16. hét/2: Joe Hill: Furcsa időjárás

Joe Hilltől eddig még csak regényeket olvastam (egy kivételével mindet), illetve két, a kedves édesapjával közösen írt novellát (? – lehet, hogy a kisregény ezekre is megfelelőbb lenne). Először a dedikált novelláskötettel akartam megismerkedni, de a Furcsa időjárásra épp fut egy hamarosan lejáró kihívás, ezért ezt vettem le a polcról.

Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 520
Fordító: Uram Tamás
Az olvasás ideje: 2021. március 29. – 2021. április 25.

A fülszöveg:
„Egy ​a Szilícium Völgyben élő kamaszfiú megismerkedik egy Föníciai nevű tetovált férfival, aki Polaroid fényképezőgépével képes ellopni mások emlékeit.

Egy biztonsági őr hősiesen megakadályoz egy lövöldözést, amivel a fegyverviselést pártoló amerikaiak példaképe lesz, a férfit elvakító reflektorfényben azonban elkezd szétesni a sztorija, és vele együtt ő maga is.

Egy fiatalember nekiveselkedik élete első ejtőernyős ugrásának, és egy lehetetlenül szilárd felhőn köt ki, páragomolyagok prosperói szigetén, amelynek mintha saját akarata lenne.

A coloradói Boulder utcái felett megnyílnak a felhők, majd kristályszögek kezdenek belőlük záporozni, és egy huszonéves lány a rengeteg áldozattal járó felfordulás közepette útnak indul, hogy értesítse szerelme édesapját lánya tragikus haláláról.

Az 1972-ben született Joe Hill népszerű, többszörös díjnyertes író, A szív alakú doboz, a Szarvak, a NOS4A2 és a Spóra című regények, valamint számos novella és képregény szerzője. Furcsa időjárás című új kötete négy kisregényt, vérfagyasztó és társadalomkritikus történeteket kínál napjaink Amerikájáról.”

A borító:
Mostanáig nem sikerült rájönnöm, hogy a borítón szereplő alak, aki úgy néz ki, mintha belesett volna egy tóba, mégis melyik kisregényhez köthető a 4-ból. Mindenesetre ötletes, szép munka.

Így tetszett:
Kicsit bajban vagyok, mert a kelleténél hosszabb ideig ültem az egyes történeteken, az utolsót leszámítva. Különösképpen az Ég és föld között olvasása nyúlt olyan hosszúra, ami egy kisregényhez cseppet sem illik, ezzel szemben az Esőre a mai napom néhány óráját szántam csak. Épp ezért nagyon röviden fejtem ki a véleményem az egyes kisregényekről.

Pillanatfelvétel:
Elég érdekes elképzelés, hogy egy polaroid fényképezőgéppel lopkodjunk el valaki életéből emlékeket. A társaihoz hasonló, de rendeltetését tekintve nagymértékben eltérő tárggyal kapcsolatban kis áthallást érzek King Ur című novellájára – ebben egy Kindle e-könyv olvasó a bűnös, amellyel bele lehet piszkálni az eseményekbe. Viszont azt hiszem, új értelmet nyert az a remek elmélet, miszerint a fényképek ellopják az emberek lelkét. Maga a Polaroid-ember nem volt túlzottan félelmetes, és az egész történet inkább bájos volt, még a kissé szívfacsaró végkifejlet ellenére is.

Csőre töltve:
Ez szerintem hosszabb volt, mint illett volna. Sok időhúzást éreztem benne, már idegesített Kellaway hazudozása, és az a tehetetlenség, amivel az ügyét kezelték. Hogy nem tudták ellenőrizni, igazat mond-e, pedig ott lett volna előttük a megoldás. Aminek viszont örültem, az a rasszizmus fordított irányú bemutatása volt; ugyanis nem csak az rasszizmus, ha a fehér gyűlöli a feketét – az is az, ha a fekete gyűlöli a fehéret. Rossznak nem volt rossz, de Hill egy kicsit túltolta a mesélést.

 

Ég és föld között:
Ha az előzőben Kellaway idegestített, Aubrey-tól szabályosan a hajamat téptem. Az alapszituáció elég képtelen, de egyúttal érdekes is – nagyjából abból indul ki, amit gyerekként talán mindannyian elképzeltünk: milyen lehet egy felhőn járkálni. A történetből kiderül, hogy közel sem olyan szuper, ahogy gyerekfejjel gondolnánk. Annak ellenére, hogy a főszereplőtől a falra másztam, a sztori jó példa a félelem legyőzésére és a múlttal való szembenézésre.

Eső:
Ez lett a négy körül a kedvencem. Szeretem a világvége-témát (lásd Végítélet és Spóra), és tulajdonképpen ez is egyfajta megoldás ennek a bemutatására. Hill ezt a Spóra paródiájának szánta; szerintem annyira nem az, inkább a kistestvére. Amennyire lehet, körbejárja az emberek viselkedését egy ilyen helyzetben, érinti a másság témáját is, és persze az ilyen esetekben kötelező szekta sem hiányzik. Röviden: úgy jó, ahogy van.

Hill az írásokba belecsempészi az aktuálpolitikát, az erre vonatkozó véleményét és némi humort is. Nem szép dolog hasonlítgatni, de mégis megteszem: szerintem továbbra is hasonlít a stílusa Kingéhez – kisregényeknél annyira, hogy ha nem nézem, melyikük könyvét tartom a kezemben, talán fel se tűnik, hogy nem apát, hanem fiát olvasom épp. Talán ez nem is annyira meglepő.

 

 

Amerikából jöttem

Általában nem nagy dolog, ha bővül a könyvgyűjteményem; ezt minden valamire való könyvmoly elmondhatja magáról. Könyvespolcom új lakójáról viszont van mit mondani. Egy dedikált Joe Hill-kötet története következik.

Teljesen véletlenül, egy facebook-hirdetésben akadtam rá a Premiere Collectibles nevet viselő cégre, akik dedikált könyvek árusításával foglalkoznak, és időnként Live Signing eseményeket rendeznek. Ez annyit tesz, hogy az erre felkért író élőben dedikálja egy bizonyos könyvét, amelyet az esemény zárásáig lehet megrendelni. A hirdetés, amelyet én láttam, Joe Hill Full Throttle című, tavaly év végén megjelent novelláskötetéről szólt. Azonnal lázba jöttem, majd fél nap őrlődés után szinte az utolsó pillanatban rendeltem meg. Nem érdekelt az ára, nem érdekelt, hogy ezért három-négy másik könyvet vetettem volna; csak az aláírás lebegett a szemem előtt. Ekkor március 26-a volt.

Rendben megérkezett a visszaigazoló e-mail a tájékoztatással, miszerint feladás után 2-3 héten belül meg kell kapnom a csomagot. Ezt, és még egy plusz hetet türelmesen kivártam, ekkor kezdett gyanús lenni, hogy semmit nem kaptam. Felvettem hát a kapcsolatot a Premiere Collectibles ügyfélszolgálatával, finoman érdeklődve, hogy merre jár a csomagom. Nagyon korrektek voltak, elnézést kértek a csúszásért, elmagyarázták, hogy ők sem kapták meg időben a soron következő szállítmányt. Felajánlották a visszatérítés lehetőségét, ha mégsem kérem. Na, azt már nem – gondoltam, majd megköszöntem a tájékoztatást és közöltem velük, hogy nyugodt szívvel várok tovább, nem sietek sehova. A csomagot végül május 2-án adták fel.

Innentől naponta néztem a megadott nyomkövető oldalon, hogy hol tart, és egyre növekvő izgalommal vártam az érkezését. Örültem, amikor megláttam a május 14-i ­Arrived at regional facility, Budapest Hungary bejegyzést. Ez gyors volt! Nem tartott sokáig az öröm; a rendszer ezen a ponton beragadt, és heteken keresztül nem mutatott mást. A Magyar Posta nyomkövető rendszerében nem volt benne, mintha még meg sem érkezett volna az országba. Ezt telefonon is megerősítették, illetve azt tanácsolták, várjak még, mert a járvány miatt két hétre karanténba helyezik a csomagokat. Jó, akkor várok. Nem is két, hanem négy egész hetet vártam, semmi változás. Június vége volt, és esedékessé vált egy költözés, így eléggé sürgető volt, hogy megérkezzen a csomag. Ekkor azt javasolták, hogy forduljak a posta ügyfélszolgálatához, hátha tudnak segíteni.  Mondanom sem kell, hogy egy automatikus üzenetet kaptam vissza, amelyben nemhogy a kérdésemre nem válaszoltak, hanem teljesen más témában kaptam tájékoztatást. Annyi haszna azért volt, hogy az egyik bekezdésben megemlítették, hogy a feladóhoz lehet még fordulni. Megírtam hát a második udvarias érdeklődő levelet a Premiere Collectibles-nek.

Ismét kedvesek voltak, sajnálkoztak, hogy ennyit kell várnom, ez nem általános, de most a futárcégnél nagyon kevesen dolgoznak, ez okozhatta a csomag beragadását. De adjak nekik egy hetet, utánajárnak, hogy mi van. Noha azóta sem válaszoltak, láttam, hogy intézkedtek; már a következő napon látható volt egy június 14-i bejegyzés az általuk küldött nyomkövető rendszerben: ezen a napon a küldemény megérkezett Rotterdamba! Remek, ezek szerint májusban még nemhogy Budapesten, de Európában sem volt. No, nem baj, legalább úton van, most már tényleg mindjárt jön.

Rotterdam azért nem itt van; nagyon szurkoltam neki, hogy érkezzen meg még a költözés előtt, de sajnos nem volt szerencsém. A következő lépés az volt, hogy fülön csípjem, amikor az országba érkezik, és átkérjem az új címre. Két lehetséges helyen is jeleztem, hogy más címre kérem, biztosítottak, hogy menni fog, nem lesz gond, átírták, másnap átvehetem. 

Figyeltem is a nyomkövetőt, hogy tényleg így lesz-e. Ekkor jött az újabb meglepetés: nem írtak át semmit, a postás reggel szépen elvitte a rossz címre és bedobta a ládába az értesítőt. Egyelek meg titeket, épp ezt akartam elkerülni. Végül a mai napon, értesítő nélkül sikerült elhozni a postáról a csomagot, azonnal fel is bontottam. 

Most annak kellene jönnie, hogy nem is az volt benne. De ezzel szerencsére már nem kellett szembesülnöm. Az olvasása ugyan még várat magára, de a tudat, hogy van egy dedikált Joe Hill-könyvem, mindenért kárpótol. :)

 

"Mitől félsz? Attól, hogy őrült vagy? Vagy attól, hogy nem?" - Joe Hill: NOS4A2 értékelés

Könyvekből mostanában nem szenvedek hiányt. Minden hónapban elhatározom magamban, hogy kibírom, és nem veszek könyvet. Aztán persze mindig találok valami okot a vásárlásra: most akció van a Szukitsnál, most jelenik meg az új King, csak elsétáltam a mozgó antikvárium mellett és ezt neeeem lehetett ott hagyni, és így tovább. A legutóbbi szerzeményeim egyike Joe Hill NOS4A2 című regénye, igaz, ezt kivételesen nem én vettem, hanem ajándékba kaptam. Pontosabban kértem, névnapomra. Több okból esett erre a műre a választásom: kedvelem a szerzőt és ezt a könyvét sokan dicsérték, így régóta szerettem volna elolvasni. Másrészt, Molyon jelentkeztem egy Számok a címben elnevezéssel meghirdetett kihívásra, melynek lényege, hogy 2019 során öt olyan könyvet kell elolvasni, amelynek a címében szám szerepel. Amikor megláttam, rögtön a NOS4A2 jutott eszembe, viszont kétségeim támadtak afelől, hogy elfogadható-e a kihívás teljesítéséhez, mivel a számok csak leírva számok, a címet angolosan kiejtve a Nosferatu szót, illetve nevet kapjuk. A kihívás indítója zöld utat adott, így két legyet üthettem egy csapásra. Az utolsó indok pedig az, hogy június 6-án indult a könyv alapján készített sorozat. Azt terveztem, hogy addig befejezem; két napom volt rá, ami önmagában egyáltalán nem probléma, ha az ember egész nap tud olvasni, és csak enni és a mosdóba jár ki. A dolgok viszont nem így alakultak, szóval nem sikerült befejezni, de annyit azért haladtam vele, hogy a sorozat első része nem okozott nagy meglepetést. A sorozatot 10 részesre tervezték, és hétfőnként adják, így bőven lett volna időm arra, hogy kényelmesen a könyv végére érjek, de ha nekem egy történet tetszik, eszem ágában sincs húzni, minél előbb szeretném megtudni, hogy végződik, hogy aztán minél hamarabb írhassak róla értékelést. Olyat, mint ez itt:

Várakozások:

A címen először sokat gondolkodtam, nem tudtam rájönni, mi a szöszt jelenthet, míg eszembe nem jutott, hogy talán angolul kellene kiolvasni. Innentől kezdve még jobban vonzott; a Nosferatu cím egy vámpírtörténetet vetít előre. Ha megnézzük a borítót, látjuk, hogy a NOS4A2 felirat egy rendszámtáblán helyezkedik el, tehát azt várjuk, hogy vámpírunk egy ilyen rendszámú autóval közlekedik. Ilyen egyszerű lenne? Nem annyira...

Fülszöveg

Victoria McQueen sok mindent képes megtalálni: elhányt karkötőt, eltűnt fényképet, megválaszolhatatlan kérdésekre adandó válaszokat. Amikor ugyanis kedvenc biciklijével átteker egy különleges, rozoga hídon, pillanatokon belül ott terem a céljánál, legyen az akár Massachusetts-ben, akár az ország másik felén. 
A lány egy nap összeakad a vénember Charles Talent Manxszel, aki 1938-as gyártmányú, NOS4A2 rendszámtáblával ellátott Rolls-Royce Wraith-jével gyerekeket rabol el: kiszakítja őket a hétköznapi valóságból, és rejtett utakon közlekedve elviszi őket az egyszerre lenyűgöző és hátborzongató „Karácsonyország”-ba, hogy ott örökre boldogok legyenek. 
Victoria az egyetlen gyerek, akinek sikerült megmenekülnie a szörnyeteg karmaiból, és felnőttként legszívesebben elfelejtené mindazt, ami régen történt. Manx azonban képtelen kiverni a fejéből, és ismét útnak indul, legújabb utasa pedig nem más, mint Victoria kisfia.

 A bejegyzés innentől nyomokban spoilert tartalmazhat.

A történet hosszú, cselekménye több szálon futó, összetett. A szálak néhol párhuzamosan haladnak, néhol összeérnek. Végigkövetjük Victoria – a továbbiakban csak Vic – gyermekkorát és fiatal felnőttkorát; tanúi lehetünk, amint felfedezi különleges képességét, amint magyarázatot talál rá, és ahogy az évek múlásával fátylat borít rá. Látjuk, ahogy egy tehetséges művészlélek elkallódik, ahogy széthullik az élete, és ahogy a gyermekéért újra megpróbál talpra állni. A másik oldalon pedig látjuk Manx indítékait, magyarázatot kapunk az általa felépített, képzeletbeli világra (inszképre).

A szálak váltogatásával a szerző képes fenntartani az érdeklődést, igazán letehetetlenné pedig az teszi a könyvet, ahogy a fejezeteket egymásba „folyatja”. Az első néhány fejezetnél figyelhető meg, hogy az utolsó mondat utolsó szava egyben a következő fejezet címe. Így azok az olvasók, akik a fejezet végén szokták abbahagyni az olvasást, bajban lehetnek. Én is bajban voltam.

A fejezetek rendre különböző időtávokat ölelnek fel. A történet elején nagyobbakat ugrunk, Vic előéletét villanásokból ismerjük meg. Ahogy a vége felé haladunk, a történet egyre lassul; míg először egy rész éveket is felölelt, később már csak néhány nap eseményeit mutatja be. Ez először zavaróan hathat; számomra csak a könyv befejezésével vált világossá, hogy miért így haladtunk az időben. A lezárás nagyon elnyújtottra sikeredett;. a rész címe: Egy soha véget nem érő karácsonyeste. Az események aprólékos leírásával Mr Hill pontosan azt érte el, ahogy soha véget nem érőnek érezzük a fejezetet. Valószínűleg a szerző is észrevette, hogy egy kicsit „túltolta”; a híd leszakadását egy könyv összecsukódásához hasonlítja, s ennél a hasonlatnál egy olyan történetet említ, amely elért a végkifejletéhez, és amit az olvasó és a szerző is félretenne már. A 730. oldalnál én sem tudtam már, hova tudja még nyújtani, ezután mi lesz még.

Jó gondolat, hogy a történet álomvilágokra, azaz az inszképekre épül. A gyermek Vic egy kicsit önmagamra emlékezetett; néha én is elképzeltem játék közben, hogy a kedvenc szereplőm ott van mellettem, és együtt keressük a kalandokat. Ahogy a könyv is írja, ilyen álomvilága mindenkinek van, vagy legalább volt gyerekkorában, csak néhányan az ebben elképzeld dolgokat meg is valósítják. A történetbeli inszképeket a szerző remekül építette fel. Egyetlen furcsaságot mégis találhatunk: az ember inszképjébe mások csak akkor lépettek be, ha az illető magával vitte őket. Vic viszont Manx autóját követve be tudott lépni Karácsonyországba.  Ez viszont magyarázható az Amerikai Egyesült Inszképek létezésével, melybe több átjáró van a valóságos világból. Vic és Manx inszképjei pedig hasonlóak egy-egy államhoz az Egyesült Államok területén.

Ami ezekkel kapcsolatban még jobban tetszik (talán szakmai ártalom is), hogy a szerző racionális magyarázattal szolgál Vic kiruccanásaira az ő képzelt világába: poszt-traumás stressz és skizofrénia. Manapság ez utóbbi elég népszerű lett, ma már szinte minden őrült karakter skizofrén, mintha más mentális betegség nem létezne. Tény, hogy a hallucinációk miatt jól használható; minden beteg hallucinációi mások, más van a központban, így nem feltűnő, hogy két teljesen különböző szerző által megalkotott karakterek teljesen különböző hallucinációi mögött is ugyanez a rendellenesség bújik meg. Vagy akár ugyanazon szerző összes szereplője is lehet skizofrén; ahogy Vicre, úgy Manxre, sőt akár Wayne-re, Vic fiára is ráhúzható. Az egy kicsit meredek elképzelés ugyan, hogy a karácsonyországi jelenetben mindhárman pontosan ugyanazt hallucinálják, de egy elképzelt világba még ez is belefér.

Amiért pedig még egy piros pont jár a szerzőnek, az a jó szülőség kérdésének felvetése, bizonyos tekintetben erkölcsi szempontból is. „A pokol tüze sem elég forró annak az apának – vagy anyának! – aki kezet emel a gyerekére.” – hangzik el Manxtől. Órákig lehet vitatkozni arról, hogy a kezet emel kinek mit jelent, elítélendő-e, ha egy szülő megüti a gyerekét, van-e olyan helyzet, amelyben mégis elfogadható egy pofon vagy fenékre ütés, és ha igen, mik ezek… A másik kérdés pedig: mi tesz egy szülőt jó vagy rossz szülővé, és kinek a tisztje ezt eldönteni? Ítélkezhetünk-e, vagy gyakorolhatunk-e önbíráskodást úgy, ahogyan Manx tette? Ezekre a kérdésekre mindenkinek megvan a maga válasza. Mivel jelen fórumon nem célom vitát nyitni erről, itt és most nem foglalok állást.

Amikor ezt írom, már két részt láttam a sorozatból. Jó lesz. Néhány rész nem úgy van, ahogy a könyv írta, de az adaptációk már csak ilyenek. Az eltérések annyira nem lényegesek eddig, hogy az ember bosszankodjon rajtuk, sőt, inkább örülhetünk mi, olvasók, hogy nem egy kétórás filmbe akarnak belezsúfolni egy ilyen összetett művet.

Ismételten köszönet jár az élményért Mr Hillnek, 10/10-re értékelem. Jó olvasást mindenkinek, akinek meghoztam a kedvét, az Easter Eggeket pedig keressétek meg! Szóljatok, ha megvannak! 

Olvasmányélmény - Joe Hill: Spóra

Ezzel még biztosan adós vagyok. Joe Hill Spóra című könyve a megjelenése idején (ami nem is olyan rég volt) viszonylag nagy reklámot kapott, és nagy reményeket is fűztek hozzá. Mindkettő érthető, ha tudjuk, hogy Stephen King fiáról van szó. Már nem emlékszem, hogy ez az információmorzsa honnan jutott el hozzám, de meglehetősen kíváncsivá tett; tudni akartam, hogy vajon az ifjú szerző képes-e legalább hasonlót alkotni, mint az általam (és még sokak által) kedvelt édesapja. Így hát a legutóbbi Black Friday akció keretében megszereztem a könyvet.

Az elolvasása hosszabb ideig váratott magára; több, mint három hónappal a megszerzése után vettem a kezembe, közvetlenül azután, hogy becsuktam az E. A. Poe novelláskötetet (erről is írtam). Terjedelmes mű, kb 900 oldal, tartani sem volt egyszerű, ennek ellenére három hét alatt olvastam el. Magamhoz képest még ez is soknak számít, ha élvezetes a könyv, viszont itt nehezítő körülményként ott volt az időhiány; jobbára reggel a Komárom felé tartó vonaton olvastam, néha a visszaúton is loptam magamnak egy kis időt, esetleg esténként, ha már az aznapra szánt tanulnivalóval végeztem, és más nem akadt.

A fülszövegből kiderül, hogy egy világvégeregényről van szó. Új járvány üti fel a fejét a világban; az emberek testén tetoválásra emlékeztető, fekete-arany jelek jelennek meg, majd spontán meggyulladnak, s az így keletkezett tűzben lelik halálukat. Kiderül, hogy a járvány egy új, eddig fel nem fedezett gomba spórájával terjed. Ezt már tudják, amikor mi a történetbe csöppenünk. A főszereplő egy ápolónő, aki a férjével fogadalmat köt, hogy amint megfertőződnek (azaz megjelennek a a jelek a bőrükön), öngyilkosok lesznek. A nő véleménye azonban megváltozik, amint kiderül, hogy gyermeket vár. Férje elhagyja, ő pedig próbál túlélni. Végigkövethetjük, amint talál egy csoportot, akik tudják uralni a fertőzést, amint ezt ő is megtanulja, a csoport életét, a bujkálást az égetőkommandó elől.... Nem folytatom. Ezt mind elolvashatjátok a könyv hátoldalán, az internetes leírásban.

A címválasztás szerintem magyarul jobban sikerült, mint az eredeti. Angolul The Fireman címmel jelent meg, ez a tulajdonképpeni második főszereplő tűzoltót jelöli, aki képes a fertőzés uralására. Számomra a Spóra figyelemfelkeltőbb cím, mintha csak egyszerűen A Tűzoltó lenne. Semmi esetre sem egy világvégeregényre gondolnék ilyen címmel, lehet, hogy le sem vettem volna a polcról.

A történet izgalmas, fordulatos, bár néhol kiszámítható. Az író stílusa hasonlít Kingéhez, de mégsem teljesen ugyanolyan. Könnyed, lendületes, hétköznapi szavakat, szófordulatokat használ, helyenként trágárságtól sem mentes. És egyértelműen mai. Termékmegjelenítést és aktuálpolitikát is tartalmaz (felfedezhető természetesen, hogy a szerző kinek az oldalán áll), valamint rengeteg utalás is van különböző művekre, színészeket, írókat, politikai személyeket és egyéb híres embereket említ meg. A cselekmény ideje nem túl sok, gyakorlatilag egy terhesség idejéig tart. A könyv közepe felé egy kicsit lassabban halad, a végére viszont felpörögnek az események - ez már csak ilyen King-féle vonás, és úgy tűnik, hogy öröklődik. Ha-ha A végére nem mondanám egyértelműen, hogy happy end, inkább keserédes a befejezés. De tulajdonképpen nincs is befejezés, a történet nem zárul le, ha nagyon rágnák a rajongók Mr Hill fülét a folytatásért, lenne honnan felvenni a történet fonalát, és nem is lenne olyan nehéz.

A világvége hangulat felépítése véleményem szerint zseniálisan sikerült. Ha az ember egy kicsit belegondol a leírtakba, hogy egyik pillanatról a másikra tűnnek el a megszokott dolgaink, amelyek nélkül szinte már élni sem tudunk... Félelmetes. SPOILER következik: Az egyik kedvencem, amikor a főszereplő a Google-t szeretné megnyitni, viszont mivel már a szerkesztők is a járvány áldozatai lettek, a főoldalon a Google felirat helyett Goodbye, a Google keresés és a Jó napom van gombok helyett pedig A keresés véget ért és a Jó napjaink voltak feliratok vannak. Ha valami, akkor az azért már elég para, ha Google sincs! SPOILER vége

Szerintem maga a spóra is nagyon jó ötlet; tulajdonképpen az ideális biológiai fegyvert írta meg. Gyorsan terjed (és nem is úgy, ahogy gondolják először), láthatatlan, és kiirtja a világot. (Az, hogy az előállítása illetve a beszerzése olcsó-e, nem derül ki a könyvből, és itt meg is állítom ezt a gondolatot; habár időnként én is azt mondom, hogy a világ megérett a pusztulásra, nem támogatom az emberiséget ily módon kiirtó törekvéseket. Ha mennünk kell, majd azt Természetanya elintézi.) Borzongató belegondolni, hogy ilyen tulajdonképpen akár létezhet is (én úgy gondolom, hogy a feltételes mód nem is helytálló már - az anthrax hasonló ebből a szempontból).

De bármennyire is világvége, és bármennyire nem szépirodalom, mostanában a legszebb szerelmi vallomást (amit nem én kaptam) ebben a könyvben olvastam. Így aztán nem helytálló már a múltkoriban a "Melyik könyvön sírtál utoljára?" kérdésre adott válaszom. (Az akkori válasz és a teljes kérdéssor itt). Még ezen kívül egyszer megríkatott, az utolsó oldalaknál. Nem is emlékszem, hogy volt-e más könyv, amelynek a befejezésénél csak ültem az ágyon, szorítottam magamhoz a könyvet, és folytak a könnyeim. (Papám könyvei talán, amiket a saját életéről írt, de az kicsit más tészta.) Szóval, jár a köszönet az élményért Mr Hillnek.

Olvasás közben fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne a Spóra jelét magamon viselni, és ez a befejezéskor meg is erősödött.  Ha már úgy is tetoválásra hasonlít.... ;)