31-32. hét: Stephen King: Minden sötét, csillag sehol

Majdnem az összes novellás- és kisregénykötetet olvastam már Kingtől, csak ez és az Atlantisz gyermekei maradt hátra. Ez utóbbiról viszont nem igazán tudtam a molyos címkék és belelapozás alapján eldönteni, hogy valóban novelláskötet vagy regény, így inkább a Minden sötét, csillag sehol-t választottam.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 526
Fordító: Szántó Judit
Az olvasás ideje: 2021. július 23. – 2021. augusztus 14.

A fülszöveg:
„Stephen ​King új kötetének központi témája a bosszú, a megtorlás. Az első és leghosszabb történet helyszíne egy nebraskai tanyaház Hemingford Home-ban. A kisváros King rajongóinak a „Végítélet” című regényből már ismerős lehet: az abban szereplő Abigail anya itt lakott, és az Az című regényben felnőttkorában Ben Hanscom költözik ugyanide. Az „1922” mesterien adagolja a feszültséget, a szörnyű események és a gyarló központi figura sajátos, olykor komikus beszédfordulatai egyszerre rettentő és szórakoztató kontrasztban állnak. „A dagadt sofőr” története újabb és újabb váratlan csavarokat tartogat – itt egy zárkózott írónő vidéki felolvasóestje adja az apropót a horrorisztikus kifejlethez. A „Hosszabbítás jutányos áron” egyik szereplőjéről kiderül, tulajdonképpen ő maga a sátán, a záró történetet pedig – „Egy jó házasság” –, ugyan harmadik személyben, de szintén női nézőpontból láttatja az elbeszélő.

Mind a négy írás lebilincselő izgalmakat tartogat, nem véletlen, hogy a már élő klasszikusnak számító King új kötete Bram Stoker-díjat kapott.”

A borító:
A véres kezek és a háttérben a kukorica az első kisregényre utalnak, ez viszont csak az olvasás után derül már ki. Enélkül is megalapozza azonban a hangulatot ezekhez a sötét történetekhez. Véleményem szerint jó választás.

Így tetszett:
A kötetben négy, nagyjából azonos hosszúságú kisregény kapott helyet, melyek mindegyike a hétköznapi emberek és mindennapi helyzetek sötét oldalát hivatottak bemutatni.

Az 1922 középpontjában egy gyilkosság áll, annak minden aspektusával. Részletesen látjuk annak megtervezését, végrehajtását, és az azutáni életet is; ennek hatására szinte filmszerűen pergett előttem a történet. Emellett a lélektani oldal fogott meg igazán; azt a kérdést feszegeti, hogy egy ilyen tett után hogy tudunk elszámolni magunkkal, mivé válunk a további életünkre. A kötet négy novellája közül ezt tartom a legerősebbnek.

A dagadt sofőr egy kicsit másképpen összetett. A novella első felében történtek nem is annyira a valóságtól elrugaszkodottak; sajnos nagyon is valószínű, hogy a való életben is előfordul ilyen. A történet második fele szintén a lélektanra épül; látjuk a főszereplő írónő vívódását, ahogy a józan ész felett átveszi az irányítást a bosszúszomj. A végkifejlet ugyanakkor arra is felhívja az olvasó figyelmét, hogy minden esetben, mielőtt agy horderejű dologra szánjuk el magunkat, győződjünk meg arról, hogy minden, a birtokunkban található információ helyes és kellően pontos. Alapvetően tetszett ez is, de egy kicsit túlnyújtottnak éreztem.

A Hosszabbítás jutányos áron címét elolvasva valamiért a könyvtári könyvek kölcsönzésének meghosszabbítása jutott eszembe. A kisregényben viszont szó sincs ilyesmiről. Egy kicsit a Sorvadj el!-re emlékeztet, de azt nem mondanám, hogy ennek a regénynek lenne az újraírt verziója. A történet főszereplője alkut köt egy árussal, amely szerint ő megszabadul a ráktól, de meg kell neveznie valakit, akit gyűlöl, hogy a balszerencse a továbbiakban ezt az embert sújtsa. Érdekes abba belegondolni, hogy mire vagyunk képesek a saját jólétünkért, hogy adott esetben kiken tudunk átgázolni csak azért, hogy nekünk jobb legyen. Nem tudtam a végén őszintén együtt örülni Dave-vel, Tomot pedig rettenetesen sajnáltam. Talán a négy közül ez tetszett a legkevésbé, habár az árus nevében levő anagrammáért jár egy piros pont.

Az Egy jó házasság szuper példa arra, hogy 27 év ide vagy oda, nem biztos, hogy maradéktalanul sikerül megismernünk a másikat. Darcy egy sötét titokra bukkan a férje életében, amely egy csapásra megváltoztatja az addig szinte tökéletes házasságukat és a nő szemléletét. Ebben a történetben is látunk egy belső átalakulást, és az őrlődést azon, hogy vajon tényleg jó ötlet volt-e a kíváncsiságra hallgatni. Valójában ez az elolvasás után sem teljesen egyértelmű.
Darcy elmélkedései során sok jó gondolat is megfogalmazódik a házasságról, amelyek igazságtartalmát én egyelőre csak sejteni tudom. A kisregény végi feloldás is elnyerte a tetszésemet, bár nem egészen erre a végkifejletre számítottam.

 

A történetek erejét az adja, hogy szinte bármelyik megtörténhetne a való életben is. Valahol ez ijesztő, és egyben tragikus is.

30. hét: Stephen King - Richard Chizmar: Gwendy és a varázsdoboz

Gwendy története elég sokára ért el Magyarországra; többen azt gondoltuk, hogy megfeledkeztek róla, de idén végre megérkezett. Persze ment az előrendelés, és ha nem is megjelenés utáni napon, de a következőn nekem is hozta a futár, és a rákövetkező napon már olvastam is.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 168
Fordító: Dranka Anita
Az olvasás ideje: 2021. július 28.

A fülszöveg:
„Stephen ​King a világirodalom és a populáris kultúra egyik legmeghatározóbb alkotója. Több mint ötven nagy sikerű regény, valamint számos népszerű novella és kisregény szerzője, filmadaptációk ihletője. Életművéért Nemzeti Könyvdíjat kapott, emellett többszörös World Fantasy- és Bram Stoker-díjazott. Társa, Richard Chizmar elsősorban novellistaként alkot, díjnyertes életműve hamarosan magyarul is élvezhető. Rendszeres vendégelőadó a leghíresebb kreatív írószemináriumokon.
Első közös könyvükben, a Gwendy és a varázsdoboz-ban a tizenkét éves Gwendy Peterson sorsát követjük, aki egy nap egy különleges dobozt kap egy idegentől. A kislány élete végleg megváltozik, és hiába próbálja a doboz rejtélyét megfejteni, a világ sorsáról végül egyedül kell döntenie. A Gwendy…-ben nemcsak újra visszatérhet az olvasó Castle Rock városába, de egyre otthonosabban is mozog majd, ahogy a fantasztikum fokozatosan átveszi az irányítást a valóság felett. King szerzőtársával karöltve ezúttal az ifjúsági történetek világát borította fel, a végeredmény pedig egy fordulatos és szokatlan mese lett a felnőtté válásról és a felelősségvállalásról.”

A borító:
Bárki bármit mond, nekem tetszik. Aranyos ez a Kapszula Könyvtár, és egy ilyen rövid történetnek abszolút találó is. Ahogy beveszed a kapszulát, úgy egy ilyen könyvet is elolvasol egy szuszra. Amikor megláttam, azt mondtam, hogy ezt megeszem reggelire. Végül vacsora lett, de az nem számít. Persze a polcon furcsán fog kinézni a rikító zöld színével, de egy biztos: legalább keresni nem kell, hogy hol van.

Így tetszett:
Az újabb Stephen King-könyveknél lassan már állandó kezdés lesz ez a mondat: Aki horrort vár, csalódni fog. Ez a történet ugyanis tényleg csak nyomokban tartalmaz horrorelemeket. Az van, amit a fülszöveg mond: ez egy fejlődéstörténet, egy ifjúsági kisregény; nekem gyakorlatilag egy esti mese.

Szerintem ez egy kedves kis történet; szól egy kicsit arról, hogy nem mind arany, ami fénylik (bár itt inkább ezüstről van szó), és benne van a vigyázz, mit kívánsz is. A 12 éves Gwendy kap egy feketébe öltözött embertől (khm) egy varázsdobozt, azzal a feladattal, hogy őrizze meg. A funkciójáról csak részben kap információt, amit tudnia kell róla, hogy óvatosan kell bánni vele, mert a világ sorsa függ attól, melyik gombot nyomja meg. A dobozt ugyanis nagyon jóra és nagyon rosszra is lehet használni – ez az őrzőjének a személyiségétől függ.

A doboz mesébe illően változtatja meg Gwendy életét. Minden sikerül neki, amihez hozzákezd, és ez az élet összes területére érvényes. Gyakorlatilag immúnissá válik minden rosszra. Ennek csak az az ára, hogy a dobozról ne feledkezzen meg.
Azért egy ponton mégiscsak történik némi rossz – elvégre Stephen King még mindig nem tündérmesét ír. Bevallom, a történet felénél vártam is már az átfordulást; a csúcsszupert is meg lehet azért unni. Végül akkora nagy átfordulás nem történt, mint amilyennek szurkoltam, de így sem rossz.

Az easter eggekért további piros pont jár Kingnek; nemcsak RF, hanem N miatt is. És ha nagyon bele akarom magyarázni, még egy kicsit Carrie is benne van a végzős bállal meg a rózsaszín báli ruhával.

Nekem ez a sztori határozottan bejött, kellemes esti olvasmány volt egy dolgos hétköznap után. Kíváncsian várom a folytatást.

17. hét: Stephen King: Minél véresebb

Az új King minden előtt! Ezzel a felkiáltással vágtam neki a könyvnek még a kiszállítása estéjén – ugyan dátum szerint már a következő napon. Minden mást félretettem és magammal futottam versenyt, ma reggel még a munkát is később kezdve, hogy minél hamarabb befejezhessem, és hogy Az Intézethez hasonlóan ezt is én értékelhessem először a Molyon. Ugyan erről már sajnos lecsúsztam, a második hely sem rossz.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 368
Fordító: Pék Zoltán
Az olvasás ideje: 2021. május 1. – 2021. május 3.

A fülszöveg:
„Stephen ​King legújabb kötetében ezúttal négy lenyűgöző kisregény kapott helyet. A Mr. Harrigan telefonja a fiatal Craig és a magának való, idős Mr. Harrigan barátságát meséli el. Miután a fiú elveszti és eltemeti öreg mentorát, különös üzenetek érkeznek a telefonjára, amelyek végérvényesen megváltoztatják az élét. A Chuck életé-ben a világ összeomlani látszik, az internet leáll, az emberek kétségbeesetten próbálnak túlélni, csak egy bizonyos Chuckot éltetnek a városban mindenfelé. A kötet legformabontóbb és legmeglepőbb írásából megismerhetjük a titokzatos idegen életét. A Minél véresebb kisregényében gyanús körülmények között bomba robban egy iskolában. A híradásokat figyelve Holly Gibney gyanús nyomokat vesz észre és a tettes nyomába ered, miközben fény derül az évek óta lappangó, félelmetes titokra. King ebben az írásában a Mr. Mercedes és A kívülálló világába tér vissza, a folytatásból pedig megtudhatjuk, hogyan alakult a magánnyomozó további élete. A patkány hőse a kiváló novellista, Drew Larson, aki egy váratlan ihlet hatására családja erdei házába vonul, hogy megírja élete első regényét. A munka azonban lassan halad, ráadásul a férfi lázas betegen a hegyen reked egy viharban. Az ítéletidőben végül megment egy patkányt, és a váratlan látogatóval töltött éjszaka után hihetetlen erőre kapva befejezi élete fő művét. A sikernek azonban ára van, és Drew kénytelen szembenézni a következményeivel.

A népszerű és legendás szerző csodálatos karrierje során újra és újra visszatér a rövidebb lélegzetvételű művekhez, és bizonyítja, hogy mind a mai napig képes különleges alkotásokkal meglepni olvasóját.”

A borító:
Ismét hatalmas gratuláció jár a grafikusnak. Némileg átvette az eredeti borító ötletét, de egy kicsit megcsavarta és átdolgozta, hogy egy, az eredetinél sokkal szebb valami kerekedjen ki belőle. Az anyagát ugyan nem kedvelem, mert rögtön meglátszik az ujjlenyomat, és ott is marad, de ettől eltekintve maga a csoda. A színekkel épp azt a szürreális érzést kelti, amit A patkány című kisregény főhőse érezhetett.

Így tetszett:
Négy kisregény; egy hosszabb, három rövidebb. Egy tulajdonképpeni folytatás, három új sztori. Talán azzal sem tévedek nagyot, ha azt mondom, mind a négy különböző műfajba sorolható, és mind a négy remek – így aztán végleg elfelejthető a horroríró skatulyája. Stephen King ugyanis már rég nem „csak” horroríró. Ennyit a fangirling-ről, jöjjenek a kisregények.

Mr. Harrigan telefonja

Többször láttuk már Kingnél, hogy főszereplője egy fiatal, aki szabadidejében idős szomszédjának segít valamiképpen – itt például felolvasással és néhány ház körüli teendővel. Craiget és Mr. Harrigant mégis egy mobiltelefon kapcsolja össze. Végigkövetjük, ahogy az öreg üzletember megtanulja kezelni a kütyüt; amint újabb és újabb felfedezéseket tesz, saját életszemléletét és bölcsességeit osztja meg velünk. Nem egyszer álltam meg ezeknél a mondatoknál egy kicsit eltűnődni, hogy A jó életbe, milyen igaza van!. Ez a kisregény egyfajta görbe tükör a mai fogyasztói társadalomnak, a telefon uralta életünknek. Különösebben ijesztőnek nem mondanám, de azért egy ponton kirázott a hideg. Erős nyitás.

Chuck élete

Be kell vallanom, ezt először nem tudtam hova tenni, leginkább a szokatlan történetvezetés miatt, de a végére azért összeállt. Az jutott eszembe róla, hogy milyen felszínesek is vagyunk mi emberek, mennyire mást vagyunk képesek belelátni egy plakátba, mint mi valójában rejlik mögötte. A címszereplő életének három fontos állomására láthatunk rá, amelyek azt hivatottak elmagyarázni, mitől is különleges az emberünk. Megmutatja, hogy néha igenis kiléphetünk a szürkeségből, hogy egy kicsit élvezzük az életet, hiszen nem tudhatjuk, mennyi van még belőle. Az apró természetfeletti szálnak külön örültem, ennél több ebbe a történetbe nem is kell.

Minél véresebb

Ó, Holly! De jó újra látni! A címadó kisregény főszereplője ismerős azoknak, akik olvasták a Bill Hodges-trilógiát és/vagy A kívülállót. A Minél véresebb ez utóbbihoz kapcsolódik, inkább lazán, mint szorosan, habár az alapötleteik megegyeznek. Kicsit ugyan azt érzem, hogy ez egy sokadik bőr lehúzása ugyanarról a témáról, egy minimálisan erőltetett. Ennek ellenére élvezettel olvastam, a vége felé komolyan aggódtam is a szereplőkért. Jó volt Holly családjáról is megtudni ezt-azt, ezek az információk tovább árnyalják ennek az egyébként is nagyon szerethető karakternek a jellemét. Ütős a szlogen is, amelyből a cím származik: If it bleeds, it leads, azaz Minél véresebb, annál híresebb, utalva ezzel a média keselyűire, akik minden borzalmas eseménynél igyekeznek az elsőként jelen lenni, és egyúttal az emberi természetnek arra a furcsa tulajdonságára, hogy igenis meg akarjuk nézni azt a balesetet. Közelről.

A patkány

A jól ismert főhős a jól ismert motívummal: egy író, aki élete regényét szeretné megírni, és közben furcsa dolgok történnek vele. Igaza van Kingnek, ez egy gonosz mese. Nem minden jó, ha a vége jó. De ilyen az élet. Ha sarkos is az érzékeltetés, a lényeg az, hogy áldozatokat kell hozunk azért, ha valamit szeretnénk elérni. Ezek pedig sokszor nem a legpatkányosabbak. Öhm… Legkellemesebbek.

 

Én kimondottan kedvelem az öreg Kinget, a késői stílusát, amit üzenni akar a műveivel. Letisztultabb, kifinomultabb – más, de egyáltalán nem rossz. Már nem tocsog a vérben, mégis mellbe vág – azzal, amit mondani akar. Kisregényekben pedig kifejezetten erősnek érzem: kellően felépíti a cselekményt és a karaktereit, de nincs lehetőség túlírni, elkalandozni. Ezek a történetek pedig, ahogy már említettem, mind mesterművek. Nem tudtam tőlük szabadulni; vagy azért, mert nem akartam letenni a könyvet, vagy azért, mert ugyan letettem, de az álmaimban megjelentek.

Ha nekem lehetne egy kívánságom, akkor azt kérném, hogy még sok ilyen műve szülessen. Csak aztán nehogy az éjjel megjelenjen egy patkány…

16. hét/2: Joe Hill: Furcsa időjárás

Joe Hilltől eddig még csak regényeket olvastam (egy kivételével mindet), illetve két, a kedves édesapjával közösen írt novellát (? – lehet, hogy a kisregény ezekre is megfelelőbb lenne). Először a dedikált novelláskötettel akartam megismerkedni, de a Furcsa időjárásra épp fut egy hamarosan lejáró kihívás, ezért ezt vettem le a polcról.

Kiadó: Gabo
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 520
Fordító: Uram Tamás
Az olvasás ideje: 2021. március 29. – 2021. április 25.

A fülszöveg:
„Egy ​a Szilícium Völgyben élő kamaszfiú megismerkedik egy Föníciai nevű tetovált férfival, aki Polaroid fényképezőgépével képes ellopni mások emlékeit.

Egy biztonsági őr hősiesen megakadályoz egy lövöldözést, amivel a fegyverviselést pártoló amerikaiak példaképe lesz, a férfit elvakító reflektorfényben azonban elkezd szétesni a sztorija, és vele együtt ő maga is.

Egy fiatalember nekiveselkedik élete első ejtőernyős ugrásának, és egy lehetetlenül szilárd felhőn köt ki, páragomolyagok prosperói szigetén, amelynek mintha saját akarata lenne.

A coloradói Boulder utcái felett megnyílnak a felhők, majd kristályszögek kezdenek belőlük záporozni, és egy huszonéves lány a rengeteg áldozattal járó felfordulás közepette útnak indul, hogy értesítse szerelme édesapját lánya tragikus haláláról.

Az 1972-ben született Joe Hill népszerű, többszörös díjnyertes író, A szív alakú doboz, a Szarvak, a NOS4A2 és a Spóra című regények, valamint számos novella és képregény szerzője. Furcsa időjárás című új kötete négy kisregényt, vérfagyasztó és társadalomkritikus történeteket kínál napjaink Amerikájáról.”

A borító:
Mostanáig nem sikerült rájönnöm, hogy a borítón szereplő alak, aki úgy néz ki, mintha belesett volna egy tóba, mégis melyik kisregényhez köthető a 4-ból. Mindenesetre ötletes, szép munka.

Így tetszett:
Kicsit bajban vagyok, mert a kelleténél hosszabb ideig ültem az egyes történeteken, az utolsót leszámítva. Különösképpen az Ég és föld között olvasása nyúlt olyan hosszúra, ami egy kisregényhez cseppet sem illik, ezzel szemben az Esőre a mai napom néhány óráját szántam csak. Épp ezért nagyon röviden fejtem ki a véleményem az egyes kisregényekről.

Pillanatfelvétel:
Elég érdekes elképzelés, hogy egy polaroid fényképezőgéppel lopkodjunk el valaki életéből emlékeket. A társaihoz hasonló, de rendeltetését tekintve nagymértékben eltérő tárggyal kapcsolatban kis áthallást érzek King Ur című novellájára – ebben egy Kindle e-könyv olvasó a bűnös, amellyel bele lehet piszkálni az eseményekbe. Viszont azt hiszem, új értelmet nyert az a remek elmélet, miszerint a fényképek ellopják az emberek lelkét. Maga a Polaroid-ember nem volt túlzottan félelmetes, és az egész történet inkább bájos volt, még a kissé szívfacsaró végkifejlet ellenére is.

Csőre töltve:
Ez szerintem hosszabb volt, mint illett volna. Sok időhúzást éreztem benne, már idegesített Kellaway hazudozása, és az a tehetetlenség, amivel az ügyét kezelték. Hogy nem tudták ellenőrizni, igazat mond-e, pedig ott lett volna előttük a megoldás. Aminek viszont örültem, az a rasszizmus fordított irányú bemutatása volt; ugyanis nem csak az rasszizmus, ha a fehér gyűlöli a feketét – az is az, ha a fekete gyűlöli a fehéret. Rossznak nem volt rossz, de Hill egy kicsit túltolta a mesélést.

 

Ég és föld között:
Ha az előzőben Kellaway idegestített, Aubrey-tól szabályosan a hajamat téptem. Az alapszituáció elég képtelen, de egyúttal érdekes is – nagyjából abból indul ki, amit gyerekként talán mindannyian elképzeltünk: milyen lehet egy felhőn járkálni. A történetből kiderül, hogy közel sem olyan szuper, ahogy gyerekfejjel gondolnánk. Annak ellenére, hogy a főszereplőtől a falra másztam, a sztori jó példa a félelem legyőzésére és a múlttal való szembenézésre.

Eső:
Ez lett a négy körül a kedvencem. Szeretem a világvége-témát (lásd Végítélet és Spóra), és tulajdonképpen ez is egyfajta megoldás ennek a bemutatására. Hill ezt a Spóra paródiájának szánta; szerintem annyira nem az, inkább a kistestvére. Amennyire lehet, körbejárja az emberek viselkedését egy ilyen helyzetben, érinti a másság témáját is, és persze az ilyen esetekben kötelező szekta sem hiányzik. Röviden: úgy jó, ahogy van.

Hill az írásokba belecsempészi az aktuálpolitikát, az erre vonatkozó véleményét és némi humort is. Nem szép dolog hasonlítgatni, de mégis megteszem: szerintem továbbra is hasonlít a stílusa Kingéhez – kisregényeknél annyira, hogy ha nem nézem, melyikük könyvét tartom a kezemben, talán fel se tűnik, hogy nem apát, hanem fiát olvasom épp. Talán ez nem is annyira meglepő.

 

 

14. hét: Rövidkék - egy hosszú bejegyzésben

Az elmúlt hétre nagyon nem volt ötletem olvasmány tekintetében. A vállalt kihívások nagy részét teljesítettem, a fennmaradók pedig vagy hosszabb határidejűek, vagy éppen nem tudom megszerezni a szükséges könyveket. Hosszan bámultam a könyvespolcom olvasatlan példányait, de nem tudtam dönteni. Már arra gondoltam, hogy segítségül hívom a moly random gombját, míg végül beugrott, hogy április elseje van. Miért is nem olvasok valamit Rejtő Jenőtől, ha már úgyis ingyen elérhetők az e-könyvei? Lapozgattam a jobbnál jobban hangzó címek között, míg végül döntöttem. Egy rövidebb műre esett a választásom. Így aztán elhatároztam, hogy a 14. hét a rövid könyvek hete lesz.

Rejtő Jenő: Az elsikkasztott pénztáros

Kiadó: Adamo Books
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 78
Az olvasás ideje: 2020. április 1. Este 8 és 10 óra között

A fülszöveg (nem az e-könyvhöz, hanem az eredeti kiadáshoz tartozik, mely négy történetet tartalmaz:
„Az elsikkasztott pénztáros négy – ma elbeszélésnek mondanánk, annak idején filléres regényként ismert – Rejtő-"etűdöt" tartalmaz. A címadó írás a balek csetlés-botlásáról és – természetesen – végzetszerű szerencséjéről szól; a Járőr a Szaharában légiós –, A Fekete Kapitány kalóztörténet; a Pipacs a fenegyerek pedig a klasszikus P. Howard-i jellemkomikum és nyelvi humor briliáns miniatűrje. Ez utóbbiból származik Pipacs remek slágere: „Az élet olyan, mint a nádszál: Ma még vidáman kacagsz, De holnap jön Pipacs bácsi a konyhakéssel…”
Íme a sorozat tizenegyedik, utolsó előtti darabja. Az Egy bolond száz bajt csinál (amely cím kétségtelen igazságtartalommal rendelkezik) nem tartozik a közismert P. Howard-művek közé. Pedig ez is fogalommá vált figurákkal ajándékozza meg az olvasókat: e regény egyik főszereplője például Vucli Tóbiás, az önműködő villamosjegy feltalálója…”

Azért ezt választottam, mert kellően fura volt a címe, és kellően rövid is volt bolondok napi olvasmánynak; kifejezetten pár órás olvasnivalót kerestem aznapra. Olvastam már Rejtőt, ismerem a stílusát, mégis újra meglepődtem rajta. Az a mondatszerkesztés, egyáltalán az alapötlet, a szókincs… Az ember betegre neveti magát rajta. Az elsikkasztott pénztáros tulajdonképpen egy végtelenül aranyos sztori egy balekról és a becsületről. Egyszerű, de nagyszerű. A szereplőket is azonnal megkedveltem, Curzon urat időnként sajnáltam is. A hangulatot érzékeltetendő, három idézetet hoztam a könyv elejéről; egyébiránt a felét idemásolhatnám, ha az összes kedvenc idézetet meg akarnám osztani.

„Curzon úr, e regényünk hőse, sajnos, nélkülözte mindazon kvalifikációkat, amelyek alkalmasak arra, hogy egy embert regényhőssé tegyenek.”

„Elég közismert típusa a polgárnak az a tömegvonzás hatása alatt álló egyén, aki elhatározta, hogy mától kezdve takarékoskodni fog, de a mozi előtt kifüggesztett színes plakát vonzása megváltoztatja akaratát.”

„Húszezer elszabadult, bűnre éhes dollár elsikkasztott egy védtelen pénztárost.” – upsz, spoiler.

5/5

Egy két óra alatt elolvasott kisregény mégsem felel meg a 14. hétre – gondoltam. Felborítaná az arányokat. Így hát elővettem az én régóta hanyagolt Kindle-ömet, és megkerestem a hét másik rövid olvasmányát.

Miguel Estrada: Madhouse

Kiadó: Magánkiadás
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 116
Az olvasás ideje: 2020. április 3. – 2020. április 4.

A fülszöveg (saját fordításban, az eredetit itt olvashatják az angolul tudó érdeklődők):
„Ne beszélj idegenekkel…

Amikor a szülei válásával szembesül, a tizenegy éves Lucas elmenekül otthonról abban a reményben, hogy családja újra egyesül, hogy megtalálja. Az üres utcákon sétálgat, amikor felveszi egy titokzatos nő, aki felajánlja, hogy gondoskodik róla és szerető családot biztosít neki.

A fiú egy ágyhoz bilincselve ébred egy omladozó házban a semmi közepén, és a legmélyebb félelmeivel kell szembenéznie, hogy túléljen új otthonában.”

Ismét egy kis nyelvgyakorlás, bár ez amerikai angol volt, nem brit. Nem baj, gondoltam, egynek jó lesz. Egynek valóban jó volt. A szerző venezuelai, és ez az első megjelent műve. Egyáltalán nem rossz, sőt, én biztosan gyengébbet írnék. Az elejét túl gyorsnak és túl drámainak, mondhatni brazil szappanoperásnak éreztem, nem volt életszerű. Valahogy az egésszel ez volt a baj: nem volt életszerű. Nem mintha a horrornak feltétlenül annak kellene lennie, sőt, inkább az ilyesmi soha ne váljon valóra. A sok Stephen King után viszont hiányoltam a valósághoz való nagyobb mértékű kapcsolódást, az összetettséget, vagy valami mögöttes tartalmat. Túl egyszerű volt, és túl egyértelmű. Kíváncsi leszek a szerző további munkásságára is, mert tehetségesnek gondolom. Az ötlet ugyanis jó, a megvalósítás is jó lesz majd, és azért utolsó mondattal sikerült megborzongatnia. Szabad fordításban két idézetet hozok a könyvből.

„Ilyen zavart elméknek nem kellene tudni pihenni, nem?”

„A címkéken olyan bonyolult nevek voltak, hogy kételkedett benne, hogy bárki, akinek nincs PhD-ja, ki tudja őket ejteni.”

4/5

Végezetül egy novelláskötetet hoztam egy japán szerzőtől, Murakami Harukitól. Mivel nem kedvelem az animéket és a mangákat, bizonyos szintű előítélettel és óvatossággal viszonyulok mindenhez, ami japán. Tulajdonképpen a párom unszolására olvastam el, mert nem volt jobb ötletem, ő pedig erősködött, hogy tetszeni fog. Nem bántam meg, hogy hallgattam rá, és talán a jövőben nyitottabban állok majd hozzá a japán szerzőkhöz.

Murakami Haruki: Köddé vált elefánt

Kiadó: Geopen
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 408
Fordító: Nagy Anita
Az olvasás ideje: 2020. április 2. – 2020. április 8.

A fülszöveg:
„A Köddé vált elefánt című kötet Murakami Haruki korai novelláinak legjavából válogat. Rafinált olvasmányok ezek, látszólag egyszerűek, mégis súlyosak. Különös, felkavaró és elgondolkodtató élmény valamennyi. Többségünk mégis azért szereti Murakamit, mert a szerző a megismerhetetlent járja körül, az olvasó pedig szeret belemerülni a misztikus, talányos, sokszor átláthatatlan meseszövésbe.
A kötet tizenkét év novellatermését fűzi egy csokorba. A rövid elbeszélések már előrevetítik azoknak a kultikussá vált nagyregényeknek a sokkal összetettebb és bonyolultabb világát, amelyek meghozták a nagy áttörést, és Murakamit a világ egyik legismertebb, legolvasottabb szerzőjévé emelték.”

A fülszöveg és az előszavak elolvasása után próbáltam a történeteket elemző szemmel olvasni, szándékosan keresve azt, amit a szerző mondani akar velük. A nagy részüknél sikerült, de akadt néhány novella, amelyet annyira zagyvának éreztem, hogy azt se igen tudtam kibogozni, amiről szó volt, a mögöttes tartalmát pedig egyáltalán nem fedeztem fel. A novellák minősége ilyen szempontból vegyes, de többet találtam jónak, mint nem is rossznak, csak furának. 

A Szendergés a nem alvó, olvasó nőről például igencsak elnyerte a tetszésemet, mintha csak rólam írták volna. Nagyon tetszett ezen kívül a Találkozás a 100%-ig tökéletes lánnyal egy napos áprilisi reggelen, a  Gyújtogató, a Családi ügy, a Lassú hajó Kínába és A délután utolsó kertje. A Némaság pedig egyértelműen a kedvencem lett; ez egy olyan emberi kapcsolatot dolgoz fel, amelyben a felek ösztönösen gyűlölik egymást. Ezt a novellát nagyon emberközelinek érzem; mindenki találkozott már olyannal, akit az első pillanattól kezdve nem kedvel, de nem tudná megmondani, miért. Valahogy ösztönösen érez valamilyen tulajdonságot a másikban, amely az övével, vagy az ő gondolkodásával, elveivel ellentétes. Később aztán vagy kiderül, mi ez a tulajdonság, vagy nem. Főként azonban a novella megoldása tetszett, az, ahogy a főhős sajátos némasági fogadalmának segítségével túllép ezen az ösztönös gyűlöleten. Mindannyiunknak így kellene tenni.

A másik oldalon viszont ott van a Kurblimadár és a nők kedden, a Kenguruközlemény és a Tv-emberek, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. Szóval, ha van itt valaki, aki tudja, mit szeretne mondani ezekkel a novellákkal Murakami Haruki, kérem, hogy ne tartsa magában! Nagyon szeretném őket megérteni.

A történetek egyébként tényleg egyszerűek, sokszor már idegesítően hétköznapiak: feltettem a vizet, megfőztem a tésztát és aztán megettem. Majd leültem a kanapéra és bambultam. A nyelvezeten viszont meglepődtem; visszafogottabbat, kevésbé könnyedet vártam – kellemes csalódás volt.

A tizenhét novellából bőven lehet idézeteket gyűjteni, ezekkel szeretnék ma búcsúzni:

„Egyszóval, ha valami már megtörtént, az bizony megtörtént, és ha még nem, hát azzal sincs mit kezdeni.”

„Egy nem tökéletes üzenet olyan, mint egy pontatlan menetrend. Akkor már sokkal rendesebb dolog, ha ilyesmit egyáltalán nem is hozunk létre.” – így vagyok én a blogbejegyzésekkel J

„A lényeg, hogy én nem akarok elhasználódni a mintázataim ismétlésében.”

„Egy olyan életnek, amelyben nem érzem, hogy élek, nincs különösebb értelme, akkor se, ha örökké tart.”

„Ez előfordul, nem? – kérdezte. – Szerintem legalább egyszer mindenkivel előfordul. Mármint az, hogy minden egyértelmű ok nélkül utáljon valakit. Nem tartom magam értelmetlenül gyűlölködő embernek, de akkor is vannak, akik egyszerűen nem jönnek be. Észérvektől függetlenül. És az a probléma, hogy az érzés legtöbbször kölcsönös.”

„Ha most megkérdezné, konkrétan mi bajom volt vele, bajban lennék. Nem tudnék példát mondani. Csak azt hajtogatnám, hogy én egyszerűen tudtam, hogy milyen.”

„De saját egyénisége, az nincsen. Mondanivalója sincs mások számára. Akkor elégedett, ha mindenki elismeri. Közben csodálattal adózik a saját képességeinek. Pedig csak forog, amerre a szél fúj. Teljesen üres. De ezt senki nem látta át. Valószínűleg egyedül csak én.”

4/5

A hét hátralevő részében valószínűleg ismét valami rövidebbet veszek le a polcról. Hogy mit, az még számomra is rejtély. Mindenesetre valamivel a 15. héten is jelentkezni fogok.