52. hét/2: J.K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Ha már Harry Potter újraolvasás, úgy illik, hogy ez az utolsó, sokak által nem kedvelt nyolcadik történet se maradjon ki. Szegény egy kicsit mostohagyerek, a kihíváshoz sem kellett, és vannak, akik nem ismerik el a sorozat részeként. Én igen, bár tény, hogy lehetett volna ezt jobban is csinálni.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 312
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 30. – 2021. december 31.

A fülszöveg:
„Tizenkilenc évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek, J.K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter-történet, egyszersmind az első, amit színpadon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.

Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden került sor.

A Harry Potter és az elátkozott gyermeket elsőként a Sonia Friedman Productions, Colin Callender és a Harry Potter Theatrical Productions vitte színre.“

A borító:
Én ezt akárhogy nézem, nem tudom megállapítani, hogy mi a csoda az a szárnyas fészekszerű valami, amiben egy emberalak kuporog. Sajnálom, de az én fantáziám ehhez kevés.

Így tetszett:

Az első olvasás alkalmával már egy ideje Harry Potter világa nélkül voltam; elhalmoztak az egyetemi dolgaim, és se a nagy kedvenceket, se mást nem tudtam olvasni, annyira nem volt szabadidőm. Ezt valahogy beszorítottam, és nagyon jól esett akkor. Hiába a sok zúgolódás, nekem akkor nem volt különösebb bajom a történettel. Most, évekkel később,és közvetlenül a 7 kötet után olvasva megértem, hogy akinek baja van vele, miért van baja vele.

Az alapötlet szerintem jó. Az is, hogy ezúttal nem Harryék vannak a középpontban, az már túl erőltetett lett volna. Az is rendben van, hogy a szerzők egy nagy csavarral két olyan gyereket tettek meg legjobb barátoknak, akiknek a szülei anno nem kedvelték egymást, habár egy kissé klisés; a Romeo és Júlia óta tipikus, hogy az ellenségeskedő szülők gyerekei bírják egymást, akár szerelmi szállal, akár anélkül. És valahol talán Murphy törvénye is benne van ebben. Még azt is jó ötletnek tartom, ahogy Voldemortot belekeverték a dologba – és még a matek is kijön, direkt figyeltem a 6-7. kötetet is, hogy megtaláljam, ha valahol ellentmondás van. Ha van is, nekem nem tűnt fel.

A cselekmény nagy része tulajdonképpen olyan, mintha egy vagy több fanfiction lenne; mintha abból indultak volna ki, hogy mi lett volna, ha… Milyen világot élne a varázslótársadalom, ha Voldemort visszatérte körül másképp alakulnak az események. Nagyon érdekes ebbe belegondolni, és tulajdonképpen tetszett is, amiket bemutattak. Alternatív jelenek, párhuzamos valóságok – jó ez. Még az időnyerővel sem rúgja fel teljesen a korábban megalkotott szabályokat, habár egy picit valóban sántít a dolog. Én ezt is a mi lenne ha... gondolatsor számlájára írom.

Amivel viszont bajom van nekem is, a megvalósítás. Ezt a történetet Rowlingnak egyedül kellett volna megírnia, és regényként, nem pedig színdarabként. Túl nagyok az időbeli ugrások; két lap, és már másik évben vagyunk. Ahhoz képest, amilyen tempóban Harry életét követtük, ez túl gyors, és elég slendrián.

A másik a korábbi főszereplők felnőtt élete. Harry munkája rendben van, Ronét már kevésbé értem, Hermione pedig egy egyértelmű miafrancez érzés volt. Klisé klisé hátán, arról nem is beszélve, hogy a személyiségüket sikerült teljesen kifacsarni, mintha muszáj lenne teljesen ellentétesen viselkedni ahhoz képest, amit eddig megszoktunk a szereplőktől. Rendben van, hogy változnak az emberek, fejlődik a személyiség és nem teljesen ugyanaz a szituáció, mint 19 évvel korábban, de az alapszemélyiség nem változik meg. Úgy éreztem, itt abba is sikerült belenyúlni, és most nem az alternatív valóságokban szereplő golden trióról beszélek. Ez már nem az a golden trio, nem az a Draco Malfoy, nem az a McGalagony professzor, és nem is az a Roxfort, amit eddig ismertünk. És szerintem ez baj.

A hibái ellenére mégis azt mondom, hogy én kedvelem ezt a könyvet, ha nem is annyira, mint az előző 7-et. A szeretetről, a szülők-gyerekek viszonyáról szép és megszívlelendő gondolatokat olvashatunk most is, ha túllépünk a bosszankodáson. Nagyon sajnálom ezt a szerencsétlen megvalósítást, mert lenne ebben a fajta folytatásban potenciál. Mégpedig sok. Viszont ha továbbra is így szeretnék bővíteni az univerzumot, akkor inkább ne tegyék, mert senkinek nem lesz jó.

52. hét: J.K. Rowling: Harry Potter és a Halál ereklyéi

Nehéz szívvel kezdtem neki; régóta tudom, mi a vége, és azzal is tisztában voltam, hogy ennyi év után is végig fogom sírni Harry útjának végét. Van, ami nem változik.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 624
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 28. – 2021. december 30.

A fülszöveg:
„Amikor a tizenhetedik évét betöltő Harry – ezúttal Hagrid motorjának oldalkocsijában – utoljára hagyja el a Privet Drive-ot, az őt védő bűbáj szertefoszlik, és a halálfalók azonnal a nyomába erednek. A Főnix Rendje azon fáradozik, hogy biztos helyre szöktesse őt, csakhogy Harrynek a bujkáláson kívül egyéb tervei is vannak: Dumbledore professzortól kapott feladatát kell végrehajtania. Így a tanév nélküle kezdődik el a Roxfortban. Vajon sikerül-e a folytonos életveszély közepette teljesítenie a küldetést, amitől a végső összecsapás kimenetele függ?”

A borító:
Ezt szeretem talán a legkevésbé; az ereklyékről semmit nem mond, csak előrevetít egy nagy harcot Harry és Voldemort között.

Így tetszett:

Könnyeztem már az ajánlásnál, aztán a boldog jeleneteknél, megható pillanatoknál, az egyes szereplők halálánál, és persze a végén is. Ennyi év után is? Örökké.

Harry történetének utolsó kötete nem kevés izgalmat, fordulatot és fájdalmat tartogat. A kezdeti események még egészen gyorsak, aztán ahogy Harry, Ron és Hermione elindulnak, hogy elvégezzék a Dumbledore-tól kapott feladatot, lassabbá válik. Ugyan valami mindig történik velük, mégis azt lehet érezni, hogy nem haladnak, sehova nem tart a cselekmény. Aztán fordul a kocka, és felpörögnek a dolgok, egyik veszélyes helyzetből a másikba keverednek. Miközben a Voldemort legyőzéséhez szükséges tárgyak után kutatnak, felmerül a Halál ereklyéinek rejtélye is, ami szintén megoldásra vár. Érződik ugyanakkor, hogy ez már a végjáték; ha minden megvan, oda lehet állni az utolsó küzdelemre.

A kötet vége felé pedig kitisztulnak az egész sorozat alatt rejtélybe burkolózó dolgok, kiderül az igazság a Harry és Voldemort közti furcsa mágikus kapcsolatról, és Rowling tisztára vagy majdnem tisztára mos néhány szereplőt. Ezeket a részeket szerettem a legjobban.

Ahogy sokaknak, úgy nekem is ezzel a kötettel vált kedves szereplővé Piton, a legszebb jellemfejlődés viszont szerintem Neville-é. A többiek is mutatnak természetesen változást, érést, de ezt sokkal kisebb mértékűnek láttam, mint az ő esetében.
Érdekes számomra az is, hogy Voldemort és ténykedése milyen nagy mértékben állítható párhuzamba a másik kedvenc témámmal, a Harmadik Birodalommal. Az egész sorozat alatt a kapcsolódási pontokat kerestem és figyeltem, és rendesen meg is találtam őket.

Habár úgy érezhető, hogy minden szál elvarródott, az epilógussal mégis maradt egy kiskapu a folytatásra. Ennek ellenére én mégis inkább az előzményeket firtatnám, például a Tekergők történetét, Dumbledore életútját, vagy a Roxfort alapítását. Sok minden van még ebben a világban, ami a fősztori lezárása után is kihasználható – lenne, ha a megfelelő személyek megfelelően nyúlnának hozzá.

Szuper élmény volt ismét elmerülni ebben a világban, némiképp a gyerekkoromat is visszahozta. Ezzel együtt az egész történetre másképp tekintek most, mint 20 évvel ezelőtt, amikor először szippantott be. Meghatározó volt könyvmoly életem alakulásában is, és azt hiszem, az élethez és a halálhoz való hozzáállásomat is a Harry Potter alapozta meg.
Utolsó ellenségként a halál semmisül meg.

Köszönöm, Joanne Kathleen Rowling, hogy mindezt megmutattad!

51. hét/2: J.K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg

Ahogy közeledik az év vége, úgy kezdtem pánikba esni a vállalt Harry Potter-újraolvasás kihívással kapcsolatosan. Reménykedtem benne, hogy az ünnepek és az év végi szabadság lehetővé teszi majd, hogy az utolsó két kötetet még idén elolvassam, ugyanakkor tartottam tőle, hogy a sűrű karácsonyi napokba nem fog beleférni. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2006
Oldalszám: 624
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 23. – 2021. december 27.

A fülszöveg:
„A Voldemort elleni harc állása aggasztó; a baljós jeleket már a muglikormány is észleli. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák. Harry azt gyanítja, hogy esküdt ellensége, Draco Malfoy is a halálfalók jelét viseli. Az élet azonban háborús időkben sem csak harcból áll. A Weasley-ikrek üzleti tevékenysége egyre kiterjedtebb. Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a Roxfort házai pedig továbbra is versengenek egymással. Harry Dumbledore segítségével igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját, ifjúságát, hogy rátaláljon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára.

A borító:
A borítón szereplő jelenet a kötet egyik legfontosabbika. Sokadszor ránézve kíváncsiságot már nem ébreszt bennem, szomorúságot annál inkább.

Így tetszett:

A sorozat utolsó előtti kötete lévén, ezt valamivel kevesebbszer olvastam, mint az előzőeket; ez talán a harmadik vagy a negyedik alkalom volt. A nagyjára persze emlékeztem, más részletek olvasás közben jutottak eszembe, de tudott olyat is mutatni, amit az eddigi olvasások alatt nem vettem észre.

Ha a Főnix Rendje érdekes volt a sok háttérinformáció miatt, akkor a Félvér Herceg ebben a tekintetben valóságos kincsesbánya; imádom Voldemort élettörténetét, ahogy lassan, mások emlékeinek segítségével bontakozik ki előttünk, és választ ad, ha nem is az összes miértre, de jó néhányra. Őszintén sajnálom, hogy csak ennyi jutott belőle, szívesen megismertem volna még több részletet – jó kis spinoff lehetne belőle.

Harryék hatodik éve a felnőtté válásuk minden szempontjából fontos. A Roxfortban ebben az évben kezdenek el szakosodni, és csak azokat a tárgyakat tanulni magasabb szinten, amelyek a pályaválasztásukban játszanak szerepet – engem leginkább az érettségi utáni továbbtanulásra emlékeztet a helyzet. Főhőseink a tőlük megszokott módon reagálnak; Hermione minden akadályt sikerrel vesz, Ron halogat és pánikol, Harry valahol kettőjük között lavírozik, kivéve a bájitaltant. Ez a tantárgy az egész kötet során kiemelt szerepet kap, az én nem kis örömömre – ha roxfortos lettem volna, nekem is ez lett volna a kedvenc tantárgyam. Várjunk csak… Gyógyszerész vagyok… Akkor nem is csak „lett volna”…

Ezen kívül alakulnak a szerelmi szálak is, nem is egy háromszöget láthatunk. Mostanában többektől olvastam, hogy elégedetlenek ezekkel, összecsapottnak látják őket. A magam részéről én inkább azt gondolom, hogy csak nagyon finoman voltak elhintve a megfelelő jelek az előző kötetekben, nem pusztán arról van szó, hogy egyik vagy másik szereplőnek most jutott eszébe, hogy XY tetszik neki.

Két dolgot szeretek még nagyon ebben a kötetben: a horcruxokat és Draco Malfoy szálát. A horcruxokat már az első olvasáskor is zseniálisnak tartottam, ez a véleményem mostanra sem változott meg.
Draco mindig is a kedvenceim közé tartozott, így külön öröm számomra, ahogy a történet során kibontakozik az, hogy ő igazából egy szürke karakter. És nem is teljesen sötétszürke.
Draco tulajdonképpen ebben a kötetben megtestesít minden olyan fiatalt, aki nagyon szeretne megfelelni valakinek, de a bensője tiltakozik, mert ehhez a megfeleléshez nem önazonos dolgokat kell tennie.

A vége rossz, nagyon. Valami okból sokkal jobban meghatott most, mint a korábbi olvasásoknál. De nem csak emiatt tettem le nehéz szívvel. Hanem azért is, mert az utolsó kötet jön.

47-48. hét: J.K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje

Az Ickabog után az volt az érzésem, hogy Rowlingnál kell maradnom, hogy ne lépjek át azon a határon, amin túl az olvasási válság van. Jó volt a megérzés. A Harry Potter jó. Mindig. És mindenre.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 752
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. november 17. – 2021. december 3.

A fülszöveg:
„Dumbledore végül leeresztette kezét, és félhold szemüvegén át, fürkészve nézett Harry szemébe.
– Eljött az ideje – szólt –, hogy elmondjam neked, amit már öt éve el kellett volna mondanom.
Ülj le kérlek! Ha megajándékozol egy kis türelemmel, mindent hallani fogsz, amit tudnod kell. Ha befejeztem, szidhatsz, dühönghetsz. Nem fogok védekezni.

Harry Potter ötödik évére készül a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Harry – társaival ellentétben – sosem örül a nyári szünetnek, ám ez a mostani még rosszabb, mint rendesen. Nem csak rokonai, Dursleyék keserítik meg az életét, de – ami a legfájdalmasabb – mintha barátai is elfeledkeztek volna róla. Harry azon töri a fejét, hogyan törhetne ki lehetetlen helyzetéből, ám nyári szünidejének egy hirtelen, drámai fordulat vet véget. Hamarosan azt is megtudja, hogy Roxfortban sem számíthat békés tanulásra és kviddicsezésre…”

A borító:
A jó öreg régi animus-os kiadás… Szeretem ezt a kék színt, és ezt a Misztériumügyi Főosztályon játszódó jelenetet is. Habár Mordon a hátulján úgy néz ki, mint a Disney-féle Gonosz királynő boszorkány alakban.

Így tetszett:

Az ötödik kötet az egyik, amit már kevesebbszer olvastam, mivel az ezutáni kettő emlékeim szerint már viszonylag gyorsan érkezett, és nem volt szükség a sorozat felelevenítésére az új kötet előtt. Ezen kívül ez az egyik kötet, amelyet angolul nem olvastam, mert amikor nekiálltam az egész sorozatnak eredetiben, ez a rész nem volt meg a könyvtárban, és később sem pótoltam. A csodaszép saját példánnyal majd megteszem. A fentiek miatt fordulhatott elő az, hogy nem is emlékeztem, mennyi mindent kihagytak a filmből – ahogy arra sem, mennyire erős kötete ez a sorozatnak.

A fősztori oda-vissza való ismeretében teljesen máshogy szemléltem már az eseményeket, és különösen Harry viselkedését. Első olvasásra meglepőnek tűnhet az a düh, ami főhősünkből árad már az első néhány lapon. Az okok ismeretében viszont azt mondom, hihetetlen, hogy mennyire látszik, ahogy Voldemort visszatérésével együtt Harryben is felébredt az a bizonyos darab. Gyakorlatilag az egész ötödik kötet cselekménye gyönyörűen megágyaz a hatodikban majd előkerülő horcrux-témának. Minden, ami Harryben zajlik, erre a nem mindennapi kapcsolatra vezethető vissza Voldmorttal.

Ezen felül is nagyon sok háttérinformációval szolgál a kötet, még bonyolultabbá téve a már most sem egyszerű cselekményt, a világot is bővíti, és magyarázatot is ad olyan dolgokra, amelyek csak a filmeket nézve zavarosak lehetnek – például, hogy miért nem találkozunk Percyvel.

Jó volt visszatérni a Grimmauld téri házba is; magam is meglepődtem, hogy az itteni, a filmből kihagyott eseményekre is elég jól emlékeztem. Sajnálom, hogy a ház takarítását nem filmesítették meg, én élveztem volna. Ugyanígy érzek a Szent Mungóval kapcsolatban is. Ez utóbbi még fontosabb is lett volna, bár azt a jelenetet, amelyben Neville szülei megjelennek, nem lehetett volna száraz szemmel kibírni.

Ahogy egyre komorabbá, sötétebbé és összetettebbé válnak a könyvek, úgy érik az egész sorozat is, Harry is, és mi is; a korosztály, akik vele együtt nőttünk fel. Ez a kötet egyértelműen nem mese már. Még csak nem is a vihar előtti csend, hanem az azt megelőző káosz – amilyet sajnos a valóságunkban is tapasztalunk, ha szembe kerülünk valamivel, amit még nem láttunk, amire nem számítottunk. Mindezt Harryék iskolai életének egy sorsdöntő szakaszában, hisz az ötödév= RBF-év. És ha ez nem elég, hőseinknek még a hormonjaikkal is meg kell küzdeniük, ahogy elkezdenek a másik nem iránt érdeklődni. Nem csoda hát, ha mindez csak 700+ oldalba fért bele Rowlingnak. Tóth Tamás Boldizsár pedig még mindig zseni a fordítással. Nem egyszer fordult elő, hogy hangosan felnevettem egy-egy néven.

Az eddig megjelent szereplőkről a véleményem változatlan. Luna nekem a könyvben kevésbé szerethető különc egyelőre, mint a filmbeli. Umbridge kibírhatatlan. Tényleg. Hatványozottan érvényes, hogy vannak azok a gonoszok, akiket nem lehet utálni, erre jön ő…  Azt viszont szeretem, hogy Neville kezd egyre fontosabb karakterré válni, elindul nála egy erőteljes fejlődés.

Nem emlékszem, hogy valaha neveztem-e meg kedvenc kötetet a sorozatból; ha nem, akkor most megteszem: eddig egyértelműen ez az. Meglátjuk, mennyiben tud ezen változtatni a következő kettő.

 

15-16. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege

Egy hónap töretlen krimiolvasás után úgy éreztem, egy kicsit telítődtem és szükségem lesz valami másra, amivel egy kicsit lazíthatok. Még jó, hogy a Harry Potter kéznél van ilyenkor.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 674
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. április 11. – 2021. április 23. meg két perc

A fülszöveg:
„Melyik nemzeti válogatott nyeri a Kviddics Világkupát? Ki lesz a Trimágus Tusa győztese? Utóbbiért három boszorkány- és varázslóképző tanintézet legrátermettebb diákjai küzdenek. A világraszóló versengés házigazdája Roxfort, az az iskola, ahová Harry Potter immár negyedévesként érkezik. S ahogy az a felsőbb osztályosoknál már egyáltalán nem különös, Harry és barátai a másik nemet is felfedezik…
Ám nem csupán e kellemes izgalmakat ígérő események várnak rájuk. Voldemort, a fekete mágusok vezére újból készülődik…”

A borító:
Ez a borítót szeretem, még ha nem is árul el túl sokat magáról a cselekményről. Cserébe szép zöld.

Így tetszett:
Ha valami rendkívüli dolog történik a Roxfortban, abban Harry Potternek benne kell lennie és kész. Akkor is, ha ez a Trimágus Tusa, amelyen három, 17 évet betöltött bajnok vehet részt. Szabad akarat vagy életveszély ide vagy oda, neki ebbe bele kell keverednie. Nagyjából ez a klisé az, amit negatívumként tudok megemlíteni erről a részről.

Tovább bonyolódik a cselekmény, az első részek mesevilága már csak nyomokban látható – kezd mind jobban bekúszni a sötétség.  Felvillannak a kulturális különbségek, megjelenik az erőszak, az alá-fölérendeltség a varázserővel bírók körében, és még a kamaszkor is eléri kedvenc hőseinket. Probléma van probléma hátán.

Persze, ha egy könyvben ennyi esemény van, elég valószínű, hogy ezek láncolata tele van buktatókkal és nem várt fordulatokkal. Harry szemszögéből nézve folyamatosan azt érezhetjük, hogy újra és újra valami megoldhatatlan vagy annak tűnő dolog jön elő. Ennek csak egy része maga a Tusa – Ronnal való barátságát is próbára teszik a körülmények, és az sem segít a dolgon, hogy érdeklődni kezd egy lány iránt. Mindemellett megtapasztalja a hírnév egy még rosszabb oldalát: a rosszindulatú pletykákat is. Voldemort mesterkedése a háttérben pedig már csak a torta habján elhelyezkedő cseresznyén megcsillanó fény.

Ebben a részben kezd el jobban látszódni, hogy az egész világ és a történet rendkívül összetett; erre a leginkább Barty Kupor története utal. Az egyik kedvenc mozzanat számomra a kötetben, amikor fény derül a kilétére és a családja titkaira.

A másik, amit nagyon szeretek, és amit nagyon sajnálok, hogy a filmből kihagytak, az Hermione harca a házimanók jogaiért. Tulajdonképpen ez a feminizmus egyfajta szimbóluma – a manók az elnyomott nők, akiknek „a konyhában a helye”, akiket hagyjanak, hadd tegyék a dolgukat, hiszen szeretik. Érdekes belegondolni, hogy amikor a női egyenjogúságról először szó eshetett a történelem során, hasonló értetlenkedéssel fogadhatták az ötletet, mint ahogy Hermione MAJOM feliratú kitűzőit.

A világépítés is folytatódik, és ez nem csak abban merül ki, hogy más országok varázslóit ismerjük meg, hanem még több varázslény is előkerül, és a mágia sötét oldalába is bepillantást nyerhetünk. Habár egy szurcsókkal nem szeretnék találkozni, sokért nem adnám, ha egy sárkányt láthatnék. Vagy egy furkászt.

Most, a sokadik újraolvasásnál jobban figyelek már az utalásokra, jobban észreveszem, hogy melyek azok az elejtett mondatok, amelyek előrevetítenek dolgokat, amelyekre majd csak a későbbi kötetekben kapunk magyarázatot. Azt pedig már nem is kell említenem, hogy ettől a kötettől kezdődően tapasztalhatók a nagy eltérések a filmekben, amit szintén rettenetesen sajnálok.

Jó volt újra elmerülni ebben a világban egy kicsit, hasonlóan éreztem magam a könyv becsukásakor, mint Voldemort, amikor kiemelkedett az üstből. Jöhet egy újabb adag krimi.

 

5. hét: J.K.Rowling - Harry Potter és az azkabani fogoly

Az előző két kötetnél már említett elfogultságom a harmadiknál sem lett kisebb. Kimondottan szeretem ezt a részt; ebben kezd el érni a történet, már jobban látszik, nem egészen mese.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2002
Oldalszám: 400
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 31. – 2021. február 5.

A fülszöveg:
„Azkabanból, a gonosz varázslókat őrző rettegett és szuperbiztos börtönből megszökik egy fogoly. A Mágiaügyi Minisztériumban tudják, hogy a veszélyes szökevény Roxfortba tart, a Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. A varázslónövendék Harry Potter és barátai számára a harmadik tanév sem csak a vizsgák izgalmait tartogatja…”

A borító:
Nem igazán szeretem ezt a borítót. A hipogriff ugyan jól sikerült, én is valahogy így képzelem el, Harry és Hermione viszont nem a legszebb. A dementor jobb a hátlapon.

Így tetszett:
Az összes közül talán ez az a rész, amelyiken a legtöbbet lehet nevetni, főleg az első néhány fejezeten. Ron telefonja, Marge néni, a Kóbor Grimbusz… Ugyanakkor kezd előttünk feltárulni a varázsvilág egy színesebb formája. Az Abszol út eddig nem említett üzletei, a roxforti diákok új tantárgyai és a felbukkanó varázslények szépen bemutatják, hogy a mágiának Harry Potter világában mennyiféle ága van. Ezek a dolgok még komplexebbé teszik azt.

Nagyon élveztem az új órák leírását, azt viszont továbbra is sajnálom, hogy Hermione tantárgyait nem mutatta be Rowling – kíváncsi lennék rá, hogy néz ki egy számmisztika vagy rúnaismeret óra.

A karakterek is kezdik felvenni a szürke különböző árnyalatait, összetettebbé válnak; megjelennek nem egyértelműen jó, vagy nem egyértelműen rossz szereplők, és a főhősök jellemvonásai is egyre kevésbé sarkosak. Ez leginkább Hermionén látható.

Talán azért is szeretem ennyire ezt a kötetet, mert valahol tulajdonképpen a barátságokról szól. Elég sok utalást találhatunk olvasás közben arra, hogy kik, és milyenek is az igaz barátok.
Szól ugyanakkor az előítéletekről – halljuk egy sztori egy verzióját, hallunk valakiről valamit, készpénznek vesszük, véleményt alkotunk róla, miközben egyáltalán nem biztos, hogy az igaza tudjuk. Erre tanít meg minket az azkabani fogoly.

Sokadszori újraolvasás után jöttem rá, hogy igazából mennyire szeretem a Tekergőket, értelemszerűen Siriust és Lupint. Sem az ő, sem pedig Pettigrew története nem lep már meg ennyi idő után, de emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor először olvastam. Az izgalom érzése annak ellenére is megmaradt, hogy tudtam, hogy végződik.

Az viszont meglepett, hogy mennyi mindent megváltoztattak a filmben. Felcserélték egyes események idejét, másoknak új körülményeket teremtettek, párbeszédek nem ott és nem úgy, nem azokkal a szereplőkkel hangzanak el, mint a könyvben. Korábban ez nem tűnt fel.

Ezzel a kötettel még tovább erősödött bennem az, hogy nagyon szeretném, ha Rowling egyszer előzménykötetet jelentetne meg, amelyben a Tekergőkre helyezi a hangsúlyt. Remélem, egyszer megteszi.

Ha kíváncsiak vagytok az eddigi és a soron következő értékelésekre, itt követhetitek nyomon őket.

2. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a Titkok Kamrája

Ahogy az előző kötetnél már említettem, a sorozat iránt nagyfokú elfogultsággal viseltetek. Nem emlékszem már, hogy az első olvasáskor mennyi idő telt el az első két kötet között, de biztosan nem sok. Ahogy most sem.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 316
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 15. – 2021. Január 17.

A fülszöveg:
„Harry Potter varázslónak született. Második tanéve a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában éppen olyan eseménydúsnak bizonyult, mint amilyen az első volt. Lekési a különvonatot, így barátai repülő autóján érkezik tanulmányai színhelyére. S a java csak ezután következik…”

A borító:
Ebből is az első kiadás van meg, a rajzolt karakterekkel. Most jöttem rá, hogy tulajdonképpen mennyire lespoilerezi a végét, bár Harry arckifejezését nem igazán értem.

Így tetszett:
Ahogy az előzőnél, ennél a kötetnél is sokkal inkább arra figyeltem, hogy mennyire emlékszem az eseményekre, főleg azokra, amelyek a filmből kimaradtak – itt ugyanis már több ilyen epizódról van szó. A sok korábbi olvasásnak hála alig maradt egy-egy mozzanat, amin meglepődtem.

Szerkezetét tekintve a történet hasonló az előzőhöz, leszámítva, hogy Dursley-éknél sokkal rövidebb időt töltünk, hamarabb visszatérünk a varázslók világába, mivel itt már nincs szükség Harry családjának részletes bemutatására vagy a világ építésére. A felvezetés viszont most is hosszú, csattanó szinte megint a végén derül ki, a lezárás pedig már-már túlságosan gyors.

Érdekesnek találtam, ahogy szép lassan kezdenek kibontakozni, leképeződni az egyes embertípusok a varázslóvilágban, és ahogy bújtatva ugyan, de megjelenik a rasszizmus is. Ez a kötet azt próbálja megtanítani nekünk, hogy a származás mit sem számít, a lényeg, hogy milyen emberek vagyunk.

Rowling a leírásokkal még mindig kitűnően bánik; a Weasley-családot egy csapásra megszeretteti az olvasóval, ugyanígy otthonukat, az Odút is. Lockhartot viszont még a filmben bemutatottnál is ellenszenvesebbnek találtam, rosszul voltam a pökhendiségétől, és attól, ahogy saját magát piedesztálra emelte mindenkivel szemben. Tipikus példája az idegen tollakkal ékeskedő, saját magát mindenki másnál fontosabbnak tartó embernek.
Dobbyt még mindig szeretem, amilyen kis buzgómócsing, Voldemort meg egyszerűen csak Voldemort – tetszik, ahogy kezd már kibontakozni, ki is (volt) ő; sarkított gonosz karakter, de jó. A többi, eddig megismert szereplőről alkotott véleményem nem változott.

Ennél a kötetnél már érezhető, hogy ez nem egy egyszerű mese lesz, de még nem lehet látni, hogy hova is tartunk, milyen háttérsztorik, milyen csavarok várhatók még. A sorozatot ismerve ugyan mosolyogtam pár dolgon, amik most már megvillantak – például annak az oka, hogy Harry miért párszaszájú; kicsit olyan, mint amikor megtanuljuk, hogy a Föld gömbölyű, majd később pontosítják geoid alakra, ami ellipszis alakú pályán mozog, amit később még tovább pontosítanak arra, hogy azért ez az ellipszis se teljesen szabályos. Valahogy így épül fel és így tárul elénk Harry története is.

Változatlanul jó ebbe a világba visszatérni, de akkora áttörés nem volt most, mint az első kötetnél. Talán egy kicsit meg kell szakítanom a láncot, hogy az élmény ne vesszen el.

Ha kíváncsiak vagytok az eddigi és a soron következő értékelésekre, itt követhetitek nyomon őket.

 

1. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Mielőtt belekezdenék az értékelésbe, szeretném leszögezni, hogy mind a könyv, mind a sorozat többi része iránt erős elfogultsággal viseltetek. A Harry Potter és a bölcsek kövét hétéves koromban ajándékba kaptam a nagynénéméktől valami alkalomra – legalábbis az emlékeim ezt mondják. Egy darabig a polcon pihent, aztán piszkálni kezdte a fantáziámat, és nekikezdtem. Ezzel együtt megszületett egy új könyvmoly, és elkezdődött egy életen át tartó rajongás is. Ha jól számolom, hatodik alkalommal olvasom, az első rész eredeti megjelenésének 25. évfordulója alkalmából.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 286
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 9. – 2021. január 10.

A fülszöveg:
„A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában töltött első tanév kemény erőpróba a diákok számára. Harry Potternek nem csupán a vizsgákon kell megfelelnie, de egy életre-halálra szóló küzdelemnek is részese lesz. A tizenegy éves varázslójelölt története meghódította az egész világot.”

A borító:
Nekem még a régi van meg, az illusztrált, seprűn repülő Harryvel az elején. Még a védőborító is megvan, a betűi szinte ugyanúgy fénylenek, mint újkorában. Nem ez a legszebb borító, amit életemben láttam, de a tartalomhoz hű. És habár gyönyörűek az új kiadások, és nagyon fáj a szívem a mardekáros borítóért, nem cserélném el rá semmi pénzért.

Így tetszett:
Furcsa érzés ennyi idő elteltével újra kézbe venni a sorozatot. Az utolsó filmmel lezárult egy korszak nemcsak az én, hanem sok kortársam életében is. Azóta évente előveszem a történetet valamilyen formában, de már idejét sem tudom, a könyveket mikor olvastam utoljára. Éppen itt volt az ideje.

Most, majd’ négyszer annyi idősen, mint amennyi az első olvasáskor voltam, azt kívánom, bár újraélhetném az első olvasás élményét, bár így sem volt rossz – mintha egy rég látott jó baráttal találkoztam volna. Ismerős történet, kívülről tudott mondatok, olyan részek, amelyek a filmben nem, vagy nem így jelennek meg, és amelyekről azt hittem, nem emlékszem már rájuk, de aztán kiderült, hogy valahol az agyam egy rejtett zugában megvannak. Nosztalgikus hangulatban, nevetve, néha borzongva, néha könnyezve olvastam; mégis egy kicsit más szemmel tekintettem az egészre, mint tiniként.

Régen unalmasnak találtam az első 100 oldalt. Most már nem, de azt továbbra is tartom, hogy valóban már-már aránytalanul hosszú és részletes a bevezetés. Rowling lassan, aprólékosan építi a muglik világa mögött megbúvó varázsvilágot, Harryvel együtt fedezzük fel azt. A könyv utolsó harmadában válik egyáltalán világossá, miért is az a cím, ami – itt érthetjük meg azt is, miért akarta Rowling eredetileg a Harry Potter és a varázslóiskola címet adni a kötetnek. Ennyi év és ennyi olvasás után túl sok izgalom nem maradt már bennem, inkább arra voltam kíváncsi, hogy minden mozzanatra emlékszem-e még, illetve gyötörnöm kellett az agyamat, hogy ne minduntalan a filmbeli kastélyt és szereplőket lássam magam előtt. Ez utóbbi volt a legnehezebb.

Más szemmel néztem a szereplők jellemét is, mint korábban. Megértem, hogy miért Hermione volt a kedvencem gyerekként –majdnem ugyanilyen voltam én is, de be kell vallanom, hogy a trollos jelenetig meglehetősen idegesített. Ugyanígy maradtam Draco-fan is. Rowling mesterien tudja érzékeltetni, hogy Harry hogyan érez bizonyos szereplők vagy helyzetek iránt; a remek leírások és a sok találó jelző szinte átragasztja ránk az általa érzett szimpátia vagy éppen antipátia – véleményem szerint ez a korunkkal fordított arányosságban áll. Egyfajta sajátos humor is áthatja a történetet – többször felnevettem egy-egy poénon, amin korábban átsiklottam.

A legérdekesebbek mégis a rejtett üzenetek, hivatkozások voltak; ahhoz, hogy ezeket megtaláljuk, kellenek bizonyos ismeretek a nagyvilágból. Csak hogy a két kedvencemet említsem:

·         Dumbledore 1945-ben győzte le Grindelwaldot – no vajon miért épp akkor?

·         Nicolas Flamel a tavalyi évben ünnepelte 665. születésnapját – akkor idén hány éves is? 😃

Jól esett visszatérni ebbe a világba, újra annak a kisgyereknek lenni, aki a saját roxforti levelét várja. De ha már az nem jött, még mindig itt vannak a könyvek, amelyek ajtót nyitnak Harry világára. Bízom benne, hogy a sorozat többi része is hasonló élményt fog adni. A közeljövőben kiderül.

Harry Potter Book Tag

Kicsit megkésve, de eleget teszek Arwen kihívásának, és kitöltöm ezt a nagyszerű Harry Potteres Book Tag-et. Az ő válaszait itt olvashatjátok.

1. Melyik a kedvenc könyved a sorozatból?  

A Félvér Herceg.

2. Melyik a legkevésbé kedvelt könyved a sorozatból? 

Ha van ilyen, akkor az a Bölcsek köve, mert nagyon nehezen indul.

3. Ki a kedvenc karaktered? 

Perselus Piton. Klisé, de a legösszetettebb karakter az egész sorozatban.

4. Ki az a karakter, akit legjobban utálsz? 

Természetesen Umbridge-et.

5. Mi volt szerinted a sorozat legszomorúbb pillanata? 

Ebben egyetértünk Arwennel, számomra is a Herceg meséje a legszomorúbb a sorozatban. Ahányszor olvasom vagy látom, mindig sírok rajta. Ennyi év után is. Örökké. *elmorzsol egy könnycseppet

6. Ki a kedvenc tanárod? 

Lupin. Talán ő volt az, aki igyekezett szerethetővé tenni a tantárgyát és a diákok kedvét kereste, mindemellett hasznos dolgokat tanított.

7. Ki az a tanár, akit legkevésbé kedvelsz? 

Ebben is egyetértünk: Umbridge, amit nem kell magyarázni, illetve Binns professzor, mert nem szeretem az unalmas előadókat.

8. Melyik a kedvenc tantárgyad? 

Szerintem senki nem fog meglepődni, ha gyógyszerészként a bájitaltat mondom. J

9. Melyik a legkevésbé kedvelt tantárgyad? 

Mugliismeret. A varázslócsaládok gyerekeinek biztosan érdekes, de nekem haszontalan lenne.

10. Melyik a kedvenc boltod az Abszol úton? 

Madame Malkin Talárszabászata. Szebbnél szebb talárokat varratnék itt magamnak.

11. Ki a leggyönyörűbb karakter (belső értékek alapján)? 

Luna Lovegood.

12. Melyik az a karakter, akit a legjobban hiányoltál? 

Ha az a kérdés, hogy ki hiányzik a legjobban, akkor  Siriust, Lupint és Tonksot mondom.

13. Melyik könyvnek a legjobb a borítója? 

Az eredetik közül a Félvér Hercegé tetszik a legjobban. Az újakat még nem volt alkalmam szemügyre venni.

14. Melyik Trimágus Tusa próba a kedvenced? 

Az első, a sárkányok miatt.

15. Ha rangsorolnod kéne a házakat a legszimpatikusabbal kezdve, milyen sorrendet állítanál fel? 

Mardekár, Hollóhát, Griffendél, Hugrabug. A Mardekár és a Hollóhát eléggé holtversenyben van, de ha választanom kell, akkor a saját házamat teszem előre.

16. Ki a kedvenc animágusod? 

Rita Vitrol. Szerintem zseniális.

17. Ki a kedvenc mellékszereplőd? 

Luna Lovegood.

18. Melyik a kedvenc horcruxod? 

Hollóháti Hedvig diadémja.

19. Melyik az a szereplő, akiről többet szerettél volna olvasni? 

Dumbledore, illetve a Tekergők. 

20. Mi a sorozat legviccesebb pillanata? 

Draco Malfoy, a pattogó görény. J

21. Mi a sorozat legmeghatóbb pillanata?

Dobby halála és a mágia nélküli temetés.

22. Milyen pozíciót szeretnél betölteni egy kviddicscsapatban? 

Félek a labdáktól, ezért inkább kívülről nézném a játékot, de ha muszáj választani, akkor terelő.

23. Melyik a kedvenc varázslényed?

A hipogriff és a thesztrál.

24. Mit gondolsz, mi lenne a te patrónusod? 

Nem emlékszem a Pottermore szerintire, ezért most gyorsan kitöltöttem egy másikat, ami szerint kígyó. Nem vitatkozom, jó lesz. J

25. Melyik a kedvenc filmed? 

Az utolsó kettő.

26. Melyik filmet szereted legkevésbé? 

Talán ez is a Bölcsek köve. Nehéz választani.

27. Melyik a kedvenc mágikus képességed (animágus transzformáció, metamorfmágia, párszaszájúság, repülés, jövőbelátás, hoppanálás/dehoppanálás, legilimencia/okklumencia, véla bűbáj, varázslattal szembeni ellenállás)? 

Ezek közül is nehéz választani, de talán a párszaszájúság nyerne a hoppanálás/dehoppanálással szemben.

28. Ki a kedvenc párosod (kiket hoznál össze)? 

Dracót és Hermionét. Ez régi perverzióm, bár úgy rémlik, mintha Rowling is megerősítette volna, hogy Dracónak igazából tetszett Hermione.

29. Ki a kedvenc Dursley családtagod? 

Petunia.

30. Melyik a kedvenc varázslatod?

A patrónusbűbáj.

A kihívottam pedig Cathreen Misery, ha van kedved. J