A könyv, amit A kívülálló és az Emelkedés óta várunk. A könyv, ami miatt
félbeszakítottam a Q-ügyosztály eseteit.
A könyv, aminek én írom a Molyra az első értékelését.
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 496
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: 2020. július 11. – 2020. július 14.
A fülszöveg:
„Az éjszaka közepén Luke Ellis szüleit brutálisan meggyilkolják a saját
házukban, őt pedig elrabolják. Másnap Luke egy intézetben ébred egy ugyanolyan
szobában, mint a sajátja, mellette pedig hasonló szobák nyílnak, bennük hasonló
fiúkkal és lányokkal: mindannyian különleges természetfeletti képességekkel
rendelkeznek.
A szigorúan őrzött intézményt igazgató Mrs. Sigsby egyetlen célja könyörtelenül
kinyerni a gyerekek erejét, akár kínzás árán is. Ahogy sorra tűnnek el társai,
Luke érzi, menekülniük kell, azonban ebből az intézetből még soha senki nem
szökött meg. Elindul a küzdelem a jó és a gonosz között egy olyan világban,
ahol a jók nem mindig győzedelmeskedhetnek.
Az intézet az utóbbi évek legijesztőbb és legjobb
könyve a horror királyától rajongói és kritikusai szerint is. Hangulatában egyszerre
idéződnek fel benne a nagy klasszikusok, a Carrie, A ragyogás, A tűzgyújtó és
az Az.“
A borító:
Sötét színek, egy vonat utolsó vagonja. A vagon egy szobának berendezve, az
ágyon egy kisfiú ül. Lesz itt rejtély, lesz itt sötétség, mondja a borító. Az
intézet egy vonatban van? Vagy máshogy kötődik a kettő egymáshoz? Ezt nem
árulja el, de egy jó történetet ígér. Piros pont érte a kiadónak: ízléses és jó
minőségűnek is tűnik. A védőborító alatt a kép fekete-fehérben látható, ami
viszont kicsit kevésbé tetszetős.
Így tetszett:
Nagyon vártam ezt a könyvet, főleg az ízelítő után, amelyet az Emelkedésben is olvastam. Mosolyogtam
is, amikor ezekkel az ismerős szavakkal találkoztam az első oldalakon. Egészen
konkrétan a teljes első fejezetet ismertem már az említett kötetből. Többet
viszont ezután sem tudunk meg DuPray városáról; hosszú időre magára hagyjuk itt
Timet, mert kezdetét veszi Luke története.
Kapunk egy csodagyereket, olyat, amilyenekről akár hallhattunk is. Millióból
egy ilyen van, és talán korszakonként is csak néhány, de léteznek. Egyszerre
hihető és hihetetlen karakter. Elrablói számára viszont intellektusa mellékes;
őket telekinetikus képessége érdekli, amely ennél messze gyengébb.
Olvasva annyira nem ijesztő, de belegondolva, tizenkét éves koromban
biztosan én is frászt kaptam volna, ha az otthonomtól távol ébredek egy
szobában, ami szinte a megszólalásig hasonlít az enyémre, egy olyan helyen,
ahol hozzám hasonló sorsú gyerekek élnek. Az, hogy a gyerekeket miért
gyűjtötték össze és mi az elrablók célja velük, csak a történet végéig csak
homályosan derül ki. Telekinetikus és telepatikus képességekkel rendelkező
gyerekeket rabolnak el, és ezeket a képességeket vizsgálják. Felerősödik-e,
egyik mellett megjelenik-e a másik, stb. Mindezt brutális kegyetlenséggel.
Engem az első pillanattól Mengele kísérleteire emlékeztettek; amikor egy rakás
tudóst egy nemes (vagy annak gondolt) cél érdekében elzárnak a külvilágtól és
mentesítik annak törvényeitől. Ha a kísérletek elvégzéséhez erőszakot kell
alkalmazni, ám legyen. A gyerekek megszűnnek gyerekek, sőt emberek lenni; az
orvosok szemében nem többek kísérleti nyulaknál, amelyek, ha valami balul sül
el, pótolhatók.
Az egész hely légköre nyomasztó; a szereplők soha nem tudhatják, meddig
tartják őket az Első részlegben, és mikor kerülnek át a Hátsóba, ahol fogalmuk
sincs, pontosan mi folyik, és ahonnan még senki nem jött vissza. Az ettől való
félelem áthatja a napjainkat, a feszültség érződik olvasás közben.
Ez fokozódik azon a ponton, amikor Luke elhatározza, hogy megszökik az
Intézetből. A továbbiakhoz szükséges elmondani: kijut. De véglegesen?
Rájönnek-e? A nyomába erednek-e? Mi lesz a többiekkel? Mindezekre a kérdésekre
választ ad a kötet második fele.
A történet fő szála Luke-é, láthatjuk viszont az Intézet vezetőségének
szálát is, amelyből kiderül, mi célból létesült, mi az egésznek a mozgatórugója.
A könyv felénél bekapcsolódik egy harmadik szál is, amely az intézetben lakó
gyerekek ténykedését mutatja be Luke szökése után. A három szál a végjátékban
összefonódik, egy ahhoz hasonló végkifejlethez, amelyet az Azban láthattunk (ebben egyet értek a fülszöveggel).
A szereplők közül Luke, Kalisha, Avery, Tim, Mrs Sigsby és talán Mr
Stackhouse kidolgozottabbak, őket tekinthetjük a szálak mozgatóinak. A
többiekről csak annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. Kimondottan
fehér karakternek senkit nem mondanék, az intézeti gyerekek közel állnak hozzá,
de az ő rossz oldaluk is megmutatkozik. A létesítmény vezetői viszont egyértelműen
fekete karakterek, a jóság minden szikrája hiányzik belőlük. A mellékszereplők
közül Annie-t kedveltem még.
Ha a történet mögé szeretnék nézni, akkor azt mondanám, hogy King egy
összeesküvés-elméleten gondolkozik el, és ezt bontja ki ebben a sztoriban. Mi lenne, ha létezne egy szervezet, amely a
világ egyensúlyát azzal próbálja fenntartani… amit az Intézetben csinálnak?
(Nem spoilerezek.) Érdekes feltevés, és akár igaz is lehetne, mégis érződik
rajta, és Luke is rámutat, hogy hibásak az alapelvei.
Nekem nem igazán horror; sokkal inkább volt számomra érdekes, mint ijesztő.
Nagyon fordulatosnak és pörgősnek sem mondanám; Luke karaktere tett róla, hogy
mindenre számítsunk. A tempó nekem picit lassú, bár végig fenntartotta az
érdeklődésemet, nem volt unalmas egyik rész sem. Ami az lett volna, azon
gyorsan túllendültünk. Egy pici
hiányérzetem mégis van, de nem tudom még megfogalmazni, hogy mi hiányzik
pontosan. Hogy miért csak nagyon jó, és miért nem zseniális. Ha eszembe jutna,
majd kiegészítem a bejegyzést.
Két dologért vagyok dühös: a hanyag szerkesztésért (plusz tárgytagok,
indokolatlan igekötők maradtak a mondatokban, vagy teljesen rossz volt a
toldalékolás), illetve a köszönetnyilvánítás utolsó mondatában elkövetett,
ordító fordítási hibáért. Trónok harca rajongók érteni fogják.
Jó gondolatok viszont szép számmal akadtak a könyv során, ezeket
megosztanám veletek:
„Nagy ajtók is nyílnak apró
zsanérokon.”
„Az ember megszokja a vágyálmokat.
Azokon él.”
„Néha egy ölelés a telepátia.”
Kedvenc ugyan most nem lett, de összességében szerettem. Egyszer mindenképp
érdemes elolvasni.
4,5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése