"Mitől félsz? Attól, hogy őrült vagy? Vagy attól, hogy nem?" - Joe Hill: NOS4A2 értékelés

Könyvekből mostanában nem szenvedek hiányt. Minden hónapban elhatározom magamban, hogy kibírom, és nem veszek könyvet. Aztán persze mindig találok valami okot a vásárlásra: most akció van a Szukitsnál, most jelenik meg az új King, csak elsétáltam a mozgó antikvárium mellett és ezt neeeem lehetett ott hagyni, és így tovább. A legutóbbi szerzeményeim egyike Joe Hill NOS4A2 című regénye, igaz, ezt kivételesen nem én vettem, hanem ajándékba kaptam. Pontosabban kértem, névnapomra. Több okból esett erre a műre a választásom: kedvelem a szerzőt és ezt a könyvét sokan dicsérték, így régóta szerettem volna elolvasni. Másrészt, Molyon jelentkeztem egy Számok a címben elnevezéssel meghirdetett kihívásra, melynek lényege, hogy 2019 során öt olyan könyvet kell elolvasni, amelynek a címében szám szerepel. Amikor megláttam, rögtön a NOS4A2 jutott eszembe, viszont kétségeim támadtak afelől, hogy elfogadható-e a kihívás teljesítéséhez, mivel a számok csak leírva számok, a címet angolosan kiejtve a Nosferatu szót, illetve nevet kapjuk. A kihívás indítója zöld utat adott, így két legyet üthettem egy csapásra. Az utolsó indok pedig az, hogy június 6-án indult a könyv alapján készített sorozat. Azt terveztem, hogy addig befejezem; két napom volt rá, ami önmagában egyáltalán nem probléma, ha az ember egész nap tud olvasni, és csak enni és a mosdóba jár ki. A dolgok viszont nem így alakultak, szóval nem sikerült befejezni, de annyit azért haladtam vele, hogy a sorozat első része nem okozott nagy meglepetést. A sorozatot 10 részesre tervezték, és hétfőnként adják, így bőven lett volna időm arra, hogy kényelmesen a könyv végére érjek, de ha nekem egy történet tetszik, eszem ágában sincs húzni, minél előbb szeretném megtudni, hogy végződik, hogy aztán minél hamarabb írhassak róla értékelést. Olyat, mint ez itt:

Várakozások:

A címen először sokat gondolkodtam, nem tudtam rájönni, mi a szöszt jelenthet, míg eszembe nem jutott, hogy talán angolul kellene kiolvasni. Innentől kezdve még jobban vonzott; a Nosferatu cím egy vámpírtörténetet vetít előre. Ha megnézzük a borítót, látjuk, hogy a NOS4A2 felirat egy rendszámtáblán helyezkedik el, tehát azt várjuk, hogy vámpírunk egy ilyen rendszámú autóval közlekedik. Ilyen egyszerű lenne? Nem annyira...

Fülszöveg

Victoria McQueen sok mindent képes megtalálni: elhányt karkötőt, eltűnt fényképet, megválaszolhatatlan kérdésekre adandó válaszokat. Amikor ugyanis kedvenc biciklijével átteker egy különleges, rozoga hídon, pillanatokon belül ott terem a céljánál, legyen az akár Massachusetts-ben, akár az ország másik felén. 
A lány egy nap összeakad a vénember Charles Talent Manxszel, aki 1938-as gyártmányú, NOS4A2 rendszámtáblával ellátott Rolls-Royce Wraith-jével gyerekeket rabol el: kiszakítja őket a hétköznapi valóságból, és rejtett utakon közlekedve elviszi őket az egyszerre lenyűgöző és hátborzongató „Karácsonyország”-ba, hogy ott örökre boldogok legyenek. 
Victoria az egyetlen gyerek, akinek sikerült megmenekülnie a szörnyeteg karmaiból, és felnőttként legszívesebben elfelejtené mindazt, ami régen történt. Manx azonban képtelen kiverni a fejéből, és ismét útnak indul, legújabb utasa pedig nem más, mint Victoria kisfia.

 A bejegyzés innentől nyomokban spoilert tartalmazhat.

A történet hosszú, cselekménye több szálon futó, összetett. A szálak néhol párhuzamosan haladnak, néhol összeérnek. Végigkövetjük Victoria – a továbbiakban csak Vic – gyermekkorát és fiatal felnőttkorát; tanúi lehetünk, amint felfedezi különleges képességét, amint magyarázatot talál rá, és ahogy az évek múlásával fátylat borít rá. Látjuk, ahogy egy tehetséges művészlélek elkallódik, ahogy széthullik az élete, és ahogy a gyermekéért újra megpróbál talpra állni. A másik oldalon pedig látjuk Manx indítékait, magyarázatot kapunk az általa felépített, képzeletbeli világra (inszképre).

A szálak váltogatásával a szerző képes fenntartani az érdeklődést, igazán letehetetlenné pedig az teszi a könyvet, ahogy a fejezeteket egymásba „folyatja”. Az első néhány fejezetnél figyelhető meg, hogy az utolsó mondat utolsó szava egyben a következő fejezet címe. Így azok az olvasók, akik a fejezet végén szokták abbahagyni az olvasást, bajban lehetnek. Én is bajban voltam.

A fejezetek rendre különböző időtávokat ölelnek fel. A történet elején nagyobbakat ugrunk, Vic előéletét villanásokból ismerjük meg. Ahogy a vége felé haladunk, a történet egyre lassul; míg először egy rész éveket is felölelt, később már csak néhány nap eseményeit mutatja be. Ez először zavaróan hathat; számomra csak a könyv befejezésével vált világossá, hogy miért így haladtunk az időben. A lezárás nagyon elnyújtottra sikeredett;. a rész címe: Egy soha véget nem érő karácsonyeste. Az események aprólékos leírásával Mr Hill pontosan azt érte el, ahogy soha véget nem érőnek érezzük a fejezetet. Valószínűleg a szerző is észrevette, hogy egy kicsit „túltolta”; a híd leszakadását egy könyv összecsukódásához hasonlítja, s ennél a hasonlatnál egy olyan történetet említ, amely elért a végkifejletéhez, és amit az olvasó és a szerző is félretenne már. A 730. oldalnál én sem tudtam már, hova tudja még nyújtani, ezután mi lesz még.

Jó gondolat, hogy a történet álomvilágokra, azaz az inszképekre épül. A gyermek Vic egy kicsit önmagamra emlékezetett; néha én is elképzeltem játék közben, hogy a kedvenc szereplőm ott van mellettem, és együtt keressük a kalandokat. Ahogy a könyv is írja, ilyen álomvilága mindenkinek van, vagy legalább volt gyerekkorában, csak néhányan az ebben elképzeld dolgokat meg is valósítják. A történetbeli inszképeket a szerző remekül építette fel. Egyetlen furcsaságot mégis találhatunk: az ember inszképjébe mások csak akkor lépettek be, ha az illető magával vitte őket. Vic viszont Manx autóját követve be tudott lépni Karácsonyországba.  Ez viszont magyarázható az Amerikai Egyesült Inszképek létezésével, melybe több átjáró van a valóságos világból. Vic és Manx inszképjei pedig hasonlóak egy-egy államhoz az Egyesült Államok területén.

Ami ezekkel kapcsolatban még jobban tetszik (talán szakmai ártalom is), hogy a szerző racionális magyarázattal szolgál Vic kiruccanásaira az ő képzelt világába: poszt-traumás stressz és skizofrénia. Manapság ez utóbbi elég népszerű lett, ma már szinte minden őrült karakter skizofrén, mintha más mentális betegség nem létezne. Tény, hogy a hallucinációk miatt jól használható; minden beteg hallucinációi mások, más van a központban, így nem feltűnő, hogy két teljesen különböző szerző által megalkotott karakterek teljesen különböző hallucinációi mögött is ugyanez a rendellenesség bújik meg. Vagy akár ugyanazon szerző összes szereplője is lehet skizofrén; ahogy Vicre, úgy Manxre, sőt akár Wayne-re, Vic fiára is ráhúzható. Az egy kicsit meredek elképzelés ugyan, hogy a karácsonyországi jelenetben mindhárman pontosan ugyanazt hallucinálják, de egy elképzelt világba még ez is belefér.

Amiért pedig még egy piros pont jár a szerzőnek, az a jó szülőség kérdésének felvetése, bizonyos tekintetben erkölcsi szempontból is. „A pokol tüze sem elég forró annak az apának – vagy anyának! – aki kezet emel a gyerekére.” – hangzik el Manxtől. Órákig lehet vitatkozni arról, hogy a kezet emel kinek mit jelent, elítélendő-e, ha egy szülő megüti a gyerekét, van-e olyan helyzet, amelyben mégis elfogadható egy pofon vagy fenékre ütés, és ha igen, mik ezek… A másik kérdés pedig: mi tesz egy szülőt jó vagy rossz szülővé, és kinek a tisztje ezt eldönteni? Ítélkezhetünk-e, vagy gyakorolhatunk-e önbíráskodást úgy, ahogyan Manx tette? Ezekre a kérdésekre mindenkinek megvan a maga válasza. Mivel jelen fórumon nem célom vitát nyitni erről, itt és most nem foglalok állást.

Amikor ezt írom, már két részt láttam a sorozatból. Jó lesz. Néhány rész nem úgy van, ahogy a könyv írta, de az adaptációk már csak ilyenek. Az eltérések annyira nem lényegesek eddig, hogy az ember bosszankodjon rajtuk, sőt, inkább örülhetünk mi, olvasók, hogy nem egy kétórás filmbe akarnak belezsúfolni egy ilyen összetett művet.

Ismételten köszönet jár az élményért Mr Hillnek, 10/10-re értékelem. Jó olvasást mindenkinek, akinek meghoztam a kedvét, az Easter Eggeket pedig keressétek meg! Szóljatok, ha megvannak!