5. hét: J.K.Rowling - Harry Potter és az azkabani fogoly

Az előző két kötetnél már említett elfogultságom a harmadiknál sem lett kisebb. Kimondottan szeretem ezt a részt; ebben kezd el érni a történet, már jobban látszik, nem egészen mese.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2002
Oldalszám: 400
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 31. – 2021. február 5.

A fülszöveg:
„Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett és szuperbiztos börtönből megszökik egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy a veszélyes szökevény Roxfortba tart, a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. A varázslónövendék Harry Potter és barátai számára a harmadik tanév sem csak a vizsgák izgalmait tartogatja…”

A borító:
Nem igazán szeretem ezt a borítót. A hipogriff ugyan jól sikerült, én is valahogy így képzelem el, Harry és Hermione viszont nem a legszebb. A dementor jobb a hátlapon.

Így tetszett:
Az összes közül talán ez az a rész, amelyiken a legtöbbet lehet nevetni, főleg az első néhány fejezeten. Ron telefonja, Marge néni, a Kóbor Grimbusz… Ugyanakkor kezd előttünk feltárulni a varázsvilág egy színesebb formája. Az Abszol út eddig nem említett üzletei, a roxforti diákok új tantárgyai és a felbukkanó varázslények szépen bemutatják, hogy a mágiának Harry Potter világában mennyiféle ága van. Ezek a dolgok még komplexebbé teszik azt.

Nagyon élveztem az új órák leírását, azt viszont továbbra is sajnálom, hogy Hermione tantárgyait nem mutatta be Rowling – kíváncsi lennék rá, hogy néz ki egy számmisztika vagy rúnaismeret óra.

A karakterek is kezdik felvenni a szürke különböző árnyalatait, összetettebbé válnak; megjelennek nem egyértelműen jó, vagy nem egyértelműen rossz szereplők, és a főhősök jellemvonásai is egyre kevésbé sarkosak. Ez leginkább Hermionén látható.

Talán azért is szeretem ennyire ezt a kötetet, mert valahol tulajdonképpen a barátságokról szól. Elég sok utalást találhatunk olvasás közben arra, hogy kik, és milyenek is az igaz barátok.
Szól ugyanakkor az előítéletekről – halljuk egy sztori egy verzióját, hallunk valakiről valamit, készpénznek vesszük, véleményt alkotunk róla, miközben egyáltalán nem biztos, hogy az igaza tudjuk. Erre tanít meg minket az azkabani fogoly.

Sokadszori újraolvasás után jöttem rá, hogy igazából mennyire szeretem a Tekergőket, értelemszerűen Siriust és Lupint. Sem az ő, sem pedig Pettigrew története nem lep már meg ennyi idő után, de emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor először olvastam. Az izgalom érzése annak ellenére is megmaradt, hogy tudtam, hogy végződik.

Az viszont meglepett, hogy mennyi mindent megváltoztattak a filmben. Felcserélték egyes események idejét, másoknak új körülményeket teremtettek, párbeszédek nem ott és nem úgy, nem azokkal a szereplőkkel hangzanak el, mint a könyvben. Korábban ez nem tűnt fel.

Ezzel a kötettel még tovább erősödött bennem az, hogy nagyon szeretném, ha Rowling egyszer előzménykötetet jelentetne meg, amelyben a Tekergőkre helyezi a hangsúlyt. Remélem, egyszer megteszi.

Ha kíváncsiak vagytok az eddigi és a soron következő értékelésekre, itt követhetitek nyomon őket.

2. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája

Ahogy az előző kötetnél már említettem, a sorozat iránt nagyfokú elfogultsággal viseltetek. Nem emlékszem már, hogy az első olvasáskor mennyi idő telt el az első két kötet között, de biztosan nem sok. Ahogy most sem.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 316
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 15. – 2021. Január 17.

A fülszöveg:
„Harry Potter varázslónak született. Második tanéve a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában éppen olyan eseménydúsnak bizonyult, mint amilyen az első volt. Lekési a különvonatot, így barátai repülő autóján érkezik tanulmányai színhelyére. S a java csak ezután következik…”

A borító:
Ebből is az első kiadás van meg, a rajzolt karakterekkel. Most jöttem rá, hogy tulajdonképpen mennyire lespoilerezi a végét, bár Harry arckifejezését nem igazán értem.

Így tetszett:
Ahogy az előzőnél, ennél a kötetnél is sokkal inkább arra figyeltem, hogy mennyire emlékszem az eseményekre, főleg azokra, amelyek a filmből kimaradtak – itt ugyanis már több ilyen epizódról van szó. A sok korábbi olvasásnak hála alig maradt egy-egy mozzanat, amin meglepődtem.

Szerkezetét tekintve a történet hasonló az előzőhöz, leszámítva, hogy Dursley-éknél sokkal rövidebb időt töltünk, hamarabb visszatérünk a varázslók világába, mivel itt már nincs szükség Harry családjának részletes bemutatására vagy a világ építésére. A felvezetés viszont most is hosszú, csattanó szinte megint a végén derül ki, a lezárás pedig már-már túlságosan gyors.

Érdekesnek találtam, ahogy szép lassan kezdenek kibontakozni, leképeződni az egyes embertípusok a varázslóvilágban, és ahogy bújtatva ugyan, de megjelenik a rasszizmus is. Ez a kötet azt próbálja megtanítani nekünk, hogy a származás mit sem számít, a lényeg, hogy milyen emberek vagyunk.

Rowling a leírásokkal még mindig kitűnően bánik; a Weasley-családot egy csapásra megszeretteti az olvasóval, ugyanígy otthonukat, az Odút is. Lockhartot viszont még a filmben bemutatottnál is ellenszenvesebbnek találtam, rosszul voltam a pökhendiségétől, és attól, ahogy saját magát piedesztálra emelte mindenkivel szemben. Tipikus példája az idegen tollakkal ékeskedő, saját magát mindenki másnál fontosabbnak tartó embernek.
Dobbyt még mindig szeretem, amilyen kis buzgómócsing, Voldemort meg egyszerűen csak Voldemort – tetszik, ahogy kezd már kibontakozni, ki is (volt) ő; sarkított gonosz karakter, de jó. A többi, eddig megismert szereplőről alkotott véleményem nem változott.

Ennél a kötetnél már érezhető, hogy ez nem egy egyszerű mese lesz, de még nem lehet látni, hogy hova is tartunk, milyen háttérsztorik, milyen csavarok várhatók még. A sorozatot ismerve ugyan mosolyogtam pár dolgon, amik most már megvillantak – például annak az oka, hogy Harry miért párszaszájú; kicsit olyan, mint amikor megtanuljuk, hogy a Föld gömbölyű, majd később pontosítják geoid alakra, ami ellipszis alakú pályán mozog, amit később még tovább pontosítanak arra, hogy azért ez az ellipszis se teljesen szabályos. Valahogy így épül fel és így tárul elénk Harry története is.

Változatlanul jó ebbe a világba visszatérni, de akkora áttörés nem volt most, mint az első kötetnél. Talán egy kicsit meg kell szakítanom a láncot, hogy az élmény ne vesszen el.

Ha kíváncsiak vagytok az eddigi és a soron következő értékelésekre, itt követhetitek nyomon őket.

 

1. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Mielőtt belekezdenék az értékelésbe, szeretném leszögezni, hogy mind a könyv, mind a sorozat többi része iránt erős elfogultsággal viseltetek. A Harry Potter és a bölcsek kövét hétéves koromban ajándékba kaptam a nagynénéméktől valami alkalomra – legalábbis az emlékeim ezt mondják. Egy darabig a polcon pihent, aztán piszkálni kezdte a fantáziámat, és nekikezdtem. Ezzel együtt megszületett egy új könyvmoly, és elkezdődött egy életen át tartó rajongás is. Ha jól számolom, hatodik alkalommal olvasom, az első rész eredeti megjelenésének 25. évfordulója alkalmából.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 286
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 9. – 2021. január 10.

A fülszöveg:
„A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában töltött első tanév kemény erőpróba a diákok számára. Harry Potternek nem csupán a vizsgákon kell megfelelnie, de egy életre-halálra szóló küzdelemnek is részese lesz. A tizenegy éves varázslójelölt története meghódította az egész világot.”

A borító:
Nekem még a régi van meg, az illusztrált, seprűn repülő Harryvel az elején. Még a védőborító is megvan, a betűi szinte ugyanúgy fénylenek, mint újkorában. Nem ez a legszebb borító, amit életemben láttam, de a tartalomhoz hű. És habár gyönyörűek az új kiadások, és nagyon fáj a szívem a mardekáros borítóért, nem cserélném el rá semmi pénzért.

Így tetszett:
Furcsa érzés ennyi idő elteltével újra kézbe venni a sorozatot. Az utolsó filmmel lezárult egy korszak nemcsak az én, hanem sok kortársam életében is. Azóta évente előveszem a történetet valamilyen formában, de már idejét sem tudom, a könyveket mikor olvastam utoljára. Éppen itt volt az ideje.

Most, majd’ négyszer annyi idősen, mint amennyi az első olvasáskor voltam, azt kívánom, bár újraélhetném az első olvasás élményét, bár így sem volt rossz – mintha egy rég látott jó baráttal találkoztam volna. Ismerős történet, kívülről tudott mondatok, olyan részek, amelyek a filmben nem, vagy nem így jelennek meg, és amelyekről azt hittem, nem emlékszem már rájuk, de aztán kiderült, hogy valahol az agyam egy rejtett zugában megvannak. Nosztalgikus hangulatban, nevetve, néha borzongva, néha könnyezve olvastam; mégis egy kicsit más szemmel tekintettem az egészre, mint tiniként.

Régen unalmasnak találtam az első 100 oldalt. Most már nem, de azt továbbra is tartom, hogy valóban már-már aránytalanul hosszú és részletes a bevezetés. Rowling lassan, aprólékosan építi a muglik világa mögött megbúvó varázsvilágot, Harryvel együtt fedezzük fel azt. A könyv utolsó harmadában válik egyáltalán világossá, miért is az a cím, ami – itt érthetjük meg azt is, miért akarta Rowling eredetileg a Harry Potter és a varázslóiskola címet adni a kötetnek. Ennyi év és ennyi olvasás után túl sok izgalom nem maradt már bennem, inkább arra voltam kíváncsi, hogy minden mozzanatra emlékszem-e még, illetve gyötörnöm kellett az agyamat, hogy ne minduntalan a filmbeli kastélyt és szereplőket lássam magam előtt. Ez utóbbi volt a legnehezebb.

Más szemmel néztem a szereplők jellemét is, mint korábban. Megértem, hogy miért Hermione volt a kedvencem gyerekként –majdnem ugyanilyen voltam én is, de be kell vallanom, hogy a trollos jelenetig meglehetősen idegesített. Ugyanígy maradtam Draco-fan is. Rowling mesterien tudja érzékeltetni, hogy Harry hogyan érez bizonyos szereplők vagy helyzetek iránt; a remek leírások és a sok találó jelző szinte átragasztja ránk az általa érzett szimpátia vagy éppen antipátia – véleményem szerint ez a korunkkal fordított arányosságban áll. Egyfajta sajátos humor is áthatja a történetet – többször felnevettem egy-egy poénon, amin korábban átsiklottam.

A legérdekesebbek mégis a rejtett üzenetek, hivatkozások voltak; ahhoz, hogy ezeket megtaláljuk, kellenek bizonyos ismeretek a nagyvilágból. Csak hogy a két kedvencemet említsem:

·         Dumbledore 1945-ben győzte le Grindelwaldot – no vajon miért épp akkor?

·         Nicolas Flamel a tavalyi évben ünnepelte 665. születésnapját – akkor idén hány éves is? 😃

Jól esett visszatérni ebbe a világba, újra annak a kisgyereknek lenni, aki a saját roxforti levelét várja. De ha már az nem jött, még mindig itt vannak a könyvek, amelyek ajtót nyitnak Harry világára. Bízom benne, hogy a sorozat többi része is hasonló élményt fog adni. A közeljövőben kiderül.