Olvasmányélmény: Mary Shelley - Frankenstein

A Frankenstein egyike a három nagy horror klasszikusnak; ha ezek nincsenek, a horror irodalom talán ma nem létezne, vagy nem itt tartana. A műfaj rajongóinak egyenesen kötelező az elolvasása, de másoknak is erősen ajánlott.

Nálam is régóta várólistán volt már (nagyjából azóta, hogy Stephen King Danse Macabre-ját olvastam, kb 2011-ben), tehát épp ideje volt pótolni. Molyon pedig találtam rá egy kihívást, ami még idénre szólt, tehát adta magát, hogy ez legyen a következő olvasmány Az éhezők viadala trilógia után (melynek értékelése itt olvasható). Megvenni nem akartam, ezért a könyvtárban kerestem meg, ahol kicsit félve tudatták velem, hogy jelenleg csak egy angol nyelvű példány van bent. Én azt mondtam, nem baj, eredetiben úgyis minden jobb, és nekem se árt, ha nemcsak a hivatalos, szakmai angolt használom napi szinten.

Mary Shelley – Frankenstein, avagy a modern Prometheus

Kiadás éve: 1985

Kiadó: Penguin

Oldalszám: 266

A fülszöveg (a könnyebb érthetőség érdekében a magyar változatot teszem ide):

„Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik. A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg. Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…

Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét (a fülszöveg rosszul tudja, tizenkilenc volt) évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?”

Kicsit furcsa érzés úgy negatív véleményt mondana valamiről, aminél nem biztos, hogy én magam 19 évesen tudtam volna jobbat írni. Mégis azt kell mondanom, hogy nehéz szülés volt. Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, sokat vártam tőle, és az igazat megvallva, csalódnom kellett. Egyáltalán nem ilyen történetre számítottam, de bár ez lett volna a legkevesebb!

Az 51 oldalnyi előszót (ami már önmagában el tudja venni az ember kedvét) leszámítva életem leghosszabb 210 oldala volt. Gondoltam, ó, tök rövid, leülök és egy fél délután alatt végzek is vele. Ehhez képest közel három hétig tartott, és ebben nem csak az időhiány játszott szerepet. Egyszerűen nem érdekelt. Nem éreztem késztetést arra, hogy folytassam, nem voltam kíváncsi arra, mi történik, és nem akartam továbbolvasni azért, nehogy a szereplők valamit csináljanak nélkülem.

A felépítése számomra borzalmas volt – indulunk egy levéllel, amelynek írója elmeséli, hogy találkozott valakivel, aki elmeséli neki az életét, köztük azt is, hogy az általa kreált teremtmény ELMESÉLI NEKI, hogy vele mi történt, amíg nem láttuk. A történetben történetet még megemésztem, de ez már kicsit sok volt. Véget nem érő monológok, én meg olvasom, olvasom… a semmit.

Hiányoltam azt, ahogy Frankenstein a szörnyet megalkotja és életre kelti. Persze a végén megmagyarázza, hogy miért nem mesélte el, és többé-kevésbé elfogadható is az indoka, így viszont ez a rész rendkívül homályos marad (én pedig igazából erre lettem volna kíváncsi). Frankenstein karaktere is olyan semmilyen. Bár Mary Shelley gyönyörű mondatokat írt, mégis kevéssé jött át számomra az, hogy a kísérleteit kíváncsiságból, tudásvágyból vagy ambícióból végzi. Többet olvastam a nyomorúságáról, mint az ambícióiról.

A szörnyet is hiteltelennek éreztem a tökéletes angolságával. Először nagyon megütköztem rajta, mivel szentül meg voltam róla győződve, hogy teljesen primitív, aztán ahogy haladt a saját sztorijával, megtudtam, hogy volt ideje és lehetősége megtanulni rendesen beszélni. Hogy írni hogyan tanult meg, az továbbra is rejtély, és talán jobb is, ha nem gondolkozom rajta. Az pedig egyenesen idegesített, ahogy ő is a saját nyomorúságát ecsetelte. Életemben nem olvastam még könyvben ennyi nyávogást a meg nem értettségről és a kitaszítottságról. Nemcsak bosszantó, de a történetet is megakasztja (ami egyébként sem túl eseménydús), és nehézkes is volt olvasni.

A lezárással nem volt gondom, de iszonyúan vonatott volt a vége (is). Az utolsó 20 oldal volt a legszörnyűbb: „Na, mindjárt vége! Még mindig nem? Ez még csak két oldal volt?”

De hogy pozitívumot is említsek: nyelvi szempontból különösen érdekes volt. Egy régebbi angolt olvashattam, ahogy már fentebb említettem, gyönyörű mondatokkal és olyan szerkezetekkel, amelyeket ma már egyáltalán nem, vagy csak elvétve használunk. A legnagyobb meglepetés számomra az I know not és múlt idejű verziója, az I knew not volt. Természetesen utána kellett néznem, hogy ezt hogy engedhette meg a nyelvtan, és arra jutottam, hogy ebben az időszakban még sokkal közelebb állhatott az angol a némethez, mint a jelen korban (ha megnézzük, ez az Ich weiß nicht és az Ich wußte nicht analógiája). A thou arst/willst-en és társain már nem lepődtem meg. Ha másért nem, az újonnan megismert nyelvi fordulatok miatt érdemes volt elolvasni.

Kérdezhetnétek, hogy miért olvastam végig, ha ennyire nem tetszett. Egyrészt nem szeretek könyvet félbehagyni; megadom nekik az esélyt arra, hogy később jobbak legyenek, vagy hogy a végére rájöhessek, miért nem rosszak, hanem egyenesen zseniálisak. Ez a megvilágosodás most sajnos elmaradt. A másik ok a kihívás volt, amelyet teljesíteni akartam, a harmadik pedig az, amivel a bejegyzést kezdtem: a műfaj kedvelőinek kötelező. Itt is érvényes az, amit a zenénél (főleg a goth zenénél) szoktam mondani: nem kell a legelsőnek tetszenie (elég, ha a második tetszik), de tudd, melyik volt az, amiből kiindulva az összes többi, amit ma ismersz, megszületett.

Pontozás: Moly: 3/5, blog: 6/10

Értékelésre felkészül: Jane Eyre.