissé megnőtt a súlyom – nem annyira, hogy a ruhaméretem változzon, az ugyanúgy kettő között van, csak most épp a nagyobbhoz közelít. Annyira viszont igen, hogy a miniszoknyáimat ki kellett selejteznem, mert nem merem őket utcára felvenni. Úszni és kondizni kezdtem, heti ötször. Semmi. A mérleg egyre többet mutatott, a mérőszalag kevesebbet, a tükör meg ugyanazt, amit addig. Ha úgy gondolja, tönkretesz bőrt, hajat, körmöt, ami egy nő önbizalmának sem fog jót tenni, ha pedig úgy gondolja, hogy nem elég nekem egy autoimmun betegség, hoz egy másikat.

Rendkívül szemléletesen mutatja be ezt az állapotot Hashimoto levele (a névre kattintva olvasható), melyet valószínűleg egy sorstárs írt, összefoglalva, mi mindenen mehet keresztül valaki, amíg diagnózist kap, illetve mi jöhet még azután. Hangsúlyozza azt is, hogy nem minden Hashimotós beteg egyforma. Én a szerencsésebb vagyok. Sok minden ismerős a listáról. De mindent sokkal enyhébb formában tapasztaltam, mint mások, akiknek a történetét olvastam. Nem lett se inzulinrezisztenciám, se policisztás ováriumom (sokan vannak, akiknek mindkettő van. Igen, pluszban). Én allergiás lettem a mogyoróra és minden kistestvérére – és, bár sajnálom a Nutellát, ha már kell lennie még egy valaminek, talán ez a legjobb.

Végezetül elmondanám azt, amiért tulajdonképpen ez a bejegyzés megszületett: fél évvel ezelőtt gondolkodtam el azon, hogy valójában fogalmam sincs, hogy akár a korábbi, akár a mostani énemből melyik vagyok én és melyik Hashimoto – hisz sosem éltem nélküle. Nem tudom, hogy a sok törődést igénylő bőröm alaptulajdonság, vagy ő csinálja. Nem tudom, hogy akkor is 11 évesen menstruáltam volna-e, ha ő nem él velem. Nem tudom, hogy a hajam vagy a körmöm állapota öröklött, vagy miatta kell sokszorosan ápolni. Nem tudom, hogy a libidóm milyen lenne nélküle - beleszól-e egyáltalán, fogalmam sincs. A hangulatingadozásaim – ez én vagyok, ő, vagy egy harmadik dolog? Sosem fogom megtudni.

Sok mindent megéltünk már együtt, és még sok mindent fogunk. Eddig nyerésre állok, de a java még hátravan, és a nagy részét megjósolni sem lehet. Egy biztos: az én kis japánom velem lesz. Mindvégig.

Ez a századik bejegyzés

Ez a századik bejegyzés. Amikor szűk három évvel ezelőtt megnyitottam a blogot (a nyitóposztot lásd itt), az a szám hatalmasnak és távolinak tűnt; igazából azt sem tudhattam biztosan, elérem-e. Csak belevágtam, mert úgy éreztem, ezt kell csinálnom, mert pluszt ad az életemnek. Lássuk, mi is történt a blogon a századik bejegyzésig.

A 2017-es évben – jobban mondva annak második felében - 12 bejegyzés született, ami azt jelenti, hogy havonta kettőt tettem közzé. Furcsa most visszanézni, hogy ezeket vagy magamról írtam, vagy az álláspontomat fejtettem ki egy bizonyos témáról. A bejegyzések tárgyát az adott élethelyzet hozta, ha nem volt ilyen, kerestem valami apropót, amiért írhatok.

Mi volt ezekkel a célom?
Ezt az akkori énem nem fogalmazta meg; visszatekintve azt mondanám, meg akartam mutatni a világnak, ki is vagyok, hogy menedzselem az életem és mit gondolok a világról. Ez egészen működőképesnek bizonyult, a bejegyzések 100 körüli olvasottsága az év végére megháromszorozódott, a népszerűbb bejegyzéseket ennél is többen olvastátok. A mai napig az egyik legnépszerűbb a Női magazinok kontra Szumi című bejegyzés 526 megtekintéssel.

2018-ban, a teljes évben 14 bejegyzést tettem közzé, ami az előző évhez képest kevésnek tűnhet, tekintve, hogy ez már egy teljes év volt a blog életében. Ez az időszak elég sűrű volt, így nagyjából havonta egy poszt megírására volt időm – ezt átlagosan kell érteni, valójában az államvizsga ideje alatt csak életjelet adtam magamról, ezután gyakrabban posztoltam. Ebben az évben kezdtem el vegyíteni a rólam szóló tartalmakat az olvasmányélményeim leírásával, illetve egy filmkritikát is közzétettem. A blog legnépszerűbb bejegyzése, A goth és az új munkahely is ebből az évből származik. Ennek a sikere a megjelenése óta töretlen, eddig 764-en olvastátok. Az év végére mind a munkahelyi, mind a magánéleti dolgaim a fejemre nőttek, a blogolás pedig háttérbe szorul. Így esett, hogy októberben írtam meg az év utolsó bejegyzését, és január közepéig ezen a fronton nem jelentkeztem.

A 2019-es év a blog szempontjából döcögősen indult, és sokkal inkább kezdődött májussal, mint januárban, viszont több szempontból fordulópontnak számított. 44 bejegyzés került ki a blogra, ami azt jelenti, hogy több időm volt az írásra, az olvasottságban viszont drámai csökkenést tapasztaltam. Tavasszal ebben az évben is „eltűntem”, munkahelyi és magánéleti okokból, májustól viszont újult erővel vetettem bele magam a blogolásba. Hogy a csökkenés ezzel az eltűnéssel áll-e összefüggésben, vagy csupán szerencsétlen módon egybeesik a facebook algoritmusának változásával, azt a mai napig nem sikerült megfejtenem, de már nem is igazán izgat. A 2019-es év arról szólt, hogy visszaszerezzem az olvasóimat, ezért igyekeztem a lehető legaktívabb lenni. Mivel alapelvem volt a kezdetektől, hogy a semmit nem írom le, és magamról már nemigen tudtam volna írni, nagyobb teret adtam a könyvértékeléseknek. Nem szerveztem át a blogot kimondottan könyves bloggá, de kezdett egyre inkább efelé hajlani. A számok nem változtak; egyetlen kiemelkedő olvasottságú bejegyzést mondhatok magaménak, ez pedig a Nyári élmények – avagy hogyan nemenj el nyaralni. Ekkor az olvasottság már bőven 100 alatt volt, az 50 körülinek már örülni kellett; ez a bejegyzés viszont 216 megtekintést számlál. Hasonlóképpen magasabb volt azoknak a bejegyzéseknek az olvasottsága, amelyek a személyemhez kapcsolódtak, de azt a mértéket már nem érték el, mint a blog indításakor. Az év hátraevő részében minden általam ismert trükköt bevetettem, hogy ezt a számot megközelítsem a többi bejegyzésnél is, sikertelenül. Ezen a ponton kellett eldöntenem, hogy mit részesítek előnyben: a követők számát, vagy az írás szeretetét. Az utóbbit választottam.

2020-at úgy kezdtem, hogy nem fogok a számokkal törődni, azért fogok írni, mert írni akarok, a magam szórakoztatására. Ha lesz pozitív hozadéka, annak örülni fogok, ha nem, akkor sem dől össze a világ. Akik szeretnének követni, megtalálják a módját, akik nem, azoknál hiába is erőltetném. Annyit fogadtam meg, hogy heti legalább egy bejegyzést írok, ez pedig annak a könyvnek az értékelése lesz, amelyet a megelőző héten olvastam – ebben az évben ugyanis eltökélt szándékom, hogy minden héten elolvassak legalább egy könyvet. Ha pedig ezen a fix bejegyzésen kívül adódik olyan téma, amiről szívesen írnék, azt meg fogom tenni. Az évben eddig 29 poszt jelent meg, 17 könyvértékelés, 4 további, könyvekkel és olvasással kapcsolatos, és 8 ettől független bejegyzés, különböző témákban. Habár nem görcsölök a számokon, azért megnézem őket; eddig a Boszorkányszombat a MüPában – a másodikfellépés vezet, 107 megtekintéssel.

És most itt vagyunk, az idei harmincadik, összességében a századik bejegyzésnél, ami úgy igazán nem is szól semmiről. Köszönöm mindenkinek, aki eddig velem volt, és külön köszönet jár azoknak, akik mind a százat olvasták! Remélem, ezt a jó szokásotokat megtartjátok! J

Végezetül feltennék egy kérdést, amelyet lehet, hogy már jóval korábban fel kellett volna tennem:

Milyen tartalmat szeretnétek látni a továbbiakban a blogon?

Írjátok meg kommentben! J

A goth és a szemüveg

A legutóbbi bejegyzésem közzétételekor rádöbbentem, hogy négy hete csak könyvértékeléseket osztottam meg. Kissé elhavazódtam, nem is tudtam még magam mindennel utolérni (nem, én nem vagyok home office-ban), és téma sem jutott eszembe. A mai nap viszont alkalmas arra, hogy életem egy apró mozzanatát hírül adjam: új szemüveget kaptam.

9 éves korom óta, tehát már több, mint 15 éve kell szemüveget viselnem; emlékeim szerint egyik napról a másikra történt meg (vagy csak így vettem észre), hogy nem tudom elolvasni a táblára írtakat. Gyorsan jeleztem otthon, kértünk időpontot, fogadtak, amikor fogadtak, és kiderült, hogy a problémámat rövidlátás okozza. Ekkor a bal szememre egy -2.00-es, a jobbra pedig egy -1,50-es dioptriájú lencsét kaptam. Sok vagy nem vészes – ebben az orvos és az optikus nem értettek egyet, de mindegy is volt. Körülbelül még két hétig hunyorogtam és mászkáltam a táblához, aztán egyszer csak megérkezett a szemüveg. Emlékszem, amikor felvettem, kimentem az udvarra és mindenfelé nézelődtem. Boldog voltam, hogy végre látok.

Sokára jutottam el újra a szemészetre; a javasolt következő évi kontrollra 6. osztályban, 12 évesen mentem el, már nem tudom, mi okból. Talán mert ekkor kezdtem azt érezni, hogy az akkori szemüveg már nem megfelelő. Ennél a pontnál indult el egy fokozatos romlás, ami 8 évvel ezelőtt, 17 évesen látszott megállni. A dioptria ekkor: bal: -3,50, jobb: -4,25. Nem szemüvegeseknek: ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy szemüveg nélkül a szoba másik oldalán álló ember arcát már nem tudom kivenni, az asztalon levő bögre mintája sem tiszta. Ha közel van, talán annyit látok, hogy van-e rajta minta, ha messzebb van, azt sem.

9 év alatt bőven hozzá lehet szokni a szemüveg viseléséhez. Mivel nélküle elég rosszul láttam mindig is, fel se merült, hogy ne hordjam. Nem éreztem cikinek, és annyira a részemmé vált, hogy nem is tudtam elképzelni, hogy ne legyen. Se kontaktlencsén, se műtéten nem gondolkoztam egy bizonyos pontig.

Érettségi előtt kezdett el zavarni. Azelőtt sem tartottam magam szépnek, de ekkor döbbentem rá, hogy a szemüveg csak ront a helyzeten. Egyetlen fénykép sem tetszett magamról, se az, amit beállítottak, se a lesifotók. Sok év telt el, mire rájöttem, hogy a szemüveg miatt. Sok év telt el, mire rájöttem, hogy eltolja az arányokat a fejemen. Akkor már valamennyire sminkeltem; az is zavart, hogy nem látszik, nem érvényesül. Mindez negatívan hatott az akkor sem túl magas önbizalmamra. Ekkor már felmerült bennem a kontaktlencse gondolata, de tudtam, hogy nem olcsó mulatság, és mivel nem volt annyi zsebpénzem, hogy magam finanszírozzam, a szüleimet pedig nem akartam vele terhelni, nem is említettem, hogy kipróbálnám. A végső lökést az akkori barátom egy távoli rokona adta meg; vele nem találkoztam, csak a telefonján mutatott neki rólam egy képet. Az első megjegyzése egy rosszalló-meglepődött kérdés volt: „Szemüveges?” Ebből én úgy éreztem, hogy első pillantásra leírtak, és ha nála ez így megy, könnyen mehet így másoknál is. Nem akartam többé szemüveges lenni, nem akartam, hogy megbélyegezzenek.

Nem emlékszem pontosan, milyen beszélgetés kapcsán merült fel, hogy szeretném kipróbálni a kontaktlencsét. Nem direkt kérés volt; anyukám forgatta úgy a kérdéseit, hogy végül kinyögtem: szeretném. Hamar találtunk egy szemészt, aki rendelt nekem próbalencsét és megtanított a kezelésére. Kiderült, hogy nem is olyan ördöngösség, a szemem is bírja és annyira nem is drága, mint gondoltam. Boldog voltam.

7 év telt el azóta. A szemüveget a lehető leginkább kerültem, se esténként, se hétvégén, se szünetben nem viseltem. Még az esti, elalvás előtti olvasáshoz se. Csak akkor vettem fel, ha nagyon muszáj volt; ha lázasan feküdtem otthon, vagy ha a lencse valami oknál fogva négy óránál kevesebbet tudott ázni a tárolófolyadékban. Közösségbe nem mentem vele. Illetve azon a pár napon, amikor órák után vagy munkából mentem látásvizsgálatra, és kérték, hogy szemüvegben menjek. Mivel az egyetem alatt elég jól megtaláltam önmagam, ezen alkalmakkor igyekeztem a megjelenésembe rendesen beépíteni a szemüveget, mintha arra a napra csak egy plusz ékszert vettem volna fel. Nagyjából sikerült; még mindig nem szerettem, de nem éreztem annyira nagyon rossznak, mint előtte.

Valamikor az egyetem vége felé  elkísértem az egyik barátnőmet az optikushoz keretet választani, és poénból próbálgattam én is néhányat. Találtam egy „cicás” keretet – macskaszemre emlékeztet a formája, azért hívom cicásnak -, amit ténylegesen a hecc kedvéért próbáltam fel, gondolva, hogy milyen hülyén fog állni. Tévedtem. Majd eldöntöttem, hogy ha egyszer új szemüveget kell csináltatnom, ilyen keretet fogok venni. Ennek az ideje most jött el.

Nem gondoltam, hogy az ez évi szűrővizsgálat dioptriaváltozást fog mutatni. Nem lett sokkal rosszabb a helyzet, a kontaktlencsémen nem is kell változtatni, de azt javasolták, hogy bármilyen ritkán is hordanám a szemüveget, legyen egy új, egy jó, mert bármi történhet a lencsével. Beletörődtem, és úgy indultam neki, hogy a lehető legkevesebbet fogom hordani, ezért minél olcsóbb legyen, de ha már anno eldöntöttem, hogy más fazont választok, akkor most megteszem. Összegyűjtöttem hát az összes cicás keretet, megállapítottam, hogy még mindig tetszik, választottam, és sokévi kontaktlencse-viselés után alig vártam, hogy elkészüljön. Ma reggel úgy készültem, hogy ha szólnak, hogy mehetek érte, egész nap viselhessem.

Majd amikor felvettem, jött a megvilágosodás: nekem nem magával a szemüveggel volt bajom. Hanem azzal, akihez a szemüveget kötöttem. A régi önmagammal. Most úgy érzem, hogy ezt nem fogom utálni. Sőt, előfordulhat, hogy szeretni is fogom.  Egyelőre szoknom kell; 7 év lencse után nagyon furcsa, hogy van valami a fejemen, aminek látom az alját és a tetejét, aminek nekiütődik a teás bögre, és ami elhomályosodik a meleg teától. Meglepő a tükörbe is belenézni, ahogy az is, hogy néhány él, ami eddig egyenes volt, most nem az.

Nem fogok teljesen visszatérni a szemüvegre. Biztos, hogy a hétköznapok nagy részében ismét lencsét fogok hordani, de az elképzelhető, hogy hétvégén szemüvegben leszek, és talán néha emberek közé is megyek így. Az öltözködésbe beépíthető, és egyébként sem ezen múlik az a sokat emlegetett trúság. (Hanem a zenén, ugye?)

S ha már ennyit meséltem róla, meg is mutatom:

Szép hétvégét! J

BÚÉK 2020 - évértékelés és jövőbeli tervek

Eseménydús éven vagyok túl. Rengeteg dolog történt és sok minden változott az elmúlt évben. Volt tavaly egy listám a terveimről, a teljes bejegyzés itt olvasható. A listát rövidítve ide is beillesztettem, lássuk, mi valósult meg belőle!

• költözés: Ez hamarabb összejött, mint vártam. Idén nyárig szól a szerződés az előző albérletben, de hamarabb kezdtünk újat keresni, részben az egyetemisták nyári rohama miatt, részben egyéb okokból. Elég hamar találtunk, nagyon szerencsés módon a munkahelyemtől egy utcányira helyezkedik el. Gyalog járok dolgozni, cipősarok-magasságtól függően 5-8 perc. Ennek ellenére nem kelek később, mint amikor messzebbről jártam, sőt, még annál is korábbra állítom az ébresztőt, viszont több minden fér bele a reggeli rutinba. Nem mellesleg még így is kényelmesen készülök el, nem kapkodok, és gyakorlatilag nem tudok elkésni.
  
  
• többet olvasni: Szintén pipa. 
  
  Az előző évi 9 könyv és 5746 oldal helyett 2019-ben 35 könyvet és 14196 oldalt sikerült elolvasni. A 35-ből 4-et idegen nyelven olvastam, 2-t angolul, 1-et németül és 1-et oroszul. Év elején kevesebb időm volt, aztán rákapcsoltam; a nyáron 1 könyv/hét volt az átlag, az ősszel kicsit lazult, az év vége pedig megint sűrű volt, köszönhetően annak az őrültségnek, hogy 4, decemberben véget érő kihívást vállaltam el. Könyvértékeléseimet itt olvashatjátok el.
• építeni a közösségi oldalaimat: Többé-kevésbé sikerült. A blogot egyértelműen felpörgettem: 2019-ben 44 bejegyzés született. Összehasonlításképp: 2018-ban 14-et, 2017-ben 12-t írtam. Az ugrás annak is köszönhető, hogy majdnem az összes, 2019-ben olvasott könyvről külön értékelő bejegyzés született. Ezt a jó szokásomat júniusban vezettem be. Fotózásom idén nem volt; tulajdonképpen megvoltam nélküle. Az instagramomat próbáltam saját képekkel feldobni – például összehasonlításképp feltettem egy stock fotót egy ruháról, amely nekem is megvan, és mellétettem egy képet magamról, amelyen az adott ruhát viseltem. Egyfajta „így néznek ki ezek a darabok egy hús-vér nőn” mozgalomnak szántam, de nem volt sikere, ezért abbahagytam, és nem is igen használtam azóta az instagramot. A facebook oldalamon minden blogbejegyzést megosztok, tehát az épül magától.
• orosz nyelvvizsga: A legnagyobb pipa. Március elején sikeres középfokú nyelvvizsgát tettem; a vizsgáról itt írtam bővebben.
  
  
• újra énekelni: Végre ezen a fronton is megtört a jég, kétféleképpen is. Májusban csatlakoztam a Budapesti Akadémiai Kórustársasághoz (erről és az első MüPás fellépésemről itt olvashatsz bővebben), és a magánének-tanáromhoz is visszamentem két év kihagyás után.
  
  
  
  A lehető legjobb alkalmat adta erre a kóruson belüli meghallgatás, amitől úgy féltem, mint a tűztől, ezért megkerestem Nórit, hogy segítsen felkészülni. A meghallgatás rosszabbul sikerült, mint szerettem volna, de feladni nem fogom, elég időm van fejlődni. Az első magánórán Nóri felmérte, hol is tartok, és meglepődtem, hogy nem sok hiányzik: E6-ig (háromvonalas E) tudtam felskálázni; két évvel korábban F#6-ig ment (háromvonalas fisz). Az alja (D3, kis D vagy kontra D, ezt sosem tudom) nem változott. A harmadik órára visszahoztuk a tetejét is.
• meglátogatni legalább egy ismeretlen helyet, akár belföldön, akár külföldön: Belföldön és külföldön is jártam ismeretlen helyeken. A nyaralásról a beszámoló itt olvasható.
• megfelelően összehangolni a munkát a magánélettel: Pihenni ugyan 2019-ben sem sokat tudtam, de ez leginkább azért volt, mert továbbra sem sikerült megismerkednem az unatkozás fogalmával. Szerencsére a munka és a szabadidős tevékenységek nagyjából összhangban voltak, előbbit nem engedtem az utóbbi rovására menni.

Épp elégnek kellene lennie egy évre a fent felsoroltaknak, de nem merült ki az évem ennyiben. Kipróbálhattam magam amatőr olvasószerkesztőként; két jó barátom kéziratát olvastam és javítottam eddig, illetve egy harmadik barátom facebook oldalán folytatásokban megjelenő történetét korrektúrázom. Az évben először recenziós könyvpéldányra is szert tettem. Két esküvőn is jelen lehettem: májusban az egyik legjobb barátnőm ment férjhez, novemberben pedig egy jó barátom nősült meg. Emlékezetes koncerteken is jártam, szintén novemberben: 9-én a Shattenwelt fesztiválon, 12-én pedig a The 69 Eyes koncertjén. A beszámolók az események nevére kattintva olvashatók. Előbbi hatására a két beszámoló után minden bejegyzésben elrejtettem egy Blutengel-számot. Ebben is van. Megtaláltad? Ezeken kívül 2019-ben töltöttem a 25-öt, ami egyfajta fordulópontot jelentett számomra. Az erről szóló bejegyzés itt olvasható. Ha bármely más bejegyzésről lemaradtál a tavalyi évből, vagy szeretnéd újraolvasni, itt megteheted.

2020-ban sem szeretnék lazsálni, és ahogy jelenleg állnak a dolgok, nem is fogok.

·         Könyvek szempontjából: először is tartani szeretném a 2019-es számokat, de inkább felülmúlnám őket. Az idegen nyelven olvasott kötetek arányát is szeretném emelni. 2020-at a sorozatoknak fogom szentelni. Több könyvsorozat áll nálam, ezek között olyan is akad, amelynek a második részét még általános iskolában olvastam, a többit azóta sem. Idén az ilyen sorozatok befejezésére fektetem a hangsúlyt, ezen kívül teljes sorozatokat is szeretnék 2020-ban elolvasni, mint pl. a Setét torony vagy az Eragon. Szeretném folytatni a tavalyi évben kezdett amatőr olvasószerkesztői munkát is, és az sem lenne rossz, ha a recenziók száma is emelkedni tudna.

·         Nyelvtanulás szempontjából: idén szeretnék egy C2-es (azaz mesterfokú) nyelvvizsgát szerezni angolból. Ezt tulajdonképpen év vége óta tologatom, nehezen szánom rá magam a jelentkezésre és a megfelelő tankönyvek megkeresésére. Bízom benne, hogy az új év meghozza a motivációt. A németet szeretném visszahozni a régi szintre; szegény eléggé passziválódott. Az olvasott szövegekkel semmi gond nincs, még mindig nagyon sok mindent értek, de ha beszélni kellene, az már nehezebb lenne. Sajnos nincs lehetőségem használni, ezért csak rajtam múlik, hogy hagyom-e elveszni. Nem szeretném. Az orosznál a szinten tartás és az ami rám ragad, az rám ragad típusú fejlődés a cél. Szerencsére a munkában tudom hasznosítani a tudásomat, így nem felejtek. Ha pedig az angolon túl leszek, szeretnék belevágni a spanyol nyelv tanulásába. Ez elég távlati terv, az év második felénél hamarabb nem látok esélyt rá, és egyelőre kiforrott elképzelésem sincs, hogy hogyan csináljam, de addigra kitalálom.

·         Változatlanul szeretnék aktív maradni a közösségi médiában, ha máshogy nem, a blogon keresztül. Nem tervezem, hogy csak könyvértékelések jelenjenek meg, változatlanul teszek közzé személyes jellegű témákat, véleményeket is. Azon leszek, hogy több „erről jó lenne írni” típusú bejegyzés láthasson napvilágot; a tavalyi évben sok ilyen azért nem született meg, mert amikor az ötlet megfogalmazódott, nem értem rá megírni, mire oda jutottam, addigra pedig aktualitását vesztette, vagy egyszerűen megfeledkeztem róla. Igyekszem idén az ilyet elkerülni, és a tavalyinál is többet írni.

·         Az éneklést természetesen folytatom; a kórussal több fellépés van már tervben a közeljövőre. Az még nem kiforrott, hogy a magánénekkel mihez szeretnék kezdeni. Nagy álmom, hogy egyszer szólista lehessek. Valahol, valamikor.

Kíváncsian várom, milyen eseményeket és csodákat tartogat még nekem az új év és az új évtized. Egyről már tudok, de erről majd utólag fogok tájékoztatást adni. Aki tudja, miről beszélek, az örüljön neki, a többiek pedig hadd izguljanak! J

Ezúton is kívánok minden olvasómnak sikerekben gazdag, boldog új évet!

25

Tegnap betöltöttem a 25-öt. Negyed évszázada vagyok ezen a világon, figyelek, tapasztalok, alkalmazkodom, igyekszem megtalálni a nekem kijelölt utat.

Mit is mondhatnék? 25 év nagy idő; bárhonnan számítjuk is, ennyi idő alatt nagyon sok minden történik, változik. Valami létrejön, valami eltűnik, másvalami csak módosul, előnyére vagy hátrányára. Ami állandó, az a változás.

Az ember 25 éves korára végérvényesen belép a felnőttkorba. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Van egy végzettsége, és van egy egzisztenciája, vagy elkezdte azt kiépíteni. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Van egy családja vagy egy kialakulóban levő családja. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Megtalálta önmagát, járja a saját útját. Vagy legalábbis ezt várják tőle.

Nagyjából ennyi idővel ezelőtt a fenti állítások igazak voltak. Valamennyire talán azok most is, mégis azt érzem, egyre inkább eltolódik minden, és ennek nem csak az az oka, hogy a fiatalok a tanulmányaik miatt később kezdenek neki a nagybetűs Életnek. És habár egy iszonyatosan felgyorsult világban élünk, mégis azt vehetjük észre, hogy a fiatalok nem akarják elkapkodni ezt a bizonyos felnőttlétbe való belépést, legyen szó akár a munkába állásról, vagy a családalapításról. Úgy mondják, még szeretnének élni, mielőtt elköteleződnek akár a munkájuk, akár egy adott személy mellett. Tulajdonképpen saját magukat keresik, amire az iskolaévek alatt nem volt idejük és lehetőségük. Szoktam mondani, hogy a 30 az új 20. Ami régen 20 éves korra megvolt egy saját élet elkezdéséhez, az most nagyjából 30 éves korra van meg.

Ha mindezt magamra vonatkoztatom, azt látom, hogy a fenti állítások nagyjából igazak: van egy nagyon jó diplomám, több mint normális állásom és egzisztenciám, ami idővel csak jobb lesz. A saját család ugyan még egy kicsit messzebb van, de ebbe az irányba is elindultam. Néhány éve még nem akartam gyereket, mostanra ez változott – a lesz már nem kérdés, a mikor már sokkal inkább. Hogy megtaláltam-e önmagam? Tudom-e ki vagyok és mi dolgom itt? Ezekre egyértelműen nem tudok válaszolni, de azt mondhatom, hogy már nem olyan homályos a kép, mint amilyen 5-7 évvel ezelőtt volt. Könnyebb magam elhelyezni a világban, mint akkor, a „kétféle ember van” típusú dolgokban egyértelműen el tudom dönteni, hogy melyikbe tartozom. S hogy mi mindent nem csináltam még? Napestig sorolhatnám.

A mostani állapotomat a legjobban úgy tudnám érzékeltetni, hogy elértem egy kereszteződéshez, ahonnan nem csak balra vagy jobbra, hanem számtalan irányba lehet menni, és mindegyik máshova vezet. Hogy végigmehetek-e mindegyiken, vagy választanom kell közülük, mert egy életbe az összes nem fér bele, majd elválik. Egy biztos: most egy nagyon izgalmas életszakasz kezdődik, és csak rajtam áll, mit merek kihozni belőle.

A goth és a munkahely 2 - egy évvel később

Tegnap volt születésnapos A goth és az új munkahely című bejegyzésem. Ennek apropóján újra elolvastam, és úgy döntöttem, megérdemel egy folytatást, tekintve, hogy ilyen sokan olvastátok (eddig a pillanatig 684 megtekintést számlál, amit ezúton is nagyon köszönök). Az újraolvasással felfedezett néhány gépelési hibát kijavítottam, minden mást érintetlenül hagytam. A címre kattintva olvasható, ha valaki esetleg még nem ismeri. Furcsa érzés volt a saját írásomat egy év távlatából olvasni; mintha nem is én írtam volna. Hiába, az ember egy év alatt is nagyon sokat tud változni, és ez ilyenkor derül ki.

Egy év után a munkahelyem és a pozícióm változatlan. A munkakedvem és az érdeklődésem szintén. A változás: a kezdés óta gazdagabb lettem egy orosz nyelvvizsgával, aminek az egy év alatt bekövetkező belső változások miatt most és a közeljövőben fogom igazán hasznát venni. Gazdagabb lettem ezen kívül viszonylag sok törzskönyvezési tapasztalattal azon a területen, amelyen dolgozom. Ahogy már megszoktam, és ahogy szeretem is, szinte rögtön a mélyvízbe dobtak, így rövid idő alatt sok mindent kellett megtanulnom. Voltak buktatók, és nem is keveset hibáztam, kisebbeket és nagyobbakat is elkövettem. Mondani szokás, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, és már látom, hogy ez a mondás nem is annyira közhelyes. Hiszen ha mindig minden tökéletes, ott biztos, hogy valami nem stimmel. Ha nem hibázunk, nincs miből tanulni, és megrekedünk egy szinten. Visszatekintve sokkal könnyebb ezt mondani; akkor, az adott helyzetben természetesen nem (mindig) így láttam, de próbáltam úgy felfogni, hogy ha megjegyzem, mit rontottam el, legközelebb azt szinte biztosan nem fogom. Majd mást.

Bár sokat tanultam az egy év alatt, újra és újra rá kell jönnöm, mennyi mindent nem tudok még. A közhiedelemmel ellentétben nem unalmas a munkám. A feladatok ugyan hasonlóak, de sosem egyformák, és mindig előjön valami olyan, ami még nem volt. Pontosan ezt szeretem benne. Természetesen még mindig vannak hiányosságok, hibák, van figyelmetlenség és van rossz nap, viszont próbálok a lehető leghatékonyabban dolgozni. Ezt elősegítendő, az év elején olvastam David Allen – Hatékonyságnövelés stresszmentesen – GTD című könyvét. A Műszaki Könyvtárunkban találtam. Hasznos olvasmány volt annak ellenére is, hogy néhány dolgot magamtól is úgy csináltam, ahogy javasolja. A kétperces szabály a kedvencem: ha a bejövő feladatod két perc alatt elvégezhető, végezd el azonnal, így nem fog nyomasztani! És valóban, ha a sok csak két perces dolog összegyűlik, a fél nap is elmehet az elintézésükre. Ez nem csak a munkában érvényes, hanem az élet más területein is. Hívd fel azt a fogorvost! Add be azt a jelentkezést!

Egy év után azt mondhatom, hogy azon kevesek közé tartozom, akik szeretik a munkájukat, a kollégáikat, a munkahelyi légkört. Nem fáj a hétfő, nem fáj a korán kelés, szeretem a sok feladatot, mert akkor érzem magam igazán hasznosnak, ha a 8 óra 20 percben csak ebédidőben tudom megnézni a telefonomat. Talán ez furcsán hangzik, de ilyenkor átélem a flow élményt.

A tavalyi bejegyzés főként a beilleszkedésről szólt, és arról, hogyan próbálom összeegyeztetni a gothic kinézetemet a munkahelyi élettel. Jelentem, sikerült! Ahogy a kollégáim elmondták, sokuknak már fel sem tűnik, hogy nem hétköznapi ruhákat viselek, mások minden nap megcsodálják a szettemet, megint mások azt nézik, van-e valami új darab, vagy olyan kombináció, amit még nem láttak. Nagyon szeretem ezeket a reakciókat, és örömmel tölt el, hogy elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. A határokat megkerestem, és egy év után sem megyek be fekete rúzzsal dolgozni. A sötétkéket már ellőttem néhányszor, talán egy alkalommal a zöldet is, de ebben nem vagyok biztos. Ha így volt, nem valószínű, hogy teljes erősségében vittem fel, vagy nem magában, hanem kevertem egy másik színnel. A változás ezzel kapcsolatban az, hogy a napi színt elhagytam, ahogy azt nem sokkal a tavalyi bejegyzés után meg is írtam. Néha még eszembe jut, de késztetést nem érzek már arra, hogy minden csütörtökön kéket viseljek, és semmi mást. Ma hétfő van, zöldben vagyok, és nem zavar.

Ha üzennem kellene a most munkába álló, vagy szakmaválasztás előtt álló fiataloknak, azt mondanám, hogy ne féljenek attól, ha elsőre nem sikerül és váltani kell. A munkádat szeretni úgy lehet, ha sikerül megtalálnod azt, ami valóban érdekel, amire azt mondod, hogy egész életedben foglalkoznál vele. Ez nem könnyű, és több dolog is lehet, amire ezt mondanád. Én is akartam a tolmácstól elkezdve a plasztikai sebészen keresztül a boncmesterig minden lenni; végül gyógyszerész lettem, és egy irodában kötöttem ki, ahol abban segédkezem, hogy a gyógyszeres dobozba kerülő betegtájékoztató minél nagyobb legyen, miközben különböző emberekkel különböző nyelveken kommunikálok. Úgy érzem, megtaláltam a tökéletes helyet arra, hogy a szakmámat és az egyik hobbimat egyszerre művelhessem. Ez lehetséges, ha ismered magadat, ha kitűzöl egy célt a korlátaid ismeretében, és amit lehet, megteszel azért, hogy ezt elérd.

A másik, amit üzennék: ne csak a pénzt nézd! Természetesen mindenki abból él, és bár azt mondják, nem boldogít, egy bizonyos mennyiségnek lennie kell, hogy az ember komfortosan érezze magát, de mégsem ez minden. Egy kérdéssel zárnám soraimat: Ha választani kellene a magasabb fizetés+rossz légkör+nemszeretem munka és az alacsonyabb fizetés (anyagi biztonsággal)+kellemes légkör+szeretem munka között, melyiket választanád? Én az utóbbit. A lelki egészség sokkal fontosabb. J

Nyári élmények - avagy hogyan ne menj el nyaralni

Ha augusztus, akkor leállás, ha leállás, akkor nyaralás! Hogyan ne utazz el nyaralni? Pontosan úgy, ahogy én csináltam idén. Rövid összefoglaló következik.

Montenegró

Hegyek, szerpentin, tehenekre figyelmeztető táblák, és a közlekedési kultúra teljes hiánya.

Párommal, egy jó barátunkkal és az ő lányával rövid időre látogattuk meg ezt az országot; az erre szánt négy nap elég is volt arra, hogy megállapítsuk:

·         Legközelebb repülünk

·         Hosszabb időre megyünk

·         És csak gyalog elérhető helyeket látogatunk meg.

A nagyjából 800 km-es utat autóval tettük meg, reggel 6-kor indultunk Dunaújvárosból. A magyar határon a szerencsésebbek közé tartoztunk: „csak” 2 órát álltunk, ellentétben a másik határátkelővel, ahol ugyanabban az időben 6 óra sorbanállás várt volna ránk. Szerbián keresztül vitt az utunk, itt amíg lehetett, az autópályát használtuk, de egyszer az is elfogyott, majd körülbelül 400 km-en át tartó szerpentin következett. A szerpentinnel önmagában semmi gond nincs, de ilyen hosszan és ennyi idő alatt bárki képes megutálni. Szerencsére az utak jó minőségűek voltak, viszont egyéb viszonyok miatt 70 km/h-nál gyorsabban nemigen lehetett haladni. Úti célunkhoz, Ulcinj városához közeledve egyre nagyobb kocsisorokkal találkoztunk; a tengerparthoz közel a dugók szinte folyamatosak. Így esett, hogy 23:30-ra értünk a szállásra, ahol kis közjáték után elfoglalhattuk a szobánkat. Tudni kell, hogy jó barátunk mozgássérült, ami erősen leszűkítette azon szállodák számát, amelyek szóba jöhettek a foglaláskor. A biztonság kedvéért még foglalás előtt rákérdeztünk a szállásadónál, hogy biztosan megfelelő-e egy kerekesszékes embernek a szálloda. A helyszínen derült ki, hogy igencsak félreértettük egymást; egy első emeleti szobában helyeztek el minket, amivel semmi gond nem lett volna, ha lett volna lift, ahogy az a kiírásban szerepelt – de nem volt. Ezen kívül ott tudtuk meg, hogy ők azt szerették volna a tudtunkra adni, hogy csak az alsó szinten vannak mozgássérültek számára megfelelő szobák, ezek viszont foglaltak. Ehhez képest, amit az e-mailben sikerült leírniuk, az nagyjából azt jelentette, hogy nekik nincs kerekesszékük, és csak a fürdőszoba nem akadálymentesített, de erre tudnak megoldást találni. A megoldás végül az lett, hogy a személyzet két tagja az ott tartózkodás alatt igény szerint cipelte jó barátunkat a kerekesszékkel együtt a lépcsőn fel és le, illetve egy műanyag széket biztosítottak, amelyet a fürdőszobában el tudtunk helyezni.

A következő napot a tengerparton töltöttük; ekkor jártam először a tengernél, és talán nem meglepő módon sokkal jobban tetszett, mint az édesvizek. Én egyébként kissé víziszonyos vagyok, és nem szeretek élővízben fürödni, de a tengert ki kellett próbálni. A hullámoktól az egész izgalmasabbá válik, és tulajdonképpen nem is kell nagyon távolra bemenni, hogy a vízzel hűtsük magunkat: ki lehet feküdni a partra is, ahová a hullámok még éppen kiérnek.

S ha már újdonságok: Montenegróban ettem először kecskehúst. A szomszédos Albánia és a nagyobb muszlim közösségek miatt néhány étteremben egyáltalán nem szolgálnak fel sertéshúst, mindent marhából, vagy kecskéből készítenek. Ez utóbbihoz itthon még nem volt szerencsém, ezért gondoltam, kipróbálom, és abszolút pozitív élményem volt vele. Az íze nem hasonlít semmi másra, és azt is lehet érezni, hogy biztosan nem sertés és biztosan nem marha. Kipróbálhattam volna a tenger gyümölcseit is, ha már tengerparton vagyok, de ennyire merész nem voltam.

A hazaindulás előtti napon úgy döntöttünk, hogy megnézzük a szomszéd várost, Kotort, ami egy csodaszép öbölnek ad otthont. Ez reggel még jó ötletnek tűnt, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a 70 km-es út montenegrói viszonylatban teljesen mást jelent, mint Magyarországon. Itthon – attól függően, hogy az út autópálya, vagy éppen két eldugott település közti, kátyúkkal teli, 1,5 sávos út – ennyit nagyjából 1-1,5 óra alatt lehet megtenni, Montenegróban ugyanezt 3 óra alatt sikerült. Ebben persze nem csak az útviszonyok – ami változatlanul a szerpentint jelenti – játszottak közre, hanem a hatalmas dugó is, amilyet hétfő délelőtt 11 óra táján nem várna az ember. Az már csak hab volt a tortán, hogy az öböltől elég messze tudtunk parkolni, járda pedig közel s távol nem volt, így kénytelenek voltunk a kerekesszéket a forgalommal szemben, az úttesten tolni. A vár meglátogatását így végül fel is adtuk, maga a város is elég nagy csalódás volt, a napot pedig elvesztegetettnek éreztem.

Hazafelé kitértünk Dubrovnikba – a Trónok harca forgatási helyszínét régóta szerettem volna látni. Nagy csalódásomra azonban a csak végigrohantunk a váron; a bosnyák-horvát  határon három órát álltunk, későn érkeztünk, és nem sok időnk maradt nézelődni, ha még aznap haza akartunk érni Magyarországra. Mondanom sem kell, hogy ez nem sikerült, de azt leszámítva, hogy minden létező útépítésbe beleszaladtunk, nyugalmas utunk volt.

Összességében élveztem ezt a kis külföldi kiruccanást, de ahogy már fent is írtam, ilyen rövid időre nem szabad eljönni, mert semmire sincs normálisan idő; és ha én valamit utálok, az a rohanás.

Hernádvécse

A magyarországi nyaraláshoz két okból is ragaszkodtam: az egyik a Montenegróban eltöltött idő rövidsége, a másik pedig az, hogy cafeteriaként SZÉP kártyára kapok egy meghatározott összeget, amelyet csak belföldön lehet felhasználni. A hétköznapok nem jöhettek szóba, mivel párom dolgozott, és én is vállaltam helyettesítést abban a patikában, ahol gyakornok voltam, így a hosszú hétvégét szemeltük ki. Az én nagy álmom Parádsasvár, de sajnos idén nem jött össze, de az ehelyett választott Hotel VécseCity kárpótolt. Az odaúton nyilvánvalóvá vált, hogy a kanyargós utakért nemhogy Montenegróig nem kell elmenni, de az országot sem kell elhagyni: csak el kell látogatni Borsod megyébe. Sajnos a késői indulás miatt a szállásra is későn érkeztünk, ezért vacsora után már nem volt lehetőségünk programot szervezni. A másnap viszont annál több szervezést igényelt. Az idő rövidsége miatt (már megint) arra a napra kellett a tervezett programok nagy részét bezsúfolni. Az estét azzal töltöttük, hogy megnézzük, mely helyekre kaptunk kupont, ezek közül melyik érdekel minket, melyik hogy tart nyitva a hosszú hétvégén, illetve egymástól milyen távolságban helyezkednek el. Végül az alábbi sorrend alakult ki:

1.   Hollóháza, Porcelánmúzeum

2.   Füzéri vár

3.   Vizsoly, Mézmúzeum

4.   Vizsoly, Bibliamúzeum

5.   Regéci vár

A Porcelánmúzeum közvetlenül a gyár mellett helyezkedik el. A gyárlátogatás az ünnepek alatt szünetelt, így oda nem juthattunk be, de a herendi gyárban mindketten jártunk már, így a porcelánkészítés folyamata nagyjából ismerős volt. A múzeumban a történelemre helyezték a hangsúlyt; a kiállítás területe nem nagy, így azok sem unják meg, akik egyébként nem szeretnek múzeumba járni. Ezen kívül az alsó szinten az új kollekciókat is kiállították. Nem próbáltam meg felbecsülni a kiállított tárgyak értékét; a valósnál biztosan kisebb számot mondtam volna. Nagy örömömre a márkabolt is nyitva volt, ahol még több szépséget láthattam, és nem egy csodaszép teáskészletet kellett fájó szívvel ott hagyni.

A várakat is nagyon szeretem; egyfajta időutazásként élem meg, ha egy középkori várba lépek be. Ilyenkor elképzelem, milyen lehetett teljes valójában, amikor az emberek itt élték az életüket. Kicsit úgy is érzem magam, mint egy középkori hercegnő.  Ha viszont arra gondolok, hogy ezt a két várat hogyan lehet megközelíteni, ha ott éltem volna, biztos, hogy a lehető legritkább esetben teszem ki a lábam a várból! Egy kilométeres séta ugyan nem sok, de ha ezt felfelé haladva kell megtenni, igencsak lehet kapkodni a levegőt a végére. Sajnos én mindig is a hamar kifáradó típus voltam, ha sportoltam, ha nem, hogy miért, azt most nem részletezem, a megfelelő időben szentelek neki egy külön bejegyzést.

A Füzéri várat szépen felújították, a helyiségeket is ellátták némi kornak megfelelő berendezéssel. Az alsó és a felső vár között komolyabb szintkülönbség van; ha a kettő egykor egy épületet alkotott, amit elég valószínűnek tartok, akkor elég nagy lehetett. A Regéci vár ezzel szemben nagyon romos; úgy néz ki, mint amivel a feltárás óta nem foglalkoznak, vagy mint aminek a feltárása jelenleg is tart, ennek ellenére megvan a maga szépsége. Ha valaki megkérdezné, melyik tetszett jobban, nem tudnék dönteni.

A mézmúzeumról az érkezésünkkor hallottunk először, fel is kaptuk a fejünket rá, nem gondoltuk, hogy ilyen létezik. Láthattunk egy üvegfalú kaptárt, egy méhecskét virágporral, és megkóstoltunk egy sor különleges mézet. A belépőhöz ajándékba kaptunk egy-egy kis üveg tetszőleges mézet, és ezeken kívül is hoztunk még. Mint megtudtam, a termelőnek webshopja is van; karácsonyra a karácsonyi mézből biztosan fogok rendelni.

S ha már Vizsoly, akkor vizsolyi Biblia. Én magam keresztény is csak papíron vagyok (megkereszteltek, de nem gyakorlom, a természeti vallások közelebb állnak hozzám); inkább azért akartam megnézni, mert az említettektől függetlenül az alapműveltség része, hogy tudjunk ennek a létezéséről és a jelentőségéről, valamint számomra nyelvtörténeti szempontból volt érdekes. Az 1500-as évek magyar nyelve nagyon távolinak tűnik, főleg írásban. A k helyett írt c, a v és w használata az u helyett (ami, amennyire láttam, nem is volt egységes), és még sok más, amit nem jegyeztem meg. A múzeumban arra is lehetőség volt, hogy a vizsolyi Biblia első oldalát a korabeli technikával kinyomtassuk – a rend kedvéért ezt meg is tettük.  Képzelem, milyen nehéz dolguk lehetett anno, mire az összes oldalt kinyomtatták így – s ha a nyomtatáskor derült ki, hogy a betűket rosszul helyezték el, kezdhették elölről. Mennyivel egyszerűbb ma már ez is!

20-ára hagytuk a sátoraljaújhelyi kalandpark meglátogatását. Itt kombinált jegyet vettünk, amely tartalmazott egy csúszást bobbal, egy kört a libegőn, egy csúszást hófánkkal és egy kalandtúrát egy tetszőleges kötélpályán. Szerintem nem kell mondanom, hogy estére, de főleg másnap reggelre olyan izmaim is fájtak, amik nem is léteznek. Rég jártam már kalandparkban, pedig szeretem, de az elmúlt években olyan helyeken nyaraltunk, ahol nem volt.

Erre a nyaralásra is érvényes az, hogy ilyen rövid időre nem szabad jönni; a hétfői napunk nagyon zsúfolt volt, és Kassára, valamit Boldogkő várába nem jutottunk el.

A jövő évi szabályok:

·         Egy hely, vagy csak külföld, vagy csak belföld

·         5-7 egybefüggő nap

·         Kevésbé zsúfolt program

·         És szeretnék esténként olvasni, mert egész leállás alatt nem sikerült!

Végezetül mutatok egy képet, amely Regéc várában készült; a sok vállalhatatlan fotó mellett azért van ez az egy, amely megérdemli, hogy megosszam.

Jelen!

Tudom, kicsit eltűntem mostanában. Nem is kicsit, nagyon. Volt egy listám, még az év elején. Itt van. Dolgoztam rajta, nem keveset. Tudom, azt is írtam, hogy többet szeretnék blogolni. Csak azzal nem számoltam, hogy a többi pont teljesítése éppen ennek a rovására fog menni. Most már itt vagyok, egy kicsit szusszanok és mesélek.

Megfogadtam, hogy idén már tényleg tényleg tényleg elmegyek oroszból nyelvvizsgázni. Az egyik január végi órán felvetette a tanárnőm, hogy márciusban és áprilisban lesz vizsga, ha gondolom, már márciusban elmehetek. Meglepődtem, hogy így gondolja, én egyáltalán nem éreztem azt, hogy olyan szinten lennék, hogy alig egy hónap múlva abszolválni tudjam a vizsgát. Azt mondtam, majd kitalálom. Pár napom volt gondolkozni, mivel a márciusi időpontra február elején kellett jelentkezni. Végül arra jutottam, hogy tulajdonképpen alig néhány téma maradt, amivel nem foglalkoztunk, és ebből kettő olyan, aminek a szókincse egyedül az én utánajárásomon múlik, illetve, arra, hogy ha akarom, bármilyen húzott témába bele tudok illeszteni valamit, amiről tudok beszélni. Az írásbelitől nem féltem; az Origo vizsgánál engedélyezett a szótár használata, a szövegértéssel és a fordítással sosem volt gondom, levelet pedig rengeteget írtam. Úgy döntöttem, megpróbálkozom a márciusi vizsgával. Így aztán a következő hónapra mindent eldobtam, ami nem az orosz nyelvről szólt. Nem mentem szinte sehova, mindennek és mindenkinek azt ígértem, majd a vizsga után elérhető leszek.

Az egy hónap alatt eléggé hullámzóan vélekedtem arról, hogy menni fog-e, de nem volt visszaút. Az írásbeli március 2-ára, egy szombati napra esett. A témák egyike sem volt nehéz, a szótárra leginkább azért volt szükségem, hogy a lehető legpontosabban fogalmazzam meg a válaszokat a szövegértésnél, illetve hogy a fordítás a lehető legmagyarosabbra sikerüljön. A levélnél egy már jól bevált trükköt alkalmaztam: azt írom meg, amelyiknél a feladat első elolvasása közben több kulcsszó ugrik be, így kevésbé lesz majd erőltetett a szöveg. Amikor kijöttem, biztos voltam benne, hogy ezzel a vizsgarésszel nem lesz gond. A szóbeli március 6-án volt, egy szerdai napon. A keddet is kivettem, hogy nyugodtabban tudjak készülni, még átnézegetni pár dolgot, ami hirtelen eszembe jut. Délután és este kínomban főzős videókat néztem, hogy a hallott szövegértéshez minél többféle kiejtés a fülembe másszon. Reggel így is rettentően féltem; aki vizsgadrukkos, az tudja, milyen az, amikor az eszeddel tudod, hogy mindent megtettél a cél érdekében, mégis ott a helyszínen azt érzed, hogy nem, és ahogy a többiek beszélgetnek, esetleg szavakat magolnak még tűzoltásképp, rájössz, hogy te ezt és ezt és még azt a szót sem tudod. A hallott szövegértés hamarabb került sorra, mint a szóbeli. Nem voltak vészesen nehezek, de persze volt, amit nem hallottam. Jól bevált taktika: akkor is írunk valamit, ha nem hallottuk a választ. Valamit, ami logikusan következik a szöveg többi, megértett részéből. 50%: vagy jó lesz, vagy nem. Pontlevonás nincs, ha nem. A szóbelin a szerencseszámomat hívtam segítségül, mindhárom "tételből" a 6-ost választottam. Nem is voltak nehezek. A vizsgáztatók is kedvesek, jóindulatúak voltak. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. A pontokat nagyjából fél órán belül kiírták, így tudtam, hogy a vizsga ezen része sikerült. Innentől minden a hallott szövegértésen múlt. Úgy számoltam, hogy akkor is megvan, ha ebből csak annyi pontot érek el, amivel a minimumkövetelményt teljesítem. Annyi csak van - gondoltam.

Következett a várakozás az eredményekre. Nagyon lassan telt. Az írásbeli időpontja után három héttel már érdemes figyelni a honlapot - mondták. Addig nem is foglalkoztam vele, utána viszont minden nap többször ellenőriztem a honlapot, és persze bosszantottam saját magam, hogy miért nem írják már ki. Végül a 30. napon kerültek fel az eredmények. Meglett. Én boldog voltam, a család boldog volt, ők megmondták, stb. Így már hivatalosan 3 idegen nyelvet beszélek. ☺

A lista egyik pontja ezzel kihúzásra került. A következő nagy falat a költözés volt. Erről nincs mit beszélni, szerencsésen találtunk egy lakást, jó helyen, jó feltételekkel. Éppen egy hónapja lakunk itt, már majdnem tökéletes. Még néhány apróság hiányzik, de majd idővel azok is meglesznek. A lényeg, hogy most már az összes Stephen King könyvem nálam van. 😉

Innentől szabad volt a pálya minden egyéb tevékenységnek: olvasásnak, sportnak, pihenésnek, stb. A sportot most kezdem újra rendszeresíteni az életemben. Igényelt egy kis átszervezést, mivel időközben egy kedves kollégám révén találtam egy kórust, ahova a párommal együtt beléphettünk. A próbák két estét foglalnak le a héten, olyan időpontban, hogy próba előtt már csak nagyon szűkösen fér bele egy edzés, és mivel késő estig tartanak, utána már nem tudok elmenni. Ezért azt találtam ki, hogy azokon a napokon, amelyeken próba van, jógázni fogok; ennél nem probléma, ha úgy adódik, hogy csak este 10-kor tudok nekiállni. A maradék három napra úszást terveztem. Így sikerült visszahozni mind a sportot, mind az éneklést, amit már nagyon régóta akartam.

Szeptembertől kisebb nagyobb megszakításokkal heti három úszás és két konditermi edzés váltotta egymást. Fogyni nem akartam, csak átalakulni, izmosodni. Az eredménnyel viszont nem voltam elégedett. Annyit láttam, hogy a mérlegen az a bizonyos szám már 6-ossal kezdődik, ezen kívül viszont semmilyen változást nem láttam a testemen. Ideje volt már változtatni. Az úszásnál a 600 méteres távot felemeltem 1000 méterre, a jóga pedig adott. Az mindig is működött. Két hete tartom ezt a tervet, de máris jobban érzem magam, és a problémás részek is fejlődésnek indultak.

Egyelőre úgy tűnik, hogy a munka-szabadidő egyensúlyt is sikerült eltalálnom. Végre van időm olvasni, ezzel élek is. Az elmúlt két hónapban három idegen nyelvű könyvet olvastam el; mindhárom nyelven egyet. Egy regényt James Herberttől angolul, egy Stephen King-novelláskötetet németül, és egy Ljudmila Ulickaja-novelláskötetet oroszul.

A Herbert-regény (The fog) isteni volt; megállapítottam, hogy a ködökkel csak a baj van, annak pedig külön örültem, hogy tudományos alapokra helyezte a történetet, amelyet gyönyörű brit angollal írt meg. Herbertet nem olvastam még magyarul, de ezután nem is tervezem.

Stephen Kingnek iszonyatosan jól áll a német nyelv, a fordító remek munkát végzett. Talán még jobbat, mint a magyar. Nem egy olyan novella volt a kötetben, amelytől németül rázott a hideg, míg magyarul kevésbé érintett meg. A német nyelvnek van egy hangulata, ami nagyon jól illik ezekhez a történetekhez, a hangutánzó és a hangulatfestő szavak pedig még egy lapáttal rátesznek erre. Más művét is szeretném még németül olvasni, remélhetőleg a könyvtárban találok.

Az Ulickaja-kötettel kicsit megszenvedtem. Sajnos nem volt nagy választék orosz nyelvű könyvekből a könyvtárban sem. A szerzők közül az ő nevét ismertem már hallomásból, ezért választottam ezt a könyvet. Egyrészt kíváncsi voltam, mennyire értek meg egy-egy történetet oroszul, másrészt ha már megszereztem a vizsgát, szeretném a tudásomat is szinten tartani. Vegyesek voltak az élményeim; volt, amit elég jól értettem, volt, amit szinte egyáltalán nem. Ezek főleg a leírások voltak, a párbeszédekkel és az alapsztorival egyiknél sem volt gond. Tanultam néhány új szót is. Valamelyik már az aktív szókincsbe is bekerült, a többi egyelőre passzív. Nem bánom, a semminél ez is több. Legközelebb valami könnyebbet választok, ha találok.

Most viszont jól fog már esni, ha magyar nyelvű könyvet nyithatok ki. Szeretem az idegen nyelveket, de most úgy érzem, hogy sok volt. Tartok egy kis szünetet, aztán visszatérek. De akkor váltogatni fogom a nyelveket. Egyet így, egyet úgy.

Összegezve: végre beköszöntött a nyugalom, és úgy tűnik, megindult a felfelé ívelés is. Remélhetőleg ezzel együtt elindul a blog is. Persze, ez már csak rajtam múlik. :)