39-41. hét: Stephen King: Atlantisz gyermekei

King novelláskötetei közül ezt hagytam utoljára; sokáig nem tudtam eldönteni, hogy reggeli-esti olvasmány legyen, mint egy novelláskötet, vagy napközbeni, mint egy regény. Számomra ugyanis nem volt egyértelmű, hogy hova tartozik – a Molyon mindkét címke szerepel az adatlapon, a fülszöveg regényt mond, másutt novellafüzért olvastam, tartalomjegyzéke viszont nincs. Végül úgy döntöttem, hogy inkább novelláskötetként olvasom, és azt gondolom, hogy helyesen cselekedtem.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 626
Fordító: Bihari György†
Az olvasás ideje: 2021. augusztus 15. – 2021. szeptember 10.

A fülszöveg:
„Barátság, ​szerelem, édes, visszahozhatatlan ifjúság, vér, Vietnam: az utolsó romantikus nemzedék regénye Atlantisz, az elsüllyedt város erről szólt az ezerkilencszázhatvanas évek végén Donovan híres dala. Ez volt az a korszak, amikor az Egyesült Államok véres háborúját vívta Vietnamban, amely máig ható, kiheverhetetlen traumát okozott az amerikaiaknak. Ez volt a rock and roll, a hippimozgalom, a forradalmi eszmék, Marcuse és Che Guevara, Woodstock, az LSD, a szelíd motorosok, Malcolm X, a Fekete Párducok, a diáklázadások Amerikája, egy új kultúra születése és kiteljesedése. 1960. A tizenegy éves, félárva Bobby Garfield és hasonló korú barátai, Carol Gerber és Sully-John kisvárosi gyerekek. Életük a szokásos mederben csordogál: iskola, nyári tábor, baseball, mozi, fagylaltozás, vidámpark, apróbb stiklik, családi problémák, gyerekszerelmek. 1966. A Maine Egyetemen megkezdődik a tanév. A gólyák egyike Pete Riley, akinek számos társához hasonlóan legfőbb tantárgya a hearts nevű kártyajáték. Éjjel-nappal verik a blattot, ám rohamosan közeledik a vizsgaidőszak: nemcsak az ösztöndíj veszhet el, de aki kibukik, azt beszippantja a sereg, és irány Vietnam! 1983. Vak Willie vietnami veterán mindennap a templom előtt áll, nyakában tábla, mellette pohár, abba gyűlik a jótét lelkek könyöradománya. 1999. Sully-John egykori katonatársa temetésére utazik. Elmaradhatatlan kísérője az idős vietnami asszony szelleme, akit egy falu lerohanásakor koncoltak fel. Ez a barátságról, szerelemről, az édes, visszahozhatatlan ifjúságról, a háború szörnyűségeiről, a tisztességről és helytállásról szóló gondolatgazdag, lebilincselő regény újabb bizonyítéka annak, hogy Stephen King nem csak a thriller meg a horror kiváló művelője. A könyvből film is készült Anthony Hopkinsszal a főszerepben.“

A borító:
Talán az összes eddig olvasott King-könyv közül ennek a borítója tetszik legkevésbé. Egyszerűen nem tudom hova tenni ezt az arcot, ami mintha több részből állna össze – nem jövök rá, mit akar szimbolizálni.

Így tetszett:

Amikor az embernek egy jól bevált rutinja valami miatt felborul, az az olvasásra is kihat – nem csoda, hogy ezt a könyvet ennyi ideig olvastam. Sokszor maradt ki vagy a reggeli, vagy az esti adag, és ha volt is, általában akkor is csak nyúlfarknyi szövegrészek jutottak, amelyek nagyon le tudják rontani az élményt. Ennél a könyvnél ez szerencsére nem történt meg.

Az első történet szinte aránytalanul hosszú a többihez képest, mégis ez nyerte el legjobban a tetszésemet. Ezt építette fel és bontotta ki a legjobban, ez az, aminek a leginkább van eleje és vége, és természetesen a Setét Torony-kapcsolódás sem elhanyagolható szempont. Tedet roppantul megkedveltem, sajnáltam azért, ami történt vele. Abban is biztos voltam a neve első említésétől, hogy találkoztam már vele valamelyik Torony-kötetben, de végül utána kellett néznem, hogy pontosan hol; hiába erőltettem az agyam, nem jutott eszembe.
Bobby szintén szimpatikus karakter volt, a gyermeki románcát is aranyosnak találtam Carollal. Az anyját annál kevésbé szerettem. Idegesített, annak ellenére is, hogy némileg meg tudtam érteni, mit miért tesz vagy mond.
A történet szépen bemutat egy átlag kisvárosi gyerekkort; barátságokat, súrlódásokat, álmokat.

A következő rész sok évvel később játszódik; hőseink már egyetemisták és javában dúl a vietnámi háború. Jó ideig nem is lehet felfedezni az előző fejezettel való kapcsolatot, míg meg nem jelenik Carol Gerber, Bobby első szerelme. A történetnek két fő eleme van: a hearts nevű kártyajáték, ami az egyetemisták körében erős szenvedélybetegséggé alakul, valamint a békemozgalom megjelenése a háború létjogosultságának megkérdőjelezésével együtt. Ez utóbbi a fontosabb; ugyan a hearts látszólag összetartja a csapatot, mégsem érezhető olyan átütőnek a közösség ereje, mint azon a ponton, ahol a srácok egyesével vállalják fel a ruhájukra rajzolt békejelet, hogy fedezzék egy társukat.

A harmadik és a negyedik fejezet már a háború után játszódik, és két veterán életét mutatja be – Vak Willie-ét és Sully-John-ét. Willie kettős életet él, mert úgy érzi, vezekelnie kell a múltban elkövetett bűneiért. Eddig értem, viszont azzal ötlettel nem tudtam megbékélni, hogy ehhez vak embernek adta ki magát (ezen valószínűleg személyes okból nem tudtam túllendülni). Sully-John pedig a tipikus poszt-traumás stressz szindrómával küzdő veterán, akit látomások formájában kísért a feldolgozatlan múlt. Ezt a történetet egy kissé untam.

Az utolsó néhány oldalon találkozunk ismét Bobbyval – vártam is, hogy ő mikor kerül újra elő, csalódtam volna, ha róla nem tudjuk meg, mi lett vele. Itt aztán újra összeérnek a szálak, és méltó lezárást kapnak az addig elmeséltek. A végére értettem meg teljesen, miért is Atlantisz gyermekei a kötet címe.

Nehéz értékelni. Az egyes fejezetek külön-külön is megállják a helyüket, egybefűzve viszont még hatásosabbak. Ha nagyon szeretnék benne hibát keresni, akkor azt mondanám, hogy bizonyos részeket lehetett volna rövidebben is, illetve Sully-John történetében elfért volna több izgalom.

Műfaját tekintve semmiképp nem horror, még nyomokban sem tartalmaz ilyen elemeket. Leginkább a lélektani kategóriába sorolnám be. Azt pedig tudjuk, hogy King ehhez is remekül ért.

Kicsit sajnálom, hogy a végére értem a novellásköteteinek, kíváncsian várom, hogy lesz-e még. Remélem. Addig is megismerkedem Howard Philips Lovecraft műveivel.

 

 

30. hét: Stephen King - Richard Chizmar: Gwendy és a varázsdoboz

Gwendy története elég sokára ért el Magyarországra; többen azt gondoltuk, hogy megfeledkeztek róla, de idén végre megérkezett. Persze ment az előrendelés, és ha nem is megjelenés utáni napon, de a következőn nekem is hozta a futár, és a rákövetkező napon már olvastam is.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 168
Fordító: Dranka Anita
Az olvasás ideje: 2021. július 28.

A fülszöveg:
„Stephen ​King a világirodalom és a populáris kultúra egyik legmeghatározóbb alkotója. Több mint ötven nagy sikerű regény, valamint számos népszerű novella és kisregény szerzője, filmadaptációk ihletője. Életművéért Nemzeti Könyvdíjat kapott, emellett többszörös World Fantasy- és Bram Stoker-díjazott. Társa, Richard Chizmar elsősorban novellistaként alkot, díjnyertes életműve hamarosan magyarul is élvezhető. Rendszeres vendégelőadó a leghíresebb kreatív írószemináriumokon.
Első közös könyvükben, a Gwendy és a varázsdoboz-ban a tizenkét éves Gwendy Peterson sorsát követjük, aki egy nap egy különleges dobozt kap egy idegentől. A kislány élete végleg megváltozik, és hiába próbálja a doboz rejtélyét megfejteni, a világ sorsáról végül egyedül kell döntenie. A Gwendy…-ben nemcsak újra visszatérhet az olvasó Castle Rock városába, de egyre otthonosabban is mozog majd, ahogy a fantasztikum fokozatosan átveszi az irányítást a valóság felett. King szerzőtársával karöltve ezúttal az ifjúsági történetek világát borította fel, a végeredmény pedig egy fordulatos és szokatlan mese lett a felnőtté válásról és a felelősségvállalásról.”

A borító:
Bárki bármit mond, nekem tetszik. Aranyos ez a Kapszula Könyvtár, és egy ilyen rövid történetnek abszolút találó is. Ahogy beveszed a kapszulát, úgy egy ilyen könyvet is elolvasol egy szuszra. Amikor megláttam, azt mondtam, hogy ezt megeszem reggelire. Végül vacsora lett, de az nem számít. Persze a polcon furcsán fog kinézni a rikító zöld színével, de egy biztos: legalább keresni nem kell, hogy hol van.

Így tetszett:
Az újabb Stephen King-könyveknél lassan már állandó kezdés lesz ez a mondat: Aki horrort vár, csalódni fog. Ez a történet ugyanis tényleg csak nyomokban tartalmaz horrorelemeket. Az van, amit a fülszöveg mond: ez egy fejlődéstörténet, egy ifjúsági kisregény; nekem gyakorlatilag egy esti mese.

Szerintem ez egy kedves kis történet; szól egy kicsit arról, hogy nem mind arany, ami fénylik (bár itt inkább ezüstről van szó), és benne van a vigyázz, mit kívánsz is. A 12 éves Gwendy kap egy feketébe öltözött embertől (khm) egy varázsdobozt, azzal a feladattal, hogy őrizze meg. A funkciójáról csak részben kap információt, amit tudnia kell róla, hogy óvatosan kell bánni vele, mert a világ sorsa függ attól, melyik gombot nyomja meg. A dobozt ugyanis nagyon jóra és nagyon rosszra is lehet használni – ez az őrzőjének a személyiségétől függ.

A doboz mesébe illően változtatja meg Gwendy életét. Minden sikerül neki, amihez hozzákezd, és ez az élet összes területére érvényes. Gyakorlatilag immúnissá válik minden rosszra. Ennek csak az az ára, hogy a dobozról ne feledkezzen meg.
Azért egy ponton mégiscsak történik némi rossz – elvégre Stephen King még mindig nem tündérmesét ír. Bevallom, a történet felénél vártam is már az átfordulást; a csúcsszupert is meg lehet azért unni. Végül akkora nagy átfordulás nem történt, mint amilyennek szurkoltam, de így sem rossz.

Az easter eggekért további piros pont jár Kingnek; nemcsak RF, hanem N miatt is. És ha nagyon bele akarom magyarázni, még egy kicsit Carrie is benne van a végzős bállal meg a rózsaszín báli ruhával.

Nekem ez a sztori határozottan bejött, kellemes esti olvasmány volt egy dolgos hétköznap után. Kíváncsian várom a folytatást.

13. hét: Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek

Ha nincs a Pótoljuk be együtt kihívás, valószínűleg ezt a könyvet sem találom meg, amit utólag már sajnálnék. Érdekes néhány napot töltöttünk együtt.

Kiadó: Agave könyvek
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 230
Fordító: Lóránd Imre, Pék Zoltán, Török Krisztina
Az olvasás ideje: 2021. március 20. – 2021. március 29.

A fülszöveg:
„Több mint hatvan évvel a megjelenése után Ray Bradbury világszerte elismert regénye, a Fahrenheit 451 igazi klasszikusként hat a világirodalomban a zord, disztópikus jövőábrázolásával. A könyv üzenete soha nem volt aktuálisabb, mint napjainkban.

Guy Montag tűzőrként dolgozik. Az a munkája, hogy elégesse a könyveket… a házakkal együtt, ahol eldugták azokat. Montag soha nem kérdőjelezi meg a pusztítást, amit a munkájával végez, az estéi pedig unalmasan telnek a feleségével, Mildreddel, aki az egész napját a televízió bűvöletében tölti. Aztán egy nap Montag találkozik a különc szomszéd lánnyal, Clarisse-szal, aki egy olyan múltról mesél neki, amelyben az emberek még nem féltek, és bemutat neki egy olyan jelent, amelyben az emberek a könyvekben rejlő ötleteket felhasználva gondolkodnak. És akkor Guy Montag hirtelen megkérdőjelez mindent, amit addig igaznak hitt.”

A borító:
A tűzoltókészülék és a háttérben röpködő könyvek már gyanúsak lehetnek, de ha olvasás előtt nézem a borítót, nem feltétlenül úgy kötöm össze ezeket a tárgyakat, ahogy a kisregényben szerepelnek. Megjegyzem, az új borító az égőházzal jobban tetszik.

Így tetszett:
Nagy gondban vagyok. Nehéz megfogalmazni, hogy mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban, megindokolni pedig még annál is nehezebb. Nem éreztem azt az óriási nagy áttörést, nem kiáltottam fel, hogy „Te egy zseni vagy!”, és úgy se, hogy „Na elmész te a francba!”. Mégis azt érzem, hogy ezek a történetek jók. Igen erősek. Mivel nem sok van belőlük, kivételesen egyesével ejtek róluk pár szót.

Kezdem a címadó kisregénnyel, a Fahrenheit 451-gyel.
Ez egy szép kis disztópia, amit sokan az 1984-gyel hoznak párhuzamba, nem is ok nélkül. A hangulata valóban hasonló, és a népbutítás szintje is körülbelül ugyanolyan, csak más eszközökkel tesznek arról, hogy az emberek ne tudjanak semmit, és az erre irányuló vágyuk is meghaljon, aki pedig máshogy gondolkodik, azt elhallgattatják. Eddig jó. Na de… Könyvégetés? Komolyan? Ne!
Akárhogy is szakadt meg a szívem a könyvekért, nagyszerűnek találtam az alapötletet, és sajnálatos módon felfedeztem a párhuzamot a mi valóságunkkal is.
Egy gondom volt a történettel: néha nem tudtam követni. Bradbury nem dolgozta ki eléggé a szereplők jellemrajzát, Mildreddel például egész végig nem tudtam mit kezdeni. Egy-egy gondolatot se tudtam hova tenni – hogy jön ez ide? Hogy függ ez össze az eddig leírtakkal? Szerintem ha ez egy normál terjedelmű regény lett volna, ezek nem merülnek fel. Ezek miatt egy jó erős 4-est adok rá.

Tűz és jég
Ennek is az alapötlete valami piszkosul jó. Élet a Merkúron? Ismét: Na neeee! Mégis tetszik, ahogy belegondolt, milyen lenne – milyen változások mennének végbe az emberi testben, mennyire felgyorsulna az élet, ha az csak 8 napból állna, ami egy merkúri évnek alig a tizede – mintha a Földön csak 36 napot élhetnénk. Kezdem megérteni szegény tiszavirágot.
Az alapkonfliktusra való megoldás pedig még ennél is jobb: a hajó, amelyben földi viszonyok uralkodnak. A 6 történetből ezt választottam a kedvencemnek.

R, mint Rakéta
Ez nagyon aranyos; nekem arról szól, hogy szinte mindenki várja, hogy egyszer eljöjjenek érte és azt mondják: kiválasztunk téged valami nagy dologra.

Einar bácsi
Ezt már kevésbé tudom hova tenni; nem egyértelmű, hogy kik ezek a szárnyas emberek, nekem hiányzott ennek a háttere. Ettől eltekintve az, ahogy elfogadják és boldog életet élhet a „normális” emberek között, szívmelengető.

Az időgép
Hát igen, az időgép fogalma is relatív, ahogy ebből a nyúlfarknyi történetből is láthatjuk. Ilyen időgépre viszont mindenki szert tehet, csak ki kell nyitni a szemünket.

A nyári futás hangja
Nekem ez is a gyengébbek közé tartozik, nem igazán tudtam átérezni, mitől olyan szuper ez az új edzőcipő – talán mert magam nem viselek ilyesmit. Lehet, hogy ennyin múlik a megértése.

Összességében azt tudom mondani, hogy tetszett, szívesen olvasnék még a szerzőtől, ha lenne, akkor akár regényt is.  

12. hét: Jussi Adler-Olsen: Határtalanul - A Q-ügyosztály esetei 6.

Idén még nem is volt Q-ügyosztály. Ez egyszerűen hallatlan. Milyen jó, hogy van a Krimi tavasz kihívás, ami eszembe juttatta, milyen hűtlen is vagyok!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 464
Fordító: Dr. Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2021. március 20. – 2021. március 28.

A fülszöveg:
„Carl Mørcköt a döglött aktákat kezelő Q-ügyosztály főnökét reggeli szunyókálásában zavarja meg a Bornholm szigetéről érkező telefonhívás. Kollégája egy tizenhét éves ügy részleteit kívánja megosztani vele. Mørck hallani sem akar az új feladatról, amit rá akarnak sózni, s rövid úton le is rázza a kéretlen hívót. Ám csak pár óra telik el, s egy abszolút váratlan fordulat úgy feldühíti Carl önfejű asszisztensét, Rosét, hogy nincs mit tenni: az ügyosztály akcióba lép. A távoli dán szigeten több mint másfél évtizede eltűnt egy életvidám, fiatal nő, akit azután egy fán lógva találtak meg. A nyomozás szálai egy furcsa, napimádó szektához vezetnek. Mørcknek és segítőinek Rosénak, Assadnak és az újonc Gordonnak egy egész gyilkosságsorozatot kell felderíteniük, miközben egy ördögi manipulátor mindent megtesz, hogy eltakarítsa őket az útból.”

A borító:
A felső képen egy bicikliző lány, aki nagy valószínűséggel a fülszövegben említett áldozat lehet. Az alsó képen sziklás tengerpart, olvasás után azt mondom, ez a sziget lehet, ahol az események történtek. Egyszóval: a szokásos.

Így tetszett:
Atyaég, de hiányoztatok! Erre mindig akkor jövök rá, amikor egy kicsit hanyagolom a sorozatot – na nem azért, mert unom, szó sincs róla -, aztán amikor megint előveszem, jön a fangirling.

Arra ugyan még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy miért ez a címe, de ez a legkevésbé sem zavar, kárpótolt érte a tartalom.
Ebben a részben egy hihetetlenül lassú, döcögős, egyáltalán semmi értelmet és eredményt nem mutató nyomozásról olvashatunk; körülbelül a történet feléig hőseink minden megkérdezettől csak olyan választ kapnak, amit már eddig is tudtak, ha egyáltalán kommunikálnak velük. Nem túl biztató. Aztán szép lassan jönnek az új információmorzsák, az ember meg már a haját tépi, hogy miért nem haladnak.

Mert ugyebár, ahogy lenni szokott, látjuk a másik szálat is; ezúttal azét az emberét, akik nyomozóink keresnek, akiről úgy gondolják, az elkövető lehet. Az olvasónak viszont e szál ismeretében egy kicsit más elképzelése van arról, hogy ki lehet az. Mondhatom, rendesen meg is vezetett vele Jussi. A végkifejletre egyáltalán nem számítottam, arra sem, hogy így fog pörögni minden, illetve hogy ilyen egyszerűen elvarródnak a szálak. Kicsit a Fácángyilkosokra emlékeztet a befejezés; kiderül, ki mit tett, de nem lesz jelentősége.  

A közjátékokat imádtam, betegre nevettem magam Assad beszólásain, Carl kommentárjain, akár a párbeszéd része volt, akár csak a gondolataiban fogalmazta meg őket. A legjobbak azok, amelyek Gordonra és az inkompetensségére vonatkoznak. Ezeken mindig hangosan, a térdemet csapkodva nevettem.
Pirjót az elejétől fogva ki nem állhattam, (jé, egy finn, akit nem szeretek!); rég találkoztam ennyire ellenszenves szereplővel. Azért a No1 még mindig Dolores Umbridge, de Pirjo is az élmezőnyben van.

Tetszett ez a vallásokat, napkultuszt felölelő téma is, előhozta a spirituális oldalamat. A legérdekesebb a professzor értekezése volt arról, miszerint minden vallás egy tőről fakad, és minden hitvilágban ugyanazok a motívumok jelennek meg. Örültem, hogy a saját ilyen irányú elméletemre kaptam a könyvtől még egy megerősítést.

Nagyon kíváncsi leszek a háttérsztorik folytatására: a szögbelövős ügyre és Assad hátterére is. Elképzelni nem tudom, hogy lehet tovább. Roséért pedig aggódom, nehogy elveszítsük.

Röviden összefoglalva: Jussi Adler-Olsen ismét egy szuper könyvet alkotott, köszönet neki érte. Már most sajnálom, hogy csak már két rész van hátra az eddig megjelentekből, azt pedig még inkább, hogy ezeken felül már csak kettőt tervez.

Most pedig megyek és megbeszélem magammal, hogy a Szelfik legyen-e a következő, vagy az Ecc, pecc.

10. hét/2: Serena Valentino: Ki a legszebb?

Napok óta motoszkál a fejemben a kislányként milliószor látott Hófehérke zárójelenete – nekünk nem a Disneys verzió volt meg (hála a jó égnek!), hanem egy, az eredeti Grimm meséhez közelebb álló, de kissé finomított verzió. Ebben a Királynőt a saját varázstükre börtönözi be, miután tébolyában az összes többi tükrét összetöri.

Hogy kavargó elmémet megnyugtassam, megbeszéltem magammal, hogy a Dűne levezetéseként az újonnan megjelent, a Gonosz mostoha történetét feldolgozó Ki a legszebb?-et fogom elolvasni.

Kiadó: Manó Könyvek
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 208
Fordító: Halmai Gergely
Az olvasás ideje: 2021. március 13.

A fülszöveg:
„A ​fiatal királylány Hófehérke, és gonosz mostohája, a Királynő történetét mindenki ismeri. A mesélésről mesélésre változó apró különbségeket leszámítva a történet mindig ugyanaz: a Királynő féltékeny lesz a lányka szépségére, és ez odáig vezet, hogy megpróbálja eltenni láb alól az édes, naiv kislányt. Arról már sokkal ritkábban szól a történet, hogy a Királynő mitől is lett ilyen gonosz. Sokan próbálták már találgatni az okokat. Talán már a természeténél fogva is egy gonosz boszorka volt, szépsége pedig mindössze a Király elcsábításának eszközeként szolgált. Mások szerint a Királynő azért gyűlölte a lánykát, mert a Király első feleségére emlékeztette. Ám a leggyakrabban egy romlott lelkű nőszemélynek festik le, aki egész nyomorult életében nem szeretett egyetlen teremtett lelket sem. Valójában oly sokféle magyarázat létezik, amely a Királynő végtelen hiúságát és féltékeny dühét találgatja, hogy bajos is lenne számba venni őket. A sorozat első könyve egy olyan változatát meséli el a történetnek, amellyel az olvasóközönség eddig nem találkozott. Egy történetet, mely szerelemről, veszteségről, és egy csipetnyi mágiáról szól. Ez a Gonosz Mostoha könyve.”

A borító:
Az egyik kedvencem eddig; jó ötlet volt a Királynő arcának egyik felét a borítóra, a banya arcának másik felét pedig a hátoldalra helyezni. Ha kinyitva tesszük le a könyvet, a két arc kiegészíti egymást. Külön örültem a fekete lapszéleknek, vagányul néz ki.

Így tetszett:
Kezdem azzal, mi bajom vele: Az eredetit rémesen átalakító, habos-babos, Disney-féle cukornyálat vette alapul, így a Grimm mese előzményeként kevéssé értelmezhető. Továbbá, az utolsó lapokon egy az egyben azt írja le, amit a Disney mesében láthatunk, épp csak áthelyezi a Királynő szemszögébe – habár az átváltozást és a mérgezett alma elkészítését nem is kell áthelyezni, az copy-paste volt. Ezt rettentően sajnálom, mert így sokkal sziruposabbá vált, mint amennyire az én ízlésemnek megfelel.

No de, a jó oldala: felnőttként már sokkal jobban szeretem azokat a történeteket, amelyekben a karakterek nem feketék vagy fehérek, ezért is örültem, hogy Hófehérke története kap egy előzményt és egy másik szemszöget. Mostanában meg egyébként is divat lett a gonosz karaktereket szeretni, szerethetővé tenni.

Egy aranyos kis mesének indul, minden happy, mindenki boldog, minden szép, színes, csillog-villog; az ember lánya, aki egész életében hercegnő akart lenni, szívesen belépne a könyvbe, hogy része legyen ennek a világnak. Körülbelül a könyv háromnegyedéig tart az előzménysztori, majd belépünk a már ismert Hófehérke-történetbe.

A Királynő elég sokáig volt „jó”. Szerettem ezt a rész, ugyanakkor tűkön ültem, hogy „na, mikor jön már a váltás, ez így nem magyaráz meg semmit”. Irigységének voltak ugyan apróbb jelei, de mégis hirtelen változik meg és lesz rideg, elutasító, majd lassacskán külseje megszállottja is. A retelling részét meglehetősen összecsapottnak éreztem, mintha csak hirtelen be akarta volna fejezni, egyúttal arra gondolva, hogy „az olvasók ezt már úgyis tudják”. Az epilógussal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak; nagyon cuki, és látszik belőle az, hogy az előzőekben a Királynő nem volt ura önmagának, és mégsem tettem volna ide.

A dolognak a pszichológiája tetszik, ahogy bemutatja, hogy nem születünk eredendően rossznak, gonosznak, hanem a körülmények formálnak azzá. A szeretethiány, a mérgező szülő, a bizonytalanság saját magában, a Királynőnél is egyfajta testképzavart hozott létre, ami magával vonta az önbizalomhiány kialakulását is. Mindez még mindig nem volt tette őt gonosszá. A sorozatos sorscsapások, és a nem megfelelő társaság ültette el benne a félelmet, a hiúságot, ami a többi problémával együtt már nagymértékű személyiségtorzulást eredményezett. Nárcisztikus személyiségzavar? Szinte biztos. Rögeszmék? Az is. Üldözési mánia? Ráfogható. A lényeg, hogy egy beteg elmével állunk szemben a végére.

A szerző jó nyelvezetet használ, a történet olvasmányos, érdekes, gyorsan lehet vele haladni. Akár könnyed esti mesének is jó, ha valaki olyan tempóban olvas.

Mindenképpen ajánlott azoknak, akik szeretik az eredeti mesét, és azoknak is, akik a negatív karaktereknek szoktak szurkolni.

 

 

10. hét: Frank Herbert - A Dűne

Két hete megszavaztattam a facebookon és a Molyon, mi legyen a következő olvasmányom. Nehezen tudtam dönteni, és a Dűne és a Máglya egyformán piszkálta a fantáziámat, annak ellenére, hogy két teljesen különböző műfajban íródott műről van szó. Végül a Dűne nyert, ezúttal is köszönet érte a szavazóknak!

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 600
Fordító: Békés András
Az olvasás ideje: 2021. február 25. – 2021. március 13.

A fülszöveg:
„Az ​univerzum legfontosabb terméke a fűszer, amely meghosszabbítja az életet, lehetővé teszi az űrutazást, és élő számítógépet csinál az emberből. Az emberlakta világokat uraló Impériumban azé a hatalom, aki a fűszert birtokolja. A Padisah Császár, a bolygókat uraló Nagy Házak, az Űrliga és a titokzatos rend, a Bene Gesserit kényes hatalmi egyensúlyának, a civilizáció egészének záloga, hogy a fűszerből nem lehet hiány. Ám ez az anyag csak egy helyen található, a sivatagos, kegyetlen Arrakison, amelyet lakói, a vad fremenek csak úgy ismernek: Dűne.

Frank Herbert legendás regénye, amely megjelenésekor elnyerte a Hugo- és a Nebula-díjat, talán a legjobb science fiction, amit valaha írtak. A Dűne hatása ma már felfoghatatlan, az elmúlt fél évszázadban olvasók milliói fedezték fel az Arrakis világának részletességét, a szöveg szépségét és a könyvben rejlő filozófiát, társadalmi és vallási gondolatokat. Herbert lehengerlő és eleven története most átdolgozott kiadásban kerül újra az olvasók elé.

„A modern science fiction egyik alapköve."
Chicago Tribune”

A borító:
Valami csodaszép. Nehéz volt úgy elmenni mellette a könyvesboltban, hogy ne halljam a suttogást: Vigyél haza! Szeretni fogsz!

Így tetszett:
Valószínűleg minden elárul az, hogy amikor becsuktam a könyvet, bambultam egy jó 10 percet, majd amikor leültem a gép elé, nem az értékelés megírására szolgáló Word doksit nyitottam meg, hanem a böngészőt a GABO kiadó oldalával, és megrendeltem a második és a harmadik kötetet. Ezt addig a pontig nem akartam megtenni, amíg nem voltam biztos benne, hogy jóban leszünk. Nos, jóban lettünk. Nagyon is.

Az eleje kissé döcögősen indult nálam, meg kellett szoknom a világot, a kifejezéseket, amihez külön jól jött a függelékben levő terminológia; enélkül valószínűleg elvesztem volna, és sokkal később illetve sokkal kevésbé értettem volna meg az alapkonfliktust. Még azután is, hogy összeállt, mi micsoda és ki kicsoda, nem érdekelt annyira, mint ahogy vártam volna, de ehhez hozzájárult az is, hogy időhiány és némi szellemi fáradtság miatt lassan is haladtam vele. Aztán egyszer csak jött a nagy BUMM.

Olvastam azt a véleményt, miszerint, ha ez a könyv nincs, akkor ma nincs Star Wars, nincs modern science fiction. Olvasás után azt mondom, ez igaz.
Olvastam ezenkívül azt a véleményt is, miszerint a Dűne olyan, mint a Trónok harca, csak science fictionben. Hajlok arra, hogy azt mondjam, ez is igaz. De csak félig. Az időbeliség miatt helyesebb úgy mondani, hogy a Trónok harca olyan, mint a Dűne, csak fantasyban. Más részek, úgymint a hatalmi harcok, a prófécia, a mi világunkkal vonható párhuzamok, abszolút stimmelnek.

Szeretem a science-fictionben azt, hogy egyik bolygóról a másikra úgy közlekednek, mintha csak egy másik városba, esetleg egy másik országba mennének a szereplők. A földi léptékkel kicsit nehéz felfogni, hogy az „Arrakisra költözünk” kb ugyanazt jelenti, mintha én mondjuk Finnországba tenném át a székhelyem, bár jelen esetben a párhuzamok miatt helyesebb lenne egy arab országot mondani. Számomra ugyanis a Dűne nagyon hasonlít ezekre. A fűszer is, mintha az olaj megfelelője lenne.

Tetszik az is, hogy egy próféciára épül fel a történet, hogy egyszerre van jelen a megtervezettség, és valami azon túli, ami mégiscsak beleillik a képletbe. Enélkül az alap nélkül akár azt is mondhatnám, hogy Paul karaktere túlidealizált a maga tökéletességével, de ha a mítoszt nézzük, teljesen rendben van, hogy ilyen.

Ami viszont a legszebb az egészben, az Arrakis alap ellentmondása a fűszer és a víz között. VIGYÁZZ, SPOILER!
A fűszert a homokférgek, más szóval mesterek termelik. Ezeknek a lényeknek halálos ellensége a víz. Az Arrakison viszont van víz, még ha kevés is, és minden körülmény adott, hogy a Földhöz hasonló bolygóhoz alakuljon a megfelelő technológiák alkalmazásával. A fűszer viszont akkora érték, hogy ezt nem merik meglépni. Ha a víz megjelenik a bolygón, a fűszertermelés visszaszorul. Víz nélkül viszont mostoha körülmények uralkodnak, extrém alkalmazkodás szükséges az ilyen élethez. Melyik a fontosabb? A fűszer vagy a víz?
SPOILER VÉGE

Valahol ott lehetett a nagy BUMM, amikor erre ráeszméltem.

Érdekesnek találom a történetmesélés módját, ahogy minden szereplő gondolataiba belelátunk. Egyértelműen Paul a főszereplő, mégsem mindent az ő szemszögéből látunk, és többször elhagyjuk az Arrakist is, hogy a Harkonnen-oldalra is ránézzünk. Azokat a fejezeteket kevésbé szerettem, amikor róluk volt szó, Paul és Jessica élete a fremenekkel sokkal izgalmasabb. Úgy éreztem, nem lehet őket nem szeretni. A Harkonneneket meg mintha nem lehetne nem utálni, annyira ellenszenvesen festi le őket. Kedvenc szereplőnek Liet-Kynest és Stilgart választanám, ugyanakkor Jessica és a Bene Gesserit-mivolta is elbűvölt.

Szeretem a történet és a világ összetettségét, a mély, filozófiai gondolatokat, azt, hogy egy olyan jovőképet mutat be, ahol nem a robotok uralnak mindent (habár ez az irány is tetszik), hanem valamit, ami túlmutat rajtuk. Rettentő kíváncsi vagyok a többi részre, és, ami nagy szó, az idén érkező filmre is. Bizony: új Dűne-rajongó született. ☺

9. hét: Stephen King: Minden haláli

Ezt a kötetet is napindító és napzáró olvasmánynak szántam. 14 novella, az annyi, mint 7 nap. Feltéve, hogy nem hosszúak, nem kell a reggeli rutinba valami egyéb ok miatt belenyúlni, illetve nem alszol el, mielőtt még felemelhetnéd a könyvet az éjjeliszekrényről. Ilyenformán akár még majdnem három hétig is kitarthat.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 536
Fordító: Müller Bernadett
Az olvasás ideje: 2021. február 16. – 2021. március 7.

A fülszöveg:
„Az emberrel bármi megtörténhet.

Például hazamegy, és otthon egy üzenet várja, amelyből kiderül, a felesége elhagyja. Ez már önmagában is sokkoló. Mivel meg kell beszélniük a válást, beülnek egy étterembe az ügyvédjük társaságában, ahol is a főúr egy hatalmas konyhakéssel támad a vendégekre! Aztán…
Vagy: 1408. Ha összeadjuk a számjegyeket, mit kapunk? 1+4+0+8=13! Ez, ugye, szerencsétlen szám. De ha ráadásul egy szállodai szoba száma, amelyet kivesz az ember, és ott tölti az éjszakát… már ha túléli!
Vagy: A számítógépek korát éljük, remek dolog, nagyban megkönnyíti az életünket. Igaz, az elektronikus postával rengeteg szemét meg felesleges dolog érkezhet. Na most, ha az ember nem vigyáz, és gyanútlanul kinyit egy levelet, amelyben furcsa jelek – körök, rombuszok, szmimek, háromszögek és szankolitok – vannak, az már régen rossz. Ugyanis egy ilyen levél halált hoz…
Vagy: A golf. Kitűnő sport. De mit ad Isten, a labda begurul a bokorba, az ember utánamászik, és… Mikor legközelebb feleszmél, rádöbben a rettenetes valóságra: anyaszült meztelenül fekszik egy boncasztalon, hallja, hogy körülötte a patológus meg a boncmester tüsténkedik, csörömpölnek a műszerek. A szerencsétlen meg szólna, hogy bocsánat, ez valami fatális (de még mennyire az!) tévedés, de hiába – lábujjától a haja szála végéig megbénult…
Vagy… de tudja mit, Kedves Olvasó? Üljön bele kedvenc karosszékébe, és olvassa el Stephen King tizennégy idegborzoló, lélegzetelállító, vérfagyasztó elbeszélését.
Jó szórakozást!”

A borító:
Úgy néz ki, mintha egy meteorbecsapódást ábrázolna, de jobban megnézve inkább a fülszövegben is említett golflabda szeretne lenni. Nem túl beszédes.

Így tetszett:
Sokkal jobban összeszedett válogatás ez, mint a Rémálmok és lidércek. Ezeket a novellákat és főleg a kisregényt kimondottan élveztem, rossz érzést, nemtetszést egyik sem váltott ki, inkább semleges maradt, amelyik nem fogott meg annyira, mint a többi.

A legnagyobb hatása természetesen az Eluria nővérkéinek volt; ez a leghosszabb történet a kötetben, nem is novella, inkább kisregény. A Setét Torony világába visz vissza, még a regényciklus előtti időkbe, amikor Roland egyedül bolyong, és csapdába esik egy Eluria nevű városka szélén. Jó volt újra látni, újra belépni ebbe a világba, amely a tavalyi évemet végigkísérte. Elfogultság vagy sem, ez a történet lett a kedvencem.

A következők is elnyerték a tetszésemet:

• A négyes boncterem: ez olyasmi, mint az élve eltemetés témája – engem a hideg ráz a gondolattól
• A fekete öltönyös férfi: az ördöggel eddig nem találkoztam Kingnél, hacsak Randall Flagg karakterét nem tekintjük az egyik megnyilvánulásának. Jobban belegondolva, a címszereplő akár ő is lehetett.
• Minden mulandó: jól szórakoztam az idézett falfirkákon
• Minden haláli: érdekes elgondolás a gyilkolásra, és a gyilkosok felmentésére, egyúttal morális kérdést is felvet. Olvasás közben Az Intézet jutott eszembe, abban találunk hasonlót.
• Az országút vírusa északra tart: ez elég beteg, de épp ezért jó
• Az érzés, amelynek csak francia neve van: ennek a zsenialitása ugyanabban rejlik, mint a Setét Toronyé. Nem mondom el. J
• 1408: ennek a filmváltozatát évekkel ezelőtt láttam, és nem győzött meg. A novella annál inkább. Nem fogok azért félni a szállodai szobáktól, de… Jajj…
• A Golyó: ez is egy morális kérdést feszeget tulajdonképpen; lehet-e jól dönteni, ha a tét a saját, vagy egy szeretett személy élete?
• A szerencsepénz: a másik kedvencem, ami egyúttal új mottót is adott nekem a jövőre – ezzel a gondolattal aludtam el tegnap este.

Ezek pedig nem igazán fogtak meg:

• Jack Hamilton halála: ezt kissé untam
• A halálszoba: ez viszont jó lehetett volna, de valami mégis hiányzott belőle
• L.T. elmélete a házikedvencekről
• Ebéd a Gotham Caféban: valahogy az utóbbi két „válós” sztorival nem tudtam azonosulni

Látható, hogy az arány igencsak eltolódott a nekem tetsző írások felé. Ez jó. Biztos, hogy ezt a kötetet máskor is szívesen előveszem majd. Hátha értelmet nyer az a 4 is, amelyek most kevésbé tetszettek.