Jussi Adler-Olsen: Nátrium-klorid - A Q-ügyosztály esetei 9.

A drága jó Q-ügyosztály… Mennyire vártam ezt a kötetet, te jó ég! A legutóbbi kötet magyar megjelenése óta 2 év telt el, és hiába volt rengeteg szuper olvasmányom azóta, mégis hatalmas várakozás övezte részemről ezt a könyvet. Elvégre a sorozat lassan az ígért végéhez közeledik.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 392
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. október 30. – 2022. november 8. hajnala

Már akkor borzasztó kíváncsi voltam, hogy mi a csodát hoz ki Jussi Adler-Olsen ebből, amikor még csak a dán megjelenésről és a kötet címéről volt tudomásom. Nátrium-klorid. Konyhasó. Mi az isten lesz ebből, hogy tud egy gyilkos sót használni? Fiziológiás sóoldat lesz valahogy, vagy besózza őket? – kérdeztem magamtól, szintén elégé besózva. Természetesen nem maradtam válasz nélkül.

A szerkezet a szokásos; párhuzamosan futó múltbeli és jelen idejű szálak, váltott szemszög, majd amikor már eleget gondolkodtunk azon, hogy ki is lehet a gyilkos, akkor szépen a kezünkbe adja a megoldást, nekünk pedig csak nézni kell, hogyan fonódnak össze a szálak. Egy kicsit megint Carlék, egyúttal Jussi előtt is jártam, mivel nagyjából a kötet felénék rájöttem, ki ennek a történetnek a főgonosza, és milyen csavart tett még ebbe a dologba az író. 

A nyomozás szintén a szokásos módon halad; nagyon lassan, talán minden eddiginél több az egyhelyben toporgás, és annak ellenére, hogy folyamatosan találnak valamit, sokat kell várni az áttörésre. Kicsit olyan, mintha Jussi feleslegesen szaporítaná a sót… izé…szót (de igazából a sót is), viszont ahogy már a korábbi kötetekből tudhatjuk, minden elhullajtott s(z)ókristály lényeges, valahol valamilyen jelentősége biztosan lesz. Mindeközben új infók derülnek ki az egész sorozaton átívelő szögbelövős gyilkosságról is, amelyek nem éppen kedvezőek kedvenc főhőseink számára (és persze nekünk sem túl szívderítő a dolog).

Egyszerűen imádtam. Valami rejtélyes okból kifolyólag szeretem az ilyen szereplőket, mint az itteni gyilkos; igazi őrült, a valláskárosultság egyik szélsőséges mintaképe. Most lehet, hogy nem voltam PC.
Hatalmas meglepetések nem értek olvasás közben, nem veszekedtem a könyvvel, csak a legvégén. Az utolsó mondat ugyanis a hápogás és a jó pár másodpercig tartó folyékony, választékos káromkodás elegyét váltotta ki belőlem. De komolyan, hogy lehet így, ilyen zárómondattal befejezni egy könyvet? Hogy az olvasó aztán tövig rágja először mind a tíz körmét, aztán jógaórákat vesz, hogy mind a tíz lábkörméhez is hozzáférhessen, mire eljutunk oda, hogy megjelenik a következő, egyben utolsó rész.

Várom. De nem. Mert vége lesz. De akkor is remélem, hogy világpremier lesz belőle.

 

 

Sara Blædel: Sziklasír

Ha nem magamnak megyek könyvet venni, akkor is magamnak megyek könyvet venni. Olyan egyébként sincs, hogy „elegendő mennyiségű skandináv krimi”. Olyan meg aztán főleg nincs, hogy „túl sok skandináv krimi”. A Sziklasír a címével és a borítójával is megragadta a figyelmemet, és ha már annyira könyörgött a boltban, hogy ne hagyjam ott, hát nem is tehettem mást, elhoztam, és amint lehetett, olvasni is kezdtem. Friss megjelenés, naná!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 304
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2022. július 18. – 2022. augusztus 3.

Meglepődve olvastam, hogy ez a kötet egy sorozat tizedik része, az pedig még jobban megdöbbentett, hogy a korábbi részei nem jelentek meg magyarul. Emiatt kissé félve fogtam neki, tartottam attól, hogy túl sok utalás lesz az előzményekre, amelyeket nem ismerhetek. Feleslegesen aggódtam, tökéletesen megállja a helyét ezek nélkül is.

A történet két szálon indul el; az egyik, amit a fülszöveg is ír, a másik pedig, amire talán a Fagyponttal való hasonlóság miatt éleződtem ki: két eltűnés, egy a jelenben, egy pedig a múltban, első ránézésre nincs köztük kapcsolat. Ahogy viszont a jelenbeli eseményekről fokozatosan derül ki, hogy nem is azok, amiknek látszanak, úgy állnak össze a kirakós darabkái és kezd kikristályosodni az összefüggés jelen és múlt, eltűnt személy és eltűnt személy között.

Szép lassan, néha talán kissé túl lassan is építkezik, amolyan dánosan. Tyúklépésben haladnak, mindig kiderül valami apróság, ami megmozdíthatná előre az ügyet, de mégsem teszi igazán. Aztán egyszer csak jön a nagy bumm, a heuréka, és minden felpörög, hirtelen eltűnik a fa az erdő elől, a helyére kerül az utolsó darab, és már meg is van a lezárás.

Amíg zajlik a nyomozás, a szereplők magánéletéről sem lehet megfeledkezni, bőven van itt családi dráma, rengeteg feldolgozandó veszteség, gyász. Azt sajnáltam, hogy ezekbe nem mászott bele jobban az írónő, egy picit az én ízlésemnek kevés volt így a lélektani elemzés. A viszont tetszett, ahogy a kamaszok életét, lelkivilágát bemutatta az osztálykirándulás leírásával. Teljesen tipikus, ahogy viselkednek, akár az én valamikori osztálytársaim is lehettek volna.

Na és a lényeg: rájöttem-e, ki a tettes? Tulajdonképpen igen, bár az első gondolatom nem ő volt, és nem is ezt az indítékot gyanítottam. Ez jó, mert ez azt jelenti, hogy vannak azért még olyan fordulatok, amikre nem számítok. Az is jó, hogy az utolsó 40 oldalnál még mindig nem voltam biztos magamban, valamennyire félre tudott vezetni.

Az ne tévesszen meg senkit, hogy nekem mennyi ideig tartott elolvasni; ha az ember le tud ülni egy-két munkanap délutánján és késő estig csak olvas, simán lehet vele végezni, mert az érdeklődést fenn tudja tartani. Az én élethelyzetem az elmúlt hetekben gyökeresen megváltozott, emiatt tartott tovább az átlagosnál, de az igazság az, hogy cseppet sem bánom, hogy így alakult. A könyvnek se lett túl hamar vége, és jelen helyzetben egyáltalán nem zavar, hogy az olvasásra jut kevesebb időm.

Jó kis könyv ez, skandi krimi rajongóknak mindenképp ajánlom, de azoknak is szuper lehet, akik ismerkedni szeretnének a műfajjal.

Liza Marklund: Fagypont

Kedvenc chick-litem után továbbra is egy nem túl hosszú, könnyen és gyorsan olvasható könyvre vágytam, így a választás egy könyvheti szerzeményre esett. A skandináv krimi mindig jó, idei megjelenés és a fülszövege alapján is ígéretesnek tűnt.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2022
Oldalszám: 312
Fordító: Harrach Ágnes
Az olvasás ideje: 2022. július 5. – 2022. július 17.

Egy Észak-svédországi kisvárosban vagyunk; zárt közösség, a maga titkaival és furcsaságaival. 40 évvel történetünk kezdete előtt egy fiatal lány nyomtalanul eltűnt a városból. Most pedig a város egy régi hídjának lábazatából egy fej nélküli női holttest kerül elő. Senki sem tudhatja biztosan, hogy Sofia Hellstent találták-e meg, mégis mindenki érzi, hogy a régi rejtély most megoldódik. Sofia egy öt lányból álló könyvklub tagja volt középiskolás éveiben, amely eleinte hetente, majd havonta ült össze, hogy megvitassák az aktuálisan választott könyvet. Öt lány, öt különböző személyiség, öt különböző életút.

Nagyon tetszett a regény nem szokványos felépítése. Használja a két idősíkot, a mostot és a 40 évvel ezelőttöt, ezeket pedig váltott szemszögből mutatja be. A cselekményt a könyvklub tagjai által választott utolsó könyvek bontják fel; minden részegység annak a lánynak a történetét meséli el, aki az adott könyvet választotta. Különálló egységek, mégis szorosan összefüggenek az idő és az események révén.

Tanúi lehetünk annak, ahogy egy gyerekkorban alakult közösség felbomlik annak hatására, akikké a lányok a középiskolás éveik során váltak. Tetten érhető minden karakter jellemének alakulása, ahogy megbirkóznak az őket érintő személyes problémákkal, például az iskolaválasztással és kialakulóban levő szerelmi életükkel. Mindezt valamiféle visszaemlékezésként éljük meg, miközben a jelenben javában folyik a nyomozás, és az egykor a szélrózsa minden irányába távozott, már középkorú asszonyok ismét találkozni készülnek. Érdekes párhuzamokat láthatunk a lányok középiskolás és érett felnőtt énje között, és arra is rájöhetünk, hogy olyan sokat nem is változtak.

Sajnos igazán megkedvelni egyiküket sem tudtam, Agneta állt ehhez a legközelebb. Talán a legnagyobb gondom az volt velük, hogy egy-egy jellegzetes vonásuk van felnagyítva, ezáltal vagy ilyenek, vagy olyanok, szinte egyáltalán nem árnyalta őket az írónő. A legösszetettebb Sofia volt, nála viszont az elejétől éreztem, hogy valami nem kerek. A mellékszereplők sem keltették fel igazán az érdeklődésemet.

Az időbeli ugrásoknál zavarónak találtam, hogy csak egy kis térközzel különülnek el, így nem válnak el igazán egymástól. Az a fajta összefolyás viszont, ami ezt a szerkesztést indokolná, nem érhető tetten.
A stílussal alapvetően nem volt gondom, egy-egy esetlenebb mondatot vagy szófordulatot fedeztem fel az elején, de aztán ezek is elmaradtak.

A nagy csavarra az utolsó előtti fejezetben rájöttem, nem okozott túl nagy meglepetést. Ennyire egyértelmű lett volna, vagy én olvasok-e túl sok ilyet és már rááll az agyam… Nem tudom. Kezdő krimiolvasókat biztos, hogy meglep.

Mindent összevetve jó élmény volt, kíváncsi vagyok a folytatásokra, mert látom benne a potenciált. A függővég is arra enged következtetni, hogy van itt még valami. Remélem, hamarosan kiderül, mi.

 

41. hét/2: J.D. Barker - A negyedik majom - 4MGY 1

Mélabús hangulatom gyógyítására vettem még januárban,de végül valami más, témában hasonló könyvet olvastam el helyette, ez pedig háttérbe szorult. Mostanában újra úrrá lett rajtam ez a hangulat, így hosszas töprengés után előszedtem.

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 406
Fordító: Bosnyák Edit
Az olvasás ideje: 2021. szeptember 28. – 2021. október 18.

A fülszöveg:
A ​Négy Majom Gyilkos több mint öt éve tartja rettegésben Chicago lakóit. Az áldozatai rendre fiatal lányok, módszerei és „védjegye” különösen kegyetlen. A rendőrség még ennyi év elteltével is csupán a sötétben tapogatózik, míg egy nap halálos gázolással történő balesetet jelentenek egy buszmegállóban. Kiderül, hogy az áldozat a Négy Majom Gyilkos. A helyszínelés során többek közt egy naplót találnak nála, és minden arra utal, hogy a régóta keresett gonosztevő épp elrabolt egy utolsó áldozatot, mielőtt váratlanul utolérte a vég.
Sam Porter nyomozó, a gyilkosra specializálódott egység vezetője tudja, hogy nagyon kevés ideje maradt megtalálni az elrabolt lányt. A sorozatgyilkos naplóját olvasva belemerül egy pszichopata tudatába és különös élettörténetébe, és olyan dolgokat talál, amikre nem lehet felkészülni. Rohamosan fogy az idő, és a Négy Majom Gyilkos még a túlvilágról is gúnyt űz a rendőrségből ebben a mesterien megírt, lebilincselő thrillerben.

J.D. Barker regényében a Hetedik és A bárányok hallgatnak hangulata találkozik, miközben a szerző remekül gondolja végig és újítja meg a sorozatgyilkosokra épülő történeteket egy olyan főgonosszal, akit egyhamar nem felejtünk el.

A borító:
Szép fehér. Más ezen kívül nem fogott meg rajta, a tenyérnyomoknak igazából nem sok köze van a történethez – legalábbis én nem találtam kapcsolódási pontot.

Így tetszett:

Nem tudom… A legőszintébben: nem tudom, mit gondoljak, vagy hova tegyem. Van egy szuper jó ötlet a majmokkal – egy egészen kifacsart nem hall, nem lát, nem beszél koncepcióra épülő gyilkosság-sorozattal és egy súlyos traumákon és agymosáson átesett gyilkossal. A váltott szemszög rendben van, a napló segítségével való ugrálás az időben szintén. Jó ötlet a napló, azzal lehet a legjobban belemenni a lélektanba, megtalálni a miérteket, indítékokat.

Van viszont néhány dolog, amivel nem tudok mit kezdeni. Ez mindjárt a gyilkosunk családja. Én elhiszem, hogy létezhetnek olyan emberek, mint ez a házaspár, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy a kisded játékaikba ilyen szinten bevonnák a gyereküket is. Még elmebetegek között sem életszerű, hogy a gyerek olyat jegyezzen meg, hogy „anya a gyilkosságok után ilyen vagy olyan szokott lenni”. Egyszerűen nem. Sok helyen éreztem azt, hogy a naplóban történtek egy bődületes nagy fikció részei, esetleg valami masszív hallucinációról van szó – egy helyen van is egy utalás, hogy talán tényleg az, de a könyv végére ez nem derül ki.

A többi részt elég jól összerakta Barker, szeretem, amikor minden mindennel összefügg, és egy összetett történet kerekedik ki. A csavarokat viszont nem éreztem olyan átütőnek, csak úgy odavetette őket, és kész.

Porter rémesen idegesít a technológiai tudatlanságával – lehet, hogy mostanában túl sok ilyenbe szaladtam bele, de kezdem klisésnek érezni, hogy a fő nyomozókarakter képtelen haladni a korral, minden közösségi oldalról megkérdezi, mi az, és papírra jegyzetel. És kezd az is tipikussá válni, hogy ennek a karakternek az életében van valami befejezetlen ügy, amit állandóan pörög, és ami hatalmas lelki teher.

Az pedig elég béna volt, ahogy a 4MGY-t azonosították. Egy kis furcsaság, minimális utánajárás, majd: „Ő a 4MGY.” Komolyan? Neeee!

Rosszkor olvastam? Lehet. Valami nem jött át belőle? Elképzelhető. Immúnis lettem már a sok olvasott borzalomra? Megeshet. Mindenesetre valamiért ez most nekem annyira nem jött be. Pedig jó lehetett volna. Ebben a pillanatban viszont nem tudom eldönteni, hogy érdekel-e a többi rész,érdemes-e adni még egy esélyt a sorozatnak. Hisz valamiért mégiscsak sokan szeretik.

 

 

29. hét/3.: Akif Pirinçci: Bársonytalpon oson a halál

Ha nincs a saját cicás kihívásom, és még egy, amelyikhez macska címkével ellátott könyveket kell olvasni, nagy valószínűséggel ez a regény soha nem került volna a kezembe. A Molyon böngésztem a fenti címkés könyveket, és megakadt a szemem a címen. Aztán azon, hogy „macskakrimi”. Na az meg milyen? – gondoltam, és már elő is jegyeztem a könyvtárban.

Kiadó: Magyar Könyvklub
Kiadás éve: 1995
Oldalszám: 256
Fordító: Sárközy Elga
Az olvasás ideje: 2021. július 16. – 2021. július 25.

A fülszöveg:
„Volt ​már macskaregény, macskanovella, macskaképregény, macskamesekönyv, tudományos macskológia – de ilyen még nem volt! Mert a török származású német szerző (aki egyébként tudományosan képzett macskológusnak bizonyul) – macskakrimit írt! Ebben a könyvben macska az áldozat és macska a gyanúsított, macska a hősszerelmes és macska a körüludvarolt szépség, macska a … macska a … macska még a nyomozó is! Méghozzá nem is akármilyen! Mert Félix, az „okostóni”, minden emberi detektívzsenit meghazudtoló logikával, ármánnyal (és szerelemmel), kitartással, ered a macskanépséget – a felidákat – tizedelő szörnyű rém, a kiszámíthatatlan gyilkos nyomába! Akiről természetesen csakhamar kiderül – hogy ő is macska! És ő sem akármilyen! Aki tehát a macskát szereti… és aki a krimit szereti… és aki a szakszerűen megalapozott történeteket szereti… és aki egyszerűen csak a fordulatos, jól megszerkesztett, „lehetetlen” regényeket szereti – mindezt megkapja Akif Pirincci ötletgazdag, izgalmas és minden ízében macskaszerű regényében, ahol Bársonytalpon oson a halál!”

A borító:
Legegyszerűbben mondva: cicaaaa! *.*

Így tetszett:
Ez a második olyan könyvem idén, amely egy macska szemszögéből íródott. E kettő után megfogalmazódott bennem, hogy nekem ez tetszik. Furcsa, ugyanakkor vicces is macskaszemmel nézni a világot, egy kicsit az ő fejükkel gondolkodni. Félix hasonlóképpen szemléli a környezetét és az embereket, mint Nana, Az utazó macska krónikájának főhőse. Talán emiatt kedveltem meg őt is szinte rögtön.

Macskakrimi. Ezen a meghatározáson mostanáig nem sikerült túllépnem. Nem szokványos, de helytálló: ez tényleg egy krimi, amelynek minden szereplője macska. A gyilkos, az áldozatok, és a „nyomozók” is. Az emberek csak másodlagosan kerülnek a képbe. Ez kicsit furcsa is volt; olvasás közben újra meg újra emlékeztetni kellett magamat, hogy nem emberekről, hanem macskákról olvasok, és a leírtakat macskákkal kellene elképzelnem.

Maga a történet nem kifejezetten bonyolult – elsőre. Adott egy cica, aki újonnan költözik gazdájával a negyedbe, majd hamarosan holttesteket fedez fel. Ezután újdonsült barátaival együtt elkezd nyomozni a gyilkos és annak indítéka után. Ám ahogy egyre közelebb kerül a megoldáshoz, úgy bonyolódik a háttértörténet, és úgy válik egyre kacifántosabbá a jelen is. Attól eltekintve, hogy ki a csodának jut eszébe ilyen lehetetlen dolgot megírni, elég jól felépített sztoriról van szó. A gyilkost valahol az utolsó negyed tájékán kitaláltam, az indítékot viszont nem, pedig tulajdonképpen teljesen logikus.

Úgy gondolom, ez a könyv valamilyen szinten az ember és állat kapcsolatát is hivatott bemutatni, és egyfajta kigúnyolása is az emberi társadalomnak. Bár ha belegondolunk, macskaszemszögből lehet, hogy tényleg csak „konzervnyitogatók” vagyunk.
Alapvetően élveztem az olvasását, az állatkísérletes jelenetet kivéve. Tudományos képzettségemből kifolyólag tisztában vagyok vele, hogy ezekre jelenleg szükség van, mert nincs rájuk alternatíva, és azt is tudom, hogy lehet ezt úgy csinálni, hogy az állat a lehető legkevesebbet szenvedjen. Sajnos a könyv pontosan az ellenkező irányt írja le. Többet nem is szeretnék mondani róla, nehéz szívvel olvastam végig ezeket az oldalakat.

Ha viszont ettől a résztől eltekintek, akkor is hiányzik belőle valami, ami miatt nem 5 csillag, de nem tudom megfogalmazni, hogy mi ez a tényező. Talán az, hogy a kelleténél kevésbé tartotta fent az érdeklődésemet, talán még valami. Cicásoknak mindenesetre egy olvasást szerintem megér.

 

29. hét/2.: Isaac Asimov: Fekete Özvegyek klubja

Ezt a könyvet ugyanúgy és ugyanakkor szereztem meg, mint az Azazelt; a kiadó ingyenes e-könyv kampánya során. Az említett kötet annyira tetszett, hogy úgy döntöttem, megismerkedem a másikkal is, amely műfaját tekintve hasonlóképpen nem jellemző Asimovra.

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 264
Fordító: Bagi Gábor, Benkő Ferenc, Fedina Lídia, J. Magyar Nelly, Joó Attila, Mohácsi Enikő, Németh Attila, Sarkadi Zsuzsanna, Sohár Anikó, Tamás Dénes
Az olvasás ideje: 2021. július 15. – 2021. július 22.

A fülszöveg:
„Hatfős asztaltársaság találkozik havi rendszerességgel egy étteremben, hogy történetekkel szórakoztassák egymást egy jókedélyű vacsora keretében. Egyikük minden alkalommal vendéget is hoz, aki különleges problémákkal szembesíti a társaságot: megoldatlan bűnügyekkel, izgalmas rejtélyekkel, amelyeket csupán megfeszített agymunka árán lehet felgöngyölíteni.
Ezek a legkülönfélébb szakmákban tevékenykedő férfiak – mert zártkörű klubjuk csak férfiakat fogad be – Sherlock Holmest és Hercule Poirot-t megszégyenítő logikával derítik fel a gyilkosságok, tolvajlások és más gaztettek elkövetőit, sőt időnként az is a rejtély részét képezi, hogy egyáltalán mit követtek el.

A legendásan széles érdeklődési körű szerző ezúttal ismét új utakra merészkedik, bebizonyítva, hogy nemcsak az SF-hez és a fantasyhez, valamint az ismeretterjesztéshez ért, hanem a szórakoztató és izgalmas krimitörténetek írásához is.

„Kevés művemet élvezem annyira, mint Fekete Özvegyeim történeteit."
– Isaac Asimov”

A borító:
Hasonlóan egyszerű, de nagyszerű borító, mint az Azazelé, annyi különbséggel, hogy itt az ördög emoji helyett egy fekete özvegy szerepel az előlapon. Kevésbé vetíti ugyan előre a novellák jellegét, mégis találó.

Így tetszett:
Ha esetleg nem éreznénk a különbséget a krimi és a detektívtörténet besorolások között, e kötet után szinte garantáltan fogjuk. Nincs fröcsögő vér, nincsenek brutális gyilkosságok, fordulatokkal és buktatókkal teli nyomozások, mégis izgalmas és tökéletesen élvezhető minden egyes történet. Mert ott vannak a logikus gondolkodással megoldható rejtélyek.

Agatha Christie munkásságát nem ismerem, így hozzá tapasztalatból nem, inkább csak hallomásból tudom hasonlítani; az ő történetei lehetnek ilyenek. Amit viszont biztosan tudok, hogy Edgar Allan Poe detektívtörténeteire nagyon is hasonlítanak. Ha ezeket szerettük, akkor a Fekete Özvegyeket is fogjuk.

A kötet 12 novellát tartalmaz, amelyek szintén a megfelelő hosszúságúak a reggeli és/vagy az esti rutinba való beillesztéshez. Nincs két egyforma téma, még két hasonló felvezetés sem, és a novellák között csak minimális összefüggés lelhető fel. A felépítésük természetesen azonos: hatfős baráti társaság havi összejövetele, amelyre valamelyikük vendéget hív, és amelynek során egy aktuálisan felmerülő problémára keresik közös gondolkodással a megoldást. Ha a vége előtt rá akarunk jönni a csattanóra, nagyon oda kell figyelnünk mindenre, ami a közös gondolkodás során elhangzik. Én igyekeztem, de sokszor nem sikerült megtalálnom a rejtély megoldását. Ezek mindegyike végtelenül egyszerű dolog, néhányszor egészen meglepő is.

Nagyon tetszett a történetek hangulata; szerettem, ahogy a társaság tagjai folyamatosan ugratják egymást, ezek mindig megmosolyogtattak. Ha a hat főből kellene kedvencet választanom, talán Rubin lenne az. És persze Henry, a pincér, akinek fontosabb szerepe van, mint elsőre hinnénk.

A kedvenc novelláim a kötetből:
A vagyonszerző kuncogás

P, mint piha

Vasárnap kora reggel

A nyilvánvaló tényező

A mutató ujj

A különös hiány

Láthatatlanul

Tulajdonképpen ebben a novelláskötetben sem találtam olyan történetet, amely ne nyerte volna el a tetszésemet. Bátran ajánlom tehát mindenkinek, aki a hasonló sztorikért rajong.

 

21. hét: Eva García Sáenz de Urturi: Az idő urai

Felsikítottam, mikor megláttam, hogy idén jelenik meg A fehér város trilógiája harmadik része. Természetesen azonnal ment az előrendelés, és hatalmas bosszúság volt, hogy a megjelenés után nem kaptam meg rögtön (kellett nekem visszamenni az irodába). Még ennél is nagyobb bosszúság volt, hogy nem tudtam haladni vele, egészen az elmúlt hétvégéig; akkor aztán nekiveselkedtem, és a második felét egy nap alatt daráltam le.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 592
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2021. május 21. – 2021. május 30.

A fülszöveg:
„Mérgezés, élve befalazás, hordóba rekesztés – Krakennek, azaz Unai López de Ayala nyomozónak ezúttal egy titokzatos történelmi regényben elkövetett gyilkosságokat másoló tettest kell kézre kerítenie: egyszerre kell megküzdenie a múlt és a jelen kíméletlen árnyaival és mitológiai szörnyetegeivel. A tét pedig nem kevés: a családja élete – a jövőben.

A fehér város-trilógia befejező része az előző kötetek izgalmát továbbörökítve, lenyűgöző módon vegyíti a középkori krónikák és a modern bűnügyi történetek világát egyetlen nagyívű, időtlen elbeszéléssé.”

A borító:
Csodás, mint a másik kettő. Valamiért biztos voltam benne, hogy a piros és a kék után ez zöld lesz, és nem is csalódtam. Tetszik, ahogy el is bújtatták a domborművön az állatokat, meg nem is. Ugyanígy zseniális, ahogy a kötetek számát jelzik: egy piros csík, két kék és három zöld.

Így tetszett:
Hú.. Há…. Óóó… Őőőő… Izé… Nem is tudom, hol kezdjem.

Az a nagy helyzet, hogy ez nem egy könyv, hanem kettő. Az egyik szálon Kraken Unai, a másikon pedig a fülszövegben is említett történelmi regény. Egy könyv a könyvben. Végre valaki ezt is meglépi! Nemcsak hivatkozik egy kitalált elbeszélésre, hanem meg is írja azt, nehogy már az olvasó lemaradjon róla!

Megszokhattuk az előző két kötetben az írónőtől, hogy több szálon és több idősíkon futnak az események, de ez most egy kicsit más. Szokatlan is lehet, az első fejezetekben mintha szét is esne, emiatt egy kicsit döcögősnek is érezhető az eleje, de később a helyére kerül a párhuzam. Olyan, mint az Y – elkezdődik két különböző helyen, két különálló vonallal, amik összetartanak, majd egyszer csak találkoznak és együtt haladnak tovább.  

Ismét egy rejtélyes, fordulatos cselekménnyel van dolgunk, nem lehet kitalálni, mi jön – legalábbis nekem nem sikerült. Amikor már azt hittem, hogy tudom, homlokegyenest az ellenkezője történt. Habár, a gyilkos kilétét illetően jó volt a tippem, csak a személyazonosságában nem voltam biztos. Az első gyanúsítottjukat pedig kapásból elvetettem.

A szereplőket még mindig szeretem, főleg Unai nagyapját – izgultam is érte rendesen. Unai és Esti… Fájdalom, mennyire látom bennük magamat és egy bizonyos élethelyzetet. Ezeken a momentumokon nem tudtam nem sírni – de ez valószínűleg csak nekem és csak most ilyen. Ramiro Alvar egy rendkívül érdekes karakter, és már csak azért is szerettem, mert általa előkerült némi pszichiátria és genetika is, amennyire figyeltem, tárgyi tévedés nélkül (vagy ha rossz is valami benne, arról én se tanultam). Tetszett a pszichopatákról szóló magyarázat is, hát mit ne mondjak, stimmel az utolsó betűig.

A lezárást méltónak éreztem a sorozathoz: talán egy kicsit klisés, de mégiscsak így kell befejezni valamit. Azért nem bánnám, ha Kraken lánya kapna egy spin offot.

 

Egy szó mint száz: ez a kötet, és az egész sorozat is úgy tökéletes, ahogy van. Az ember észre se veszi, hogy hányadik oldalon jár, mert viszi magával a lendület, és közben akár tanulhat is egy-két új dolgot.

Köszönöm az élményt, drága Eva! Biztos vagyok benne, hogy visszatérek még A fehér városba.

 

 

18. hét: Chris Carter: Vadász - Robert Hunter 3.

Újra Carter és Robert Hunter, bár kivételesen nem rosszkedvet akartam gyógyítani vele, amikor elővettem – más kérdés, hogy az olvasás ideje alatt mégis jó volt erre is. No nem annyira, mint az előző kötet.

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 464
Az olvasás ideje: 2021. április 25. – 2021. május 8.

A fülszöveg (a magyar kiadásé):
„Ha ​azt hiszed, biztonságban vagy… nem árt, ha újragondolod

Los Angeles egyik használaton kívüli hentesboltjában ismeretlen nő holttestére bukkannak. A helyszínen nem tudják megállapítani a halál okát. Nincs sem vérfolt, sem lövedék vagy kés okozta seb, a fején és a felsőtestén sem éktelenkedik dudor vagy horzsolás, sem fojtogatásra utaló vérömleny a nyakán. A testén egyetlen sérülés sem látszik, a száját leszámítva: azt ugyanis a gyilkos összevarrta. Pontosabban szólva: nem csak azt varrta össze… Amikor a testet a Los Angeles Megyei Halottkémi Hivatalba szállítják, hogy elvégezzék rajta a boncolást, az ügyeletes patológus elszörnyedve szembesül a borzalommal.
A felfedezés és az azt követő tragédia olyannyira sokkolja a rendőrséget, hogy a különösen kegyetlen esetekre specializálódott Robert Hunter nyomozóra bízzák az ügyet. Kisvártatva kiderül, hogy nem egyszeri gyilkossággal van dolguk – úgy tűnik, valaki sorra szedi az áldozatait a harmincas éveik elején járó, hosszú, fekete hajú, fehér bőrű nők köréből. Megfigyeli őket, megvárja a kínálkozó alkalmat, majd kegyetlenül lecsap rájuk. Hunter a társával, Carlos Garciával karöltve kíméletlen hajszát indít a megszállott gyilkos ellen, és csak remélhetik, hogy sikerül becserkészniük a fenevadat, mielőtt ő venné célba őket…”

A borító:
Nem viszik túlzásba ezeket a borítóterveket. A magyar kiadásé sokkal ötletesebb és találóbb, még ha csak a fülszöveget nézzük is.

Így tetszett:
Nemrég olvastam valakitől egy kommentet a Molyon, miszerint ha túl hosszú ideig olvasol egy jó könyvet, mire a végére érsz, már nem is lesz olyan jó. Nem emlékszem már pontosan, ki mondta ezt, de ha magadra ismersz esetleg, innen is üzenem, hogy igazad van. Ezzel a könyvvel sajnos pontosan így jártam.

Időhiány, mindenféle magánéleti dolog és az új King-könyv is hátráltatta ennek a regénynek az olvasását, amit roppantul sajnálok; lehet, hogy jobban haladtam volna, ha az első kettő nincs. Utóbbit meg egyszerűen muszáj volt előbbre venni.

Az előzőekhez képest kissé visszafogottabbnak éreztem ezt a részt – a háromnegyedéig legalábbis biztosan. Nem szólt akkorát a nyitójelenet (legalábbis nekem), és annyira lassan építkezett a cselekmény, hogy szinte untam. Erősen szurkoltam, hogy az utolsó harmadban történjen is valami. Biztos én vagyok zakkant, de nem borzasztottak el annyira a gyilkosságok, nem rázott a hideg, nem éreztem, hogy nekem is fáj, szinte faarccal olvastam végig a leírásokat. Egyetlen karakter leírása ütött csak szíven, még az elején, ez is csak azért, mert annyira fájdalmasan emlékeztetett valakire a múltamból. De még ez sem az a pont volt, hogy egy időre félretegyem.

Ahogy kezdett körvonalazódni, hogy ki és mi állhat a gyilkosságok mögött, úgy kezdett érdekesebbé válni a dolog. A tettes kilétére röviddel Robert előtt jöttem rá, büszke is voltam magamra. Az ő előtörténete volt számomra a könyv legizgalmasabb része, itt már azért kiszaladt egy-egy húúú meg hááá meg óóóó. Tulajdonképpen ismét egy megszállottsággal, egy komplexussal van dolgunk, amit ha sarkosan is, de elég hitelesen mutat be Carter.

A főszereplők jellemét illetően nincs változás, most is Robertnél van minden tudás, mindenki más csak kérdez és nem tudja követni. Habár Garcia és Blake is megcsillogtat némi tudást a végére. Myers karakterét nem tudtam hova tenni, bár inkább kedveltem, mint nem.

Amit viszont az írói stílusnál egyre tisztábban látok, az a hatásvadászat, és a forgatókönyvszerűség. Carter úgy ír, mintha egy filmet vagy egy bűnügyi sorozatot nézne. Amikor a fejezet „What the fuck”-kal és társaival ér véget, szinte látom, ahogy elsötétül a képernyő, és csak a követező részből fog kiderülni, mit talált a halottkém vagy mi van a videofelvételen. Ügyes trükk egyébként, kényszerít, hogy tovább olvasd, de egy idő után nekem már kissé idegesítő.

Nem rossz ez a rész sem, viszont az előzőek egyértelműen jobban tetszettek. A történet elég komplex, jól kitalálta, de valami mégis hiányzik. A sorozatot persze emiatt nem hagyom abba, de bízom benne, hogy a következő erősebb lesz és kárpótol itt az elszenvedett hiányosságokért.

 

14. hét: Jussi Adler-Olsen: A 2117. áldozat - A Q-ügyosztály esetei 8.

Az utolsó megjelent Q-ügyosztály-rész. Most valahol szomorú vagyok, mert egy ideig nem lesz több, nem lehet egyelőre tudni, mikor jön a következő. Valahol pedig örülök, mert egyúttal azt is jelenti, hogy sikerült behoznom a lemaradást a sorozatból.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 440
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2021. április 1. – 2021. április 10.

A fülszöveg:
„Assad már több mint tíz éve a Q-ügyosztály tagja, de társai alig tudnak róla valamit. Ám egy váratlan esemény – egy spanyol újságíró cikke egy tragikus körülmények között elhunyt asszonyról – kibillenti az egyensúlyából, és Rose segítségére van szüksége ahhoz, hogy ne omoljon teljesen össze. Mint kiderül, az elhunyt nő sorsa összefonódik Assad családjának sorsával, és az eseményeket az iraki Ghaalib, a férfi régi ellensége irányítja.
Versenyfutás kezdődik az idővel, hogy Ghaalibot és társait megakadályozzák abban, hogy Európa szívében terrortámadásokat hajtsanak végre.
Ezzel egy időben egy fiú, aki szobájába zárkózva a számítógépes játékok világában él, azt tervezi, hogy bosszút áll a mások szenvedései iránt közömbös dán társadalmon, és úgy dönt, hogy a szüleivel kezdi a sort…
Carl Mørcknek és munkatársainak minden ügyességüket és ravaszságukat be kell vetniük, hogy elhárítsák az ártatlan áldozatokra leselkedő veszélyt, és megmentsék Assad családját.”

A borító:
A felső képen egy épület sziluettje látható – sajnos nem ismerem fel, de erős a gyanúm, hogy a könyvben említettek egyike, talán a végjáték helyszíne. Az alsó képen szereplő, emberekkel teli csónak pedig mindennek a kezdete. Nagyon impozáns, mind közül ez tetszik a legjobban.

Így tetszett:
Szándékosan tovább akartam húzni, mint az előző részt, hogy minél később kelljen elengednem a kedvenc csapatomat. A húsvéti hosszú hétvégén emellett hatalmába kerített egy kisebb olvasási válság, illetve a napokban változtak a prioritások is, amelyek együttesen segítettek nyújtani az olvasás idején. És azt hiszem, egy kicsit telítődtem is.

Ez a kötet teljesen más felépítésű, mint az előzőek. Eddig a különböző szálak térbeli ÉS időbeli ugrásokat is jelentettek, ezzel szemben most minden ugyanabban az időben történik. A térbeli elkülönülés is megvan ugyan, de Jussi ezúttal a szereplőket használja az események elválasztásához. Ezáltal rengeteg szál jön létre – bevallom, nekem ez már sok is volt.

Az elején megjelenő Joant és Alexandert nehéz volt hova tennem, főleg az előbbit nem értettem, hogy fog a fülszöveg által ígértekhez kapcsolódni. Nem is igen kedveltem az ő részeiket a továbbiakban sem.

Assad története hihetetlenül megrázó; az olvasottak olyan szinten hatással voltak rám, hogy laza péntek esti programként többek között az afganisztáni háborúról és a közel-keleti háborús övezetről olvasgattam – csak hogy megállapíthassam, hogy ezek tényleg nem normálisak.

Végig szinte a körmömet rágva izgultam Assadért és a családjáért, az utolsó oldalaknál már minden idegszálam pattanásig feszült és az egész belsőm remegett, a végkifejletet pedig (természetesen) megkönnyeztem.

Alexander szálát pedig tulajdonképpen teljesen feleslegesnek éreztem; enélkül is teljes értékű lett volna ez a rész. Teljes mértékben mellékszál volt, a fő eseményekhez pedig csak a kiindulópont révén kapcsolódott. Nem is volt rendesen kidolgozott, az utolsó harmadban mintha elfelejtődött volna, hogy ilyen is van, aztán gyorsan el kellett varrni. Azért ez a lezárás is tetszett, hatásos volt.  

Tulajdonképpen ez a kötet a fanatizmusról szól, Ghaalib és Alexander szála révén kétféléről. Mindkettő megdöbbentő, de nagyobb hatást a vallási fanatizmus gyakorolt rám. Nagyon annak a határán voltam, hogy „Na jó, most egy kicsit leteszem.” Persze ez nem ment, ha már egyszer le tudtam ülni olvasni az egyéb dolgaim mellett.

Nagyon erős ez a kötet is, simán dobogós nálam. Negatívumként a már említett túl sok, illetve feleslegesnek érzett szálat tudom felhozni. A vicces beszólások is hiányoztak kicsit, de a téma komolysága okán elnézem, hogy kevesebb volt belőlük.

Izgatottan várom a következő részt, remélem, most már a szögbelövős ügy fog terítékre kerülni. És ideje lenne Carl régi dolgairól is megtudni valamit.

12. hét: Jussi Adler-Olsen: Határtalanul - A Q-ügyosztály esetei 6.

Idén még nem is volt Q-ügyosztály. Ez egyszerűen hallatlan. Milyen jó, hogy van a Krimi tavasz kihívás, ami eszembe juttatta, milyen hűtlen is vagyok!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 464
Fordító: Dr. Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2021. március 20. – 2021. március 28.

A fülszöveg:
„Carl Mørcköt a döglött aktákat kezelő Q-ügyosztály főnökét reggeli szunyókálásában zavarja meg a Bornholm szigetéről érkező telefonhívás. Kollégája egy tizenhét éves ügy részleteit kívánja megosztani vele. Mørck hallani sem akar az új feladatról, amit rá akarnak sózni, s rövid úton le is rázza a kéretlen hívót. Ám csak pár óra telik el, s egy abszolút váratlan fordulat úgy feldühíti Carl önfejű asszisztensét, Rosét, hogy nincs mit tenni: az ügyosztály akcióba lép. A távoli dán szigeten több mint másfél évtizede eltűnt egy életvidám, fiatal nő, akit azután egy fán lógva találtak meg. A nyomozás szálai egy furcsa, napimádó szektához vezetnek. Mørcknek és segítőinek Rosénak, Assadnak és az újonc Gordonnak egy egész gyilkosságsorozatot kell felderíteniük, miközben egy ördögi manipulátor mindent megtesz, hogy eltakarítsa őket az útból.”

A borító:
A felső képen egy bicikliző lány, aki nagy valószínűséggel a fülszövegben említett áldozat lehet. Az alsó képen sziklás tengerpart, olvasás után azt mondom, ez a sziget lehet, ahol az események történtek. Egyszóval: a szokásos.

Így tetszett:
Atyaég, de hiányoztatok! Erre mindig akkor jövök rá, amikor egy kicsit hanyagolom a sorozatot – na nem azért, mert unom, szó sincs róla -, aztán amikor megint előveszem, jön a fangirling.

Arra ugyan még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy miért ez a címe, de ez a legkevésbé sem zavar, kárpótolt érte a tartalom.
Ebben a részben egy hihetetlenül lassú, döcögős, egyáltalán semmi értelmet és eredményt nem mutató nyomozásról olvashatunk; körülbelül a történet feléig hőseink minden megkérdezettől csak olyan választ kapnak, amit már eddig is tudtak, ha egyáltalán kommunikálnak velük. Nem túl biztató. Aztán szép lassan jönnek az új információmorzsák, az ember meg már a haját tépi, hogy miért nem haladnak.

Mert ugyebár, ahogy lenni szokott, látjuk a másik szálat is; ezúttal azét az emberét, akik nyomozóink keresnek, akiről úgy gondolják, az elkövető lehet. Az olvasónak viszont e szál ismeretében egy kicsit más elképzelése van arról, hogy ki lehet az. Mondhatom, rendesen meg is vezetett vele Jussi. A végkifejletre egyáltalán nem számítottam, arra sem, hogy így fog pörögni minden, illetve hogy ilyen egyszerűen elvarródnak a szálak. Kicsit a Fácángyilkosokra emlékeztet a befejezés; kiderül, ki mit tett, de nem lesz jelentősége.  

A közjátékokat imádtam, betegre nevettem magam Assad beszólásain, Carl kommentárjain, akár a párbeszéd része volt, akár csak a gondolataiban fogalmazta meg őket. A legjobbak azok, amelyek Gordonra és az inkompetensségére vonatkoznak. Ezeken mindig hangosan, a térdemet csapkodva nevettem.
Pirjót az elejétől fogva ki nem állhattam, (jé, egy finn, akit nem szeretek!); rég találkoztam ennyire ellenszenves szereplővel. Azért a No1 még mindig Dolores Umbridge, de Pirjo is az élmezőnyben van.

Tetszett ez a vallásokat, napkultuszt felölelő téma is, előhozta a spirituális oldalamat. A legérdekesebb a professzor értekezése volt arról, miszerint minden vallás egy tőről fakad, és minden hitvilágban ugyanazok a motívumok jelennek meg. Örültem, hogy a saját ilyen irányú elméletemre kaptam a könyvtől még egy megerősítést.

Nagyon kíváncsi leszek a háttérsztorik folytatására: a szögbelövős ügyre és Assad hátterére is. Elképzelni nem tudom, hogy lehet tovább. Roséért pedig aggódom, nehogy elveszítsük.

Röviden összefoglalva: Jussi Adler-Olsen ismét egy szuper könyvet alkotott, köszönet neki érte. Már most sajnálom, hogy csak már két rész van hátra az eddig megjelentekből, azt pedig még inkább, hogy ezeken felül már csak kettőt tervez.

Most pedig megyek és megbeszélem magammal, hogy a Szelfik legyen-e a következő, vagy az Ecc, pecc.

11. hét: Chris Carter: Kivégzés - Robert Hunter 2.

Általában a rosszkedvet szoktam hentelős krimivel párosítani, de ez a kötet rosszkedv nélkül is eléggé piszkálta már a fantáziámat. Na meg haladni kellene a kihívással is, ami a sorozathoz tartozik.

Kiadó: Simon&Schuster
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 473
Az olvasás ideje: 2021. március 14. – 2021. március 19. meg egy negyed óra

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Robert Hunter és Carlos Garcia hajnalban érkeznek a tetthelyre. A helyszínelőszalagok mögött egy fehér templom húzódik meg a lámpák fényében. Képeslapra való látvány így, karácsony előtt. Ami azonban az épületben várja a két nyomozót, cseppet sem az: mindenhol vér, összefröcskölt padló, vérben ázó oltár és egy holttest reverendában, kutyafejjel a nyakán. Ki és miért változtatta mészárszékké a katolikus templomot? Mit jelent a holttest mellkasára festett szám? Nem ő lenne az első áldozat, netán újabbak következnek?

A Hunter-Garcia-páros egy brutális sorozatgyilkos nyomába ered, vállt vállnak vetve, sokszor feletteseik parancsa ellenében haladnak előre megállíthatatlanul, hátha valakit még megmenthetnek a rémálomtól. A gyilkos ugyanis nem mást akar, mint valóra váltani az áldozatai rémálmát – mert ismeri a múltjukat, a titkaikat, a legnagyobb félelmüket, és tudja, hogyan fokozza még tovább a rettegést. A végsőkig.”

A borító:
Nem találom túl kreatívnak, igazából nem is tudom, mit ábrázol. Összevarrt sebet vagy strigulákat? Talán inkább az utóbbit.

Így tetszett:
Azt mondták, az első rész ehhez képest semmi. Ha a brutalitást nézzük, akkor ez így van. Ha a csavarokat a történetben, akkor is.

Adott egy sorozatgyilkos, aki az áldozati legnagyobb félelmeire megy; ez már önmagában is rázós, emellé ismét nagyon részletes leírásokat kapunk; egészen filmszerű, az ember látja maga előtt a tetthelyet, vagy alkalomadtán magát a gyilkosságot. Nem egyszer borzolódtak fel a szőrszálak a karomon, ahogy elképzeltem ezeket a jeleneteket.

A másik dolog a lány a különleges képességével; az őt körüllengő dolgokra nagyjából a könyv felénél rájöttem, bár ekkor még nem tudtam, hogy nem is egy gyilkos van. Legalább az egyiket megtaláltam, még ha a másikkal kapcsolatban sikeresen félre is tudott vezetni.

Ez ugyanis, ahogy a két olvasott könyvben már megfigyeltem, egyfajta védjegynek tűnik Carternél: mire örülnél neki, hogy rájöttél, ki a gyilkos, ráadásul a nyomozók is ugyanerre jutottak, akkor csavar még egyet a sztorin, és hipp-hopp kiderül, hogy végig rosszul gondoltátok: te is, meg Hunterék is.

A borzadáson kívül a vége felé olyan izgatottság is erőt vett rajtam, amilyet mostanában nem váltott ki könyv: konkrétan remegett a gyomrom az utolsó kb 50 oldalnál.

Ugyan két részből korai lenne messzemenő következtetéseket levonni, de látok pár jellegzetességet a fent már említett félrevezetésen kívül.
Van egy ütős nyitójelenet, ami egy darabig szóba se kerül, csak akkor illeszthető bele a képbe, amikor már a nyomozás eléggé előrehaladt.
Lassan haladnak, szinte már túl lassan; sokáig semmi, vagy csak minimális adat, amin el lehet indulni, aztán hirtelen a nyakukba szakad a megoldás, az utolsó harmada pörög fel a könyvnek.
Robert tud mindent is, minden megoldás, szinte minden jó ötlet nála van. Változatlanul túlidealizált karakternek tartom, attól függetlenül, hogy egyébként kedvelem.
Garcia mindig bajba kerül.
Az pedig, hogy a nyomozókarakterek felfüggesztése kilátásba kerül a végjátékban, már egyfajta klisé, nem csak Carternél, hanem en bloc a műfajban.

Véleményem szerint ennek a résznek az ereje abban rejlik, hogy közelebb érezzük magunkhoz a félelmeik révén megölt áldozatokat, bekúszik a pszichénkbe a kérdés, hogy mi lenne, ha ez velünk történne; ha csak belegondolok, hogy mondjuk nekem mi a legnagyobb félelmem, és azzal kellene szembesülnöm az utolsó perceimben… És biztosan van olyan olvasó is, aki ugyanattól a dologtól kap frászt, mint némelyik áldozat.

Hogy jobb-e, mint az előző rész? Nem tudom, talán igen. Az biztos, hogy annyira még nem borzasztott el, hogy félretegyem, vagy hogy ne tudjak olvasás közben jóízűen befalni egy tábla TUC-kekszes Milkát. Várom ezt a pontot. De tényleg.