20. hét/2: Bodor Ádám: Sehol

Ezt a könyvet tavaly nyertem; a Libri Irodalmi díjasokra szavazók közül sorsoltak ki, így a jelöltek műveivel lehettem gazdagabb. Amióta megvannak, még csak hármat olvastam közülük. Az utóbbi időben más műfajokat részesítek előnyben mind a regényeket, mind a novellákat tekintve, ideje volt hát váltani.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 208
Az olvasás ideje: 2021. május 13. – 2021. május 20. hajnala

A fülszöveg:
„Bodor ​Ádám talán nem is regényeket és novellákat ír, hanem történeteket, amelyek időnként, mint a sebes patakok, széles medrű folyóvá állnak össze, máskor pedig a deltatorkolathoz hasonlóan apróbb szigetek, mederrészek, rejtélyes alakzatok alakulnak ki a folyam körül. A Sehol hét elbeszélése, abszurd balladája ilyen delta-történetek füzére. Újabb variációk végnapokra.
Hol van ez a Sehol? Valahol a közvetett közelünkben, a vaktérképek szélén, kollektív tudattalanunk mélyén. A Dvug folyó mocsaras partján, a pitvarszki réten, a Hlinka-tetőn, a maglaviti fegyházban vagy éppen a földrajzi valóságban is létező máramarosi Leordinán. Merthogy a többi hely is létezik: megismerjük természeti sajátosságaikat, legerősebb törvényeiket. Temetések és találkozások, árulások és menekülések, háromszögek és mindenféle bonyodalmak. Atombomba az éjszakában. Bodor Ádámnak a kései Beckettet idéző elbeszélései csavarokban és fordulatokban gazdag történetek, elképesztő nyitásokkal és a legváratlanabb végjátékokkal a véletlenek erejéről.”

A borító:
Nem tudom biztosan, hogy mit is látok, de szerintem egy éjszaka kivilágított teret, amelyen átsétál valaki. Hogy hol lehet? Talán Sehol.

Így tetszett:
Egyszerre volt átlagos szépirodalom és nem szokványos novellagyűjtemény. Egyszerre éreztem a történeteket kitalált világban játszódónak és valósághoz közelinek. Ezt az érzést feltehetőleg a szereplők és helységnevek furcsa nevei okozták – mintha magyar lenne, de mégsem teljesen az. Mintha a helyszíneket is ismerném, de mégsem. Hasonlóan érezhette magát Jake Chambers a második elhívatása előtt.

Érdekes témákat dolgoznak fel a novellák, gyakorlatilag mindegyik másról szól, a hajvágástól az atombombáig minden van. Persze a történetek nem elég hosszúak ahhoz, hogy ezeket megfelelően lehessen kifejteni, a többségük lehetett volna egy kicsit hosszabb.

A legjobban talán a két utolsó tetszett, a Milu és a Rebi. Ugyan mindkettő azok közé tartozik, amelyekhez jó lett volna még pár oldal, egy kis magyarázat a történtekre, vagy némi háttérinfo, de ezek nélkül is élvezetesek voltak.

Nem volt rossz a Paraszkíva és a Pitvarszk sem; ezeknek kifejezetten jól állt, hogy a háttér homályban maradt.

A Matterhorn mormotáival viszont nem tudtam mit kezdeni, az egyáltalán nem állt össze, mintha nem a címről szólt volna.

A Hekket és a Leordinát pedig akkor élveztem volna jobban, ha egy kicsit rövidebbek; ezekben kifejezetten idegesítettek a szereplők.

Keresem a szavakat, hogy leírjam, összességében milyen élmény volt, de nem igazán találok megfelelőt. Talán a maradandó áll a legközelebb hozzá.

 

13. hét: Ray Bradbury: Fahrenheit 451 és más történetek

Ha nincs a Pótoljuk be együtt kihívás, valószínűleg ezt a könyvet sem találom meg, amit utólag már sajnálnék. Érdekes néhány napot töltöttünk együtt.

Kiadó: Agave könyvek
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 230
Fordító: Lóránd Imre, Pék Zoltán, Török Krisztina
Az olvasás ideje: 2021. március 20. – 2021. március 29.

A fülszöveg:
„Több mint hatvan évvel a megjelenése után Ray Bradbury világszerte elismert regénye, a Fahrenheit 451 igazi klasszikusként hat a világirodalomban a zord, disztópikus jövőábrázolásával. A könyv üzenete soha nem volt aktuálisabb, mint napjainkban.

Guy Montag tűzőrként dolgozik. Az a munkája, hogy elégesse a könyveket… a házakkal együtt, ahol eldugták azokat. Montag soha nem kérdőjelezi meg a pusztítást, amit a munkájával végez, az estéi pedig unalmasan telnek a feleségével, Mildreddel, aki az egész napját a televízió bűvöletében tölti. Aztán egy nap Montag találkozik a különc szomszéd lánnyal, Clarisse-szal, aki egy olyan múltról mesél neki, amelyben az emberek még nem féltek, és bemutat neki egy olyan jelent, amelyben az emberek a könyvekben rejlő ötleteket felhasználva gondolkodnak. És akkor Guy Montag hirtelen megkérdőjelez mindent, amit addig igaznak hitt.”

A borító:
A tűzoltókészülék és a háttérben röpködő könyvek már gyanúsak lehetnek, de ha olvasás előtt nézem a borítót, nem feltétlenül úgy kötöm össze ezeket a tárgyakat, ahogy a kisregényben szerepelnek. Megjegyzem, az új borító az égőházzal jobban tetszik.

Így tetszett:
Nagy gondban vagyok. Nehéz megfogalmazni, hogy mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban, megindokolni pedig még annál is nehezebb. Nem éreztem azt az óriási nagy áttörést, nem kiáltottam fel, hogy „Te egy zseni vagy!”, és úgy se, hogy „Na elmész te a francba!”. Mégis azt érzem, hogy ezek a történetek jók. Igen erősek. Mivel nem sok van belőlük, kivételesen egyesével ejtek róluk pár szót.

Kezdem a címadó kisregénnyel, a Fahrenheit 451-gyel.
Ez egy szép kis disztópia, amit sokan az 1984-gyel hoznak párhuzamba, nem is ok nélkül. A hangulata valóban hasonló, és a népbutítás szintje is körülbelül ugyanolyan, csak más eszközökkel tesznek arról, hogy az emberek ne tudjanak semmit, és az erre irányuló vágyuk is meghaljon, aki pedig máshogy gondolkodik, azt elhallgattatják. Eddig jó. Na de… Könyvégetés? Komolyan? Ne!
Akárhogy is szakadt meg a szívem a könyvekért, nagyszerűnek találtam az alapötletet, és sajnálatos módon felfedeztem a párhuzamot a mi valóságunkkal is.
Egy gondom volt a történettel: néha nem tudtam követni. Bradbury nem dolgozta ki eléggé a szereplők jellemrajzát, Mildreddel például egész végig nem tudtam mit kezdeni. Egy-egy gondolatot se tudtam hova tenni – hogy jön ez ide? Hogy függ ez össze az eddig leírtakkal? Szerintem ha ez egy normál terjedelmű regény lett volna, ezek nem merülnek fel. Ezek miatt egy jó erős 4-est adok rá.

Tűz és jég
Ennek is az alapötlete valami piszkosul jó. Élet a Merkúron? Ismét: Na neeee! Mégis tetszik, ahogy belegondolt, milyen lenne – milyen változások mennének végbe az emberi testben, mennyire felgyorsulna az élet, ha az csak 8 napból állna, ami egy merkúri évnek alig a tizede – mintha a Földön csak 36 napot élhetnénk. Kezdem megérteni szegény tiszavirágot.
Az alapkonfliktusra való megoldás pedig még ennél is jobb: a hajó, amelyben földi viszonyok uralkodnak. A 6 történetből ezt választottam a kedvencemnek.

R, mint Rakéta
Ez nagyon aranyos; nekem arról szól, hogy szinte mindenki várja, hogy egyszer eljöjjenek érte és azt mondják: kiválasztunk téged valami nagy dologra.

Einar bácsi
Ezt már kevésbé tudom hova tenni; nem egyértelmű, hogy kik ezek a szárnyas emberek, nekem hiányzott ennek a háttere. Ettől eltekintve az, ahogy elfogadják és boldog életet élhet a „normális” emberek között, szívmelengető.

Az időgép
Hát igen, az időgép fogalma is relatív, ahogy ebből a nyúlfarknyi történetből is láthatjuk. Ilyen időgépre viszont mindenki szert tehet, csak ki kell nyitni a szemünket.

A nyári futás hangja
Nekem ez is a gyengébbek közé tartozik, nem igazán tudtam átérezni, mitől olyan szuper ez az új edzőcipő – talán mert magam nem viselek ilyesmit. Lehet, hogy ennyin múlik a megértése.

Összességében azt tudom mondani, hogy tetszett, szívesen olvasnék még a szerzőtől, ha lenne, akkor akár regényt is.  

11. hét/2: Babarczy Eszter: A mérgezett nő

A Minden haláli után kissé bajban voltam, hogy milyen novelláskötet kerüljön következőként az éjjeliszekrényemre. Barátnőm javaslata volt A mérgezett nő – mint kiderült, csak rákeresett a várólistámon levő novelláskötetekre, és ezen akadt meg a szeme, én pedig úgy voltam vele, hogy miért is ne.

Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 256
Az olvasás ideje: 2021. március 9. – 2021. március 20. hajnal

A fülszöveg:
„Babarczy Eszter novellái a nővé válás folyamatát, a nők szereplehetőségeit és szerepkényszereit járják körül. A magány, a kiszolgáltatottság és sérülékenység hétköznapi vagy éppen szélsőségesen fájdalmas epizódjaiban megannyi küzdelem zajlik a méltóságért, a szeretetért, önmagunk elfogadásáért és elfogadtatásáért. Egyfajta felnövekedéstörténet rajzolódik ki a kötetben, amelynek hősei, mintegy megalkotván az „ismeretlen nő” alakját, különféle élethelyzetekben kénytelenek szembesülni szűkebb és tágabb környezetük elvárásaival. Az írások olykor szenvedélyes, máskor rezignált őszinteséggel, érzékletes és érzéki nyelven szólnak a különböző életkorokban átélt lelki és testi szenvedésekről, a „korbácsoló szavakról”, a családhoz, szülőkhöz, gyermekekhez, férfiakhoz fűződő kapcsolatok változó dinamikájáról.

A borító:
Ennek a könyvnek tipikusan szépirodalmi külseje van. Ez az első és egyetlen gondolat, ami eszembe jut róla.

Így tetszett:
Könnyűnek és jónak ígérkezett a fülszöveg és a novellák terjedelme alapján; néhány oldalasak, többnyire 5-10, de egyik sem volt hosszabb 30-nál, ami pont az a kategória, ami bármilyen sietős reggelbe és bármilyen fáradt estébe is belefér. A nővé válás, mint téma is tetszik, örülök, hogy valaki hozzányúl. Sajnos azonban ennél több pozitívumot nem igazán tudok mondani.

Mindjárt a nyitónovellánál problémákba ütköztem a szöveg megértésével. Sok mondat nyakatekert volt, vagy olyan szerkesztéssel írták, ami nekem hibásnak érződött. A további novellákra ez aztán nem vagy kevésbé volt jellemző, de az tény, hogy én több helyen használtam volna a gondolatok elkülönítésére pontot vagy pontosvesszőt, mint ahánnyal találkoztam. Az ember, ha nem figyel oda, könnyen elveszíti a fonalat, mire a mondat végére ér, már nem tudja, mi volt az eleje.

A legtöbb novellánál azért kapizsgáltam, hogy mit is szeretne velük mondani a szerző, kevesebb volt, amit teljesen megértettem, ugyanakkor akad néhány, ami egyáltalán nem jött át – ezeket szívesen megvitatnám egy nálam szépirodalomban jártasabb valakivel, hátha rávilágít valamire, amit nem vettem észre.

Kimondottam tetszettek az alábbi novellák:
Emlékpogácsa – ha jól értelmezem a leírtakat, itt két nővérről van szó, az egyikük anorexiával, a másik bulimiával küzd
Anyu - ennek a témája, egy családtag túlvilágra való átsegítése engem is foglalkoztat már egy ideje, ha író lennék, én is feldolgoztam volna
Itáliai utazás – egy becsapott és megerőszakolt nő története, sok magyaráznivaló nincs rajta
Sennyei Ilma eltűnt – azt hiszem, ez az abszolút kedvenc
Voland – cicás novella, egyértelműen szeretem
Szép halál – ez is egy engem foglalkoztató téma
Vigyetek haza – talán ezt tudtam a legjobban átérezni, mert azt itt leírtakat a közelmúltban közvetlen közelből már én is átéltem

Amelyekkel nem tudtam mit kezdeni:
Mell-blog – nem is igazán tudtam eldönteni, hogy kiről és miről szól
A mérgezett nő – jól indult, de nem sikerült rájönnöm, hogy ha valaki „mérgezett”, akkor mitől az
A harag születése – ez pedig a teljes homály

Az elolvasását nem bánom, ennyivel is több kortárs művet ismerhettem meg, de nem hinném, hogy mostanában szeretnék többet a szerzőtől. Nyitott vagyok viszont a szemléletváltásra, ha kapok hozzá segítséget.

 

3. hét: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov-testvérek

Hosszú volt, kemény, és nagyon fájt. Mielőtt bárki félreértené: egy könyvről, egy olvasmányélményről beszélek. Kihívás volt rá, még tavaly év végi határidővel, mondanom se kell, hogy nem sikerült, ha csak most írok róla. Bevallom, el is felejtettem, és az oldalszámot meg se nézve álltam neki december közepén. Még akkor is úgy gondoltam, hogy beleférhet. Aztán rájöttem, hogy nem, ez nem a Setét Torony hetedik része.

Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 1502
Fordító: Makai Imre
Az olvasás ideje: 2020. december 19. – 2021. január 24.

A fülszöveg:
„Akárcsak a Bűn és bűnhődés vagy az Ördögök: Dosztojevszkij e legérettebb – s egész életművét betetőző – alkotása is egy valóságos bűntény elemeiből nőtt irodalmi remekké. Jellemeiben, történésében, filozófiájában mintegy összegeződik az író teljes élettapasztalata; a páratlan pszichológiai hitelességgel motivált bűnügyi történet kibontása során Dosztojevszkij bölcseleti és művészi nézeteinek végső szintézisét fogalmazza meg. A Karamazov család tagjai: az apa és fiai az erjedő, felbomló múlt századi orosz társadalom sorsának hordozói. „A régi, a vad, a féktelen Oroszország elpusztítja önmagát – írja a mű alapeszméjéről Sőtér István –, de felnő egy új nemzedék, mely a jóság, a szeretet, az emberiesség jegyében él majd, s begyógyítja a Karamazovok ütötte sebeket.””

A borító:
Másfél arc szerepel a borítón, amiről nem tudom eldönteni, hogy vajon melyik Karamazové. Nem nyerte el a tetszésem.

Így tetszett:
Olvasás előtt is furcsának találtam már a krimi címkét, de gondoltam, majd ahogy haladok vele, biztos kiderül, miért van rajta. Most, 1502 oldallal később még mindig halványlila segédfogalmam sincs, hogy ez mi a jó bánatért krimi. Arra meg pláne nem sikerült rájönnöm, hogy miért a 70. legjobb.

A cselekmény röviden és tömören összefoglalva ennyi: a Karamazov-család fejét valaki megöli és kirabolja, és az egyik fiút gyanúsítottként tartóztatják le és fogják perbe. Az összes többi csak duma.
Tény, hogy egy meglehetősen rossz időszakomban olvastam, és ez is az egyik oka lehetett, amiért nem tudom ezt a művet nagyra értékelni. A másik meg az, hogy iszonyatosan túlírt; szóval aki azt mondja, hogy a King-művek túlírtak, az megkockáztatom, hogy ezzel a könyvvel nem találkozott még.

Az első kétszáz oldalt, amelyben nagyjából minden szereplő egyenként megvitatja valakivel, hogy van-e isten, gond nélkül kidobnám a kukába; a későbbiekben az itt megállapítottaknak semmi jelentőségét nem fedeztem fel.
Amint ezen túljutunk, kezdődik tulajdonképpen a bonyodalom a két nővel, meg apával és legidősebb fiával. Olvassuk a jellemrajzokat, a hosszas eszmecseréket, miközben ténylegesen nem sok minden történik. Néha Alekszejről van szó, néha Ivanról, máskor Dmitrijről, és szövődik egy szál a helyi iskolás gyerekekkel is, ami Alekszejjel és Dmitrijjel áll kapcsolatban. Nem túl izgalmas, és irgalmatlanul lassú, arról nem is beszélve, hogy egyikükkel sem igazán szimpatizáltam.
Aztán a könyv felénél hopp, egy gyilkosság. No, gondoltam, talán kezd érdekessé válni a történet? Egy ideig így is volt, fel is pörgött, elkezdtek nyomozni, fejtegetni, hogy mi történhetett, hogy történhetett. Aztán Dmitrij elfogása után megint kezdett ellaposodni, és egy ponton megint visszatértünk ahhoz, hogy van-e isten. *forgatja a szemét*
A bűntény megoldása még érdekes, a pert viszont már a gyilkosság előtti tempóban írja le – gyakorlatilag az utolsó 200 oldalon megismétli az előzőekben történteket. Itt már tényleg azt hittem, kitépem a hajamat.  

A cselekmény még egy dolog; a könyv ezen kívül is bővelkedett bosszantó dolgokban.

•       Dosztojevszkij az előszóban azzal kezdi, hogy Alekszejt választja főszereplőnek. Csak tudnám, hogy akkor mi a csodáért beszél állandóan Dmitrijről, majd 500 oldalon keresztül, az állítólagos főszereplőt meg sem említve, mintha nem is létezne.
•       Alekszejt leírja, mint szerzetest (ebből jönnek az istenes eszmefuttatások az elején), majd kiveszi a kolostorból és elhelyezi a világi életben. A kolostor szála nem tér vissza történetben, csak annyiban lényeges talán, hogy Alekszejt szent embernek tartják, és adnak a véleményére az előélete miatt. De akkor miért kellett kivenni onnan?
•       Ez a rengeteg monológ. Se füle, se farka, elindul valahonnan, és a végére egy teljesen ellenkező következtetésre jut, valahogy így: Igen, talán biztos, hogy nem tudom, de egyértelműen nem. Ezektől szabályosan rosszul voltam.
•       A vége: két teljesen értelmes érvelés, a megfelelő levezetések után döntenek egy hülyeséget.
  
  

Néha elcsíptem egy-egy jó gondolatot a műben, például azzal kapcsolatban, hogy a nők egy őket ért sérelem után csak akkor bocsátanak meg, ha előbb a férfira foghatnak olyan egyéb sérelmeket, amelyek nem is történtek meg. Ezen jót mosolyogtam.

Egyébiránt nagyon nem az én könyvem volt, abszolút nem érte meg a szenvedést. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy a következő ilyet abbahagyom, de sajnos megvan az a rossz tulajdonságom, hogy akármilyen rossz is, végigolvasom, hátha a végére kitisztul, hogy miért is jó. Hát, itt sajnos ez nem történt meg. Mégis nagy teljesítményként, és győzelemként könyvelem el. Egyhamar viszont nem veszek a kezembe szépirodalmat.

 

39-41. hét: Charlotte Brontë - Villette/Henry Hastings kapitány

Idén mindenképp szerettem volna többet olvasni a Brontë-nővérektől, ezt a könyvet pedig egy kihívás kedvéért választottam. Ennek teljesítéséhez egy olyan, a Molyon 70% alattira értékelt olvasmányt kellett hozni, ami nekünk mégis tetszett. A Villette/Henry Hastings kapitány jelenleg 66%-on áll, megfelelőnek tűnt. A kihívást végül mégsem sikerült teljesítenem, mert sajnos kifutottam az időből.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1974
Oldalszám: 660
Fordító: Róna Ilona, Szepessy György, Székely Magda
Az olvasás ideje: 2020. szeptember 21. – 2020. október 9.

A fülszöveg:
„Gazdag ​élményforrás a gyűlölet és szerelem nagy regénye, a Villette. Világhírű párjához a Jane Eyre-hez hasonlóan: „emlékkönyv” egy fiatal leány küzdelmes életének története. A főszereplő – a kitörő érzelmek és a hűvös értelem tüzében-jegében edzett jellemű félénk és mégis erős alkatú csúnyácska szegény és magára hagyott angol Miss – alakjában joggal véljük felismerni a regényes életű írónő önarcképét, s talán még több joggal csodáljuk benne a jó és rossz hatalmak csatájában mindig áldozatul vetett, de végül mindig diadalmaskodó Regényhősnő eszményképét.
A korai, töredékes kéziratban fennmaradt kisregény, a Henry Hastings kapitány kis hősnője, Elizabeth sokban rokon a Villette Lucy Snowe-jával. Az elvetemült Hastings kapitány és jellemes húga, Elizabeth kapcsolata Charlotte Brontë és tehetséges kisiklott életű öccse, Branwell szeretve-gyűlölködő kapcsolatát tükrözi. A korai kisregény és a későbbi nagy – egyazon írói arculathoz ad vonásokat. Elragadó, romantikus mese és meggyőző, megindító valóság keveredik mindkettőben. Lucy Snowe viszontagságos villette-i évei csakúgy, mint Elizabeth zamornai élményeit Charlotte Brontë brüsszeli és haworthi élményei szenvedései és szenvedélyei telítik igaz tartalommal: elválaszthatatlanul bogozódó gyűlölettel és szerelemmel.“

A borító:
A régi kiadás miatt a borítótól nem lehet sokat várni; a belső egyszerű sötétzöld, aranyszínű nyomással a szerző és a cím. A védőborítón a két címhez illő rajzok láthatók – egy nő és egy férfi elnagyolt arcképe. Túl sokat nem mond.

Így tetszett:
Külön szólok a két történetről, de azt meg kell jegyeznem az elején, hogy rég olvastam ennyire kínkeservesen bármit is, mint ezt a kettőt.

Villette
A cím nekem egy női nevet sugallt, és a Jane Eyre-hoz hasonló sztorit vártam. Addig stimmelt is, hogy egy hasonló társadalmi rétegből való nőről szól, viszont a Villette a város neve, ahol az események játszódnak. Főhősünket Lucy Snowe-nak hívják, az előéletéről sokat nem tudunk meg, csak belecsöppenünk a jelenébe. Villette előtti életéről röviden mesél, elsőre nem is tűnnek jelentősnek ezek az epizódok – először nem is értettem, miért látjuk ezeket, ha életének fő állomása a nevezett város, és egy itteni leányiskola. Később aztán kiderült, miben állt ezeknek az eseményeknek a fontossága – korábban is jöttem rá, mint ahogy a szerző lelövi a poént. Lucy karakterével kapcsolatban ambivalens érzéseim voltak, néha tudtam vele azonosulni, néha nem.

A történet tényleg hasonló Jane Eyre-éhoz, bár kevésbé izgalmas. Szeretem ezt a korszakot, és szívesen olvasom ennek a társadalmi rétegnek a történeteit, és nem is volt ez rossz, de valahogy nem tudott lekötni. Állandóan elkalandoztak a gondolataim, nem érdekelt, nem tudtam rá figyelni, sokszor vissza kellett lapozni, hogy tudjam, hogy is jutottunk ide. Rendkívül zavaró volt a sok francia mondat is, amelyeknek a fordítása ugyan lábjegyzetben megvolt, mégis megszakította az olvasást. Ezen kívül sok felesleges szófordulat, fecsegés volt benne, ami csak a helyet foglalta, de nem vitte előre az amúgy sem túl sok, és egyáltalán nem pörgős eseményeket. Részben ezért is haladtam vele nehezen. A másik ok az lehet, hogy valószínűleg nem a megfelelő élethelyzetben olvastam. Pár év múlva lehet, hogy előveszem újra, hátha akkor mást mond.

Henry Hastings kapitány
Szeretném azt mondani, hogy ez jobb volt, de ezzel nem mondanék igazat. Az első résszel egészen jól ki voltam békülve, bár néha itt is elvesztettem a fonalat. A második részben pedig egyre inkább az volt a benyomásom, hogy nincs ezzel semmi baj, leszámítva azt, hogy nem a címről szól. Érződik az is, hogy ez a kézirat töredékesen maradt fenn; hiányzik a közepe, és nagyon hirtelen szakad vége, kellene még oda is néhány fejezet.

Sajnálom, hogy valamilyen szinten csalódnom kellett, jobb lett volna még egy kicsit várni vele. Talán épp ezért is találtam csak kevés magvas gondolatot a történetekben:

„Bölcs emberek azt mondják, bolond, aki bárkit is tökéletesnek vél; ami pedig azt illeti, szeretni, nem szeretni, legokosabb, ha barátságosak vagyunk mindenkihez, s túlságosan nem rajongunk senkiért.”

„Mily egyszerűen teszik meg némelyek az utat olyan cél felé, mely mások számára elérhetetlennek tetszik.”

Egy ilyen olvasmány után az az érzésem támadt, hogy most nekem egy nagy adag krimire van szükségem. Intravénásan.

3,5/5

17. hét/2. Wass Albert: Elvész a nyom

Wass Albertről sok mindent hallottam már, jót is, rosszat is. Vegyes az ő és művei megítélése, és többen azt is megkérdőjelezik, hogy a középiskolai oktatásban van-e létjogosultsága. Szerintem van – az sosem baj, ha több szerzőt, több világnézetet ismerünk meg. Könnyebb eldönteni, hogy tetszik-e és egyetértünk-e vele, vagy sem. A nagyon ellentétes vélemények miatt, bevallom, féltem tőle. Végül a párom beszélt rá, hogy tegyek vele egy próbát; egészen pontosan megadtam neki azt az örömet, hogy a soron következő olvasmányomat ő választhatja ki. Ez volt az.

Kiadó: Kráter
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 366
Az olvasás ideje: 2020. április 22. – 2020. április 27.

A fülszöveg:
„Azt mondtam, ugye, hogy a vén Hiribi évekig tagadta azt, hogy van Isten. Azért, mert a fiai meghaltak. De amikor látta, hogy egy evező nélküli csónak, amit hat gyerekkel elragadott a víz, megállt a vízesés fölött, ott ahol nem volt semmi, ami megakassza és addig áll ott, amíg mind a hat gyereket kimentették: akkor az öreg Hiribi arra gondolt, hogy talán mégiscsak van Isten, mindössze ő nem találkozott még vele. Nos tehát ez a vén Hiribi elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Tudni akarta, hogy van-e Isten, vagy nincs. Nem csak hinni, hanem tudni. Fogta magát és beült egy másik csónakba, eldobta az evezőt és hagyta, hogy sodorja a víz a csónakot ugyanúgy, mint ahogy annak a hat gyereknek a csónakját sodorta.”
(Részlet a Regényből)

Körülbelül a harmadáig úgy éreztem, nem kellett volna. A fülszöveget nem olvastam el, így elképzelésem sem volt, mire számítsak. Sok mindenre gondoltam, csak 21 oldalnyi keresztény filozofálgatásra nem a Jóistenről és az emberekkel való terveiről. Egyre csökkenő lelkesedéssel és egyre komorabb arccal olvastam, belül egy részem kiáltozott, hogy „Ezt nem! Erre nem vagyok hajlandó”. Aggódva kérdeztem meg a páromtól, hogy ugye ez nem lesz végig ilyen. Nyugtatgatott, hogy nem, nekem viszont erős kétségeim voltak. Nincs nekem ezzel a vallással semmi bajom; mindenki abban hisz, amiben szeretne, még érdekel is, hogy ki, mit, hogyan magyaráz – de ezzel részemről vége. Nem érzem magaménak, és nagyon nem szeretem, ha erőszakkal akarják a torkomon lenyomni. Az első fejezetnél határozottan ez utóbbit éreztem.

A következő két fejezet oldotta a kétségeimet; nem volt több nagyon mélyen vallásos jellegű mondat, és kezdett kibontakozni egy lassú, de érdekes történet: a csónakban ülő hat gyermek élettörténete. Itt már kezdett egy semleges állapotot felvenni az a bizonyos mérleg. A harmadik szereplő történeténél aztán megtört a jég: ekkor világosodott meg, hogy hova is akar kilyukadni, hogy miről is fog szólni a könyv. Innentől nagyobb érdeklődéssel olvastam, és már inkább szerettem, mint nem. Egyre inkább szurkoltam a szereplőknek, hogy sikerüljön a küldetésük. Viszont ahogy fogytak az oldalak, az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a sikert nem fogom látni. Vagy azért, mert a szerző nyitva hagyja a befejezést, és képzeljem el úgy, ahogy akarom, vagy azért, mert a végén halál vár. Az utolsó előtti fejezethez érve már biztos voltam benne, hogy mi fog történni.

A hat szereplő története is tetszett, a jellemrajzuk viszont annál inkább. Tulajdonképpen minden szereplő: a herceg, a kispolgár, a művész, a bankár, a politikus s a tudós figurája mind egy-egy embercsoportot, egy-egy embertípust testesítenek meg. EZ volt az, ami igazán megfogott ebben a könyvben, és ami elbillentette azt a bizonyos mérleget. Azt sajnáltam, hogy a jellemrajzok kidolgozása nem volt egységes. Az első kettő talán túlzottan is részletes, az utolsó kettő pedig már-már elnagyolt volt. A tudósról például szívesen olvastam volna még többet, például az ő gyerekkorára is kíváncsi lettem volna – a hercegnél ezt láthattuk (mintha ő, a magyar nemzetiségű szereplő lett volna a kedvence).

A történet vezetése lassú, és valamiért nehézkes is volt az olvasása – mindeddig nem jöttem rá, hogy pontosan miért. A nyelvezete a maihoz közeli, és rendkívül szemléletesen is ír; nem volt nehéz elképzelni sem a helyszíneket, sem a szereplőket. Egyetlen nyelvtani szerkezet zavart csupán: a kell utáni felszólító módú igealak, mint pl.: el kell menjek valahova. Gyakran hallom élőszóban is ezt a szerkezetet, és hibásnak érzem, pedig nem az. Csak egy kettős állítmány; egy alárendelő összetett mondat, amelyből hiányzik a hogy. Megmagyarázható, miért helyes, de… Csúnya. Ebbe az egy dologba tudok belekötni az írói stílust illetően. Minden más gyönyörű.

A végére úgy döntöttem, hogy nem bántam meg, hogy elolvastam, mert egy csodaszép, mély történettel lettem volna szegényebb, ha feladom. Végezetül hozom a kedvenc idézeteimet:

„…milyen bolondok az emberek. Háborút csinálnak, mikor a világ tele van békességgel. Gyűlölködnek, amikor a világ tele van szeretettel.”

„A kultúrához idő kell és nyugalom.”

Nehéz volt eldönteni, hány csillagot adjak, de végül mégiscsak sikerült, és többet is adok, mint először gondoltam.

4/5