Könyvekből mostanában nem szenvedek hiányt. Minden hónapban elhatározom
magamban, hogy kibírom, és nem veszek könyvet. Aztán persze mindig találok
valami okot a vásárlásra: most akció van a Szukitsnál, most jelenik meg az új
King, csak elsétáltam a mozgó antikvárium mellett és ezt neeeem lehetett ott
hagyni, és így tovább. A legutóbbi szerzeményeim egyike Joe Hill NOS4A2 című
regénye, igaz, ezt kivételesen nem én vettem, hanem ajándékba kaptam. Pontosabban
kértem, névnapomra. Több okból esett erre a műre a választásom: kedvelem a
szerzőt és ezt a könyvét sokan dicsérték, így régóta szerettem volna elolvasni.
Másrészt, Molyon jelentkeztem egy Számok a címben elnevezéssel meghirdetett
kihívásra, melynek lényege, hogy 2019 során öt olyan könyvet kell elolvasni,
amelynek a címében szám szerepel. Amikor megláttam, rögtön a NOS4A2 jutott
eszembe, viszont kétségeim támadtak afelől, hogy elfogadható-e a kihívás
teljesítéséhez, mivel a számok csak leírva számok, a címet angolosan kiejtve
a Nosferatu szót, illetve nevet kapjuk. A kihívás indítója
zöld utat adott, így két legyet üthettem egy csapásra. Az utolsó indok pedig
az, hogy június 6-án indult a könyv alapján készített sorozat. Azt terveztem,
hogy addig befejezem; két napom volt rá, ami önmagában egyáltalán nem probléma,
ha az ember egész nap tud olvasni, és csak enni és a mosdóba jár ki. A dolgok
viszont nem így alakultak, szóval nem sikerült befejezni, de annyit azért
haladtam vele, hogy a sorozat első része nem okozott nagy meglepetést. A
sorozatot 10 részesre tervezték, és hétfőnként adják, így bőven lett volna időm
arra, hogy kényelmesen a könyv végére érjek, de ha nekem egy történet tetszik,
eszem ágában sincs húzni, minél előbb szeretném megtudni, hogy végződik, hogy
aztán minél hamarabb írhassak róla értékelést. Olyat, mint ez itt:
Várakozások:
A címen először sokat
gondolkodtam, nem tudtam rájönni, mi a szöszt jelenthet, míg eszembe nem
jutott, hogy talán angolul kellene kiolvasni. Innentől kezdve még jobban
vonzott; a Nosferatu cím egy vámpírtörténetet vetít előre. Ha
megnézzük a borítót, látjuk, hogy a NOS4A2 felirat egy rendszámtáblán
helyezkedik el, tehát azt várjuk, hogy vámpírunk egy ilyen rendszámú autóval
közlekedik. Ilyen egyszerű lenne? Nem annyira...
Fülszöveg
Victoria
McQueen sok mindent képes megtalálni: elhányt karkötőt, eltűnt fényképet,
megválaszolhatatlan kérdésekre adandó válaszokat. Amikor ugyanis kedvenc
biciklijével átteker egy különleges, rozoga hídon, pillanatokon belül ott terem
a céljánál, legyen az akár Massachusetts-ben, akár az ország másik felén.
A lány egy nap összeakad a vénember Charles Talent Manxszel, aki 1938-as gyártmányú, NOS4A2 rendszámtáblával ellátott Rolls-Royce Wraith-jével gyerekeket rabol el: kiszakítja őket a hétköznapi valóságból, és rejtett utakon közlekedve elviszi őket az egyszerre lenyűgöző és hátborzongató „Karácsonyország”-ba, hogy ott örökre boldogok legyenek.
Victoria az egyetlen gyerek, akinek sikerült megmenekülnie a szörnyeteg karmaiból, és felnőttként legszívesebben elfelejtené mindazt, ami régen történt. Manx azonban képtelen kiverni a fejéből, és ismét útnak indul, legújabb utasa pedig nem más, mint Victoria kisfia.
A lány egy nap összeakad a vénember Charles Talent Manxszel, aki 1938-as gyártmányú, NOS4A2 rendszámtáblával ellátott Rolls-Royce Wraith-jével gyerekeket rabol el: kiszakítja őket a hétköznapi valóságból, és rejtett utakon közlekedve elviszi őket az egyszerre lenyűgöző és hátborzongató „Karácsonyország”-ba, hogy ott örökre boldogok legyenek.
Victoria az egyetlen gyerek, akinek sikerült megmenekülnie a szörnyeteg karmaiból, és felnőttként legszívesebben elfelejtené mindazt, ami régen történt. Manx azonban képtelen kiverni a fejéből, és ismét útnak indul, legújabb utasa pedig nem más, mint Victoria kisfia.
A bejegyzés innentől
nyomokban spoilert tartalmazhat.
A történet hosszú, cselekménye
több szálon futó, összetett. A szálak néhol párhuzamosan haladnak, néhol
összeérnek. Végigkövetjük Victoria – a továbbiakban csak Vic – gyermekkorát és
fiatal felnőttkorát; tanúi lehetünk, amint felfedezi különleges képességét,
amint magyarázatot talál rá, és ahogy az évek múlásával fátylat borít rá.
Látjuk, ahogy egy tehetséges művészlélek elkallódik, ahogy széthullik az élete,
és ahogy a gyermekéért újra megpróbál talpra állni. A másik oldalon pedig
látjuk Manx indítékait, magyarázatot kapunk az általa felépített, képzeletbeli
világra (inszképre).
A szálak váltogatásával a szerző
képes fenntartani az érdeklődést, igazán letehetetlenné pedig az teszi a
könyvet, ahogy a fejezeteket egymásba „folyatja”. Az első néhány fejezetnél
figyelhető meg, hogy az utolsó mondat utolsó szava egyben a következő fejezet
címe. Így azok az olvasók, akik a fejezet végén szokták abbahagyni az olvasást,
bajban lehetnek. Én is bajban voltam.
A fejezetek rendre különböző
időtávokat ölelnek fel. A történet elején nagyobbakat ugrunk, Vic előéletét
villanásokból ismerjük meg. Ahogy a vége felé haladunk, a történet egyre
lassul; míg először egy rész éveket is felölelt, később már csak néhány nap
eseményeit mutatja be. Ez először zavaróan hathat; számomra csak a könyv befejezésével
vált világossá, hogy miért így haladtunk az időben. A lezárás nagyon
elnyújtottra sikeredett;. a rész címe: Egy soha véget nem érő karácsonyeste. Az
események aprólékos leírásával Mr Hill pontosan azt érte el, ahogy soha véget
nem érőnek érezzük a fejezetet. Valószínűleg a szerző is észrevette, hogy egy
kicsit „túltolta”; a híd leszakadását egy könyv összecsukódásához hasonlítja, s
ennél a hasonlatnál egy olyan történetet említ, amely elért a végkifejletéhez,
és amit az olvasó és a szerző is félretenne már. A 730. oldalnál én sem tudtam
már, hova tudja még nyújtani, ezután mi lesz még.
Jó gondolat, hogy a történet
álomvilágokra, azaz az inszképekre épül. A gyermek Vic egy kicsit önmagamra
emlékezetett; néha én is elképzeltem játék közben, hogy a kedvenc szereplőm ott
van mellettem, és együtt keressük a kalandokat. Ahogy a könyv is írja, ilyen
álomvilága mindenkinek van, vagy legalább volt gyerekkorában, csak néhányan az
ebben elképzeld dolgokat meg is valósítják. A történetbeli inszképeket a szerző
remekül építette fel. Egyetlen furcsaságot mégis találhatunk: az ember
inszképjébe mások csak akkor lépettek be, ha az illető magával vitte őket. Vic
viszont Manx autóját követve be tudott lépni Karácsonyországba. Ez
viszont magyarázható az Amerikai Egyesült Inszképek létezésével, melybe több
átjáró van a valóságos világból. Vic és Manx inszképjei pedig hasonlóak egy-egy
államhoz az Egyesült Államok területén.
Ami ezekkel kapcsolatban még
jobban tetszik (talán szakmai ártalom is), hogy a szerző racionális
magyarázattal szolgál Vic kiruccanásaira az ő képzelt világába: poszt-traumás
stressz és skizofrénia. Manapság ez utóbbi elég népszerű lett, ma már szinte
minden őrült karakter skizofrén, mintha más mentális betegség nem létezne.
Tény, hogy a hallucinációk miatt jól használható; minden beteg hallucinációi
mások, más van a központban, így nem feltűnő, hogy két teljesen különböző
szerző által megalkotott karakterek teljesen különböző hallucinációi mögött is
ugyanez a rendellenesség bújik meg. Vagy akár ugyanazon szerző összes
szereplője is lehet skizofrén; ahogy Vicre, úgy Manxre, sőt akár Wayne-re, Vic
fiára is ráhúzható. Az egy kicsit meredek elképzelés ugyan, hogy a
karácsonyországi jelenetben mindhárman pontosan ugyanazt hallucinálják, de egy
elképzelt világba még ez is belefér.
Amiért pedig még egy piros pont
jár a szerzőnek, az a jó szülőség kérdésének felvetése, bizonyos tekintetben
erkölcsi szempontból is. „A pokol tüze sem elég forró annak az apának –
vagy anyának! – aki kezet emel a gyerekére.” – hangzik el Manxtől.
Órákig lehet vitatkozni arról, hogy a kezet emel kinek mit jelent,
elítélendő-e, ha egy szülő megüti a gyerekét, van-e olyan helyzet, amelyben
mégis elfogadható egy pofon vagy fenékre ütés, és ha igen, mik ezek… A másik
kérdés pedig: mi tesz egy szülőt jó vagy rossz szülővé, és kinek a tisztje ezt
eldönteni? Ítélkezhetünk-e, vagy gyakorolhatunk-e önbíráskodást úgy, ahogyan
Manx tette? Ezekre a kérdésekre mindenkinek megvan a maga válasza. Mivel jelen
fórumon nem célom vitát nyitni erről, itt és most nem foglalok állást.
Amikor ezt írom, már két részt
láttam a sorozatból. Jó lesz. Néhány rész nem úgy van, ahogy a könyv írta, de
az adaptációk már csak ilyenek. Az eltérések annyira nem lényegesek eddig, hogy
az ember bosszankodjon rajtuk, sőt, inkább örülhetünk mi, olvasók, hogy nem egy
kétórás filmbe akarnak belezsúfolni egy ilyen összetett művet.
Ismételten köszönet jár az
élményért Mr Hillnek, 10/10-re értékelem. Jó olvasást mindenkinek, akinek
meghoztam a kedvét, az Easter Eggeket pedig keressétek meg! Szóljatok, ha
megvannak!