Ha már Harry Potter újraolvasás, úgy illik, hogy ez az utolsó, sokak által nem kedvelt nyolcadik történet se maradjon ki. Szegény egy kicsit mostohagyerek, a kihíváshoz sem kellett, és vannak, akik nem ismerik el a sorozat részeként. Én igen, bár tény, hogy lehetett volna ezt jobban is csinálni.
Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 312
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 30. – 2021. december 31.
A fülszöveg:
„Tizenkilenc évvel a roxforti
csata után…
Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az,
amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három
iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal
viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi
örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel
szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.
A Harry
Potter és az elátkozott gyermek, J.K. Rowling, John Tiffany és Jack
Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter-történet, egyszersmind az első, amit
színpadon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.
Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének
különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry
Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a
darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden
került sor.
A Harry
Potter és az elátkozott gyermeket elsőként a Sonia Friedman Productions,
Colin Callender és a Harry Potter Theatrical Productions vitte színre.“
A borító:
Én
ezt akárhogy nézem, nem tudom megállapítani, hogy mi a csoda az a szárnyas
fészekszerű valami, amiben egy emberalak kuporog. Sajnálom, de az én fantáziám
ehhez kevés.
Így tetszett:
Az első olvasás alkalmával már egy
ideje Harry Potter világa nélkül voltam; elhalmoztak az egyetemi dolgaim, és se
a nagy kedvenceket, se mást nem tudtam olvasni, annyira nem volt szabadidőm.
Ezt valahogy beszorítottam, és nagyon jól esett akkor. Hiába a sok zúgolódás,
nekem akkor nem volt különösebb bajom a történettel. Most, évekkel később,és
közvetlenül a 7 kötet után olvasva megértem, hogy akinek baja van vele, miért
van baja vele.
Az alapötlet szerintem jó. Az is,
hogy ezúttal nem Harryék vannak a középpontban, az már túl erőltetett lett
volna. Az is rendben van, hogy a szerzők egy nagy csavarral két olyan gyereket
tettek meg legjobb barátoknak, akiknek a szülei anno nem kedvelték egymást,
habár egy kissé klisés; a Romeo és Júlia óta tipikus, hogy az ellenségeskedő
szülők gyerekei bírják egymást, akár szerelmi szállal, akár anélkül. És valahol
talán Murphy törvénye is benne van ebben. Még azt is jó ötletnek tartom, ahogy
Voldemortot belekeverték a dologba – és még a matek is kijön, direkt figyeltem
a 6-7. kötetet is, hogy megtaláljam, ha valahol ellentmondás van. Ha van is,
nekem nem tűnt fel.
A cselekmény nagy része
tulajdonképpen olyan, mintha egy vagy több fanfiction lenne; mintha abból
indultak volna ki, hogy mi lett volna, ha… Milyen világot élne a
varázslótársadalom, ha Voldemort visszatérte körül másképp alakulnak az
események. Nagyon érdekes ebbe belegondolni, és tulajdonképpen tetszett is,
amiket bemutattak. Alternatív jelenek, párhuzamos valóságok – jó ez. Még az
időnyerővel sem rúgja fel teljesen a korábban megalkotott szabályokat, habár
egy picit valóban sántít a dolog. Én ezt is a mi lenne ha... gondolatsor számlájára
írom.
Amivel viszont bajom van nekem is,
a megvalósítás. Ezt a történetet Rowlingnak egyedül kellett volna megírnia, és
regényként, nem pedig színdarabként. Túl nagyok az időbeli ugrások; két lap, és
már másik évben vagyunk. Ahhoz képest, amilyen tempóban Harry életét követtük,
ez túl gyors, és elég slendrián.
A másik a korábbi főszereplők
felnőtt élete. Harry munkája rendben van, Ronét már kevésbé értem, Hermione pedig
egy egyértelmű miafrancez érzés volt. Klisé klisé hátán, arról nem is beszélve,
hogy a személyiségüket sikerült teljesen kifacsarni, mintha muszáj lenne
teljesen ellentétesen viselkedni ahhoz képest, amit eddig megszoktunk a szereplőktől.
Rendben van, hogy változnak az emberek, fejlődik a személyiség és nem teljesen
ugyanaz a szituáció, mint 19 évvel korábban, de az alapszemélyiség nem változik
meg. Úgy éreztem, itt abba is sikerült belenyúlni, és most nem az alternatív
valóságokban szereplő golden trióról beszélek. Ez már nem az a golden trio, nem
az a Draco Malfoy, nem az a McGalagony professzor, és nem is az a Roxfort, amit
eddig ismertünk. És szerintem ez baj.
A hibái ellenére mégis azt mondom,
hogy én kedvelem ezt a könyvet, ha nem is annyira, mint az előző 7-et. A szeretetről,
a szülők-gyerekek viszonyáról szép és megszívlelendő gondolatokat olvashatunk
most is, ha túllépünk a bosszankodáson. Nagyon sajnálom ezt a szerencsétlen
megvalósítást, mert lenne ebben a fajta folytatásban potenciál. Mégpedig sok.
Viszont ha továbbra is így szeretnék bővíteni az univerzumot, akkor inkább ne
tegyék, mert senkinek nem lesz jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése