3. hét: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov-testvérek

Hosszú volt, kemény, és nagyon fájt. Mielőtt bárki félreértené: egy könyvről, egy olvasmányélményről beszélek. Kihívás volt rá, még tavaly év végi határidővel, mondanom se kell, hogy nem sikerült, ha csak most írok róla. Bevallom, el is felejtettem, és az oldalszámot meg se nézve álltam neki december közepén. Még akkor is úgy gondoltam, hogy beleférhet. Aztán rájöttem, hogy nem, ez nem a Setét Torony hetedik része.

Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 1502
Fordító: Makai Imre
Az olvasás ideje: 2020. december 19. – 2021. január 24.

A fülszöveg:
„Akárcsak a Bűn és bűnhődés vagy az Ördögök: Dosztojevszkij e legérettebb – s egész életművét betetőző – alkotása is egy valóságos bűntény elemeiből nőtt irodalmi remekké. Jellemeiben, történésében, filozófiájában mintegy összegeződik az író teljes élettapasztalata; a páratlan pszichológiai hitelességgel motivált bűnügyi történet kibontása során Dosztojevszkij bölcseleti és művészi nézeteinek végső szintézisét fogalmazza meg. A Karamazov család tagjai: az apa és fiai az erjedő, felbomló múlt századi orosz társadalom sorsának hordozói. „A régi, a vad, a féktelen Oroszország elpusztítja önmagát – írja a mű alapeszméjéről Sőtér István –, de felnő egy új nemzedék, mely a jóság, a szeretet, az emberiesség jegyében él majd, s begyógyítja a Karamazovok ütötte sebeket.””

A borító:
Másfél arc szerepel a borítón, amiről nem tudom eldönteni, hogy vajon melyik Karamazové. Nem nyerte el a tetszésem.

Így tetszett:
Olvasás előtt is furcsának találtam már a krimi címkét, de gondoltam, majd ahogy haladok vele, biztos kiderül, miért van rajta. Most, 1502 oldallal később még mindig halványlila segédfogalmam sincs, hogy ez mi a jó bánatért krimi. Arra meg pláne nem sikerült rájönnöm, hogy miért a 70. legjobb.

A cselekmény röviden és tömören összefoglalva ennyi: a Karamazov-család fejét valaki megöli és kirabolja, és az egyik fiút gyanúsítottként tartóztatják le és fogják perbe. Az összes többi csak duma.
Tény, hogy egy meglehetősen rossz időszakomban olvastam, és ez is az egyik oka lehetett, amiért nem tudom ezt a művet nagyra értékelni. A másik meg az, hogy iszonyatosan túlírt; szóval aki azt mondja, hogy a King-művek túlírtak, az megkockáztatom, hogy ezzel a könyvvel nem találkozott még.

Az első kétszáz oldalt, amelyben nagyjából minden szereplő egyenként megvitatja valakivel, hogy van-e isten, gond nélkül kidobnám a kukába; a későbbiekben az itt megállapítottaknak semmi jelentőségét nem fedeztem fel.
Amint ezen túljutunk, kezdődik tulajdonképpen a bonyodalom a két nővel, meg apával és legidősebb fiával. Olvassuk a jellemrajzokat, a hosszas eszmecseréket, miközben ténylegesen nem sok minden történik. Néha Alekszejről van szó, néha Ivanról, máskor Dmitrijről, és szövődik egy szál a helyi iskolás gyerekekkel is, ami Alekszejjel és Dmitrijjel áll kapcsolatban. Nem túl izgalmas, és irgalmatlanul lassú, arról nem is beszélve, hogy egyikükkel sem igazán szimpatizáltam.
Aztán a könyv felénél hopp, egy gyilkosság. No, gondoltam, talán kezd érdekessé válni a történet? Egy ideig így is volt, fel is pörgött, elkezdtek nyomozni, fejtegetni, hogy mi történhetett, hogy történhetett. Aztán Dmitrij elfogása után megint kezdett ellaposodni, és egy ponton megint visszatértünk ahhoz, hogy van-e isten. *forgatja a szemét*
A bűntény megoldása még érdekes, a pert viszont már a gyilkosság előtti tempóban írja le – gyakorlatilag az utolsó 200 oldalon megismétli az előzőekben történteket. Itt már tényleg azt hittem, kitépem a hajamat.  

A cselekmény még egy dolog; a könyv ezen kívül is bővelkedett bosszantó dolgokban.

•       Dosztojevszkij az előszóban azzal kezdi, hogy Alekszejt választja főszereplőnek. Csak tudnám, hogy akkor mi a csodáért beszél állandóan Dmitrijről, majd 500 oldalon keresztül, az állítólagos főszereplőt meg sem említve, mintha nem is létezne.
•       Alekszejt leírja, mint szerzetest (ebből jönnek az istenes eszmefuttatások az elején), majd kiveszi a kolostorból és elhelyezi a világi életben. A kolostor szála nem tér vissza történetben, csak annyiban lényeges talán, hogy Alekszejt szent embernek tartják, és adnak a véleményére az előélete miatt. De akkor miért kellett kivenni onnan?
•       Ez a rengeteg monológ. Se füle, se farka, elindul valahonnan, és a végére egy teljesen ellenkező következtetésre jut, valahogy így: Igen, talán biztos, hogy nem tudom, de egyértelműen nem. Ezektől szabályosan rosszul voltam.
•       A vége: két teljesen értelmes érvelés, a megfelelő levezetések után döntenek egy hülyeséget.
  
  

Néha elcsíptem egy-egy jó gondolatot a műben, például azzal kapcsolatban, hogy a nők egy őket ért sérelem után csak akkor bocsátanak meg, ha előbb a férfira foghatnak olyan egyéb sérelmeket, amelyek nem is történtek meg. Ezen jót mosolyogtam.

Egyébiránt nagyon nem az én könyvem volt, abszolút nem érte meg a szenvedést. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy a következő ilyet abbahagyom, de sajnos megvan az a rossz tulajdonságom, hogy akármilyen rossz is, végigolvasom, hátha a végére kitisztul, hogy miért is jó. Hát, itt sajnos ez nem történt meg. Mégis nagy teljesítményként, és győzelemként könyvelem el. Egyhamar viszont nem veszek a kezembe szépirodalmat.