6. hét: Chris Carter: A keresztes gyilkos - Robert Hunter 1.

Úgy tűnhet, mintha ez lenne az első Carterem, pedig nem. Ennek a sorozatnak az előzményéhez már volt szerencsém tavaly, bár a blogon külön bejegyzést nem kapott rövidsége okán. Hozzájárult azonban némileg ahhoz, hogy nagyjából tudjam, mire számítsak. A nagyobb meglepetés az volt inkább, hogy én ezt eddig miért nem találtam meg?! Miért vártam meg, amíg kihívás indul rá?

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 448
Az olvasás ideje: 2021. február 6. – 2021. február 14.

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Los Angeles egyik elhagyatott házában egy kegyetlenül meggyilkolt fiatal nő holttestére bukkannak. A két fakaróhoz kötözött meztelen áldozat arcáról lenyúzták a bőrt – miközben még élt. Tarkójába különös kettős keresztet véstek – ez a keresztes gyilkosként ismertté vált pszichopata jele.
Pedig ez lehetetlen, hiszen a keresztes gyilkost két éve elfogták és kivégezték. Talán az egyik követője tette? Vagy Robert Hunter gyilkossági nyomozó kénytelen szembenézni az elképzelhetetlennel? Lehet, hogy az igazi keresztes gyilkos még mindig odakint ólálkodik, és gúnyt űz Hunterből, aki képtelen elkapni?
Robert Hunter és zöldfülű társa egy minden képzeletet felülmúló rémálomban találja magát…”

A borító:
A legújabb angol nyelvű kiadásról tudok nyilatkozni: Egy elhamvadó gyufa. Tulajdonképpen nem is választhattak volna kevésbé kapcsolódó elemet a borítóra.  Maradhatott volna a kereszt.

Így tetszett:
Ugyan már egyet aludtam rá, szóval nem vagyok sokkhatás alatt, mégsem ez az, ami miatt nehezen tudok nyilatkozni. A jó, vagy bővebben nagyon jó nem elégséges, mint értékelés, amit pedig ezeken kívül tudnék mondani, az nem tűrne nyomdafestéket. Azért megpróbálom.

A nyitójelenetnél úgy tűnik, hogy rögtön belecsapunk a lecsóba, aztán a fejezetnek vége szakad, és teljesen máshol, más időben vagyunk – korábban, ahol ténylegesen indul a sztori. Részletesen megismerjük a szereplőket és a körülményeket. Eddig semmi extra, leszámítva az erősen túlidealizált főszereplőt (rövid időn belül már a harmadik ilyenbe botlok bele – most komolyan, muszáj olyannak lenniük, amilyen teljesen tutira nincs is?). Annak ellenére, hogy alapvetően szeretem a lassan építkezős, háttértörténeteket bemutató sztorikat, egy kicsit lassúnak éreztem a haladást. Persze el lehet attól is, hogy hétközben alig pár oldalt tudtam naponta olvasni – lehet, hogy nem is a cselekmény haladt lassan, hanem én?
A háromnegyede táján aztán, amikor visszakanyarodtunk ahhoz a jelenethez, amivel nyitottunk, jött a nagy bumm, és onnantól kezdve mindenhova vittem magammal a könyvet, értve ezalatt a fürdőkádat és a wc-t is. Megjegyzem, ezt a bizonyos jelenetet sokáig nem is tudtam hova tenni; álmodta-e Robert, vagy meg fog majd történni, na de mikor?
A brutalitásra némileg fel voltam készülve, mégis kirázott néha a hideg, amikor egy-egy holttestet leírt. Ugyanazt tudom ismételni, amit John Cure könyvénél is írtam: Nem szeretnék így meghalni. Áú. Fáj.
A végkifejlettel istenesen meglepett, csak pislogni meg tátogni tudtam, mikor felfedte, ki a gyilkos. Pont rá nem gyanakodtam volna, bár annyi sejtésem volt, hogy nem egy teljesen ismeretlen karakterről lesz szó.

Többektől hallottam már, hogy Carter szókincse nem túl gazdag; eredeti nyelven olvasva ezt így nem jelenteném ki; tény, hogy sok a szleng, sokkal inkább a beszélt, mint az irodalmi nyelvet használja, de ettől hitelesebbnek tűnnek a karakterek. Emellett én igenis találtam olyan szavakat, kifejezéseket, amelyeket egy angol esszében is tudok használni – és majd büszkélkedhetek vele, hogy Cartertől tanultam.

A főszereplőket hamar sikerült megkedvelnem; Robert túlidealizált lényét gyorsan feledtették humoros megnyilvánulásai, és a Garciával való pingpongozás is kedvemre való. Isabellát is szerettem, szurkoltam is nekik Roberttel. D-King volt inkább ellenszenves, mint rokonszenves, de ez adódhat abból is, hogy az ő világa elég távol áll tőlem.

Negatívumként tudom felhozni, hogy egy kicsit olyan érzésem volt, mintha az összes ötletét ebbe az egy könyvbe akarná belezsúfolni a válogatott kínzásokkal és halálokkal. Biztos vagyok benne, hogy tévedek, és ez még semmi nem volt ahhoz képest, ami a többi könyvben vár.
A könyv elején érezni véltem a Hetedik című film hatását, de ez később elmúlt. Nem is feltétlenül negatív dolog ez.

Egyelőre abszolút nem bántam meg, hogy megvettem az összes megjelent könyvét, jó eséllyel még az idén elolvasom mindet (persze angolul). Annyi biztos, hogy megértem a molytársak rajongását és függőségét; nálam is bekapcsolódott valami. Könnyen meglehet, hogy új Carter-rajongó van születőben.