Olvasmányélmény: Mary Shelley - Frankenstein

A Frankenstein egyike a három nagy horror klasszikusnak; ha ezek nincsenek, a horror irodalom talán ma nem létezne, vagy nem itt tartana. A műfaj rajongóinak egyenesen kötelező az elolvasása, de másoknak is erősen ajánlott.

Nálam is régóta várólistán volt már (nagyjából azóta, hogy Stephen King Danse Macabre-ját olvastam, kb 2011-ben), tehát épp ideje volt pótolni. Molyon pedig találtam rá egy kihívást, ami még idénre szólt, tehát adta magát, hogy ez legyen a következő olvasmány Az éhezők viadala trilógia után (melynek értékelése itt olvasható). Megvenni nem akartam, ezért a könyvtárban kerestem meg, ahol kicsit félve tudatták velem, hogy jelenleg csak egy angol nyelvű példány van bent. Én azt mondtam, nem baj, eredetiben úgyis minden jobb, és nekem se árt, ha nemcsak a hivatalos, szakmai angolt használom napi szinten.

Mary Shelley – Frankenstein, avagy a modern Prometheus

Kiadás éve: 1985

Kiadó: Penguin

Oldalszám: 266

A fülszöveg (a könnyebb érthetőség érdekében a magyar változatot teszem ide):

„Victor Frankenstein, a szépreményű tudós ifjú elhatározza, hogy embert alkot a tudomány eszközeivel. Az eredmény irtózatos: torz teremtmény születik. A sorsára hagyott lény szenved a magánytól, a megalázottságtól, de műveli magát, szeretetre, megértésre vágyik, amit nem kap meg. Bosszút esküszik tehát, hogy számon kérje szörnyű sorsát teremtőjén…

Mary Shelley, korának kiemelkedő tehetsége alig tizenhét (a fülszöveg rosszul tudja, tizenkilenc volt) évesen írja meg minden idők legeredetibb rémtörténetét, amelyből azóta számtalan világhírű filmadaptáció készült. A Frankenstein alapkérdései nem is lehetnének időszerűbbek: mindenható-e a tudomány? Teremthetünk-e embert, saját képünkre? Kell-e határt szabni a vágyainknak?”

Kicsit furcsa érzés úgy negatív véleményt mondana valamiről, aminél nem biztos, hogy én magam 19 évesen tudtam volna jobbat írni. Mégis azt kell mondanom, hogy nehéz szülés volt. Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, sokat vártam tőle, és az igazat megvallva, csalódnom kellett. Egyáltalán nem ilyen történetre számítottam, de bár ez lett volna a legkevesebb!

Az 51 oldalnyi előszót (ami már önmagában el tudja venni az ember kedvét) leszámítva életem leghosszabb 210 oldala volt. Gondoltam, ó, tök rövid, leülök és egy fél délután alatt végzek is vele. Ehhez képest közel három hétig tartott, és ebben nem csak az időhiány játszott szerepet. Egyszerűen nem érdekelt. Nem éreztem késztetést arra, hogy folytassam, nem voltam kíváncsi arra, mi történik, és nem akartam továbbolvasni azért, nehogy a szereplők valamit csináljanak nélkülem.

A felépítése számomra borzalmas volt – indulunk egy levéllel, amelynek írója elmeséli, hogy találkozott valakivel, aki elmeséli neki az életét, köztük azt is, hogy az általa kreált teremtmény ELMESÉLI NEKI, hogy vele mi történt, amíg nem láttuk. A történetben történetet még megemésztem, de ez már kicsit sok volt. Véget nem érő monológok, én meg olvasom, olvasom… a semmit.

Hiányoltam azt, ahogy Frankenstein a szörnyet megalkotja és életre kelti. Persze a végén megmagyarázza, hogy miért nem mesélte el, és többé-kevésbé elfogadható is az indoka, így viszont ez a rész rendkívül homályos marad (én pedig igazából erre lettem volna kíváncsi). Frankenstein karaktere is olyan semmilyen. Bár Mary Shelley gyönyörű mondatokat írt, mégis kevéssé jött át számomra az, hogy a kísérleteit kíváncsiságból, tudásvágyból vagy ambícióból végzi. Többet olvastam a nyomorúságáról, mint az ambícióiról.

A szörnyet is hiteltelennek éreztem a tökéletes angolságával. Először nagyon megütköztem rajta, mivel szentül meg voltam róla győződve, hogy teljesen primitív, aztán ahogy haladt a saját sztorijával, megtudtam, hogy volt ideje és lehetősége megtanulni rendesen beszélni. Hogy írni hogyan tanult meg, az továbbra is rejtély, és talán jobb is, ha nem gondolkozom rajta. Az pedig egyenesen idegesített, ahogy ő is a saját nyomorúságát ecsetelte. Életemben nem olvastam még könyvben ennyi nyávogást a meg nem értettségről és a kitaszítottságról. Nemcsak bosszantó, de a történetet is megakasztja (ami egyébként sem túl eseménydús), és nehézkes is volt olvasni.

A lezárással nem volt gondom, de iszonyúan vonatott volt a vége (is). Az utolsó 20 oldal volt a legszörnyűbb: „Na, mindjárt vége! Még mindig nem? Ez még csak két oldal volt?”

De hogy pozitívumot is említsek: nyelvi szempontból különösen érdekes volt. Egy régebbi angolt olvashattam, ahogy már fentebb említettem, gyönyörű mondatokkal és olyan szerkezetekkel, amelyeket ma már egyáltalán nem, vagy csak elvétve használunk. A legnagyobb meglepetés számomra az I know not és múlt idejű verziója, az I knew not volt. Természetesen utána kellett néznem, hogy ezt hogy engedhette meg a nyelvtan, és arra jutottam, hogy ebben az időszakban még sokkal közelebb állhatott az angol a némethez, mint a jelen korban (ha megnézzük, ez az Ich weiß nicht és az Ich wußte nicht analógiája). A thou arst/willst-en és társain már nem lepődtem meg. Ha másért nem, az újonnan megismert nyelvi fordulatok miatt érdemes volt elolvasni.

Kérdezhetnétek, hogy miért olvastam végig, ha ennyire nem tetszett. Egyrészt nem szeretek könyvet félbehagyni; megadom nekik az esélyt arra, hogy később jobbak legyenek, vagy hogy a végére rájöhessek, miért nem rosszak, hanem egyenesen zseniálisak. Ez a megvilágosodás most sajnos elmaradt. A másik ok a kihívás volt, amelyet teljesíteni akartam, a harmadik pedig az, amivel a bejegyzést kezdtem: a műfaj kedvelőinek kötelező. Itt is érvényes az, amit a zenénél (főleg a goth zenénél) szoktam mondani: nem kell a legelsőnek tetszenie (elég, ha a második tetszik), de tudd, melyik volt az, amiből kiindulva az összes többi, amit ma ismersz, megszületett.

Pontozás: Moly: 3/5, blog: 6/10

Értékelésre felkészül: Jane Eyre.

Olvasményélmény: Stephen King - A kívülálló

Lassan teljessé válik a Stephen King- gyűjteményem; a magyarul megjelent kötetekből már csak 9 darab hiányzik. Sajnos az olvasottságukat tekintve nem állok túl jól; körülbelül az életmű felét olvastam el eddig. Mentségemre szóljon, nem a Mester az egyedüli szerző, akinek a műveire időt szánok.

Itthon szeptember elején jelent meg A kívülálló című könyve. Eredetileg júniusra ígérték, de csúszott. Mivel előrendeltem, ezért a boltokba kerülés előtt már a kezemben tarthattam. Akkor még a Végítélet volt soron, ezért nem álltam neki azonnal, ezen kívül megelőzte az Ezüst pisztolygolyók a rövidsége miatt, valamint A lány hét névvel, ami a két King közti valami mást jelentette. Az említett könyvek értékeléseit (ha még nem tettétek meg) elolvashatjátok a címükre kattintva.

A kívülálló elolvasása 11 napot vett igénybe. Ebből 8 munkanap volt, ami jelentősen csökkenti az olvasással eltölthető órák számát.

A fülszöveg (nyomokban spoilert tartalmaz – a bejegyzés nem csak nyomokban):

„A ​Mr. Mercedes – Aki kapja, marja – Agykontroll trilógia után Stephen King – vagy ahogy rajongói világszerte emlegetik: a Mester – ismét egy hátborzongató thrillerrel hozza rá olvasóira az álmatlanságot.

Az oklahomai kisváros, Flint City egyik parkjában brutálisan megerőszakolt, meggyilkolt és megcsonkított holttestre bukkannak. Az áldozat Frank Peterson, egy fehér fiúgyermek, életkora 11 év. A felfoghatatlan tett elkövetője pedig szemtanúk állítása és több, cáfolhatatlan bizonyíték szerint Terry Maitland gimnáziumi irodalomtanár és baseballedző, azaz T. edző, egy mindenki által ismert, köztiszteletben álló ember, két kislány édesapja.

Ralph Anderson nyomozó letartóztatja az edzőt, méghozzá a lehető legmegalázóbb módon: a Maitland csapata számára kulcsfontosságú meccs közben, a szurkolósereg szeme láttára. Anderson indulata érthető: az ő kamasz fia is T. edző keze alatt tanulta a sportot.

Az igazságszolgáltatás folyamatában azonban fennakadást okoz, hogy Maitlandnek kikezdhetetlen alibije van: szemtanúk, ujjlenyomatok, sőt DNS-minta igazolják, hogy a gyilkosság idején egy másik, távoli városban tartózkodott. Anderson nyomozónak segítőtársaival együtt választ kell találniuk a kérdésre: hogyan lehet ugyanaz az ember egyszerre két helyen?

A rejtély megoldása Kinghez méltóan egyszerre hihetetlen és kétségbevonhatatlan, bármennyire sokkolja is azokat, akik egy texasi barlang mélyén végül szembekerülnek vele.

A kívülálló amellett, hogy a New York Times bestsellerlistájának élére került, a Goodreads-en 2018-ban kategóriájának legjobb könyve lett, és az HBO minisorozatot készít belőle.”

-SPOILER-

A fentiek alapján arra gondoltam, hogy egy bűnügyi regényt fogok kapni, viszont hamarosan kiderült, hogy Stephen King egy bűnügyi regényt sem tud úgy megírni, hogy teljes egészében a realitás talaján maradjon. Nincs is ezzel semmi gond, mivel egy remek témát dolgoz fel, melyet nem mellesleg korábban is érintett már az Éjszakai műszak című noveláskötetében. A mumusban azonban nem bontotta ki ilyen részletesen, mint A kívülállóban. Az említett novella címéből kikövetkeztethető, milyen legendára fűzi fel a szerző a történetet. A könyvben a legenda spanyol illetve mexikói változata szerepel: El Cuco legendája. Ezen a linken olvasható róla némi információ, melyhez angoltudás szükségeltetik.

-SPOILER vége-

A történet vezetése inkább lassú, megfontolt. Volt, aki szerint kimondottam lassú, én épp ideálisnak éreztem a tempót. Idő kell annak, hogy egy olyan csoport, aki az egész életét a realitásnak szentelte, hinni kezdjen olyan dolgokban, amelyek a tudomány jelenlegi állása szerint nem léteznek. Érezhető, ahogy a szereplők vívódnak; nemcsak egymást, hanem magukat is próbálják meggyőzni egy-egy állítás helyességéről.

Nagyon tetszik, hogy a rendőröket mennyire emberinek mutatja be. Nem azok a tökéletes zsaruk, akik minden kérdésre pontosan tudják a választ még a minták kiértékelése előtt, és nem is a teljes balfék típusok. Emberek, akik a munkájukat végzik, és egy végzetes hibát követnek el azzal, hogy felszínes utánajárás alapján akarnak elsöprő győzelmet aratni. A másik oldalon álló család példáján pedig bepillantást nyerhetünk abba, milyen az, amikor egy családot meghurcolnak. A városlakók viselkedése is tipikus, de tulajdonképpen érthető is: a letartóztatás hatására gyűlölettel néznek egy olyan emberre, akit addig tiszteltek. Felszínes ismeretek birtokában mindenki ezt tenné. Ami számomra furcsa volt, hogy sokkal inkább előtérbe kerültek az „ezt nem gondoltam volna róla” típusú megjegyzések, mint azok, amelyek teljesen biztosan állítják, hogy jogtalanul tartóztatták le Terryt. Mintegy mellékesen derült ki, hogy a gyilkosság napján máshol, másokkal volt. Furcsa, hogy a letartóztatáskor vagy a kihallgatások ideje alatt nem jelentkezett rögtön az a négy személy, akik a gyanúsított alibijét igazolni tudták volna. Ez talán szándékos volt, talán nem. Csak a szerző tudná megmondani.

A kötetet Holly Gibney megjelenése köti a Bill Hodges-sorozathoz. Ezt a trilógiát ugyan még nem ismerem, de a kapcsolódás elég laza ahhoz, hogy ez ne legyen zavaró. Ha nem tudtam volna korábban a kapcsolódási pontról, nagy valószínűséggel fel sem tűnt volna. King sokszor utal más szereplőre egy-egy művében, de ezt legtöbbször úgy teszi, hogy az olvasó, aki nem ismeri azt, amire utal, észre se vegye, hogy easter egg-gel van dolga. Így sokkal nagyobb az öröm, amikor ezeket megtaláljuk.

A végét kissé elsietettnek és egyszerűnek éreztem; azt vártam, hogy nem fogja lezárni, illetve misztikusabb összecsapásra számítottam. Talán még a Végítélet hatása… Amiért pedig plusz egy pont jár, hogy amióta azt a bizonyos jelenetet olvastam, mindig félve vágom fel a napi almámat (a sárgadinnyét nem szeretem).

Ajánlom a könyvet:

·         Kezdő King-olvasóknak

·         Bűnügyi szálakat kedvelőknek

·         King-életmű olvasóknak

·         Annak, aki nem fél a mumustól

·         Annak, aki ismeri Poe William Wilson című novelláját

Nem ajánlom:

·         Annak, aki nem szereti, ha gyereket gyilkolnak meg egy történetben

·         A klasszikus krimik kedvelőinek – szerintem ez nem az, vagy nem tisztán az

Molyos értékelés: 4,5/5, itteni értékelés: 9/10.

Az olvasási sorban következik egy nem King-mű: Suzanne Collins – Az éhezők viadala. Nagyon régóta várólistás az egész trilógia, ideje már, hogy lekerüljön. Más könyvvel való megszakítás nélkül fogom olvasni, az értékelést a három könyv befejezése után írom meg. Addig is: jó olvasást mindenkinek! J

Olvasmányélmény: Stephen King - Ezüst pisztolygolyók

A Végítélet után (melynek értékelése  itt olvasható) valami rövidebbre vágytam; amikor egy könyv több mint 1200 oldalas, következőnek akarva-akaratlanul olyat választok, ami 300 körüli, esetlegesen az alatti oldalszámmal rendelkezik, és az elolvasása két hónap helyett inkább két napig tart (munkanapokkal számolva). Az Ezüst pisztolygolyók ezt  még túl is teljesíti: alig több, mint 120 oldal, amiből jó néhány üres vagy illusztrált, és nemhogy két nap sem kell az elolvasására, de két órába is belefér.

A fülszöveg:

„A hold minden lelkes, avatott vagy amatőr bámulójának feltűnhetett, hogy jó néhány pontatlanságot engedtem meg magamnak a történeti elképzelt ideje, az 1984-es év holdciklusait illetően. Ezúton üzenem azon kedves olvasóimnak, akik talán azt gondolják, hogy jobb nem jutott eszembe, hogy de igen… csak túlságosan nagy volt a kísértés, és nem tudtam neki ellenállni.”

Az idézet a szerző saját előszavából származik, melyben a könyv keletkezéséről mesél: arról, hogy egy illusztrált naptárnak indult, amelyhez szöveget kellett írnia, de mégsem sikerült olyan kevés szöveget összehozni, amely ehhez megfelel, ezért egy kis könyvecskeként adták ki. Mivel a kiindulási pont a naptár volt, King a ciklikusságot szerette volna középpontba helyezni, és úgy vélte, hogy ehhez a farkasember (a magyar fordítás szerint emberfarkas) mítosza a legideálisabb. A továbbiakban én farkasembert fogok írni. Az emberfarkas számomra erőltetettnek tűnik, nem magyaros; gyakorlatilag a werewolf-ot szó szerint ültették át magyarra (a szó az óangol werwulf-ból származik, melynek wer tagja embert, a wulf pedig farkast jelent, tehát valóban man-wolf-ot mondanak. A magyar fordítás így helyes, de nem szép).

A történet fejezeteit a hónapok adják. Minden hónaphoz tartozik egy rövid történet, melyben a farkasember valakit megtámad. A történet persze az évvel együtt halad előre, s mivel a szereplők ugyanabban a városban laknak, a szálak összeérnek, s arra is fény derül, ki az, aki teliholdkor átváltozik. Nem lövöm le (ha-ha), olvassátok el!

Ahogy a fentebb idézettekben a szerző is elismeri, sok pontatlanságot engedett meg magának a holdciklusokkal kapcsolatosan; a dátumok nem minden esetben stimmelnek, hiszen, mint tudjuk, a hold ciklusa 28 napos. A könyvben nem minden esetben telik el ennyi idő két telihold között. Számomra a rövidség is negatívum. Ha nem az lett volna a feladat, hogy röviden írjon, szerintem nagyon szépen körbe lehetett volna járni ezt a témát, jobban összefűzni, bonyolítani. Nem rossz így sem, de volt egy kis hiányérzetem.

A már említett pontatlanságtól eltekintve a többi részt hitelesnek találtam, annak pedig külön örültem, hogy kerekesszékes főszereplőt választott, ezzel bizonyítva, hogy ő is ember, mint mások, sőt hős is lehet. A farkasember személyét illetően a Powerwolf nevű metalzenekar jut eszembe (nem goth zene, de néha jól esik), akik őket is és a zenekart is ismerik, tudni fogják, miért. J

Ajánlom azoknak, akik

·         Szeretik a rövid történeteket

·         Nincs idejük olvasni

·         Vagy egy metrómegállónyi idejük van olvasni – egy fejezet, egy megálló

·         King-életmű olvasók

·         Oldalszámgyűjtőknek a molyon

·         Kezdő King-olvasóknak

Nem ajánlom azoknak, akik

·         Nem szeretik, ha tudományos pontatlanságok vannak a műben

·         Nem szeretik a farkasember-sztorikat

·         Akiket idegesít az illusztráció

A moly.hu-n 4/5-re értékeltem, ennek megfelelően itt 8/10-et adok.

A következő olvasmányélmény Hyeonseo Lee – A lány hét névvel című könyve lesz.

Olvasményélmény: Stephen King - Végítélet

Ezt a könyvet magamhoz képest sokáig tartott elolvasni: egy hét híján két hónapot töltöttem vele. A Poe összes első kötetét azért még mindig nem körözi le, amellyel fél év alatt sikerült végeznem. Mentségemre legyen szólva, az augusztus elég sűrűre sikeredett a két hét szabadság ellenére, emiatt nemigen tudtam olvasni, illetve a Végítélet, bár nem szépirodalom, nem egy könnyű olvasmány; és ezzel nem csak arra gondolok, hogy az új, egykötetes kiadás óriási (1224 oldal és majdnem másfél kiló [1440 gramm] – lemértem!).

A fülszöveg:

„A ​történelem nem szűkölködött tragikus eseményekben: mindent elsöprő árvizek, pusztító tűzvészek, határokat nem ismerő járványok tizedelték az emberiséget. Ám minden elemi csapásnál nagyobb fenyegetést jelent önmaga számára az ember. A tudomány és a technika fejlődésével már-már tökélyre fejlesztette a pusztítás eszközeit, s szinte törvényszerű, hogy előbb-utóbb kicsúszik a kezéből az ellenőrzés. Visszaélt tudásával és hatalmával, megérett a bűnhődésre…

…valahol a kaliforniai sivatag mélyén, egy titkos katonai laboratóriumban üzemzavar támad, s elszabadul egy gyilkos vírus. Iszonyatos sebességgel tarol végig az országon, tömegesen hullanak az emberek. Ám ismeretlen okból néhányuk szervezete ellenáll a szörnyű kórnak, épségben vészelik át a járványt. Egyetlen közös van bennük: hasonló álmokat látnak, melyekben vagy egy idős néger asszony, vagy egy baljós sötét ember hívja őket. Felkerekednek hát a túlélők, hogy eleget tegyenek a Gondviselés, illetve a Gonosz hívásának. Természetesen közben meg kell szervezni az életet. Vajon elég erősen munkálkodnak bennük a régi erkölcsi normák ahhoz, hogy újra felépítsék a társadalmat, mielőtt teljesen eluralkodik a káosz? Közösséggé tudnak-e kovácsolódni az elszórt csoportocskák, meg tudják-e őrizni emberségüket, vagy végképp széthullik a civilizáció? Mindeközben a Gonosz sem tétlenkedik, s hamarosan elkerülhetetlenné válik az összecsapás…”

A történetvezetés lassú, bár számomra nem zavaró. Részletesen megismerjük az okokat, és majdnem minden fontosabb szereplőnek szentel egy legalább egy fejezetet, amelyben megismerhetjük, így könnyebb velük azonosulni. A lassú tempó véleményem szerint indokolt is: egy lerombolt társadalom újjáépítése nem két percig tart. A végére persze, ahogy már Kingtől megszokhattuk, felpörögnek egy kicsit az események.

Horrornak semmiképpen nem nevezném; a leírtak nem félelmetesek vagy undorítóak, a hangulat sokkal inkább nyomasztó. Ha be kellene sorolnom, inkább azt mondanám, hogy társadalomkritika; olyan görbe tükör, amely megmutatja, hogyan követi el a maroknyi megmaradt ember ugyanazokat a hibákat a társadalom újjáépítése során, amelyek évezredek óta kísérik az embereket. A kedvenc idézetem a könyvből pontosan erről szól:

„Elmondjam, hogy a társadalomtudomány mit tanít az emberi fajról? Dióhéjban összefoglalom. Mutasson nekem egy magányos férfit vagy nőt, és én mutatok egy szentet. Adjon kettőt, egymásba szeretnek. Adjon hármat, és feltalálják a „társadalomnak” nevezett elbűvölő dolgot. Adjon négyet, és építeni fognak egy piramist. Adjon ötöt, és kirekesztenek egyet. Adjon hatot, és feltalálják az előítéletet. Adjon hetet, és hét éven belül újra föltalálják a hadviselést. Lehet, hogy az embert Isten képére alkották, de az emberi társadalmat az Ő ellenlábasáéra, és a társadalom folyton hazafelé igyekszik.”

A szerző ezen kívül épít a hitre, vallási meggyőződésre; ezt felhasználva mutatja be a jót és a rosszat, két, már-már a romantikát idézően eltúlzott jellemű karakterrel: az egyik oldalon áll Abagail anya, a szinte már szentként tisztelt idős hölgy, akit Isten vezérel, a másikon pedig Randall Flagg, a sötét ember, a Járkáló Csávó (és még ki tudja, minek nem nevezték), aki az Ördögöt testesíti meg. Fekete és fehér (érdekes megfigyelni, hogy a bőrszínük épp a lelkük “színének” ellentéte), míg az összes többi karakter köztük helyezkedik el valahol, a szürke valamely árnyalatában. Tom Cullen pedig a legszerethetőbb karakter a műben, H-O-L-D, ez azt jelenti, hogy a legszerethetőbb, az biztos is! J (Aki olvasta, érti)

A történet zárását kicsit egyszerűnek vélem, ennél nagyobb csatára számítottam a két oldal között, főleg ilyen hosszú felvezetés után. Kicsit olyannak éreztem, mintha már King is unná, és szeretné gyorsan befejezni a történetet. Talán ezért ír új befejezést a közelgő új filmnek? Az viszont tetszett, hogy tulajdonképpen mégsem ér itt véget az egész… RF mindig is itt lesz velünk, csak minden korban egy kicsit másképp hívják.

A könyvet azoknak ajánlom, akik

·         Kedvelik a mélyebb tartalmú írásokat

·         Szeretnének izmosodni (ehhez az új, egykötetes kiadás a legjobb)

·         Szeretik a posztapokaliptikus sztorikat

·         Nem csak klasszikus King-féle horror szeretnének olvasni

·         Szeretnék megtudni, miért mentené meg a szerző ezt a művét, ha az elnök utasítására 3 kivételével mindet el kellene égetnie

Nem ajánlom azoknak, akik

·         Véres, fröcsögős horrorra vágynak

·         Nem szeretik a lassú tempót

·         Kezdő King olvasók – szerintem ez első műnek sok, nem csak a terjedelem miatt

Molyon 5/5-re, itt 10/10-re értékelem, és ha csak három könyvet menthetnék meg a Mestertől, akkor az egyik ez lenne.

Idén próbálom tartani magam az egy King-egy nem King stratégiához; molyos kihívás, friss megjelenés, vagy újonnan vásárolt rövid könyv ezen változtathat. Épp ezért a legközelebb megint egy King-könyvet hozok: az Ezüst pisztolygolyókat fogom értékelni.

"Mitől félsz? Attól, hogy őrült vagy? Vagy attól, hogy nem?" - Joe Hill: NOS4A2 értékelés

Könyvekből mostanában nem szenvedek hiányt. Minden hónapban elhatározom magamban, hogy kibírom, és nem veszek könyvet. Aztán persze mindig találok valami okot a vásárlásra: most akció van a Szukitsnál, most jelenik meg az új King, csak elsétáltam a mozgó antikvárium mellett és ezt neeeem lehetett ott hagyni, és így tovább. A legutóbbi szerzeményeim egyike Joe Hill NOS4A2 című regénye, igaz, ezt kivételesen nem én vettem, hanem ajándékba kaptam. Pontosabban kértem, névnapomra. Több okból esett erre a műre a választásom: kedvelem a szerzőt és ezt a könyvét sokan dicsérték, így régóta szerettem volna elolvasni. Másrészt, Molyon jelentkeztem egy Számok a címben elnevezéssel meghirdetett kihívásra, melynek lényege, hogy 2019 során öt olyan könyvet kell elolvasni, amelynek a címében szám szerepel. Amikor megláttam, rögtön a NOS4A2 jutott eszembe, viszont kétségeim támadtak afelől, hogy elfogadható-e a kihívás teljesítéséhez, mivel a számok csak leírva számok, a címet angolosan kiejtve a Nosferatu szót, illetve nevet kapjuk. A kihívás indítója zöld utat adott, így két legyet üthettem egy csapásra. Az utolsó indok pedig az, hogy június 6-án indult a könyv alapján készített sorozat. Azt terveztem, hogy addig befejezem; két napom volt rá, ami önmagában egyáltalán nem probléma, ha az ember egész nap tud olvasni, és csak enni és a mosdóba jár ki. A dolgok viszont nem így alakultak, szóval nem sikerült befejezni, de annyit azért haladtam vele, hogy a sorozat első része nem okozott nagy meglepetést. A sorozatot 10 részesre tervezték, és hétfőnként adják, így bőven lett volna időm arra, hogy kényelmesen a könyv végére érjek, de ha nekem egy történet tetszik, eszem ágában sincs húzni, minél előbb szeretném megtudni, hogy végződik, hogy aztán minél hamarabb írhassak róla értékelést. Olyat, mint ez itt:

Várakozások:

A címen először sokat gondolkodtam, nem tudtam rájönni, mi a szöszt jelenthet, míg eszembe nem jutott, hogy talán angolul kellene kiolvasni. Innentől kezdve még jobban vonzott; a Nosferatu cím egy vámpírtörténetet vetít előre. Ha megnézzük a borítót, látjuk, hogy a NOS4A2 felirat egy rendszámtáblán helyezkedik el, tehát azt várjuk, hogy vámpírunk egy ilyen rendszámú autóval közlekedik. Ilyen egyszerű lenne? Nem annyira...

Fülszöveg

Victoria McQueen sok mindent képes megtalálni: elhányt karkötőt, eltűnt fényképet, megválaszolhatatlan kérdésekre adandó válaszokat. Amikor ugyanis kedvenc biciklijével átteker egy különleges, rozoga hídon, pillanatokon belül ott terem a céljánál, legyen az akár Massachusetts-ben, akár az ország másik felén. 
A lány egy nap összeakad a vénember Charles Talent Manxszel, aki 1938-as gyártmányú, NOS4A2 rendszámtáblával ellátott Rolls-Royce Wraith-jével gyerekeket rabol el: kiszakítja őket a hétköznapi valóságból, és rejtett utakon közlekedve elviszi őket az egyszerre lenyűgöző és hátborzongató „Karácsonyország”-ba, hogy ott örökre boldogok legyenek. 
Victoria az egyetlen gyerek, akinek sikerült megmenekülnie a szörnyeteg karmaiból, és felnőttként legszívesebben elfelejtené mindazt, ami régen történt. Manx azonban képtelen kiverni a fejéből, és ismét útnak indul, legújabb utasa pedig nem más, mint Victoria kisfia.

 A bejegyzés innentől nyomokban spoilert tartalmazhat.

A történet hosszú, cselekménye több szálon futó, összetett. A szálak néhol párhuzamosan haladnak, néhol összeérnek. Végigkövetjük Victoria – a továbbiakban csak Vic – gyermekkorát és fiatal felnőttkorát; tanúi lehetünk, amint felfedezi különleges képességét, amint magyarázatot talál rá, és ahogy az évek múlásával fátylat borít rá. Látjuk, ahogy egy tehetséges művészlélek elkallódik, ahogy széthullik az élete, és ahogy a gyermekéért újra megpróbál talpra állni. A másik oldalon pedig látjuk Manx indítékait, magyarázatot kapunk az általa felépített, képzeletbeli világra (inszképre).

A szálak váltogatásával a szerző képes fenntartani az érdeklődést, igazán letehetetlenné pedig az teszi a könyvet, ahogy a fejezeteket egymásba „folyatja”. Az első néhány fejezetnél figyelhető meg, hogy az utolsó mondat utolsó szava egyben a következő fejezet címe. Így azok az olvasók, akik a fejezet végén szokták abbahagyni az olvasást, bajban lehetnek. Én is bajban voltam.

A fejezetek rendre különböző időtávokat ölelnek fel. A történet elején nagyobbakat ugrunk, Vic előéletét villanásokból ismerjük meg. Ahogy a vége felé haladunk, a történet egyre lassul; míg először egy rész éveket is felölelt, később már csak néhány nap eseményeit mutatja be. Ez először zavaróan hathat; számomra csak a könyv befejezésével vált világossá, hogy miért így haladtunk az időben. A lezárás nagyon elnyújtottra sikeredett;. a rész címe: Egy soha véget nem érő karácsonyeste. Az események aprólékos leírásával Mr Hill pontosan azt érte el, ahogy soha véget nem érőnek érezzük a fejezetet. Valószínűleg a szerző is észrevette, hogy egy kicsit „túltolta”; a híd leszakadását egy könyv összecsukódásához hasonlítja, s ennél a hasonlatnál egy olyan történetet említ, amely elért a végkifejletéhez, és amit az olvasó és a szerző is félretenne már. A 730. oldalnál én sem tudtam már, hova tudja még nyújtani, ezután mi lesz még.

Jó gondolat, hogy a történet álomvilágokra, azaz az inszképekre épül. A gyermek Vic egy kicsit önmagamra emlékezetett; néha én is elképzeltem játék közben, hogy a kedvenc szereplőm ott van mellettem, és együtt keressük a kalandokat. Ahogy a könyv is írja, ilyen álomvilága mindenkinek van, vagy legalább volt gyerekkorában, csak néhányan az ebben elképzeld dolgokat meg is valósítják. A történetbeli inszképeket a szerző remekül építette fel. Egyetlen furcsaságot mégis találhatunk: az ember inszképjébe mások csak akkor lépettek be, ha az illető magával vitte őket. Vic viszont Manx autóját követve be tudott lépni Karácsonyországba.  Ez viszont magyarázható az Amerikai Egyesült Inszképek létezésével, melybe több átjáró van a valóságos világból. Vic és Manx inszképjei pedig hasonlóak egy-egy államhoz az Egyesült Államok területén.

Ami ezekkel kapcsolatban még jobban tetszik (talán szakmai ártalom is), hogy a szerző racionális magyarázattal szolgál Vic kiruccanásaira az ő képzelt világába: poszt-traumás stressz és skizofrénia. Manapság ez utóbbi elég népszerű lett, ma már szinte minden őrült karakter skizofrén, mintha más mentális betegség nem létezne. Tény, hogy a hallucinációk miatt jól használható; minden beteg hallucinációi mások, más van a központban, így nem feltűnő, hogy két teljesen különböző szerző által megalkotott karakterek teljesen különböző hallucinációi mögött is ugyanez a rendellenesség bújik meg. Vagy akár ugyanazon szerző összes szereplője is lehet skizofrén; ahogy Vicre, úgy Manxre, sőt akár Wayne-re, Vic fiára is ráhúzható. Az egy kicsit meredek elképzelés ugyan, hogy a karácsonyországi jelenetben mindhárman pontosan ugyanazt hallucinálják, de egy elképzelt világba még ez is belefér.

Amiért pedig még egy piros pont jár a szerzőnek, az a jó szülőség kérdésének felvetése, bizonyos tekintetben erkölcsi szempontból is. „A pokol tüze sem elég forró annak az apának – vagy anyának! – aki kezet emel a gyerekére.” – hangzik el Manxtől. Órákig lehet vitatkozni arról, hogy a kezet emel kinek mit jelent, elítélendő-e, ha egy szülő megüti a gyerekét, van-e olyan helyzet, amelyben mégis elfogadható egy pofon vagy fenékre ütés, és ha igen, mik ezek… A másik kérdés pedig: mi tesz egy szülőt jó vagy rossz szülővé, és kinek a tisztje ezt eldönteni? Ítélkezhetünk-e, vagy gyakorolhatunk-e önbíráskodást úgy, ahogyan Manx tette? Ezekre a kérdésekre mindenkinek megvan a maga válasza. Mivel jelen fórumon nem célom vitát nyitni erről, itt és most nem foglalok állást.

Amikor ezt írom, már két részt láttam a sorozatból. Jó lesz. Néhány rész nem úgy van, ahogy a könyv írta, de az adaptációk már csak ilyenek. Az eltérések annyira nem lényegesek eddig, hogy az ember bosszankodjon rajtuk, sőt, inkább örülhetünk mi, olvasók, hogy nem egy kétórás filmbe akarnak belezsúfolni egy ilyen összetett művet.

Ismételten köszönet jár az élményért Mr Hillnek, 10/10-re értékelem. Jó olvasást mindenkinek, akinek meghoztam a kedvét, az Easter Eggeket pedig keressétek meg! Szóljatok, ha megvannak!