3. hét: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A Karamazov-testvérek

Hosszú volt, kemény, és nagyon fájt. Mielőtt bárki félreértené: egy könyvről, egy olvasmányélményről beszélek. Kihívás volt rá, még tavaly év végi határidővel, mondanom se kell, hogy nem sikerült, ha csak most írok róla. Bevallom, el is felejtettem, és az oldalszámot meg se nézve álltam neki december közepén. Még akkor is úgy gondoltam, hogy beleférhet. Aztán rájöttem, hogy nem, ez nem a Setét Torony hetedik része.

Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 1502
Fordító: Makai Imre
Az olvasás ideje: 2020. december 19. – 2021. január 24.

A fülszöveg:
„Akárcsak a Bűn és bűnhődés vagy az Ördögök: Dosztojevszkij e legérettebb – s egész életművét betetőző – alkotása is egy valóságos bűntény elemeiből nőtt irodalmi remekké. Jellemeiben, történésében, filozófiájában mintegy összegeződik az író teljes élettapasztalata; a páratlan pszichológiai hitelességgel motivált bűnügyi történet kibontása során Dosztojevszkij bölcseleti és művészi nézeteinek végső szintézisét fogalmazza meg. A Karamazov család tagjai: az apa és fiai az erjedő, felbomló múlt századi orosz társadalom sorsának hordozói. „A régi, a vad, a féktelen Oroszország elpusztítja önmagát – írja a mű alapeszméjéről Sőtér István –, de felnő egy új nemzedék, mely a jóság, a szeretet, az emberiesség jegyében él majd, s begyógyítja a Karamazovok ütötte sebeket.””

A borító:
Másfél arc szerepel a borítón, amiről nem tudom eldönteni, hogy vajon melyik Karamazové. Nem nyerte el a tetszésem.

Így tetszett:
Olvasás előtt is furcsának találtam már a krimi címkét, de gondoltam, majd ahogy haladok vele, biztos kiderül, miért van rajta. Most, 1502 oldallal később még mindig halványlila segédfogalmam sincs, hogy ez mi a jó bánatért krimi. Arra meg pláne nem sikerült rájönnöm, hogy miért a 70. legjobb.

A cselekmény röviden és tömören összefoglalva ennyi: a Karamazov-család fejét valaki megöli és kirabolja, és az egyik fiút gyanúsítottként tartóztatják le és fogják perbe. Az összes többi csak duma.
Tény, hogy egy meglehetősen rossz időszakomban olvastam, és ez is az egyik oka lehetett, amiért nem tudom ezt a művet nagyra értékelni. A másik meg az, hogy iszonyatosan túlírt; szóval aki azt mondja, hogy a King-művek túlírtak, az megkockáztatom, hogy ezzel a könyvvel nem találkozott még.

Az első kétszáz oldalt, amelyben nagyjából minden szereplő egyenként megvitatja valakivel, hogy van-e isten, gond nélkül kidobnám a kukába; a későbbiekben az itt megállapítottaknak semmi jelentőségét nem fedeztem fel.
Amint ezen túljutunk, kezdődik tulajdonképpen a bonyodalom a két nővel, meg apával és legidősebb fiával. Olvassuk a jellemrajzokat, a hosszas eszmecseréket, miközben ténylegesen nem sok minden történik. Néha Alekszejről van szó, néha Ivanról, máskor Dmitrijről, és szövődik egy szál a helyi iskolás gyerekekkel is, ami Alekszejjel és Dmitrijjel áll kapcsolatban. Nem túl izgalmas, és irgalmatlanul lassú, arról nem is beszélve, hogy egyikükkel sem igazán szimpatizáltam.
Aztán a könyv felénél hopp, egy gyilkosság. No, gondoltam, talán kezd érdekessé válni a történet? Egy ideig így is volt, fel is pörgött, elkezdtek nyomozni, fejtegetni, hogy mi történhetett, hogy történhetett. Aztán Dmitrij elfogása után megint kezdett ellaposodni, és egy ponton megint visszatértünk ahhoz, hogy van-e isten. *forgatja a szemét*
A bűntény megoldása még érdekes, a pert viszont már a gyilkosság előtti tempóban írja le – gyakorlatilag az utolsó 200 oldalon megismétli az előzőekben történteket. Itt már tényleg azt hittem, kitépem a hajamat.  

A cselekmény még egy dolog; a könyv ezen kívül is bővelkedett bosszantó dolgokban.

•       Dosztojevszkij az előszóban azzal kezdi, hogy Alekszejt választja főszereplőnek. Csak tudnám, hogy akkor mi a csodáért beszél állandóan Dmitrijről, majd 500 oldalon keresztül, az állítólagos főszereplőt meg sem említve, mintha nem is létezne.
•       Alekszejt leírja, mint szerzetest (ebből jönnek az istenes eszmefuttatások az elején), majd kiveszi a kolostorból és elhelyezi a világi életben. A kolostor szála nem tér vissza történetben, csak annyiban lényeges talán, hogy Alekszejt szent embernek tartják, és adnak a véleményére az előélete miatt. De akkor miért kellett kivenni onnan?
•       Ez a rengeteg monológ. Se füle, se farka, elindul valahonnan, és a végére egy teljesen ellenkező következtetésre jut, valahogy így: Igen, talán biztos, hogy nem tudom, de egyértelműen nem. Ezektől szabályosan rosszul voltam.
•       A vége: két teljesen értelmes érvelés, a megfelelő levezetések után döntenek egy hülyeséget.
  
  

Néha elcsíptem egy-egy jó gondolatot a műben, például azzal kapcsolatban, hogy a nők egy őket ért sérelem után csak akkor bocsátanak meg, ha előbb a férfira foghatnak olyan egyéb sérelmeket, amelyek nem is történtek meg. Ezen jót mosolyogtam.

Egyébiránt nagyon nem az én könyvem volt, abszolút nem érte meg a szenvedést. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy a következő ilyet abbahagyom, de sajnos megvan az a rossz tulajdonságom, hogy akármilyen rossz is, végigolvasom, hátha a végére kitisztul, hogy miért is jó. Hát, itt sajnos ez nem történt meg. Mégis nagy teljesítményként, és győzelemként könyvelem el. Egyhamar viszont nem veszek a kezembe szépirodalmat.

 

51. hét: Edgar Allan Poe összes elbeszélései

Edgar Allan Poe munkássága akkor kezdett el jobban érdekelni, amikor 2018-ban megismerkedettem Legjobb elbeszéléseivel, szintén a Szukits kiadó jóvoltából. Az év végén találtam meg egy hirdetésben Összes elbeszéléseinek ezt a kiadását, és annyira megtetszett, hogy rögvest meg is rendeltem. Az elolvasása rekordideig tartott.

Kiadó: Szukts
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 628+602
Fordítók: Babits Mihály, Bart István, Bartos Tibor, Ferencz Győző, Galamb Zoltán, Göncz Árpád, Habony Gábor, Juhász Viktor, Káli Diána, Király György, Kovács Kristóf, Kristóf Eszter, Nemes Ernő, Oszlánszky Zsolt, Sántha Dávid, Szabó Kata, Szántai Zsolt, Szente Mihály, Takács Ferenc, Tüzes Enikő, Vétek Gábor
Az olvasás ideje: 2019. január 17. – 2020. december 19.

A fülszöveg:
„E. ​A. Poe (1809-1849) összes elbeszéléseinek első kötetét tartja kezében az Olvasó. Kiadónk célja az volt, hogy a sokat vitatott, ugyanakkor kortársaira és a későbbi írógenerációkra egyaránt oly nagy hatással lévő író munkásságát végre a magyar rajongók is teljes egészében áttekinthessék. Jelen kritikai kiadással arra törekedtünk, hogy e rendkívül sokszínű életmű magyarul eddig hozzá nem férhető darabjai is eljuthassanak a közönséghez, s egyúttal a már korábban megjelent írások is hordozzanak új tartalmat. Ezt kívánja szolgálni a rendkívül széles jegyzetapparátus is. Poe, az emberi lélek nagy ismerője, prózai műveivel megteremtette az amerikai irodalomnak azt a „sötét” irányzatát, amelyet elsősorban Hawthorne, Bierce és Faulkner neve fémjelez, de ugyanígy kitörölhetetlen nyomot hagyott az európai irodalomban is. Verne Gyula az ő ihletésére indult írói útján és első regénye, A jégszfinx Poe Arthur Gordon Pymjének folytatásaként olvasható. A manapság kriminek nevezett műfaj szintén sokat köszönhet neki. Sherlock Holmes, Hercule Poirot és a többiek A Morgue utcai kettős gyilkosságból tanulták azóta is gyakorolt módszerüket. Kritikai írásai, amelyeket hírlapíróként jegyzett, a hozzáértő műkritikus képét tárják elénk, míg verseivel az európai líra olyan nagyságára hatott, mint Baudelaire.

Edgar Allan Poe élete olyan, hogy novellaként csak saját maga írhatta volna meg. De nem írta meg, hanem végigélte, és ehhez képest stílszerűen halt meg. Kétkötetes sorozatunk e hatalmas életmű előtt kíván tisztelegni.”

A borító:
Mindkét köteté rendkívül igényes; az első fókuszában egy koponya, toll és homokóra, a másodikéban pedig a holló az, ami jelzi, kinek a műveit tartjuk a kezünkben. Öröm rájuk nézni, bár a méretük miatt nem igazán alkalmasak arra, hogy az ember a tömegközlekedésen szemezgessen belőlük.

Így tetszett:
Két teljes évemet kísérte végig Poe munkássága, ezért nagy sikerként könyvelem el magamban, hogy a végére értem. Nem is olyan egyszerű értékelni; minden egyes novelláról akár egy mondatot írni is egy jó hosszú bejegyzést eredményezne, és egy mondatban nehezen lehet érdemben nyilatkozni. Épp ezért egy általános véleményt mondok, néhány kedvencet megemlítve.

A kiadó az elbeszélések rendszerezésénél a kronológiai sorrendet követte. Ez nem rossz taktika, ugyanakkor benne van a pakliban, hogy az ember elolvas 10 olyan novellát, amelyek kevésbé tetszenek, mire elér egy számára jóhoz. Én is tapasztaltam ezt a minőségbeli ingadozást, és valóban nem mindegyik írás nyerte el a tetszésemet, míg mások miatt az egekig magasztalom Poe zsenialitását. Ezek inkább az elvontabb, sötétebb elbeszélései, detektívtörténetei. A hajózással kapcsolatosakat, vagy a fejtegetéseket sokszor kifejezetten untam, habár az Arthur Gordon Pymet szerettem – ezt egyébként inkább definiálnám kisregényként, mint elbeszélésként.

A nekem jobban tetsző, illetve a válogatáskötetből már ismert elbeszélések az első kötetben kaptak helyet, de találtam jót a másodikban is. Változatlanul kedvencek a feleség haláláról szóló novellák, a három Auguste Dupin-sztori, minden, ami az élve eltemetésről szól, illetve természetesen Az ovális portré (amelyet fel is olvastam), illetve A szemüveg. A legszörnyűbb pedig a Heuréka volt, azzal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.

Az elbeszélésein túl a kötetek tartalmaznak néhány kritikát, esszét, cikkeket, „alkotóértékeléseket”, és végül a leveleit is. Ezek is vegyesek, például A műalkotás filozófiáját nagyon szerettem, , A vers alapjai pedig elképesztően fárasztó volt a verslábakkal, a ritmizálással, és egyáltalán azzal, hogy melyik miért jó vagy miért rossz. Érdekes, hogy kritikáiban Poe támadja a dagályos fogalmazást, miközben elmélkedéseiben maga is így ír; sokszor alig tudtam követni. Ilyenkor a stílusa is átvált régiesebbe, nehezebben olvasható és érthető. A leveleit jobban élveztem, kicsit közelebb hozott a lelkivilágához, ugyanakkor sajnáltam is; ha valóban olyan élete volt, mint amiről a gyámjának írt levelekben beszámol, egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy így alakult az élete.

Boldog vagyok, hogy megismerhettem ezeket az írásokat, és hogy a polcomon tudhatom őket. Biztos vagyok benne, hogy időnként elő fogom venni némelyiket, ezúttal már nem sorban olvasva, csak szemezgetve belőlük, ha éppen Poe-olvasós hangulatom lesz. Összességében egy jó erős 4-est érdemel.

39-41. hét: Charlotte Brontë - Villette/Henry Hastings kapitány

Idén mindenképp szerettem volna többet olvasni a Brontë-nővérektől, ezt a könyvet pedig egy kihívás kedvéért választottam. Ennek teljesítéséhez egy olyan, a Molyon 70% alattira értékelt olvasmányt kellett hozni, ami nekünk mégis tetszett. A Villette/Henry Hastings kapitány jelenleg 66%-on áll, megfelelőnek tűnt. A kihívást végül mégsem sikerült teljesítenem, mert sajnos kifutottam az időből.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 1974
Oldalszám: 660
Fordító: Róna Ilona, Szepessy György, Székely Magda
Az olvasás ideje: 2020. szeptember 21. – 2020. október 9.

A fülszöveg:
„Gazdag ​élményforrás a gyűlölet és szerelem nagy regénye, a Villette. Világhírű párjához a Jane Eyre-hez hasonlóan: „emlékkönyv” egy fiatal leány küzdelmes életének története. A főszereplő – a kitörő érzelmek és a hűvös értelem tüzében-jegében edzett jellemű félénk és mégis erős alkatú csúnyácska szegény és magára hagyott angol Miss – alakjában joggal véljük felismerni a regényes életű írónő önarcképét, s talán még több joggal csodáljuk benne a jó és rossz hatalmak csatájában mindig áldozatul vetett, de végül mindig diadalmaskodó Regényhősnő eszményképét.
A korai, töredékes kéziratban fennmaradt kisregény, a Henry Hastings kapitány kis hősnője, Elizabeth sokban rokon a Villette Lucy Snowe-jával. Az elvetemült Hastings kapitány és jellemes húga, Elizabeth kapcsolata Charlotte Brontë és tehetséges kisiklott életű öccse, Branwell szeretve-gyűlölködő kapcsolatát tükrözi. A korai kisregény és a későbbi nagy – egyazon írói arculathoz ad vonásokat. Elragadó, romantikus mese és meggyőző, megindító valóság keveredik mindkettőben. Lucy Snowe viszontagságos villette-i évei csakúgy, mint Elizabeth zamornai élményeit Charlotte Brontë brüsszeli és haworthi élményei szenvedései és szenvedélyei telítik igaz tartalommal: elválaszthatatlanul bogozódó gyűlölettel és szerelemmel.“

A borító:
A régi kiadás miatt a borítótól nem lehet sokat várni; a belső egyszerű sötétzöld, aranyszínű nyomással a szerző és a cím. A védőborítón a két címhez illő rajzok láthatók – egy nő és egy férfi elnagyolt arcképe. Túl sokat nem mond.

Így tetszett:
Külön szólok a két történetről, de azt meg kell jegyeznem az elején, hogy rég olvastam ennyire kínkeservesen bármit is, mint ezt a kettőt.

Villette
A cím nekem egy női nevet sugallt, és a Jane Eyre-hoz hasonló sztorit vártam. Addig stimmelt is, hogy egy hasonló társadalmi rétegből való nőről szól, viszont a Villette a város neve, ahol az események játszódnak. Főhősünket Lucy Snowe-nak hívják, az előéletéről sokat nem tudunk meg, csak belecsöppenünk a jelenébe. Villette előtti életéről röviden mesél, elsőre nem is tűnnek jelentősnek ezek az epizódok – először nem is értettem, miért látjuk ezeket, ha életének fő állomása a nevezett város, és egy itteni leányiskola. Később aztán kiderült, miben állt ezeknek az eseményeknek a fontossága – korábban is jöttem rá, mint ahogy a szerző lelövi a poént. Lucy karakterével kapcsolatban ambivalens érzéseim voltak, néha tudtam vele azonosulni, néha nem.

A történet tényleg hasonló Jane Eyre-éhoz, bár kevésbé izgalmas. Szeretem ezt a korszakot, és szívesen olvasom ennek a társadalmi rétegnek a történeteit, és nem is volt ez rossz, de valahogy nem tudott lekötni. Állandóan elkalandoztak a gondolataim, nem érdekelt, nem tudtam rá figyelni, sokszor vissza kellett lapozni, hogy tudjam, hogy is jutottunk ide. Rendkívül zavaró volt a sok francia mondat is, amelyeknek a fordítása ugyan lábjegyzetben megvolt, mégis megszakította az olvasást. Ezen kívül sok felesleges szófordulat, fecsegés volt benne, ami csak a helyet foglalta, de nem vitte előre az amúgy sem túl sok, és egyáltalán nem pörgős eseményeket. Részben ezért is haladtam vele nehezen. A másik ok az lehet, hogy valószínűleg nem a megfelelő élethelyzetben olvastam. Pár év múlva lehet, hogy előveszem újra, hátha akkor mást mond.

Henry Hastings kapitány
Szeretném azt mondani, hogy ez jobb volt, de ezzel nem mondanék igazat. Az első résszel egészen jól ki voltam békülve, bár néha itt is elvesztettem a fonalat. A második részben pedig egyre inkább az volt a benyomásom, hogy nincs ezzel semmi baj, leszámítva azt, hogy nem a címről szól. Érződik az is, hogy ez a kézirat töredékesen maradt fenn; hiányzik a közepe, és nagyon hirtelen szakad vége, kellene még oda is néhány fejezet.

Sajnálom, hogy valamilyen szinten csalódnom kellett, jobb lett volna még egy kicsit várni vele. Talán épp ezért is találtam csak kevés magvas gondolatot a történetekben:

„Bölcs emberek azt mondják, bolond, aki bárkit is tökéletesnek vél; ami pedig azt illeti, szeretni, nem szeretni, legokosabb, ha barátságosak vagyunk mindenkihez, s túlságosan nem rajongunk senkiért.”

„Mily egyszerűen teszik meg némelyek az utat olyan cél felé, mely mások számára elérhetetlennek tetszik.”

Egy ilyen olvasmány után az az érzésem támadt, hogy most nekem egy nagy adag krimire van szükségem. Intravénásan.

3,5/5

10. hét: Thomas Hardy: Egy tiszta nő

Lassan külön menüpontot nyithatnék azoknak a könyveknek, amelyeket egy kihívás kedvéért olvastam el. Ez is ilyen. A tavalyi évben csatlakoztam a Molyon a „Pótoljuk be együtt…”-kihívássorozathoz, melynek tárgya akkor a Frankenstein volt (értékelése itt olvasható). Meghívást kaptam a következő részre is; ezúttal Thomas Hardy Egy tiszta nő című regényét kellett elolvasni. Sokat emlegetett író – gondoltam – ráadásul brit, jó lesz. Igazam is lett meg nem is. 2020.03.03 és 2020.03.10. hajnala között olvastam.

Kiadó: Kriterion
Kiadás éve: 1989
Oldalszám: 446
Fordító: Szabó Lőrinc

A fülszöveg:
„Az ​angol irodalom kiemelkedő prózaírójának késői műve a szép parasztlány, Tess története, akinek tiszta lelke és nemes egyénisége ellenére rövid élete során szinte csupa kudarc, megaláztatás és szenvedés jut osztályrészül, hiába küzd környezetével. Az egykor nagyhírű D'Urberville nemesi család elszegényedett ágának sarja, a romlatlan Tess Durbeyfield jómódú rokonainak szolgálatába áll, s ezzel megindul komor végzete felé. Miután a birtok gazdája egy éjjel megrontja, Tess visszamenekül családjához a közeli faluba, majd törvénytelen gyermeke születését és halálát követően búcsút int a szülői háznak. A boldogság ígéretét egy rövid időre felvillantó igaz szerelmet egy tejgazdaságba szegődve találja meg, csakhogy kedvese, Angel Clare képtelen megemészteni választottja „szégyenletes” múltját, ezért elhagyja a lányt. Az újabb csapások Tesst már-már elviselhetetlen nyomorba taszítják, és amikor egy sorsszerű találkozás révén ismét felbukkan életében csábítója, Alec D'Urberville, a minden reményétől megfosztott lány enged a férfi gyötrően kitartó udvarlásának. Angel váratlan visszatérése azonban hamar véget vet a hamis idillnek: a visszás helyzetet feloldandó Tess végzetes döntésre, erkölcsi leszámolásra szánja el magát, melynek nyomán önnön sorsa is beteljesedik.”

A fülszöveg nagyjából le is lövi az összes poént, ha valaki ezután több, nagyobb történésre vár, hiába. Nincs. Olvashat ellenben rengeteg leírást és elmélkedést. Ezek nélkül a történetet feleennyi oldallal el lehetett volna intézni, és talán kevésbé lett volna fájdalmas. Az alapsztorival semmi bajom nem volt; egy különcnek és koránál némiképp felvilágosultabb hősnő viszontagságos szerelmei, nem a nyálas romantikus fajtából. Még stílusában sem stimmel, hiszen realista műnek számít.

Olvasás közben az volt az érzésem, hogy az Egy tiszta nő az a fajta regény, amilyeneket a gimis irodalom órákon szoktunk elemezni. Az Édes Annához tudnám hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy azt egyértelműen szerettem. Tess története először nem érdekelt, néhol idegesített, a vége felé pedig kimondottan untam. Túlnyújtott, túlrészletezett volt, és nehezen viseltem a két férfi közti őrlődését, az állandó macska-egér játékot is. Amikor Angellel másodszor is szétválnak, majd mégis utánamegy, épp csak fel nem kiáltottam, hogy ilyen a világon nincs, tessék már dönteni. Végül is döntött; drasztikusan bár, de megoldotta.

Zavart és lassított ezen kívül a nyelvezet is; nem nagyon régies, de annyira mégis, hogy feltűnjenek olyan dolgok, amik ma már helyesírási vagy stilisztikai hibának is számíthatnak; például bizonyos, a mai nyelvben nem elváló igekötők elválasztása („ekkor rándult ki először” – nem feltétlenül rossz, de csúnya). Sok volt az idegen szó, és akadtak olyanok is, amelyekről nem tudtam eldönteni, hogy régi magyar szavak, vagy furcsán átvett idegen szavak. Szerencsére a legtöbb jelentése lábjegyzetben szerepelt, így a megértésükkel nem volt gond. A könyv után elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen a jövevényszavak beillesztése a nyelvbe így vagy úgy nem is annyira újdonság, mint gondoljuk, sőt, elképzelhető, hogy a nyelvújítás idején ez sokkal nagyobb mértékű volt, mint most.

De hogy jót is mondjak: érzékelhető volt az, ahogy a szerző Tess (akár kezdetleges feministának is tekinthető) figuráján keresztül bemutatja, ha nem is veti el teljesen, de nem ért teljesen egyet korának erkölcsi szellemével. Tess vallomása után hősnőnk szájába adja a kérdést, miszerint ugyanaz a bűn miért bocsátható meg a férfinak, és miért nem bocsátható meg a nőnek. Tulajdonképpen az egész regény alatt erre, és valahol az áldozathibáztatás kérdésére is épül; hiszen Tess nem tehetett „szégyenletes” múltjáról, ami aztán tönkretette az életét, mert az emberek megbélyegezték. Sajnos a társadalom e tekintetben a mai napig nem sokat változott; ugyan a házasság előtti szex nem számít már bűnnek, egy megerőszakolt nő esetében mégis még mindig az az első kérdés, hogy mit viselt. (Megsúgom, valószínűleg melegítőt, vagy egy egyszerű pólót, és véletlenül sem miniszoknyát kivágott felsővel.)

Azt gondoltam, hogy az 1984 (értékelése itt) után ez egy kicsit könnyebb, felemelőbb olvasmány lesz. Rosszul gondoltam. A téma könnyebb, a hangulata nem. Nem volt nagyon nyomasztó, a sok szenvedés mégis kellemetlenné teszi a hangulatát; kivétel ez alól a tejgazdasági élet leírása – azt élveztem, és habár kis faluból származom, érdekesnek találtam.

Kedvencem biztosan nem lesz, de nem bántam meg az elolvasását. A 11. hét könyve viszont most már tényleg egy egyszerűbb műfaj lesz.

Kedvenc idézeteimmel zárom soraimat (mert ilyenek azért lettek):

„Ha a gond megszűnik töprengeni, az álom rögtön lesbe áll.”

„Szégyellte magát éjszakai búskomorsága miatt, aminek semmi megfogható indoka nem volt, csupán az érzés, hogy elítélte egy önkényes társadalmi törvény, amelynek nincs alapja a természetben.”

3,5/5

Zene a poszthoz:

https://www.youtube.com/watch?v=1pEc8W6dfH0

9. hét: George Orwell - 1984

Miért olvastam én ezt el? Mert szerepel a Nagy könyv 100-as listán, mert illik ismerni, mert kihívás volt rá – mert tudni akartam, ki és mi ez a Nagy Testvér, akinek a nevét azóta többféle kontextusban, de – most már látom, hogy – az eredetivel szinte megegyező értelemben használnak. 2020. február 23 - 2020. március 1. között olvastam.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1989

Fordította: Szíjgyártó László

Oldalszám: 374

A fülszöveg:
„1988-ban ​kommentálva az 1984-et, a valóságos és jelképes évszám között tűnődően botorkálva szükségszerű a kérdés: a történelmi rémképet illetően érvényes-e, érvényes maradt-e Orwell regénye? Nem és igen. Igen és nem. Nem, ha megkönnyebbülten nyugtázhatjuk, hogy az a totalitárius diktatúra, amely az 1984-ben megjelenik, a regény megírása óta nem valósult meg a valóságos történelemben, és a kommentár fogalmazása közben nincs jele – kopogjuk le, persze – , hogy a közeljövőben bármelyik nagyhatalom megvalósítani kívánná. Igen, ha a tegnapi történelem némely államalakzatára gondolunk. Nem a náci Németországra, nem a sztálini Szovjetunióra, hanem időben közelebbi képződményekre: Enver Hodzsa Albániájára, Pol Pot Kambodzsájára. Hogy jelen idejű államképződményeket a diplomáciai illem okából ne említsünk. Röviden elmerengve ennyit mondhatunk ma az 1984 történetfilozófiai érvényességéről. És a regény? Ünnepelték és kiátkozták a hidegháború hosszú évei során. A sorompótól balra ezért, a sorompótól jobbra azért. Jelképpé és jelszóvá lett. Sorompó arra kell, hogy két oldalán ugyanazt a szöveget kétféleképpen lehessen érteni és értelmezni. Regény azonban nem arra való, hogy jelkép és jelszó legyen. Regény arra való, hogy olvassák, hogy szabadon olvasható legyen.“

Sem a borító, sem a fülszöveg nem keltette volna fel az érdeklődésemet. Talán még mindig nem olvastam volna el, ha a Molyon nem találok egy kihívást Big Brother is watching you! címmel. Azelőtt sehol nem hallottam vagy olvastam ezt a mondatot, mégis valahonnan tudtam, hogy ezt a könyvet jelöli. Ne kérdezzétek, honnan, ez valami mélyről jövő megérzés volt. Két hete látogattam el a könyvtárba, hogy egyáltalán megnézzem, hol van – ha már egész Budapestre érvényes olvasójegyet váltottam, és ha már amúgy is lassan egy éve ebben a kerületben lakom – és, ha már ott járok, megérdeklődöm, hogy a vállalt kihívásaimhoz bent vannak-e a szükséges könyvek. Bent voltak. Az Én, a robot is (aminek az értékelése itt olvasható), az Egy tiszta nő is (a következő áldozat) és ez is.

Érdeklődve fogtam neki, de először egy kissé nehezen haladtam vele. Valami rettenetesen nyomasztott. Borzasztó volt olvasni ezekről a körülményekről és ezekről az emberekről, a Pártról. Minden szavában azt éreztem, hogy ennek legalább a 70%-a valóság, hogy a nem is olyan távoli múltban létezett, és a jelenben is létezik ilyen, vagy ehhez nagyon hasonló. Természetesen érezhető a túlzás, hogy ez egy idealizált társadalom – még ha az idealizálást negatív irányba teszi is. Felháborodsz rajta, kiabálsz a könyvvel, hogy ilyen nincs, ez nem lehet, ugyanakkor ott motoszkál a fejedben, hogy de, valahogy mégis volt, van, lesz. Ettől még nyomasztóbbá válik az egész légkör.

A második részben kicsit felengedünk, ahogy látjuk kibontakozni Winston és Julia románcát. A szerző elülteti főszereplője, és egyúttal olvasója lelkében is a reményt arra, hogy a helyzet, ha nem is változhat, de túlélhető, a rendszer kijátszható. Megvillan egy jobb világ reményének képe. Azért, hogy mindez kártyavár módjára széthulljon, és az elején olvasottakhoz képest egy még szörnyűbb világ táruljon elénk – egy olyané, ahol nincs sötétség. Egyre növekvő iszonyattal olvastam Winston szenvedéseit, egyre azt kívántam, hogy legyen már vége vagy így, vagy úgy. Aztán egyszer csak vége lett. Eléggé elnyújtottnak éreztem a lezárást, oldalakon keresztül nem mozdultunk előre. Happy end lett-e? Nem mondanám, de azt sem, hogy rossz vége lett. Inkább keserédesnek, fájdalmasnak éreztem.

A szereplőkkel tudtam is azonosulni meg nem is, talán inkább kedveltem őket, mint nem. Winstont sok helyen kissé lagymatagnak véltem; nem teljesen agymosott még, de túl sok mindenre csodálkozott rá. Juliát sokkal talpraesettebbnek tartottam, vele viszont az volt a gondom, hogy a lázadáson kívül más nemigen érdekelte. O’Brien először kimondottan szimpatikus, majd ellenszenves volt, és hiába mellékszereplő, szerintem a legösszetettebb karakter a kettős életével.

Nyelvezetét tekintve alapvetően nem nehéz, de sok a politikai jellegű fordulat, ami engem lassított, néhol kimondottan untatott annak ellenére, hogy a Párt működéséről s ideológiáról szóló részt nagyon is szerettem. A regényben használt, Orwell által kitalált nyelv, az újbeszél pedig egyértelműen kiakasztott – hogy lehet így meggyalázni egy nyelvet?! A nyelv, amelynek a szótára évről évre vékonyabb, amely eltörli a szófajokat, és ilyeneket kreál, mint duplagondol, jógondolos, duplapluszjó, bűngondol, stb. Szörnyű, ugyanakkor valahol mégis zseniális, ha elolvassuk a függelékben található magyarázatot is a nyelvtanról és a szókincsről.

Mindent összevetve érdekes volt, nem bántam meg, hogy megismerkedtem ezzel a művel. Gyomorszájon vágós, néhol tömény és nyomasztó, de az értéke vitán felül áll.

Kedvenc idézetet nem választottam, hozok viszont néhány olyat, amelyeknek számomra valamiképpen borzongatók voltak:

„Nagy Testvér szemmel tart.”

„A bűnstop tehát lényegében oltalmazó butaságot jelent.”

„A duplagondol az Angszoc igazi lényege, hiszen a Párt alapvető ténykedése, hogy tudatosan csal, s közben szilárdan ragaszkodik annak feltételezéséhez, hogy tisztességesen jár el.”

„Találkozunk majd ott, ahol nincs sötétség.”

4,5/5

Boszorkányszombat a MüPában - a második fellépés

Kissé megkésve tartom ezt az élménybeszámolót a második MüPa-koncertemről (az elsőről itt olvashattok), ugyanis a múlt héten, február elsején volt.

Úgy esett, hogy részese lehettem a kórus idei első projektjének; Mendelsshohn Die erste Walpurgisnacht című darabját adtuk elő a MüPában. A darabot (nem a mi előadásunkban) itt hallgathatjátok meg. Nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy énekelhetem – tudniillik, ez a lehetőség nem adatik automatikusan. A kórus most nagyjából úgy működik, hogy van egy bizonyos kemény mag, akik minden projektben szerepelhetnek, a többiek pedig azokban, amelyekre hívják őket és vállalják. A csoportokba osztás az őszi meghallgatáson alapul – minden tag egyesével megmérettetett; talán nem kell mondanom, hogy tapasztalatlan énekesként rettenetesen féltem tőle. Az eredmény alapján abba a csoportba kerültem, akik csak bizonyos darabokban énekelhetnek. Új tagként, kevés zenei képzettséggel (a kottából jobbára csak tájékozódtam addig, mintsem olvasni tudtam volna – azóta javult a helyzet), két év kihagyással és olyan vizsgadrukkosan, hogy az ájulás kerülgetett, míg sorra nem kerültem, és még a meghallgatáson is remegtem, mint a nyárfalevél, igazából semmi meglepő nincs ebben.  Először persze sajnáltam, rosszul is érintett, egyfajta kudarcként éltem meg, de a mostani koncertet megelőző időszakot látva rájöttem, talán nem is akkora tragédia, ha nem vagyok benne mindenben.

A másik ok, ami miatt akartam ezt a darabot, az a témája. A Walpurgis-éj ugyanis egy boszorkányszombat, amely április 30-ra/május 1-re esik. A közeledő nyarat, és tulajdonképpen a termékenységet ünnepeljük ekkor. Maga a Mendelssohn-darab ugyan nem teljesen erről szól, mégis nagy jelentősége volt számomra. Az pedig, hogy február elsején, egy másik boszorkányszombaton énekeltük, még varázslatosabbá tette az egészet. Február elseje Imbolc ünnepe, amikor a közelgő tavaszt ünnepeljük.

Az előadást sok-sok próba előzte meg; egy-egy hétvégi napot is szenteltünk a darabnak, amire szükség is volt, ugyanis koreográfiát is kellett tanulnunk. Nem táncoltuk végig a darabot (arra ott volt az erre felkért tánccsoport), de nekünk is szántak néhány lépést. Természetesen ilyenkor a tánccsoporttal és a zenekarral is kell próbálni, nem is egyszer, így a januári napok bővelkedtek a kórushoz és ehhez a fellépéshez kötődő elfoglaltsággal.

A fellépés fergeteges volt. Az előadás első felében – a hangverseny első felvonásaként - meghallgattuk Berlioz Fantasztikus szimfóniáját, majd a szünet után mi is színpadra léptünk. Ahogy novemberben a Verdi Requiemnél, most sem izgultam. Furcsa – a meghallgatáson mintha az életem múlt volna, a koncerten viszont a pulzusom sem emelkedett meg. 40 perces darabról van szó – én 4-nek, ha éreztem. Lendületes, mozgalmas, egy percig sem lehet unatkozni közben. Épp csak bevonultunk, már meg is kellett hajolni. Szemmel láthatóan a közönségnek is elnyerte a tetszését – teltház, vastaps. Másodszor is egy csoda. Valószínűleg huszonkettedszer is az lesz, csak talán kisebb. Az este legnagyobb csodája pedig az volt, hogy a hetek óta tartó nyűgös, kedvetlen, burnout-közeli hangulatomat egy varázsütésre eltüntette.

Legközelebb Beetwhowen IX. szimfóniáját énekelhetem a kórussal, április végén. Most két hónap szünet következik. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok énekelni – a magánórákra ez idő alatt is járok, és ahogy kijön a Nightwish új lemeze (ami nem goth (!), de nem baj, akkor is szeretem), lesz is énekelnivaló. Csak a szomszédok győzzék hallgatni! J

Végezetül, két kép rólam; a fellépés után néhány perccel boldog banyaként: