Rick Riordan: A villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak I

A tavalyi évben megfogadtam, hogy idén is megtartom azt a jó szokásomat, hogy egy sorozat végigkíséri az évemet. 2022-re a Percy Jackson és az olimposziak pentológiát választottam. A megjelenése idején olvastam ezeket a könyveket, ami, valljuk be, már nem mostanában volt, ezért szükségét éreztem egy kis emlékezetfrissítésnek.

Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 374
Fordító: Bozai Ágota
Az olvasás ideje: 2022. február 11. – 2022. február 20.

Ez a könyv az öcsém érdeklődését keltette fel elsőként; ugyanakkor, amikor én Böszörményi Gyulától a 9…8…7…-et olvastam. Sokáig nem is foglalkoztam vele; akkor vettem a kezembe, amikor láttam, hogy tesóm nem halad vele úgy, ahogy kellene, azt pedig nem hagyhattam, hogy félig olvasottan álljon a polcon. Természetesen rögtön megszerettem. Nem is csoda.

Ki ne ismerné a görög isteneket, ki ne hallott volna néhány történetet a görög mitológiából? Az iskolai irodalom és történelem órákon mindannyian találkozunk velük, még ha csak érintőlegesen is. Engem már akkor is érdekelt a téma, később a gimnázium alatt is sok mitológiai történetet olvastam.
Képzeljünk el egy olyan valóságot, amelyben a mitológia istenei léteznek, és a mai napig halandóktól születnek gyerekeik. Érdekes elgondolás, és remek világot lehet ráépíteni, hisz az alapja gyakorlatilag megvan, csak a jelennel kell valahogy összegyúrni. Rick Riordannek ez remekül sikerült. Fogta az Olimposzt és az Alvilágot az összes istennel és mitológiai lénnyel együtt, majd áthelyezte őket az USA-ba. Majd adott nekünk egy 12 éves SNI gyereket, akivel fura dolgok történnek, amelyek folyományaként kiderül, hogy az egyik isten fia, azaz félvér. Tisztára, mint Harry Potter.

Az analógia eddig is szembetűnő volt, de a Harry Potter-kötetek nem régi újraolvasása után még jobban kiéleződtem rá. Sok ponton tetten lehet érni Percy történetében Rowling hatását; elég, ha csak Percy kinézetét nézzük, gyakorlatilag egy szemüveg és sebhely nélküli Harry. Van mellette egy Ron is, Grover Underwood személyében, aki Harry legjobb barátjához hasonlóan rengeteg információval rendelkezik a világról, amelyben hőseink élnek, és ezeket az információkat szép lassan csepegteti, mert hát nem mondhat semmit, de a végsőkig hűséges barátjához. S hogy Hermione se maradjon ki a Golden Trióból, itt van nekünk Annabeth Chase, Athéné lánya, akinek mindenre is van egy terve. Az is egyértelmű, hogy ennek a három gyereknek kell a világot megmenteni. Sőt, jóslat is van, ami a főhősről szól, ami végzetes lehet, és amiről természetesen még tilos beszélni. Ha erőltetném az agyamat, biztosan tudnék még pár dolgot felsorolni, de hirtelen ennyi jut eszembe.
Mindezek nem negatívumok, és azt sem állítom, hogy Rick Riordan másolt volta; inkább azt mondom, insprirálódott egy sikersztoriból, és írt egy hasonlót, egy másik világban.

Jó volt újra elkísérni Percyt a Félvér Táborba, végignézni, ahogy kiderül, ki is ő valójában, követni a a táborbeli életét, majd útra kelni vele a küldetésére. Mindeközben a görög mitológia elevenedik meg a szemünk előtt; Rick Riordan nem csinál mást, mint Percy kalandjain keresztül újrameséli a jól ismert mitológiai történeteket, áthelyezve őket a kétezres évekbe. Medúzának szoborparkja van, Árész egy menő motoros, Kharón egy lifttel szállítja a holtakat az Alvilágba, Kerberosz labdázik, közben a halandók elől mindent jótékonyan elrejt a Köd.
Habár elég régen olvastam már A villámtolvajt, a lényegi részekre furcsa ódon emlékeztem, vagy magamtól, vagy az olvasás közben tértek vissza. A vége épp ezért nem volt meglepetés a számomra, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit nem izgultam a srácokért.

A történetet Percy meséli el, épp ezért a nyelvezet is egy 12 éves kiskamaszé, ami tulajdonképpen jól is áll az egésznek. Jókat lehet nevetni az olvasónak szánt kiszólásain, de a párbeszédekben is elég jó dumája van. Az E/1-es elbeszélésből jobban érezhető, hogy maga Percy sem érti, mi és miért történik vele, miért van neki ekkora szerepe az istenek ügyeiben.

Ismételten rájöttem, hogy mennyire szeretem ezt a sorozatot (is), illetve hogy mennyire sajnálom (ennél is), hogy nem valóságos. Felnőtt fejjel, az első olvasáshoz képest kétszer annyi idősen is ugyanazt az élményt adta, mint anno. Akit érdekel a görög mitológia egy alternatív világban, annak szeretettel ajánlom. Ugyanitt javaslom azoknak, akiknek a gyereke a görög istenekkel küzd, hogy adják a kezébe Percy történetét, és garantáltan kívülről fogja fújni őket.
Nem tudom még, hogy mikor fogom folytatni a sorozatot, de nem túl hamar, nehogy túl gyorsan a végére érjek.

37-38. hét: Stephen King: A coloradói kölyök

Kedden volt az én kedvenc Stephen Kingem születésnapja, ebből az apropóból gondoltam, újraolvasom ezt a rövidke művét. Csak 162 oldal, fiatal még az este, és különben is, 7 éve olvastam, ami meglehetősen régen volt ahhoz, hogy jól emlékezzek a történetre. A bökkenő csak az volt, hogy az elolvasáshoz három nekifutás kellett, mert két egymást követő napon is túl fáradt voltam, hogy végigolvassam.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2008
Oldalszám: 162
Fordító: Müller Bernadett
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 21. – 2021. szeptember 23.

A fülszöveg:
„Maine partjainál, egy szigeten halott férfit találnak. Nincs nála irat, testén nincs ismertetőjegy, így személyazonossága megállapíthatatlan. A rendőrség hamar lezárja az ügyet. Csupán a helyi lap két újságírója és egy végzős diák szívós munkájának köszönhető, hogy több mint egy év után fény derül az áldozat kilétére. És itt kezdődik az igazi rejtély. Ugyanis minél többet tudnak meg az áldozatról, illetve halálának körülményeiről, annál kevésbé érthető az eset. Mi ez? Képtelen bűnügy? Vagy valami még ennél is furcsább?

A kimeríthetetlen fantáziájú Stephen King ezúttal a krimi műfajban, ám a tőle megszokott módon, pillanatnyi lazítást sem engedélyezve kalauzolja az olvasót a lélek sötét mélyére.“

 

A borító:
Egy az egyben elénk tárja a rejtély tárgyát: a halott férfit a parton, egy kukának dőlve. Úgy fest, mint aki csak elaludt. Furcsa, nyomott érzést kelt bennem a második olvasás után.

Így tetszett:

Annyira emlékeztem, hogy van itt valami rejtély a fickó halála körül, és azt is tudom, hogy az első olvasáskor is tetszett. Gyakorlatilag ennyi idő után szinte új élmény volt.

A coloradói kölyök történetét két öreg újságíró elmeséléséből ismerjük meg, akik egy náluk gyakornokoskodó fiatal újságírópalántának mesélik el azt. Megtudjuk, hogy találják meg a holttestet, hogy éveken át feledésbe merüljön, mert azonosíthatatlan. Annyi derül csak ki, hogy a halálát fulladás okozhatta. Évekkel később egy szerencsés véletlennek köszönhetően mégis sikerül megtudni, honnan jött, és a családja is jelentkezik. Az ügy látszólag meg van oldva.

Mégis nyitva maradt egy kérdés: hogy került a férfi Coloradóból alig néhány óra alatt Maine-be, nagyjából 3000 km-re az otthonától. Ezt fejtegeti Vince és Dave, de a megoldást ők sem tudják.

Olyasmi ez, mint a klasszikus detektívtörténetek; végigkövetjük, ahogy a szereplők kibogozzák a szálakat, és nem is annyira az események lényegesek, hanem inkább a gondolatmenet. A különbség az, hogy itt a megoldást nem kapjuk meg. Sokakat ez zavar, én személy szerint szeretem, ha olvasás után még gondolkodni kell. Felállíthatom a saját elméletemet arról, hogy mi és hogyan történhetett. És persze miért.

Szeretem ezt az elbeszélési módot; mintha Vince és Dave csak anekdotáznának. Az ember tudni akarja, hogy van tovább a történet, még akkor is, ha nem is igazi történet, mert nincs eleje, közepe és vége. A lapok pörögnek, és az ember azon kapja magát, hogy hamarosan elfogynak az oldalak.
Ugyanakkor van némi nyomasztó érzésem is a könyvvel kapcsolatosan, amit nehezen tudok körülírni. Valami zavar benne, és nem az, hogy nem derül ki az igazság. A legjobban talán ez a faramuci, értelmetlen halál bántja a lelkemet.

Kingnek igaza van az utószóban: ezt a könyvét lehet szeretni vagy nem szeretni, átmenet nincs. Én az előbbi táborba tartozom. Most is.

 

15-16. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege

Egy hónap töretlen krimiolvasás után úgy éreztem, egy kicsit telítődtem és szükségem lesz valami másra, amivel egy kicsit lazíthatok. Még jó, hogy a Harry Potter kéznél van ilyenkor.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 674
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. április 11. – 2021. április 23. meg két perc

A fülszöveg:
„Melyik nemzeti válogatott nyeri a Kviddics Világkupát? Ki lesz a Trimágus Tusa győztese? Utóbbiért három boszorkány- és varázslóképző tanintézet legrátermettebb diákjai küzdenek. A világraszóló versengés házigazdája Roxfort, az az iskola, ahová Harry Potter immár negyedévesként érkezik. S ahogy az a felsőbb osztályosoknál már egyáltalán nem különös, Harry és barátai a másik nemet is felfedezik…
Ám nem csupán e kellemes izgalmakat ígérő események várnak rájuk. Voldemort, a fekete mágusok vezére újból készülődik…”

A borító:
Ez a borítót szeretem, még ha nem is árul el túl sokat magáról a cselekményről. Cserébe szép zöld.

Így tetszett:
Ha valami rendkívüli dolog történik a Roxfortban, abban Harry Potternek benne kell lennie és kész. Akkor is, ha ez a Trimágus Tusa, amelyen három, 17 évet betöltött bajnok vehet részt. Szabad akarat vagy életveszély ide vagy oda, neki ebbe bele kell keverednie. Nagyjából ez a klisé az, amit negatívumként tudok megemlíteni erről a részről.

Tovább bonyolódik a cselekmény, az első részek mesevilága már csak nyomokban látható – kezd mind jobban bekúszni a sötétség.  Felvillannak a kulturális különbségek, megjelenik az erőszak, az alá-fölérendeltség a varázserővel bírók körében, és még a kamaszkor is eléri kedvenc hőseinket. Probléma van probléma hátán.

Persze, ha egy könyvben ennyi esemény van, elég valószínű, hogy ezek láncolata tele van buktatókkal és nem várt fordulatokkal. Harry szemszögéből nézve folyamatosan azt érezhetjük, hogy újra és újra valami megoldhatatlan vagy annak tűnő dolog jön elő. Ennek csak egy része maga a Tusa – Ronnal való barátságát is próbára teszik a körülmények, és az sem segít a dolgon, hogy érdeklődni kezd egy lány iránt. Mindemellett megtapasztalja a hírnév egy még rosszabb oldalát: a rosszindulatú pletykákat is. Voldemort mesterkedése a háttérben pedig már csak a torta habján elhelyezkedő cseresznyén megcsillanó fény.

Ebben a részben kezd el jobban látszódni, hogy az egész világ és a történet rendkívül összetett; erre a leginkább Barty Kupor története utal. Az egyik kedvenc mozzanat számomra a kötetben, amikor fény derül a kilétére és a családja titkaira.

A másik, amit nagyon szeretek, és amit nagyon sajnálok, hogy a filmből kihagytak, az Hermione harca a házimanók jogaiért. Tulajdonképpen ez a feminizmus egyfajta szimbóluma – a manók az elnyomott nők, akiknek „a konyhában a helye”, akiket hagyjanak, hadd tegyék a dolgukat, hiszen szeretik. Érdekes belegondolni, hogy amikor a női egyenjogúságról először szó eshetett a történelem során, hasonló értetlenkedéssel fogadhatták az ötletet, mint ahogy Hermione MAJOM feliratú kitűzőit.

A világépítés is folytatódik, és ez nem csak abban merül ki, hogy más országok varázslóit ismerjük meg, hanem még több varázslény is előkerül, és a mágia sötét oldalába is bepillantást nyerhetünk. Habár egy szurcsókkal nem szeretnék találkozni, sokért nem adnám, ha egy sárkányt láthatnék. Vagy egy furkászt.

Most, a sokadik újraolvasásnál jobban figyelek már az utalásokra, jobban észreveszem, hogy melyek azok az elejtett mondatok, amelyek előrevetítenek dolgokat, amelyekre majd csak a későbbi kötetekben kapunk magyarázatot. Azt pedig már nem is kell említenem, hogy ettől a kötettől kezdődően tapasztalhatók a nagy eltérések a filmekben, amit szintén rettenetesen sajnálok.

Jó volt újra elmerülni ebben a világban egy kicsit, hasonlóan éreztem magam a könyv becsukásakor, mint Voldemort, amikor kiemelkedett az üstből. Jöhet egy újabb adag krimi.

 

1. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

Mielőtt belekezdenék az értékelésbe, szeretném leszögezni, hogy mind a könyv, mind a sorozat többi része iránt erős elfogultsággal viseltetek. A Harry Potter és a bölcsek kövét hétéves koromban ajándékba kaptam a nagynénéméktől valami alkalomra – legalábbis az emlékeim ezt mondják. Egy darabig a polcon pihent, aztán piszkálni kezdte a fantáziámat, és nekikezdtem. Ezzel együtt megszületett egy új könyvmoly, és elkezdődött egy életen át tartó rajongás is. Ha jól számolom, hatodik alkalommal olvasom, az első rész eredeti megjelenésének 25. évfordulója alkalmából.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 286
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. január 9. – 2021. január 10.

A fülszöveg:
„A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában töltött első tanév kemény erőpróba a diákok számára. Harry Potternek nem csupán a vizsgákon kell megfelelnie, de egy életre-halálra szóló küzdelemnek is részese lesz. A tizenegy éves varázslójelölt története meghódította az egész világot.”

A borító:
Nekem még a régi van meg, az illusztrált, seprűn repülő Harryvel az elején. Még a védőborító is megvan, a betűi szinte ugyanúgy fénylenek, mint újkorában. Nem ez a legszebb borító, amit életemben láttam, de a tartalomhoz hű. És habár gyönyörűek az új kiadások, és nagyon fáj a szívem a mardekáros borítóért, nem cserélném el rá semmi pénzért.

Így tetszett:
Furcsa érzés ennyi idő elteltével újra kézbe venni a sorozatot. Az utolsó filmmel lezárult egy korszak nemcsak az én, hanem sok kortársam életében is. Azóta évente előveszem a történetet valamilyen formában, de már idejét sem tudom, a könyveket mikor olvastam utoljára. Éppen itt volt az ideje.

Most, majd’ négyszer annyi idősen, mint amennyi az első olvasáskor voltam, azt kívánom, bár újraélhetném az első olvasás élményét, bár így sem volt rossz – mintha egy rég látott jó baráttal találkoztam volna. Ismerős történet, kívülről tudott mondatok, olyan részek, amelyek a filmben nem, vagy nem így jelennek meg, és amelyekről azt hittem, nem emlékszem már rájuk, de aztán kiderült, hogy valahol az agyam egy rejtett zugában megvannak. Nosztalgikus hangulatban, nevetve, néha borzongva, néha könnyezve olvastam; mégis egy kicsit más szemmel tekintettem az egészre, mint tiniként.

Régen unalmasnak találtam az első 100 oldalt. Most már nem, de azt továbbra is tartom, hogy valóban már-már aránytalanul hosszú és részletes a bevezetés. Rowling lassan, aprólékosan építi a muglik világa mögött megbúvó varázsvilágot, Harryvel együtt fedezzük fel azt. A könyv utolsó harmadában válik egyáltalán világossá, miért is az a cím, ami – itt érthetjük meg azt is, miért akarta Rowling eredetileg a Harry Potter és a varázslóiskola címet adni a kötetnek. Ennyi év és ennyi olvasás után túl sok izgalom nem maradt már bennem, inkább arra voltam kíváncsi, hogy minden mozzanatra emlékszem-e még, illetve gyötörnöm kellett az agyamat, hogy ne minduntalan a filmbeli kastélyt és szereplőket lássam magam előtt. Ez utóbbi volt a legnehezebb.

Más szemmel néztem a szereplők jellemét is, mint korábban. Megértem, hogy miért Hermione volt a kedvencem gyerekként –majdnem ugyanilyen voltam én is, de be kell vallanom, hogy a trollos jelenetig meglehetősen idegesített. Ugyanígy maradtam Draco-fan is. Rowling mesterien tudja érzékeltetni, hogy Harry hogyan érez bizonyos szereplők vagy helyzetek iránt; a remek leírások és a sok találó jelző szinte átragasztja ránk az általa érzett szimpátia vagy éppen antipátia – véleményem szerint ez a korunkkal fordított arányosságban áll. Egyfajta sajátos humor is áthatja a történetet – többször felnevettem egy-egy poénon, amin korábban átsiklottam.

A legérdekesebbek mégis a rejtett üzenetek, hivatkozások voltak; ahhoz, hogy ezeket megtaláljuk, kellenek bizonyos ismeretek a nagyvilágból. Csak hogy a két kedvencemet említsem:

·         Dumbledore 1945-ben győzte le Grindelwaldot – no vajon miért épp akkor?

·         Nicolas Flamel a tavalyi évben ünnepelte 665. születésnapját – akkor idén hány éves is? 😃

Jól esett visszatérni ebbe a világba, újra annak a kisgyereknek lenni, aki a saját roxforti levelét várja. De ha már az nem jött, még mindig itt vannak a könyvek, amelyek ajtót nyitnak Harry világára. Bízom benne, hogy a sorozat többi része is hasonló élményt fog adni. A közeljövőben kiderül.

35-36. hét: Jussi Adler-Olsen: A 64-es betegnapló - A Q-ügyosztály esetei 4.

 Idén másodszor fordul elő, hogy egy, már korábbról ismert könyvet veszek a kezembe. A 64-es betegnaplót a tavalyi évben már olvastam, de akkor nem született blogbejegyzés róla, dacára annak, hogy az egyik kedvencem volt. Most, hogy a teljes sorozatot megszereztem, és már az előző részeket pótoltam, úgy kerek, ha ezt a részt is elolvasom, és értékelem. 

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 432
Fordító: Somogyi Gyula
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 29. – 2020. szeptember 2.

A fülszöveg:
A bántalmazás és az erőszak mindennaposnak számított azon a félreeső dán szigeten, amely kényszerű lakhelye volt szellemi fogyatékosnak ítélt nőknek, de prostituáltaknak is. Amikor Rita Nielsen első ízben lépett a szigetre, egy olyan dráma részese lett, amely 55 évvel később a megoldatlan ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztály eddigi legbonyolultabb esetéhez vezetett. A nyomtalanul eltűnt prostituált irattári anyagát tüzetes vizsgálat alá veszik, így Carl, Rose és Assad hamarosan rájönnek, hogy a nő egykori eltűnése egy súlyosan törvénysértő ügy része, amely nyilvánvalóan azóta is folytatódik. Amikor pedig mélyebbre kezdenek ásni, egy rendkívül hidegvérű ellenfél jelenik meg a színen…“

A borító:
Ahogy megszokhattuk: fekete-fehér, a cím pirossal. A cím feletti képen egy sziklás parton álló épület egy részét látjuk, alatta pedig egy, a földön fekvő nőalakot; valószínűleg meztelen és ájult vagy halott. A képek a önmagukban keveset mondanak, a fülszöveget elolvasva sejthető, hogy a felső kép az említett szigetet ábrázolja, és azt is sejthetük, hogy a nőalak kapcsolatban áll vele.

Így tetszett:
Nagyon szeretem ezt a történetet mind könyvben, mind filmen; az elmúlt egy évben négyszer vagy ötször találkoztam vele valamilyen formában. Számomra a vonzereje a témában áll: a fajelmélet újraértelmezése a modern korban. A film sokkal jobban kiélezi az aktuális helyzetre; döntően muzulmánokat vonultat fel; a könyv ennyire nem direkt, nem népcsoportra, hanem inkább társadalmi rétegekre helyezi a hangsúlyt. Mindenesetre érdekes a párhuzam a náci Németországban zajló kényszersterilizálásokkal, mind az elméletet, mind a gyakorlatot illetően.

A másik oldalon pedig ott van Nete bosszúja azért, amit ártatlanul elszenvedett. Első olvasáskor rettenetesen idegesített a személye, butának tartottam. Második olvasásra már másképp látom: egy egyszerű, meg nem értett lány, aki rosszkor volt rossz helyen,akit testileg-lelkileg összetörtek, megnyomorítottak, hogy mint a főnix, hamvaiból új életre keljen, és megtorolja sérelmeit.

Természetesen a Q-ügyosztályt sem lehet kihagyni, akik ezt a két oldalt nagy nehézségek árán összefésülik, közben egy percig sem hagyják abba az egymás közti ping-pongozást, amin ismételten jókat derültem.

A történet jól felépített; az előző kötetekben már megszokhattuk, hogy nem csak a rendőrség oldalát látjuk, hanem az áldozatét és/vagy a gyilkosét is. Itt minden és mindenki terítékre kerül, nekünk annyi a dolgunk, hogy szurkoljunk, hogy a végén összeérjenek a szálak. Kezdetben ugyanis teljesen ellentétesen futnak a szálak, nem lehet tudni, hogyan áll majd össze, megtalálják-e Carlék a jó nyomot. Lépésről lépésre látjuk Nete bosszújának megvalósulását, ezzel párhuzamosan a Q-ügyosztály szintén lépésről lépésre azonosítja az áldozatokat, és bogozza ki a csomókat. Látjuk ugyanakkor az áldozatokat is; mindenkiről előkerül valamilyen emlék, ami magyarázattal szolgál. Ez egy olyan könyv, ahol igazából egyszerre lehet szurkolni a rendőrnek is meg a gyilkosnak is, mert kettőjüknek tulajdonképpen ugyanaz a célja: leszámolni a harmadikkal. Ettől olyan zseniális ez a sztori, és itt látszik, mennyit fejlődött Jussi Adler-Olsen írói stílusa is az előző kötetekhez képest. Talán elfogult is vagyok, de rosszat nem tudok mondani róla.

Nem is rabolom tovább senki idejét az ömlengéssel; egyetlen idézettel zárom soraimat:

„A rossz hírekkel nem foglalkozunk a reggeli cigaretta előtt, és a dolgoknak egyébként is megvan a maguk menete.”

A következő részre is igyekszem minél hamarabb sort keríteni.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

32. hét: Gaston Leroux: Az operaház fantomja

Van az úgy, hogy bizonyos könyveket újraolvasunk. Vagy azért, mert nagyon tetszett, vagy azért, mert egy sorozat része, és szeretnénk újraélni, mielőtt kijön a következő, vagy épp azért, mert régen olvastuk és nem emlékszünk a tartalmára, csak az van meg, hogy akkor, abban az élethelyzetben szerettük. Az operaház fantomja nálam ebbe az utolsó kategóriába esik.

Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2005
Oldalszám: 310
Fordító: Pelle János
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 2. – 2020. augusztus 11.

A fülszöveg:
"Az operaház fantomja nem mese. Egyáltalán nem az volt, aminek sokáig hitték, nem holdkóros művészek, babonás igazgatók találták ki, nem a kartáncos kisasszonyok, a balettmamák, a jegyszedőnők, a portások és a ruhatári alkalmazottak túlfűtött képzeletének fura teremtménye.
Bizony hogy létezett, hús-vér ember volt, noha mindent megtett, hogy szakasztott olyan legyen, mint egy igazi fantom, vagyis egy árnyalak."
Így kezdi világhírű regényért Gaston Leroux, a francia krimi század eleji nagy klasszikusa, aki az „igazi” irodalom olyan nagyságait mondhatta rajongó barátainak, mint Apollinaire vagy Éluard, és akinek hatvan (!) kötetét ma már a posztmodern előképeit is újra felfedező rácsodálkozással szokás emlegetni.“

A borító:
Régi könyvként több kiadást is megért már; nekem A krimi gyöngyszemei című kiadói sorozatban megjelent kötet van meg. Keménykötés, vörös, filc (?) anyagú borító, középen egy fekete-fehér képpel. A kép előterében egy férfialak áll nekünk háttal, a középtájt elhelyezkedő épületetre nézve. Az épület mögött egy koponya helyezkedik el, melynek orrnyílása pontosan egybeesik az épület csúcsdíszével. A szerző neve és a cím feketével szedve. Zseniális kompozíció és gyönyörű kiadás, az egyik legszebb a polcomon. A kis kép a történet fő konfliktusát hivatott ábrázolni, de amíg nem olvassuk el, addig ez így nem derül ki.

Így tetszett:
A Fantom története kisiskolás korom óta vonzott valami megmagyarázhatatlan okból. Nagypapámmal újra meg újra elmeséltettem, hogy ki is ez a sejtelmes lény, aki álarccal takarja torz ábrázatát. A könyvet is tőle kaptam valamilyen alkalomra, talán a 12. vagy a 13. születésnapomra. Akkor olvastam először, de ma már csak azt tudom, hogy akkor jónak találtam. Még egyszer ennyi idősen is jónak találom, semmivel sem jobbnak vagy rosszabbnak, mint fiatalabb fejjel, inkább az változott, amit amiből az akkori 4 csillag és a mostani 4 csillag összeáll.

A történetre annyira nagy vonalakban emlékeztem csak, hogy a szerelmi háromszög sem volt meg (tehát szinte semennyire), viszont ahogy olvastam, sorra éltem át a ja, tényleg!-érzést, ahogy a mélyen eltemetett emlékek előjöttek. Viszont az volt a benyomásom, hogy ezt a történetet rövidebben is el lehetett volna mesélni. Soknak éreztem a sallangot, a szerző kiszólásait, és túlzónak éreztem egy-egy leírást vagy magyarázatot is. A történet fő szála ezekben bújt meg, szinte már el is veszett, bár annyira azért mégse, hogy A szépség és a szörnyeteggel való párhuzamot ne lehessen észrevenni benne. Ez a párhuzam a tetőpontban a legnyilvánvalóbb. A vége szép és megható, kicsit függő, keserédes befejezés.

A szereplők jellemrajza túl egyszerű, és olyan franciásan szélsőséges. Raoul, a tapasztalatlan hősszerelmes figurája sok ponton esetlennek, és abszolút férfiatlannak tűnt számomra, egyáltalán nem hiteles. Christine az elején inkább passzív; a törékeny kis madárka, akivel csak úgy történnek a dolgok, aztán a végére beérik. Kettőjük viselkedése és párbeszédei viszont olyanok, mintha mindketten borderline személyiségzavarban szenvednének; az egyik pillanatban még őrülten szerelmes, egy oldallal később pedig már megveti a másikat. A Fantom legalább konzekvensen egy pszichopataszerű figura, bár a végére nála is látható egy nagy fordulat.

Az írói stílust nem szerettem; ahogy már említettem, túl sokszor szólt ki, néha agyonmagyarázott dolgokat, és a történetvezetés is zavaros volt. Elkezdte E/3-ban, múlt időben. Aztán néha átváltott jelenre, majd vissza múltra. A végjátékban pedig E/1-re vált, és egy mellékszereplő szemszögéből meséli el a történteket. Ez elég zavaró volt; jobb lett volna, ha megmarad az egyiknél. Ennek a történetnek épp mindegy is lett volna, hogy melyiket választja.

Habár lassan haladtam vele, és az érdeklődésemet sem tartotta fenn, és szinte pozitívumot nem is írtam róla, mégis azt érzem, hogy ez egy jó könyv. Megmagyarázni viszont nem tudom ezt az érzést. Talán az a titokzatosság okozza, ami körbelengi az egész sztorit, vagy talán a mindenki által valamilyen feldolgozásban ismert dal, ami a fülemben felcsendült, amikor arról olvastam, hogy a Fantom zenél.

Idézetet csak egyet találtam, amit meg is osztanék:

„Van, amivel nem büszkélkedünk, másról pedig még csak nem is panaszkodunk, annyira megalázó.”

Egyszer mindenképp érdemes elolvasni, már csak azért is, hogy megismerjük azt a művet, amelyet a keletkezése óta nagyon sokan, nagyon sokféleképpen dolgoztak fel.

4/5🌟