Böszörményi Gyula: 6...5...4...

Folytatódnak a démonvadász kalandok. Az olvasók azt választották, hogy Lilith és a démonlakta Város történetét szeretnék a továbbiakban nyomon követni – nem emlékszem már, hogy én anno szavaztam-e, de ha igen, biztosan én is a Lilith szót küldtem el a megadott e-mailcímre. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ma már lehet, hogy másképp tennék, de ettől eltekintve nem okozott csalódást a folytatás.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 344
Az olvasás ideje: 2022. április 18. – 2022. április 23.

Az események fonalát röviddel az előző kötet második Zéró fejezete után vesszük fel. Lili meggyógyult, a démonok eltűntek, és úgy tűnik, új, nyugalmas szakasz kezdődik az életében. Ha lát is egy-egy árnyat, elhessegeti, olyan látomásként fogva fel, ami egy régi életből maradt hátra, és hamarosan elmúlik. Vagy mégsem?

A múlt egyre jobban kísérti, míg végül a köd eloszlik, s Liliből újra Lilith válik. A Város viszont megváltozott. A démonok még mindig itt élnek, viszont a többség számára láthatatlanok; csak azok láthatják őket, akik valamilyen mágikus tevékenységet folytattak, amikor a Fenevad átvette az uralmat, oldalán Synerellával, a halandóból lett démonnővel. A gruftiknak így már két ellenséggel kell számolniuk, ha meg akarják akadályozni, hogy a Fenevad eltörölje a Végítéletet.

Kissé érzem a középső kötet hatást; habár még mindig egy remekül felépített világgal van dolgunk, nem volt annyira pörgős a cselekmény, sokszor tűnt úgy, hogy egy helyben toporgunk, hogy Lilith bármerre indul, falakba ütközik. Néhol már idegesítő volt a tehetetlensége, hogy mindig Xilkának vagy Enoch gyermekének kellett rászólnia, hogy mozduljon már, és bosszantóak voltak az újabb és újabb akadályok is. Talán épp ezek miatt sem maradtak meg bennem olyan aprólékosan ennek a kötetnek az eseményei, csak a legfontosabbakra emlékeztem – mint például az árulóra. Arra viszont, hogy Lilith anyja ennyire kifordul magából, már nem. Ezt a momentumot egyébként még most sem igazán értem.

Rettenetesen zavaró volt az is, hogy Lilith még mindig nem volt képes eldönteni, hogy mit is akar az életétől, hova akar tartozni, vállalja-e a küldetést, ami azzal jár, ha a gruftikhoz csatlakozik. Bár tudtam, hova lyukadunk ki, valahol belül még mindig szurkoltam neki, hogy hamarabb térjen észhez, már csak azért is, mert a gruftik menők. A démonvadászat is az. Bevallom, a vallásos vonal, ami nagyjából a kötet közepén jelenik meg, nekem sem jön be, de pontosan ebből a sorozatból tudom, hogy ha az egyik pólusban hiszek, akkor a másikban is kell, illetve ha egyikben nem, akkor a másikban sem. S ha már a Fenevad bekerült a képbe, akkor a Legfelsőbb Hatalmat se lehet kihagyni a buliból. Egyébként is érdekes a csavar a Jelenések könyvével és a Fatimai Jóslattal.

Miközben Lilith még mindig a saját útját keresi, a Fenevad és Synerella is dolgoznak a maguk tervén; hadsereget verbuválnak, melynek segítségével remélik legyőzni nemcsak a gruftikat, hanem az egykori szövetségest is. Az olvasó tehát nem is két, hanem három oldalnak is szurkolhat, lelkivilágának megfelelően.  A végső összecsapás kimeneteléről végül Lilith-nek – egészen pontosan a megjelenéskori olvasóknak – kell dönteni.

Ha nagyon a leírtak mögé szeretnék nézni, akkor azt mondom, hogy ez a kötet tulajdonképpen erről szól: a választásról, a döntésről, hogy melyik utat járjuk be. S megeshet, hogy nem jó és rossz, hanem rossz és rosszabb között kell választani. A sorsunkat mégis azzal alakítjuk, ha ezeket a döntéseket meghozzuk – hogy jól vagy rosszul döntöttünk, azt majd az idő megmondja.

Rick Riordan: A villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak I

A tavalyi évben megfogadtam, hogy idén is megtartom azt a jó szokásomat, hogy egy sorozat végigkíséri az évemet. 2022-re a Percy Jackson és az olimposziak pentológiát választottam. A megjelenése idején olvastam ezeket a könyveket, ami, valljuk be, már nem mostanában volt, ezért szükségét éreztem egy kis emlékezetfrissítésnek.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 374
Fordító: Bozai Ágota
Az olvasás ideje: 2022. február 11. – 2022. február 20.

Ez a könyv az öcsém érdeklődését keltette fel elsőként; ugyanakkor, amikor én Böszörményi Gyulától a 9…8…7…-et olvastam. Sokáig nem is foglalkoztam vele; akkor vettem a kezembe, amikor láttam, hogy tesóm nem halad vele úgy, ahogy kellene, azt pedig nem hagyhattam, hogy félig olvasottan álljon a polcon. Természetesen rögtön megszerettem. Nem is csoda.

Ki ne ismerné a görög isteneket, ki ne hallott volna néhány történetet a görög mitológiából? Az iskolai irodalom és történelem órákon mindannyian találkozunk velük, még ha csak érintőlegesen is. Engem már akkor is érdekelt a téma, később a gimnázium alatt is sok mitológiai történetet olvastam.
Képzeljünk el egy olyan valóságot, amelyben a mitológia istenei léteznek, és a mai napig halandóktól születnek gyerekeik. Érdekes elgondolás, és remek világot lehet ráépíteni, hisz az alapja gyakorlatilag megvan, csak a jelennel kell valahogy összegyúrni. Rick Riordannek ez remekül sikerült. Fogta az Olimposzt és az Alvilágot az összes istennel és mitológiai lénnyel együtt, majd áthelyezte őket az USA-ba. Majd adott nekünk egy 12 éves SNI gyereket, akivel fura dolgok történnek, amelyek folyományaként kiderül, hogy az egyik isten fia, azaz félvér. Tisztára, mint Harry Potter.

Az analógia eddig is szembetűnő volt, de a Harry Potter-kötetek nem régi újraolvasása után még jobban kiéleződtem rá. Sok ponton tetten lehet érni Percy történetében Rowling hatását; elég, ha csak Percy kinézetét nézzük, gyakorlatilag egy szemüveg és sebhely nélküli Harry. Van mellette egy Ron is, Grover Underwood személyében, aki Harry legjobb barátjához hasonlóan rengeteg információval rendelkezik a világról, amelyben hőseink élnek, és ezeket az információkat szép lassan csepegteti, mert hát nem mondhat semmit, de a végsőkig hűséges barátjához. S hogy Hermione se maradjon ki a Golden Trióból, itt van nekünk Annabeth Chase, Athéné lánya, akinek mindenre is van egy terve. Az is egyértelmű, hogy ennek a három gyereknek kell a világot megmenteni. Sőt, jóslat is van, ami a főhősről szól, ami végzetes lehet, és amiről természetesen még tilos beszélni. Ha erőltetném az agyamat, biztosan tudnék még pár dolgot felsorolni, de hirtelen ennyi jut eszembe.
Mindezek nem negatívumok, és azt sem állítom, hogy Rick Riordan másolt volta; inkább azt mondom, insprirálódott egy sikersztoriból, és írt egy hasonlót, egy másik világban.

Jó volt újra elkísérni Percyt a Félvér Táborba, végignézni, ahogy kiderül, ki is ő valójában, követni a a táborbeli életét, majd útra kelni vele a küldetésére. Mindeközben a görög mitológia elevenedik meg a szemünk előtt; Rick Riordan nem csinál mást, mint Percy kalandjain keresztül újrameséli a jól ismert mitológiai történeteket, áthelyezve őket a kétezres évekbe. Medúzának szoborparkja van, Árész egy menő motoros, Kharón egy lifttel szállítja a holtakat az Alvilágba, Kerberosz labdázik, közben a halandók elől mindent jótékonyan elrejt a Köd.
Habár elég régen olvastam már A villámtolvajt, a lényegi részekre furcsa ódon emlékeztem, vagy magamtól, vagy az olvasás közben tértek vissza. A vége épp ezért nem volt meglepetés a számomra, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit nem izgultam a srácokért.

A történetet Percy meséli el, épp ezért a nyelvezet is egy 12 éves kiskamaszé, ami tulajdonképpen jól is áll az egésznek. Jókat lehet nevetni az olvasónak szánt kiszólásain, de a párbeszédekben is elég jó dumája van. Az E/1-es elbeszélésből jobban érezhető, hogy maga Percy sem érti, mi és miért történik vele, miért van neki ekkora szerepe az istenek ügyeiben.

Ismételten rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a sorozatot (is), illetve hogy mennyire sajnálom (ennél is), hogy nem valóságos. Felnőtt fejjel, az első olvasáshoz képest kétszer annyi idősen is ugyanazt az élményt adta, mint anno. Akit érdekel a görög mitológia egy alternatív világban, annak szeretettel ajánlom. Ugyanitt javaslom azoknak, akiknek a gyereke a görög istenekkel küzd, hogy adják a kezébe Percy történetét, és garantáltan kívülről fogja fújni őket.
Nem tudom még, hogy mikor fogom folytatni a sorozatot, de nem túl hamar, nehogy túl gyorsan a végére érjek.

30. hét: Stephen King - Richard Chizmar: Gwendy és a varázsdoboz

Gwendy története elég sokára ért el Magyarországra; többen azt gondoltuk, hogy megfeledkeztek róla, de idén végre megérkezett. Persze ment az előrendelés, és ha nem is megjelenés utáni napon, de a következőn nekem is hozta a futár, és a rákövetkező napon már olvastam is.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 168
Fordító: Dranka Anita
Az olvasás ideje: 2021. július 28.

A fülszöveg:
„Stephen ​King a világirodalom és a populáris kultúra egyik legmeghatározóbb alkotója. Több mint ötven nagy sikerű regény, valamint számos népszerű novella és kisregény szerzője, filmadaptációk ihletője. Életművéért Nemzeti Könyvdíjat kapott, emellett többszörös World Fantasy- és Bram Stoker-díjazott. Társa, Richard Chizmar elsősorban novellistaként alkot, díjnyertes életműve hamarosan magyarul is élvezhető. Rendszeres vendégelőadó a leghíresebb kreatív írószemináriumokon.
Első közös könyvükben, a Gwendy és a varázsdoboz-ban a tizenkét éves Gwendy Peterson sorsát követjük, aki egy nap egy különleges dobozt kap egy idegentől. A kislány élete végleg megváltozik, és hiába próbálja a doboz rejtélyét megfejteni, a világ sorsáról végül egyedül kell döntenie. A Gwendy…-ben nemcsak újra visszatérhet az olvasó Castle Rock városába, de egyre otthonosabban is mozog majd, ahogy a fantasztikum fokozatosan átveszi az irányítást a valóság felett. King szerzőtársával karöltve ezúttal az ifjúsági történetek világát borította fel, a végeredmény pedig egy fordulatos és szokatlan mese lett a felnőtté válásról és a felelősségvállalásról.”

A borító:
Bárki bármit mond, nekem tetszik. Aranyos ez a Kapszula Könyvtár, és egy ilyen rövid történetnek abszolút találó is. Ahogy beveszed a kapszulát, úgy egy ilyen könyvet is elolvasol egy szuszra. Amikor megláttam, azt mondtam, hogy ezt megeszem reggelire. Végül vacsora lett, de az nem számít. Persze a polcon furcsán fog kinézni a rikító zöld színével, de egy biztos: legalább keresni nem kell, hogy hol van.

Így tetszett:
Az újabb Stephen King-könyveknél lassan már állandó kezdés lesz ez a mondat: Aki horrort vár, csalódni fog. Ez a történet ugyanis tényleg csak nyomokban tartalmaz horrorelemeket. Az van, amit a fülszöveg mond: ez egy fejlődéstörténet, egy ifjúsági kisregény; nekem gyakorlatilag egy esti mese.

Szerintem ez egy kedves kis történet; szól egy kicsit arról, hogy nem mind arany, ami fénylik (bár itt inkább ezüstről van szó), és benne van a vigyázz, mit kívánsz is. A 12 éves Gwendy kap egy feketébe öltözött embertől (khm) egy varázsdobozt, azzal a feladattal, hogy őrizze meg. A funkciójáról csak részben kap információt, amit tudnia kell róla, hogy óvatosan kell bánni vele, mert a világ sorsa függ attól, melyik gombot nyomja meg. A dobozt ugyanis nagyon jóra és nagyon rosszra is lehet használni – ez az őrzőjének a személyiségétől függ.

A doboz mesébe illően változtatja meg Gwendy életét. Minden sikerül neki, amihez hozzákezd, és ez az élet összes területére érvényes. Gyakorlatilag immúnissá válik minden rosszra. Ennek csak az az ára, hogy a dobozról ne feledkezzen meg.
Azért egy ponton mégiscsak történik némi rossz – elvégre Stephen King még mindig nem tündérmesét ír. Bevallom, a történet felénél vártam is már az átfordulást; a csúcsszupert is meg lehet azért unni. Végül akkora nagy átfordulás nem történt, mint amilyennek szurkoltam, de így sem rossz.

Az easter eggekért további piros pont jár Kingnek; nemcsak RF, hanem N miatt is. És ha nagyon bele akarom magyarázni, még egy kicsit Carrie is benne van a végzős bállal meg a rózsaszín báli ruhával.

Nekem ez a sztori határozottan bejött, kellemes esti olvasmány volt egy dolgos hétköznap után. Kíváncsian várom a folytatást.

15-16. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege

Egy hónap töretlen krimiolvasás után úgy éreztem, egy kicsit telítődtem és szükségem lesz valami másra, amivel egy kicsit lazíthatok. Még jó, hogy a Harry Potter kéznél van ilyenkor.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 674
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. április 11. – 2021. április 23. meg két perc

A fülszöveg:
„Melyik nemzeti válogatott nyeri a Kviddics Világkupát? Ki lesz a Trimágus Tusa győztese? Utóbbiért három boszorkány- és varázslóképző tanintézet legrátermettebb diákjai küzdenek. A világraszóló versengés házigazdája Roxfort, az az iskola, ahová Harry Potter immár negyedévesként érkezik. S ahogy az a felsőbb osztályosoknál már egyáltalán nem különös, Harry és barátai a másik nemet is felfedezik…
Ám nem csupán e kellemes izgalmakat ígérő események várnak rájuk. Voldemort, a fekete mágusok vezére újból készülődik…”

A borító:
Ez a borítót szeretem, még ha nem is árul el túl sokat magáról a cselekményről. Cserébe szép zöld.

Így tetszett:
Ha valami rendkívüli dolog történik a Roxfortban, abban Harry Potternek benne kell lennie és kész. Akkor is, ha ez a Trimágus Tusa, amelyen három, 17 évet betöltött bajnok vehet részt. Szabad akarat vagy életveszély ide vagy oda, neki ebbe bele kell keverednie. Nagyjából ez a klisé az, amit negatívumként tudok megemlíteni erről a részről.

Tovább bonyolódik a cselekmény, az első részek mesevilága már csak nyomokban látható – kezd mind jobban bekúszni a sötétség.  Felvillannak a kulturális különbségek, megjelenik az erőszak, az alá-fölérendeltség a varázserővel bírók körében, és még a kamaszkor is eléri kedvenc hőseinket. Probléma van probléma hátán.

Persze, ha egy könyvben ennyi esemény van, elég valószínű, hogy ezek láncolata tele van buktatókkal és nem várt fordulatokkal. Harry szemszögéből nézve folyamatosan azt érezhetjük, hogy újra és újra valami megoldhatatlan vagy annak tűnő dolog jön elő. Ennek csak egy része maga a Tusa – Ronnal való barátságát is próbára teszik a körülmények, és az sem segít a dolgon, hogy érdeklődni kezd egy lány iránt. Mindemellett megtapasztalja a hírnév egy még rosszabb oldalát: a rosszindulatú pletykákat is. Voldemort mesterkedése a háttérben pedig már csak a torta habján elhelyezkedő cseresznyén megcsillanó fény.

Ebben a részben kezd el jobban látszódni, hogy az egész világ és a történet rendkívül összetett; erre a leginkább Barty Kupor története utal. Az egyik kedvenc mozzanat számomra a kötetben, amikor fény derül a kilétére és a családja titkaira.

A másik, amit nagyon szeretek, és amit nagyon sajnálok, hogy a filmből kihagytak, az Hermione harca a házimanók jogaiért. Tulajdonképpen ez a feminizmus egyfajta szimbóluma – a manók az elnyomott nők, akiknek „a konyhában a helye”, akiket hagyjanak, hadd tegyék a dolgukat, hiszen szeretik. Érdekes belegondolni, hogy amikor a női egyenjogúságról először szó eshetett a történelem során, hasonló értetlenkedéssel fogadhatták az ötletet, mint ahogy Hermione MAJOM feliratú kitűzőit.

A világépítés is folytatódik, és ez nem csak abban merül ki, hogy más országok varázslóit ismerjük meg, hanem még több varázslény is előkerül, és a mágia sötét oldalába is bepillantást nyerhetünk. Habár egy szurcsókkal nem szeretnék találkozni, sokért nem adnám, ha egy sárkányt láthatnék. Vagy egy furkászt.

Most, a sokadik újraolvasásnál jobban figyelek már az utalásokra, jobban észreveszem, hogy melyek azok az elejtett mondatok, amelyek előrevetítenek dolgokat, amelyekre majd csak a későbbi kötetekben kapunk magyarázatot. Azt pedig már nem is kell említenem, hogy ettől a kötettől kezdődően tapasztalhatók a nagy eltérések a filmekben, amit szintén rettenetesen sajnálok.

Jó volt újra elmerülni ebben a világban egy kicsit, hasonlóan éreztem magam a könyv becsukásakor, mint Voldemort, amikor kiemelkedett az üstből. Jöhet egy újabb adag krimi.

 

2. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája

Ahogy az előző kötetnél már említettem, a sorozat iránt nagyfokú elfogultsággal viseltetek. Nem emlékszem már, hogy az első olvasáskor mennyi idő telt el az első két kötet között, de biztosan nem sok. Ahogy most sem.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 316
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 15. – 2021. Január 17.

A fülszöveg:
„Harry Potter varázslónak született. Második tanéve a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában éppen olyan eseménydúsnak bizonyult, mint amilyen az első volt. Lekési a különvonatot, így barátai repülő autóján érkezik tanulmányai színhelyére. S a java csak ezután következik…”

A borító:
Ebből is az első kiadás van meg, a rajzolt karakterekkel. Most jöttem rá, hogy tulajdonképpen mennyire lespoilerezi a végét, bár Harry arckifejezését nem igazán értem.

Így tetszett:
Ahogy az előzőnél, ennél a kötetnél is sokkal inkább arra figyeltem, hogy mennyire emlékszem az eseményekre, főleg azokra, amelyek a filmből kimaradtak – itt ugyanis már több ilyen epizódról van szó. A sok korábbi olvasásnak hála alig maradt egy-egy mozzanat, amin meglepődtem.

Szerkezetét tekintve a történet hasonló az előzőhöz, leszámítva, hogy Dursley-éknél sokkal rövidebb időt töltünk, hamarabb visszatérünk a varázslók világába, mivel itt már nincs szükség Harry családjának részletes bemutatására vagy a világ építésére. A felvezetés viszont most is hosszú, csattanó szinte megint a végén derül ki, a lezárás pedig már-már túlságosan gyors.

Érdekesnek találtam, ahogy szép lassan kezdenek kibontakozni, leképeződni az egyes embertípusok a varázslóvilágban, és ahogy bújtatva ugyan, de megjelenik a rasszizmus is. Ez a kötet azt próbálja megtanítani nekünk, hogy a származás mit sem számít, a lényeg, hogy milyen emberek vagyunk.

Rowling a leírásokkal még mindig kitűnően bánik; a Weasley-családot egy csapásra megszeretteti az olvasóval, ugyanígy otthonukat, az Odút is. Lockhartot viszont még a filmben bemutatottnál is ellenszenvesebbnek találtam, rosszul voltam a pökhendiségétől, és attól, ahogy saját magát piedesztálra emelte mindenkivel szemben. Tipikus példája az idegen tollakkal ékeskedő, saját magát mindenki másnál fontosabbnak tartó embernek.
Dobbyt még mindig szeretem, amilyen kis buzgómócsing, Voldemort meg egyszerűen csak Voldemort – tetszik, ahogy kezd már kibontakozni, ki is (volt) ő; sarkított gonosz karakter, de jó. A többi, eddig megismert szereplőről alkotott véleményem nem változott.

Ennél a kötetnél már érezhető, hogy ez nem egy egyszerű mese lesz, de még nem lehet látni, hogy hova is tartunk, milyen háttérsztorik, milyen csavarok várhatók még. A sorozatot ismerve ugyan mosolyogtam pár dolgon, amik most már megvillantak – például annak az oka, hogy Harry miért párszaszájú; kicsit olyan, mint amikor megtanuljuk, hogy a Föld gömbölyű, majd később pontosítják geoid alakra, ami ellipszis alakú pályán mozog, amit később még tovább pontosítanak arra, hogy azért ez az ellipszis se teljesen szabályos. Valahogy így épül fel és így tárul elénk Harry története is.

Változatlanul jó ebbe a világba visszatérni, de akkora áttörés nem volt most, mint az első kötetnél. Talán egy kicsit meg kell szakítanom a láncot, hogy az élmény ne vesszen el.

Ha kíváncsiak vagytok az eddigi és a soron következő értékelésekre, itt követhetitek nyomon őket.

 

1. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Mielőtt belekezdenék az értékelésbe, szeretném leszögezni, hogy mind a könyv, mind a sorozat többi része iránt erős elfogultsággal viseltetek. A Harry Potter és a bölcsek kövét hétéves koromban ajándékba kaptam a nagynénéméktől valami alkalomra – legalábbis az emlékeim ezt mondják. Egy darabig a polcon pihent, aztán piszkálni kezdte a fantáziámat, és nekikezdtem. Ezzel együtt megszületett egy új könyvmoly, és elkezdődött egy életen át tartó rajongás is. Ha jól számolom, hatodik alkalommal olvasom, az első rész eredeti megjelenésének 25. évfordulója alkalmából.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 286
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 9. – 2021. január 10.

A fülszöveg:
„A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában töltött első tanév kemény erőpróba a diákok számára. Harry Potternek nem csupán a vizsgákon kell megfelelnie, de egy életre-halálra szóló küzdelemnek is részese lesz. A tizenegy éves varázslójelölt története meghódította az egész világot.”

A borító:
Nekem még a régi van meg, az illusztrált, seprűn repülő Harryvel az elején. Még a védőborító is megvan, a betűi szinte ugyanúgy fénylenek, mint újkorában. Nem ez a legszebb borító, amit életemben láttam, de a tartalomhoz hű. És habár gyönyörűek az új kiadások, és nagyon fáj a szívem a mardekáros borítóért, nem cserélném el rá semmi pénzért.

Így tetszett:
Furcsa érzés ennyi idő elteltével újra kézbe venni a sorozatot. Az utolsó filmmel lezárult egy korszak nemcsak az én, hanem sok kortársam életében is. Azóta évente előveszem a történetet valamilyen formában, de már idejét sem tudom, a könyveket mikor olvastam utoljára. Éppen itt volt az ideje.

Most, majd’ négyszer annyi idősen, mint amennyi az első olvasáskor voltam, azt kívánom, bár újraélhetném az első olvasás élményét, bár így sem volt rossz – mintha egy rég látott jó baráttal találkoztam volna. Ismerős történet, kívülről tudott mondatok, olyan részek, amelyek a filmben nem, vagy nem így jelennek meg, és amelyekről azt hittem, nem emlékszem már rájuk, de aztán kiderült, hogy valahol az agyam egy rejtett zugában megvannak. Nosztalgikus hangulatban, nevetve, néha borzongva, néha könnyezve olvastam; mégis egy kicsit más szemmel tekintettem az egészre, mint tiniként.

Régen unalmasnak találtam az első 100 oldalt. Most már nem, de azt továbbra is tartom, hogy valóban már-már aránytalanul hosszú és részletes a bevezetés. Rowling lassan, aprólékosan építi a muglik világa mögött megbúvó varázsvilágot, Harryvel együtt fedezzük fel azt. A könyv utolsó harmadában válik egyáltalán világossá, miért is az a cím, ami – itt érthetjük meg azt is, miért akarta Rowling eredetileg a Harry Potter és a varázslóiskola címet adni a kötetnek. Ennyi év és ennyi olvasás után túl sok izgalom nem maradt már bennem, inkább arra voltam kíváncsi, hogy minden mozzanatra emlékszem-e még, illetve gyötörnöm kellett az agyamat, hogy ne minduntalan a filmbeli kastélyt és szereplőket lássam magam előtt. Ez utóbbi volt a legnehezebb.

Más szemmel néztem a szereplők jellemét is, mint korábban. Megértem, hogy miért Hermione volt a kedvencem gyerekként –majdnem ugyanilyen voltam én is, de be kell vallanom, hogy a trollos jelenetig meglehetősen idegesített. Ugyanígy maradtam Draco-fan is. Rowling mesterien tudja érzékeltetni, hogy Harry hogyan érez bizonyos szereplők vagy helyzetek iránt; a remek leírások és a sok találó jelző szinte átragasztja ránk az általa érzett szimpátia vagy éppen antipátia – véleményem szerint ez a korunkkal fordított arányosságban áll. Egyfajta sajátos humor is áthatja a történetet – többször felnevettem egy-egy poénon, amin korábban átsiklottam.

A legérdekesebbek mégis a rejtett üzenetek, hivatkozások voltak; ahhoz, hogy ezeket megtaláljuk, kellenek bizonyos ismeretek a nagyvilágból. Csak hogy a két kedvencemet említsem:

·         Dumbledore 1945-ben győzte le Grindelwaldot – no vajon miért épp akkor?

·         Nicolas Flamel a tavalyi évben ünnepelte 665. születésnapját – akkor idén hány éves is? 😃

Jól esett visszatérni ebbe a világba, újra annak a kisgyereknek lenni, aki a saját roxforti levelét várja. De ha már az nem jött, még mindig itt vannak a könyvek, amelyek ajtót nyitnak Harry világára. Bízom benne, hogy a sorozat többi része is hasonló élményt fog adni. A közeljövőben kiderül.

47. hét: Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos (John Cleaver I)

Van a molyon egy kihívás (már megint), amelyre való jelentkezéskor három címkét kellett megadni, amely alapján a kihívásgazda választott három könyvet, amelyeket a teljesítéshez el kell olvasni a megadott határidőig. Az én címkéim az igaz történet, a krimi és a thriller voltak. A kapott könyvek pedig a Nem vagyok sorozatgyilkos, A lány a vonaton, és a Nemes teremtmények. Korábban egyiket sem olvastam, és csak a másodikról hallottam egy keveset. A teljesítést viszont mégsem ezzel kezdtem.

Kiadó: Fumax
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 240
Fordító: Szebegyinszki Szilvia
Az olvasás ideje: 2020. november 15. – 2020. november 18.

A fülszöveg:
„John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

“A Dexter könyvek és a belőlük készült tv-sorozat rajongói imádni fogják Dan Wells kirobbanó sikerű debütáló regényét.” – Publishers Weekly.”

A borító:
Ötletes a vérfoltos füzet, tökéletes egy olyan történethez, amelyet egy szociopata kamasz fiú mesél el E/1-ben. Nincs szükség művészi igénnyel tervezett borítóra.

Így tetszett:
Nem is tudom, mit mondjak. Szerettem is meg nem is. Remekül indult, az első harmadig nagyon lelkes is voltam, nem kis izgalommal olvastam, hogy mi jön ki ebből. Imádtam a balzsamozásról szóló részt – ez a téma engem is érdekel. Eléggé hitelesnek tűnt a folyamatok leírása, de mostanáig nem mentem utána, hogy valóban így zajlik-e. A továbbiak is ígéretesnek tűntek, az volt az érzésem, hogy új kedvencet avathatok.

Ekkor lépett be a természetfeletti szál, és elvitte a történetet ebbe az irányba. Alapvetően a természetfelettivel semmi gond nincs, de egy olyan indításnál, ami nagyon is ragaszkodik a valósághoz, azt várom, hogy végig maradjon is ezen a vonalon. Kicsit olyan volt, mintha a szerző félúton jött volna rá, hogy ily módon nem tudja folytatni a történetet, bedobta hát a természetfelettit, mert az úgyis mindig jó. Szerintem itt nem, épp ezért nagyon sajnáltam, hogy ilyen irányt vettek az események. Innentől kezdve John viselkedése is gyerekesebbé vált, némiképp kiesett a karakteréből, és a történetet is ellaposodónak éreztem.

Az írói stílus kiváló; könnyed, gyorsan olvasható, és helyenként a morbid humor is fellelhető, amiért jár a piros pont. Szintúgy jár a piros pont a szociopata jellemrajzért – ez halálpontos.

A felvetett témák is érdekesek: egy ilyen ember beilleszkedése a társadalomba, saját lelki vívódása, illetve a halál egy másfajta megközelítése mind olyanok, amelyekkel érdemes és kell is foglalkozni.

Rossznak semmiképp nem mondanám, inkább egy jó erős közepes. Bízom a következő kötetben.

3,5/5

José Antonio Cotrina - Samhein aratása - Vörös Hold-ciklus I

A könyv már a megjelenés előtt felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis korábban nem hallottam még Samhain/Halloween idején játszódó könyvről (magáról az ünnepről tavaly ilyenkor írtam). Valamivel a megjelenés után, egy akció keretében vettem meg, és el is akartam olvasni rögtön, de valami miatt (biztos egy kihívás volt az) elcsúszott. Amikor pedig megtudtam, hogy idén október 31-e hétvégére esik, úgy döntöttem, megvárom az olvasással ezt a napot, reggel nekiülök és este becsukom. Sajnos egy fél nappal elcsúsztam, így nem teljesen samhaini olvasmány lett, de ma még vékonyak azok a bizonyos falak, szóval belefér.

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 312
Az olvasás ideje: 2020. október 31. – 2020. november 1.

A fülszöveg:
„Üdvözlünk Rocavarancoliában, a csoda, a horror, a szörnyek és a rémálmok birodalmában!
Üdvözlünk a halál kapujában!

Egy hosszú és kimerítő háború után Rocavarancolia romokban hever. Nem repülnek többé sárkányok az égen, a vámpírok szomjan haltak, és nincs elegendő mágia ahhoz, hogy a királyságot összetartsa.
De még nincs mindennek vége. Halloween éjjelén megnyílik az egyetlen fennmaradt kapu, ami összeköti Rocavarancolia királyságát az emberek világával. A királyság démiurgosz ilyenkor szervezi meg a betakarítást. Tizenkét fiatalt gyűjt össze az emberi világból, akik bennük rejlő mágikus esszencia alapján képesek lehetnek megmenteni ezt a lepusztult birodalmat, de csak akkor, ha életben tudnak maradni addig, amíg felkel a Vörös Hold. Ehhez először is meg kell tanulniuk megvédeni magukat a kegyetlen körülmények, a furcsa lények és a számos veszély közepette. Ez azonban az elmúlt harminc évben még egyetlen fiatalnak sem sikerült…”

A borító:
Elsőre megfogott a kardot tartó kaszás alakja, mindez tűzzel körbevonva. Nem feltétlenül utal önmagában egy varázslatok uralta világra, de azt mindenképpen jelzi, hogy nem tündérmesét fogunk olvasni. Tökéletes választás, szép munka, jár a keksz a kiadónak.

Így tetszett:
Nagy várakozásokkal mentem neki a könyvnek, és persze azzal a reménnyel, hogy könnyű lesz olvasni. Ez utóbbi nem teljesült maradéktalanul; nem is ment olyan gördülékenyen, mint ahogy vártam volna egy ifjúsági címkéve megáldott könyvnél, illetve valami minduntalan elvonta a figyelmemet. Persze az is megeshet, hogy nem ment simán a váltás Roland világából Rocavarancoliába.

A felvezetés meglehetősen rövid, az emberek világában csak annyi időre tartózkodunk, amíg megtörténik a tizenkettek (köztük Hector) elhívatása. Főhősünk ezután egy idegen világban ébred, amely egyáltalán nem úgy fest, ahogy az éjszaka folyamán megígérték neki.

A történet két szálon halad; látjuk az emberi világból áthozott gyerekeket, ahogy megpróbálják feltalálni magukat az új helyen és új helyzetben, illetve megismerjük Rocavarancolia lakóit, társadalmi helyzetüket, és az éppen folyó hatalmi harcot is. Ez utóbbi számomra izgalmasabb volt, tekintve, hogy a gyerekek szála rendkívül lassan akar beindulni. Rengeteg oldalt szentel a szerző annak, hogy hőseinknek nem tetszik a rendszer és haza akarnak menni, majd miután belátják, hogy nem lehet, megpróbálnak alkalmazkodni a mostoha körülményekhez.

Érdemes tudni, hogy egy sorozat első részével állunk szemben, amelynek fő célja sokkal inkább a világépítés, mint a cselekmény beindítása, azt viszont remekül csinálja. Minden részletükben magam előtt láttam a várost, a lényeket, minden eseményt. Az utolsó harmadban kezdett megmozdulni a cselekmény, ami eddig ígéretesnek tűnik. Bízom benne, hogy a következő részek akciódúsabbak és izgalmasabbak, fordulatosabbak lesznek, látok arra esélyt, hogy így legyen, és egy komplex történet táruljon elénk a későbbiekben. A világ varázsát sajátos képtelensége adja.

A gyerekek közül Bruno és Ricardo szimpatikusak, és Lizbeth is inkább erre billen. Hectort elég félszegnek látom főszereplő létére, Rachel semleges, keveset tudunk meg róla, Marina egyelőre szintén az. Antipatikusak az ikrek, Alexander és Madeleine (előbbi túlságosan nagyhangú, még ha ez csak a felszín is, utóbbi pedig túl kényeskedő az én ízlésemnek), illetve Natalia, a hisztigép.

A városlakók közül Esmaellel, a fekete angyallal szimpatizálok (mily meglepő), illetve Derűs dámát is a kedveltekhez sorolom. Pimaszság dámán nevettem a legtöbbet; sokkal inkább groteszk, mint ijesztő, és már a neve is nevetséges. Denéstor Tult és Enochot egyelőre nem tudom hova tenni, inkább ellenszenvesek. A többi szereplőről pedig nem tudtam meg annyit, hogy valamelyik kalapba dobjam őket.

Apróbb hibákat fedeztem csak fel, ezek inkább a szerkesztésre, fordításra vonatkoznak; van egy-egy elütés, és néhány furcsa szószerkezet (pl. csöndet tartott – szünetet szoktunk tartani, vagy elhallgatni), illetve Natalia vezetékneve bántotta a szememet az orosz nyelvben a női nevek végén jellemző a betű nélkül.

Nem sok esélyt láttam erre, de azért sikerült egy-egy jó gondolatot is elcsípnem:

„Nincsenek vidám történetek. Nem léteznek boldog befejezések. Hazugság. Ez hiú ábránd. Azok a történetek, melyekről te beszélsz, csupán befejezetlenek. Nem mesélik el a történet végét. Nem mesélik el, hogy a végén mindig, mindenki meghal.”

„Az emberi lények az idők kezdete óta gyilkolják egymást.”

„Azok a legborzalmasabb szörnyetegek, akik nem tűnnek annak.”

Kíváncsian várom a sorozat további részeit, nagy potenciált látok benne. Samhaini olvasmánynak pedig a lehető legjobb volt.

4,5/5

29. hét/1.: Stephen King: Az intézet

A könyv, amit A kívülálló és az Emelkedés óta várunk. A könyv, ami miatt félbeszakítottam a Q-ügyosztály eseteit. A könyv, aminek én írom a Molyra az első értékelését.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 496
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: 2020. július 11. – 2020. július 14.

A fülszöveg:
„Az éjszaka közepén Luke Ellis szüleit brutálisan meggyilkolják a saját házukban, őt pedig elrabolják. Másnap Luke egy intézetben ébred egy ugyanolyan szobában, mint a sajátja, mellette pedig hasonló szobák nyílnak, bennük hasonló fiúkkal és lányokkal: mindannyian különleges természetfeletti képességekkel rendelkeznek.
A szigorúan őrzött intézményt igazgató Mrs. Sigsby egyetlen célja könyörtelenül kinyerni a gyerekek erejét, akár kínzás árán is. Ahogy sorra tűnnek el társai, Luke érzi, menekülniük kell, azonban ebből az intézetből még soha senki nem szökött meg. Elindul a küzdelem a jó és a gonosz között egy olyan világban, ahol a jók nem mindig győzedelmeskedhetnek.

Az intézet az utóbbi évek legijesztőbb és legjobb könyve a horror királyától rajongói és kritikusai szerint is. Hangulatában egyszerre idéződnek fel benne a nagy klasszikusok, a Carrie, A ragyogás, A tűzgyújtó és az Az.“

A borító:
Sötét színek, egy vonat utolsó vagonja. A vagon egy szobának berendezve, az ágyon egy kisfiú ül. Lesz itt rejtély, lesz itt sötétség, mondja a borító. Az intézet egy vonatban van? Vagy máshogy kötődik a kettő egymáshoz? Ezt nem árulja el, de egy jó történetet ígér. Piros pont érte a kiadónak: ízléses és jó minőségűnek is tűnik. A védőborító alatt a kép fekete-fehérben látható, ami viszont kicsit kevésbé tetszetős.

Így tetszett:
Nagyon vártam ezt a könyvet, főleg az ízelítő után, amelyet az Emelkedésben is olvastam. Mosolyogtam is, amikor ezekkel az ismerős szavakkal találkoztam az első oldalakon. Egészen konkrétan a teljes első fejezetet ismertem már az említett kötetből. Többet viszont ezután sem tudunk meg DuPray városáról; hosszú időre magára hagyjuk itt Timet, mert kezdetét veszi Luke története.

Kapunk egy csodagyereket, olyat, amilyenekről akár hallhattunk is. Millióból egy ilyen van, és talán korszakonként is csak néhány, de léteznek. Egyszerre hihető és hihetetlen karakter. Elrablói számára viszont intellektusa mellékes; őket telekinetikus képessége érdekli, amely ennél messze gyengébb.

Olvasva annyira nem ijesztő, de belegondolva, tizenkét éves koromban biztosan én is frászt kaptam volna, ha az otthonomtól távol ébredek egy szobában, ami szinte a megszólalásig hasonlít az enyémre, egy olyan helyen, ahol hozzám hasonló sorsú gyerekek élnek. Az, hogy a gyerekeket miért gyűjtötték össze és mi az elrablók célja velük, csak a történet végéig csak homályosan derül ki. Telekinetikus és telepatikus képességekkel rendelkező gyerekeket rabolnak el, és ezeket a képességeket vizsgálják. Felerősödik-e, egyik mellett megjelenik-e a másik, stb. Mindezt brutális kegyetlenséggel. Engem az első pillanattól Mengele kísérleteire emlékeztettek; amikor egy rakás tudóst egy nemes (vagy annak gondolt) cél érdekében elzárnak a külvilágtól és mentesítik annak törvényeitől. Ha a kísérletek elvégzéséhez erőszakot kell alkalmazni, ám legyen. A gyerekek megszűnnek gyerekek, sőt emberek lenni; az orvosok szemében nem többek kísérleti nyulaknál, amelyek, ha valami balul sül el, pótolhatók.

Az egész hely légköre nyomasztó; a szereplők soha nem tudhatják, meddig tartják őket az Első részlegben, és mikor kerülnek át a Hátsóba, ahol fogalmuk sincs, pontosan mi folyik, és ahonnan még senki nem jött vissza. Az ettől való félelem áthatja a napjainkat, a feszültség érződik olvasás közben.

Ez fokozódik azon a ponton, amikor Luke elhatározza, hogy megszökik az Intézetből. A továbbiakhoz szükséges elmondani: kijut. De véglegesen? Rájönnek-e? A nyomába erednek-e? Mi lesz a többiekkel? Mindezekre a kérdésekre választ ad a kötet második fele.

A történet fő szála Luke-é, láthatjuk viszont az Intézet vezetőségének szálát is, amelyből kiderül, mi célból létesült, mi az egésznek a mozgatórugója. A könyv felénél bekapcsolódik egy harmadik szál is, amely az intézetben lakó gyerekek ténykedését mutatja be Luke szökése után. A három szál a végjátékban összefonódik, egy ahhoz hasonló végkifejlethez, amelyet az Azban láthattunk (ebben egyet értek a fülszöveggel).

A szereplők közül Luke, Kalisha, Avery, Tim, Mrs Sigsby és talán Mr Stackhouse kidolgozottabbak, őket tekinthetjük a szálak mozgatóinak. A többiekről csak annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. Kimondottan fehér karakternek senkit nem mondanék, az intézeti gyerekek közel állnak hozzá, de az ő rossz oldaluk is megmutatkozik. A létesítmény vezetői viszont egyértelműen fekete karakterek, a jóság minden szikrája hiányzik belőlük. A mellékszereplők közül Annie-t kedveltem még.

Ha a történet mögé szeretnék nézni, akkor azt mondanám, hogy King egy összeesküvés-elméleten gondolkozik el, és ezt bontja ki ebben a sztoriban. Mi lenne, ha létezne egy szervezet, amely a világ egyensúlyát azzal próbálja fenntartani… amit az Intézetben csinálnak? (Nem spoilerezek.) Érdekes feltevés, és akár igaz is lehetne, mégis érződik rajta, és Luke is rámutat, hogy hibásak az alapelvei.

Nekem nem igazán horror; sokkal inkább volt számomra érdekes, mint ijesztő. Nagyon fordulatosnak és pörgősnek sem mondanám; Luke karaktere tett róla, hogy mindenre számítsunk. A tempó nekem picit lassú, bár végig fenntartotta az érdeklődésemet, nem volt unalmas egyik rész sem. Ami az lett volna, azon gyorsan túllendültünk.  Egy pici hiányérzetem mégis van, de nem tudom még megfogalmazni, hogy mi hiányzik pontosan. Hogy miért csak nagyon jó, és miért nem zseniális. Ha eszembe jutna, majd kiegészítem a bejegyzést.

Két dologért vagyok dühös: a hanyag szerkesztésért (plusz tárgytagok, indokolatlan igekötők maradtak a mondatokban, vagy teljesen rossz volt a toldalékolás), illetve a köszönetnyilvánítás utolsó mondatában elkövetett, ordító fordítási hibáért. Trónok harca rajongók érteni fogják.

Jó gondolatok viszont szép számmal akadtak a könyv során, ezeket megosztanám veletek:

„Nagy ajtók is nyílnak apró zsanérokon.”

„Az ember megszokja a vágyálmokat. Azokon él.”

„Néha egy ölelés a telepátia.”

Kedvenc ugyan most nem lett, de összességében szerettem. Egyszer mindenképp érdemes elolvasni.

4,5/5

22. hét: Suzanne Collins - Énekesmadarak és kígyók balladája

Az Éhezők Viadala-trilógiával viszonylag későn, jóval a könyvek és a filmek lencsengése után ismerkedtem meg, akkor viszont három hét alatt ledaráltam az egészet. Nagy rajongója nem lettem, de az alapötletet jónak találtam, még ha a kivitelezés nem is nyerte el a tetszésemet teljes mértékben. Mégis megörültem, amikor megtudtam, hogy ki fog jönni egy előzménytörténet. A trilógia ugyanis pontosan az a típus, amelyhez remekül lehet plusz sztorikat, spin off-okat írni, és véleményem szerint ennek a sorozatnak jobban állnak azok a történetek, amelyek Katniss élete előtt játszódnak.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 448
Fordító: Farkas Veronika
Az olvasás ideje: 2020. május 26. – 2020. május 31.

A fülszöveg:
„A ​becsvágy hajtja.
A küzdelem élteti.
De a hatalomnak megvan az ára.

Annak az aratásnapnak a reggelén járunk, amely a tizedik Éhezők Viadalát előzi meg. A Kapitóliumban a tizennyolc éves Coriolanus Snow élete nagy dobására készülődik, a mentori posztjára a Viadalban. Az egykor nagy hatalmú Snow-házra nehéz idők járnak: a jövőjük azon múlik, hogy Coriolanus képes lesz-e elbűvölőbbnek, ravaszabbnak és taktikusabbnak bizonyulni diáktársainál, és győztest tud-e faragni a saját kiválasztottjából.

Az esélyek azonban ellene szólnak. Azt a megalázó megbízatást kapja ugyanis, hogy a 12. körzet lány kiválasztottját mentorálja, a legaljának a legalját. Sorsuk ezzel végleg összefonódik – Coriolanus minden döntése kedvezményekhez vagy kudarchoz, csillogáshoz vagy csődhöz vezethet. Az arénán belül életre-halálra szóló harc következik, az arénán kívül pedig Coriolanus elkezd együttérezni megpecsételt sorsú kiválasztottjával… és mérlegelnie kell, hogy a szabályok követése-e a fontosabb, vagy a túlélés. Kerül, amibe kerül.“

Elég hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy főhősünk a későbbi Snow-elnök, amit remek választásnak gondolok, viszont innentől kezdve pedig nem tudtam elvonatkoztatni a későbbi szerepétől. Történetére úgy tekintettem, mint egy kis darabra a hatalomhoz vezető úton; azokat a mintázatokat kerestem, amelyek őt ebben segíthették. Meg is találtam őket.

Azért is tetszett az, hogy a szerző ezúttal egy kapitóliumi polgárt választott főhősnek, mert így a másik oldal nézőpontját is megismerhettük. Az időben nagyot ugrunk, a tizedik hezők Viadalához; ez a Viadal még messze nem az a show, amit Katniss idejében látunk majd. Az emberekben még élénken él a háború emléke, a Viadal célja itt még ténylegesen az, hogy a körzeteket büntessék, a szórakoztató cél mellékes. A Viadal történetében itt fordul elő először, hogy a kiválasztottak mentorokat kapnak, bár a történetből számomra nem derült ki, hogy a szervezők hogyan jutottak erre az elhatározásra, és miért az Akadémia végzős diákjaiból választották ki őket.

Coriolanus és kiválasztottja, Lucy Gray teszik meg az első lépéseket afelé, hogy a Viadal ezúttal másképp játszódjon, mint az eddig megszokottak. Amikor elkezdtek egyfajta szerepet játszani a kamerák előtt, már kezdtem kapiskálni, hogy Coriolanusnak valószínűleg elég sok köze lehet ahhoz a Viadalhoz, amelyen Katniss részt vesz majd. Több ötletét is megvalósították kezdetleges formában, amely hozzájárult ahhoz, hogy egész Panem részt vehessen a Viadalban, ezzel alakítva annak menetét.

 Miközben mentor és kiválasztott közös szorosabbra fűződik a viszony, és együtt próbálják kitalálni a győztes stratégiát, amelyben akár a csalás is szerepelhet, Coriolanust a hatalomról alkotott nézeteiről és a Kapitóliumhoz való hűségéből vizsgáztatják. Ez a kettősség végigkíséri a főhőst a történeten.

A Viadal menete, illetve Coriolanus és Lucy románca mögött megbújik egy becsvágyó fiú lelki vívódása, akit gyerekkorától arra neveltek, hogy egyszer elnök legyen és a Kapitóliumot szolgálja. Lucyval és osztálytársával, Sejanussal kialakuló kapcsolata megingatja ugyan a hitét a kormányzásban és szilárdnak hitt véleményében, neveltetéséből fakadó érzései azonban mindig felülkerekednek. Szembekerül egymással az, amit a neveltetése okán hisz helyesnek és az, a helyes út, amelyet barátai mutatnak meg neki. Abból kiindulva, hogy ismerjük a későbbi Snow elnököt, lehetett sejteni a végkifejletet. A hatalom elérése vezette, és látjuk a történet végén, hogy ezért tényleg bármire képes volt; még árulásra is, melynek helyes voltát a saját lelkiismerete szerint magyarázott meg. Remek példa ez a regény arra, hogy a törtető személyiségek a felfelé vezető úton gátlástalanul taposnak el másokat. Coriolanus bizonytalanságai ugyanakkor jelezhetik azt is, hogy ha hatalomra törekszünk, ezt meg kell tennünk, bármennyire fájdalmas is tud lenni. Ebből a szempontból a főhős akár még áldozatnak is tekinthető.

Szerettem a szereplők gondolatait és érveit olvasni a felmerülő kérdésekről a hatalom és az erkölcs vonatkozásában. Szerettem azt is, ahogy a trilógiához kapcsolódik, egyrészt Coriolanus személyén, vagy például Lucy Gray dalain keresztül, amelyek közül nem egy lehet ismerős Katniss történetéből is. Kapcsolódási pont még a tó, a Snow-ház tetőkertje a rózsákkal, és természetesen a fecsegőposzáták. A történetet olvasva az jutott eszembe, hogy Lucy Gray a maga ideje Fecsegőposzátája volt. Egyetlen dolgot hiányoltam: az még kerekebbé tette volna az egészet, ha valamiképpen megjelent volna Katniss kitűzője, annak eredete. Tulajdonképpen azt vártam, hogy Lucy Grayjel fog összekapcsolódni, de ez nem történt meg.

Úgy érzem, Suzanne Collins ezzel a regénnyel találta meg igazán a hangját és vált az én szememben jó íróvá. Amiért pedig külön jár a dicséret neki: hogy ez a történetet végre nem jelen idejű E/1-ben írta meg. Rettentő sokat számít, és biztos, hogy a trilógiának is előnyére vált volna, ha hamarabb próbálkozik meg a múlt idejű E/3-mal. Ilyen jellegű történeteket szívesen olvasnék még tőle, akár egy másik győztes, vagy maga a háború történetét.

Soraimat szokás szerint a kedvenc idézeteimmel zárom:

„Az embereket könnyű manipulálni, ha a gyerekeikről van szó.”

„Ha egy fehérrépát nagyestélyibe öltöztetnek, akkor is a levesbe fog kívánkozni.”

„Ilyen az emberiség levetkőzve. A kiválasztottak. És te is. Ennyire gyorsan eltűnik a civilizáció máza. A finom modorod, a műveltséged, a családi háttered, minden, amire büszke vagy, egyetlen szempillantás alatt lehámlik, és kiderül, mi is vagy igazából. Egy fiú, aki egy bottal agyonver egy másikat. Ilyen az emberiség a maga természetes állapotában.”

„Kinek kell a vagyon, a siker és a hatalom, ha a szerelme megvan? A szerelem mindent visz, nem?”

Első olvasóknak azt ajánlom, hogy ne a trilógia olvasása előtt, hanem inkább utána olvassák az előzményt. Úgy biztosan érthető lesz minden.

4,5/5