Translate

2020. július 14., kedd

29. hét/1.: Stephen King: Az intézet

A könyv, amit A kívülálló és az Emelkedés óta várunk. A könyv, ami miatt félbeszakítottam a Q-ügyosztály eseteit. A könyv, aminek én írom a Molyra az első értékelését.



Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 496
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: 2020. július 11. – 2020. július 14.





A fülszöveg:
„Az éjszaka közepén Luke Ellis szüleit brutálisan meggyilkolják a saját házukban, őt pedig elrabolják. Másnap Luke egy intézetben ébred egy ugyanolyan szobában, mint a sajátja, mellette pedig hasonló szobák nyílnak, bennük hasonló fiúkkal és lányokkal: mindannyian különleges természetfeletti képességekkel rendelkeznek.
A szigorúan őrzött intézményt igazgató Mrs. Sigsby egyetlen célja könyörtelenül kinyerni a gyerekek erejét, akár kínzás árán is. Ahogy sorra tűnnek el társai, Luke érzi, menekülniük kell, azonban ebből az intézetből még soha senki nem szökött meg. Elindul a küzdelem a jó és a gonosz között egy olyan világban, ahol a jók nem mindig győzedelmeskedhetnek.

Az intézet az utóbbi évek legijesztőbb és legjobb könyve a horror királyától rajongói és kritikusai szerint is. Hangulatában egyszerre idéződnek fel benne a nagy klasszikusok, a Carrie, A ragyogás, A tűzgyújtó és az Az.“

A borító:
Sötét színek, egy vonat utolsó vagonja. A vagon egy szobának berendezve, az ágyon egy kisfiú ül. Lesz itt rejtély, lesz itt sötétség, mondja a borító. Az intézet egy vonatban van? Vagy máshogy kötődik a kettő egymáshoz? Ezt nem árulja el, de egy jó történetet ígér. Piros pont érte a kiadónak: ízléses és jó minőségűnek is tűnik. A védőborító alatt a kép fekete-fehérben látható, ami viszont kicsit kevésbé tetszetős.

Így tetszett:
Nagyon vártam ezt a könyvet, főleg az ízelítő után, amelyet az Emelkedésben is olvastam. Mosolyogtam is, amikor ezekkel az ismerős szavakkal találkoztam az első oldalakon. Egészen konkrétan a teljes első fejezetet ismertem már az említett kötetből. Többet viszont ezután sem tudunk meg DuPray városáról; hosszú időre magára hagyjuk itt Timet, mert kezdetét veszi Luke története.

Kapunk egy csodagyereket, olyat, amilyenekről akár hallhattunk is. Millióból egy ilyen van, és talán korszakonként is csak néhány, de léteznek. Egyszerre hihető és hihetetlen karakter. Elrablói számára viszont intellektusa mellékes; őket telekinetikus képessége érdekli, amely ennél messze gyengébb.

Olvasva annyira nem ijesztő, de belegondolva, tizenkét éves koromban biztosan én is frászt kaptam volna, ha az otthonomtól távol ébredek egy szobában, ami szinte a megszólalásig hasonlít az enyémre, egy olyan helyen, ahol hozzám hasonló sorsú gyerekek élnek. Az, hogy a gyerekeket miért gyűjtötték össze és mi az elrablók célja velük, csak a történet végéig csak homályosan derül ki. Telekinetikus és telepatikus képességekkel rendelkező gyerekeket rabolnak el, és ezeket a képességeket vizsgálják. Felerősödik-e, egyik mellett megjelenik-e a másik, stb. Mindezt brutális kegyetlenséggel. Engem az első pillanattól Mengele kísérleteire emlékeztettek; amikor egy rakás tudóst egy nemes (vagy annak gondolt) cél érdekében elzárnak a külvilágtól és mentesítik annak törvényeitől. Ha a kísérletek elvégzéséhez erőszakot kell alkalmazni, ám legyen. A gyerekek megszűnnek gyerekek, sőt emberek lenni; az orvosok szemében nem többek kísérleti nyulaknál, amelyek, ha valami balul sül el, pótolhatók.

Az egész hely légköre nyomasztó; a szereplők soha nem tudhatják, meddig tartják őket az Első részlegben, és mikor kerülnek át a Hátsóba, ahol fogalmuk sincs, pontosan mi folyik, és ahonnan még senki nem jött vissza. Az ettől való félelem áthatja a napjainkat, a feszültség érződik olvasás közben.

Ez fokozódik azon a ponton, amikor Luke elhatározza, hogy megszökik az Intézetből. A továbbiakhoz szükséges elmondani: kijut. De véglegesen? Rájönnek-e? A nyomába erednek-e? Mi lesz a többiekkel? Mindezekre a kérdésekre választ ad a kötet második fele.

A történet fő szála Luke-é, láthatjuk viszont az Intézet vezetőségének szálát is, amelyből kiderül, mi célból létesült, mi az egésznek a mozgatórugója. A könyv felénél bekapcsolódik egy harmadik szál is, amely az intézetben lakó gyerekek ténykedését mutatja be Luke szökése után. A három szál a végjátékban összefonódik, egy ahhoz hasonló végkifejlethez, amelyet az Azban láthattunk (ebben egyet értek a fülszöveggel).

A szereplők közül Luke, Kalisha, Avery, Tim, Mrs Sigsby és talán Mr Stackhouse kidolgozottabbak, őket tekinthetjük a szálak mozgatóinak. A többiekről csak annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. Kimondottan fehér karakternek senkit nem mondanék, az intézeti gyerekek közel állnak hozzá, de az ő rossz oldaluk is megmutatkozik. A létesítmény vezetői viszont egyértelműen fekete karakterek, a jóság minden szikrája hiányzik belőlük. A mellékszereplők közül Annie-t kedveltem még.

Ha a történet mögé szeretnék nézni, akkor azt mondanám, hogy King egy összeesküvés-elméleten gondolkozik el, és ezt bontja ki ebben a sztoriban. Mi lenne, ha létezne egy szervezet, amely a világ egyensúlyát azzal próbálja fenntartani… amit az Intézetben csinálnak? (Nem spoilerezek.) Érdekes feltevés, és akár igaz is lehetne, mégis érződik rajta, és Luke is rámutat, hogy hibásak az alapelvei.

Nekem nem igazán horror; sokkal inkább volt számomra érdekes, mint ijesztő. Nagyon fordulatosnak és pörgősnek sem mondanám; Luke karaktere tett róla, hogy mindenre számítsunk. A tempó nekem picit lassú, bár végig fenntartotta az érdeklődésemet, nem volt unalmas egyik rész sem. Ami az lett volna, azon gyorsan túllendültünk.  Egy pici hiányérzetem mégis van, de nem tudom még megfogalmazni, hogy mi hiányzik pontosan. Hogy miért csak nagyon jó, és miért nem zseniális. Ha eszembe jutna, majd kiegészítem a bejegyzést.

Két dologért vagyok dühös: a hanyag szerkesztésért (plusz tárgytagok, indokolatlan igekötők maradtak a mondatokban, vagy teljesen rossz volt a toldalékolás), illetve a köszönetnyilvánítás utolsó mondatában elkövetett, ordító fordítási hibáért. Trónok harca rajongók érteni fogják.

Jó gondolatok viszont szép számmal akadtak a könyv során, ezeket megosztanám veletek:

„Nagy ajtók is nyílnak apró zsanérokon.”

„Az ember megszokja a vágyálmokat. Azokon él.”

„Néha egy ölelés a telepátia.”

Kedvenc ugyan most nem lett, de összességében szerettem. Egyszer mindenképp érdemes elolvasni.

4,5/5


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése