51. hét/2: J.K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg

Ahogy közeledik az év vége, úgy kezdtem pánikba esni a vállalt Harry Potter-újraolvasás kihívással kapcsolatosan. Reménykedtem benne, hogy az ünnepek és az év végi szabadság lehetővé teszi majd, hogy az utolsó két kötetet még idén elolvassam, ugyanakkor tartottam tőle, hogy a sűrű karácsonyi napokba nem fog beleférni. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2006
Oldalszám: 624
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. december 23. – 2021. december 27.

A fülszöveg:
„A Voldemort elleni harc állása aggasztó; a baljós jeleket már a muglikormány is észleli. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák. Harry azt gyanítja, hogy esküdt ellensége, Draco Malfoy is a halálfalók jelét viseli. Az élet azonban háborús időkben sem csak harcból áll. A Weasley-ikrek üzleti tevékenysége egyre kiterjedtebb. Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a Roxfort házai pedig továbbra is versengenek egymással. Harry Dumbledore segítségével igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját, ifjúságát, hogy rátaláljon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára.

A borító:
A borítón szereplő jelenet a kötet egyik legfontosabbika. Sokadszor ránézve kíváncsiságot már nem ébreszt bennem, szomorúságot annál inkább.

Így tetszett:

A sorozat utolsó előtti kötete lévén, ezt valamivel kevesebbszer olvastam, mint az előzőeket; ez talán a harmadik vagy a negyedik alkalom volt. A nagyjára persze emlékeztem, más részletek olvasás közben jutottak eszembe, de tudott olyat is mutatni, amit az eddigi olvasások alatt nem vettem észre.

Ha a Főnix Rendje érdekes volt a sok háttérinformáció miatt, akkor a Félvér Herceg ebben a tekintetben valóságos kincsesbánya; imádom Voldemort élettörténetét, ahogy lassan, mások emlékeinek segítségével bontakozik ki előttünk, és választ ad, ha nem is az összes miértre, de jó néhányra. Őszintén sajnálom, hogy csak ennyi jutott belőle, szívesen megismertem volna még több részletet – jó kis spinoff lehetne belőle.

Harryék hatodik éve a felnőtté válásuk minden szempontjából fontos. A Roxfortban ebben az évben kezdenek el szakosodni, és csak azokat a tárgyakat tanulni magasabb szinten, amelyek a pályaválasztásukban játszanak szerepet – engem leginkább az érettségi utáni továbbtanulásra emlékeztet a helyzet. Főhőseink a tőlük megszokott módon reagálnak; Hermione minden akadályt sikerrel vesz, Ron halogat és pánikol, Harry valahol kettőjük között lavírozik, kivéve a bájitaltant. Ez a tantárgy az egész kötet során kiemelt szerepet kap, az én nem kis örömömre – ha roxfortos lettem volna, nekem is ez lett volna a kedvenc tantárgyam. Várjunk csak… Gyógyszerész vagyok… Akkor nem is csak „lett volna”…

Ezen kívül alakulnak a szerelmi szálak is, nem is egy háromszöget láthatunk. Mostanában többektől olvastam, hogy elégedetlenek ezekkel, összecsapottnak látják őket. A magam részéről én inkább azt gondolom, hogy csak nagyon finoman voltak elhintve a megfelelő jelek az előző kötetekben, nem pusztán arról van szó, hogy egyik vagy másik szereplőnek most jutott eszébe, hogy XY tetszik neki.

Két dolgot szeretek még nagyon ebben a kötetben: a horcruxokat és Draco Malfoy szálát. A horcruxokat már az első olvasáskor is zseniálisnak tartottam, ez a véleményem mostanra sem változott meg.
Draco mindig is a kedvenceim közé tartozott, így külön öröm számomra, ahogy a történet során kibontakozik az, hogy ő igazából egy szürke karakter. És nem is teljesen sötétszürke.
Draco tulajdonképpen ebben a kötetben megtestesít minden olyan fiatalt, aki nagyon szeretne megfelelni valakinek, de a bensője tiltakozik, mert ehhez a megfeleléshez nem önazonos dolgokat kell tennie.

A vége rossz, nagyon. Valami okból sokkal jobban meghatott most, mint a korábbi olvasásoknál. De nem csak emiatt tettem le nehéz szívvel. Hanem azért is, mert az utolsó kötet jön.

47-48. hét: J.K. Rowling: Harry Potter és a Főnix Rendje

Az Ickabog után az volt az érzésem, hogy Rowlingnál kell maradnom, hogy ne lépjek át azon a határon, amin túl az olvasási válság van. Jó volt a megérzés. A Harry Potter jó. Mindig. És mindenre.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 752
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. november 17. – 2021. december 3.

A fülszöveg:
„Dumbledore végül leeresztette kezét, és félhold szemüvegén át, fürkészve nézett Harry szemébe.
– Eljött az ideje – szólt –, hogy elmondjam neked, amit már öt éve el kellett volna mondanom.
Ülj le kérlek! Ha megajándékozol egy kis türelemmel, mindent hallani fogsz, amit tudnod kell. Ha befejeztem, szidhatsz, dühönghetsz. Nem fogok védekezni.

Harry Potter ötödik évére készül a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Harry – társaival ellentétben – sosem örül a nyári szünetnek, ám ez a mostani még rosszabb, mint rendesen. Nem csak rokonai, Dursleyék keserítik meg az életét, de – ami a legfájdalmasabb – mintha barátai is elfeledkeztek volna róla. Harry azon töri a fejét, hogyan törhetne ki lehetetlen helyzetéből, ám nyári szünidejének egy hirtelen, drámai fordulat vet véget. Hamarosan azt is megtudja, hogy Roxfortban sem számíthat békés tanulásra és kviddicsezésre…”

A borító:
A jó öreg régi animus-os kiadás… Szeretem ezt a kék színt, és ezt a Misztériumügyi Főosztályon játszódó jelenetet is. Habár Mordon a hátulján úgy néz ki, mint a Disney-féle Gonosz királynő boszorkány alakban.

Így tetszett:

Az ötödik kötet az egyik, amit már kevesebbszer olvastam, mivel az ezutáni kettő emlékeim szerint már viszonylag gyorsan érkezett, és nem volt szükség a sorozat felelevenítésére az új kötet előtt. Ezen kívül ez az egyik kötet, amelyet angolul nem olvastam, mert amikor nekiálltam az egész sorozatnak eredetiben, ez a rész nem volt meg a könyvtárban, és később sem pótoltam. A csodaszép saját példánnyal majd megteszem. A fentiek miatt fordulhatott elő az, hogy nem is emlékeztem, mennyi mindent kihagytak a filmből – ahogy arra sem, mennyire erős kötete ez a sorozatnak.

A fősztori oda-vissza való ismeretében teljesen máshogy szemléltem már az eseményeket, és különösen Harry viselkedését. Első olvasásra meglepőnek tűnhet az a düh, ami főhősünkből árad már az első néhány lapon. Az okok ismeretében viszont azt mondom, hihetetlen, hogy mennyire látszik, ahogy Voldemort visszatérésével együtt Harryben is felébredt az a bizonyos darab. Gyakorlatilag az egész ötödik kötet cselekménye gyönyörűen megágyaz a hatodikban majd előkerülő horcrux-témának. Minden, ami Harryben zajlik, erre a nem mindennapi kapcsolatra vezethető vissza Voldmorttal.

Ezen felül is nagyon sok háttérinformációval szolgál a kötet, még bonyolultabbá téve a már most sem egyszerű cselekményt, a világot is bővíti, és magyarázatot is ad olyan dolgokra, amelyek csak a filmeket nézve zavarosak lehetnek – például, hogy miért nem találkozunk Percyvel.

Jó volt visszatérni a Grimmauld téri házba is; magam is meglepődtem, hogy az itteni, a filmből kihagyott eseményekre is elég jól emlékeztem. Sajnálom, hogy a ház takarítását nem filmesítették meg, én élveztem volna. Ugyanígy érzek a Szent Mungóval kapcsolatban is. Ez utóbbi még fontosabb is lett volna, bár azt a jelenetet, amelyben Neville szülei megjelennek, nem lehetett volna száraz szemmel kibírni.

Ahogy egyre komorabbá, sötétebbé és összetettebbé válnak a könyvek, úgy érik az egész sorozat is, Harry is, és mi is; a korosztály, akik vele együtt nőttünk fel. Ez a kötet egyértelműen nem mese már. Még csak nem is a vihar előtti csend, hanem az azt megelőző káosz – amilyet sajnos a valóságunkban is tapasztalunk, ha szembe kerülünk valamivel, amit még nem láttunk, amire nem számítottunk. Mindezt Harryék iskolai életének egy sorsdöntő szakaszában, hisz az ötödév= RBF-év. És ha ez nem elég, hőseinknek még a hormonjaikkal is meg kell küzdeniük, ahogy elkezdenek a másik nem iránt érdeklődni. Nem csoda hát, ha mindez csak 700+ oldalba fért bele Rowlingnak. Tóth Tamás Boldizsár pedig még mindig zseni a fordítással. Nem egyszer fordult elő, hogy hangosan felnevettem egy-egy néven.

Az eddig megjelent szereplőkről a véleményem változatlan. Luna nekem a könyvben kevésbé szerethető különc egyelőre, mint a filmbeli. Umbridge kibírhatatlan. Tényleg. Hatványozottan érvényes, hogy vannak azok a gonoszok, akiket nem lehet utálni, erre jön ő…  Azt viszont szeretem, hogy Neville kezd egyre fontosabb karakterré válni, elindul nála egy erőteljes fejlődés.

Nem emlékszem, hogy valaha neveztem-e meg kedvenc kötetet a sorozatból; ha nem, akkor most megteszem: eddig egyértelműen ez az. Meglátjuk, mennyiben tud ezen változtatni a következő kettő.

 

32. hét/2: José Antonio Cotrina: A sötétség gyermekei - Vörös Hold-ciklus II

Nagy lelkendezve fogadtam ennek a kötetnek a megjelenéséről szóló hírt; az idei év egyik legjobban várt folytatása volt a számomra.  Bíztam benne, hogy hozni fogja az előző rész színvonalát, illetve a világépítés után most nagyobb hangsúly lesz majd a cselekményen.

Kiadó: Metropolis Media
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 480
Fordító: Varju Kata
Az olvasás ideje: 2021. július 29. – 2021. augusztus 15.

A fülszöveg:
„Samhein aratása után a kaland folytatódik.

Rocavarancolia már megmutatta, milyen kegyetlen tud lenni, de a borzalmas város sem rettentheti vissza a learatott fiatalokat. A varázslat birtokában rajtuk a sor, hogy megcsillogtassák képességeiket. Választ kell találniuk arra, miért olyan különlegesek a királyság számára, illetve megfejteni, milyen jelentőséggel bír a közeledő Vörös Hold. Eljött az ideje, hogy Hector és a többi földi gyermek elhagyja az erőd biztonságát, és leleplezzék a város titkait. És nincs az a vámpír, varázsló, vagy bármilyen más teremtmény, aki megállíthatná őket. Mindeközben egy ősrégi, mindennél gonoszabb erő éledezik a romok alatt…

Hamarosan pedig felkel a Vörös Hold.”

A borító:
Az előző kötetéhet hasonlóan ez is nagyon tetszik, és nem csak a sárkány miatt. Rengeteget segít a világ elképzelésében, szinte pontosan ilyen színekben látok mindent olvasás közben.

Így tetszett:
Rocavarancolia sajátosan sötét és képtelen világa hamar belopta magát a szívembe a Samhein aratásával, jó érzésekkel tértem hát vissza ide. Ugyanakkor nem egy kérdés is volt bennem a folytatást illetően. Mi lesz a learatottak sorsa a továbbiakban? Mitől különleges ez a Vörös Hold, és egyáltalán mit hoz az eljövetele? Miért fontosa gyerekek szempontjából? A második kötet szerencsére választ adott szinte mindegyikre.

 A cselekmény valamivel az előző kötet végi események után indul újra. Igazi visszatekintés nincs a korábbi eseményekre, de azáltal, hogy nem olyan régen olvastam az első kötetet, még élt a fejemben annyira a cselekménye, hogy a szolid visszautalások könnyedén előhozták az emlékeket. Nem vagyok biztos benne, hogy több idő elteltével ez sikerült volna.
A learatottak kezdenek hozzászokni az idegen világban való élethez, még ha nem is érzik magukat otthon benne. Továbbra is keresik a választ arra, hogy miért hozták ide őket, ezzel egyidőben pedig elkezdik jobban felfedezni a várost és egyéni képességeiknek megfelelően felvértezni magukat az őket fenyegető veszélyek ellen. A városnak ugyanis továbbra is célja, hogy elpusztítsa a fiatalokat.

Miközben a gyerekek élete zajlik, a Királyi Tanácsban zajló intrikákba is bepillanthatunk; ez a szál kezd el jobban bonyolódni. Megjelenik egy új főgonosz, aki csatlósokat gyűjt céljai megvalósításához. Van itt minden; árulás és gyilkosság is. Az idő pedig egyre csak telik, a Vörös Hold feljövetele egyre közelebb kerül.

A learatottak nagyjából a könyv felénél/kétharmadánál jönnek rá arra, mi is fog történni velük, amikor ez bekövetkezik. Ezzel egyidejűleg megvilágosodnak Rocalvarancolia lakóit és a világ történelmét illetően is. Az előbbiekkel eléggé meglepett a szerző, ugyanakkor tetszik is, hogy nem folyamodik a klisékhez és tünteti fel tipikus hősként a gyerekeket. Miután kiderült, mi lesz a Vörös Hold feljövetelekor, már tudtam találgatni a szereplők sorsát illetően – legtöbbször jó is volt a tippem.

A szereplők megítélését illetően kevéssé változott a véleményem, bár Natalia kezdett ellenszenvessé válni a folyamatos negativitásával és a sértődéseivel. A közte, Hector és Marina között kialakuló szerelmi háromszöget aranyosnak találtam, igazi kamaszos érzelmeket és viselkedést láthatunk. Brunót sokáig nem tudtam hova tenni a ridegsége miatt, de végül megszerettem.
Esmaelt továbbra is bírom, Derűs dámában némiképp csalódtam, illetve erősödött a szimpátiám Denéstor Tul iránt. Hurzáról még nem nyilatkozom, őt összetettebbnek várom, mint amennyire itt megmutatkozott.

A világ is tovább épül még a kötetben, kiderül például az is, hogy Rocavarancolia egy köztes világ, amely több másikat képes összekapcsolni ajtókon keresztül. Cotrina ugyan a köszönetnyilvánításban nem vallja be, de ezen a húzáson én egyértelműen a Setét Torony hatását érzem.
Egyébiránt eléggé oda kell figyelni az olvasottakra, mert mindennek jelentősége lehet a későbbiekben. Ez valamiképp lassíthatja is az olvasás tempóját, de nem zavaró mértékben.

A szerző helyében a feszültségkeltés érdekében én pár fejezettel korábban zártam volna ezt a kötetet, bár így is bőven maradt min izgulni a következőben. Csak sejteni lehet, hogy a Vörös Hold hatására milyen folyamatok indulnak be, milyen események fognak következni a városban és a világban, a végkifejletet illetően pedig tényleg csak tippjeim vannak. Remélem, hogy ezt illetően is mellőzésre kerülnek majd a klisék.

Érdemes volt várni erre a kötetre, jobban is tetszett egy kicsit, mint az előző. Véleményem szerint a színvonal maradt az első kötetnél tapasztalttal, nem érzek benne „középső könyv effektust”, bár ezt a harmadik kötet megjelenése előtt még kissé korai kijelenteni. Mindenesetre kíváncsian várom a végjátékot.

21. hét: Eva García Sáenz de Urturi: Az idő urai

Felsikítottam, mikor megláttam, hogy idén jelenik meg A fehér város trilógiája harmadik része. Természetesen azonnal ment az előrendelés, és hatalmas bosszúság volt, hogy a megjelenés után nem kaptam meg rögtön (kellett nekem visszamenni az irodába). Még ennél is nagyobb bosszúság volt, hogy nem tudtam haladni vele, egészen az elmúlt hétvégéig; akkor aztán nekiveselkedtem, és a második felét egy nap alatt daráltam le.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 592
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2021. május 21. – 2021. május 30.

A fülszöveg:
„Mérgezés, élve befalazás, hordóba rekesztés – Krakennek, azaz Unai López de Ayala nyomozónak ezúttal egy titokzatos történelmi regényben elkövetett gyilkosságokat másoló tettest kell kézre kerítenie: egyszerre kell megküzdenie a múlt és a jelen kíméletlen árnyaival és mitológiai szörnyetegeivel. A tét pedig nem kevés: a családja élete – a jövőben.

A fehér város-trilógia befejező része az előző kötetek izgalmát továbbörökítve, lenyűgöző módon vegyíti a középkori krónikák és a modern bűnügyi történetek világát egyetlen nagyívű, időtlen elbeszéléssé.”

A borító:
Csodás, mint a másik kettő. Valamiért biztos voltam benne, hogy a piros és a kék után ez zöld lesz, és nem is csalódtam. Tetszik, ahogy el is bújtatták a domborművön az állatokat, meg nem is. Ugyanígy zseniális, ahogy a kötetek számát jelzik: egy piros csík, két kék és három zöld.

Így tetszett:
Hú.. Há…. Óóó… Őőőő… Izé… Nem is tudom, hol kezdjem.

Az a nagy helyzet, hogy ez nem egy könyv, hanem kettő. Az egyik szálon Kraken Unai, a másikon pedig a fülszövegben is említett történelmi regény. Egy könyv a könyvben. Végre valaki ezt is meglépi! Nemcsak hivatkozik egy kitalált elbeszélésre, hanem meg is írja azt, nehogy már az olvasó lemaradjon róla!

Megszokhattuk az előző két kötetben az írónőtől, hogy több szálon és több idősíkon futnak az események, de ez most egy kicsit más. Szokatlan is lehet, az első fejezetekben mintha szét is esne, emiatt egy kicsit döcögősnek is érezhető az eleje, de később a helyére kerül a párhuzam. Olyan, mint az Y – elkezdődik két különböző helyen, két különálló vonallal, amik összetartanak, majd egyszer csak találkoznak és együtt haladnak tovább.  

Ismét egy rejtélyes, fordulatos cselekménnyel van dolgunk, nem lehet kitalálni, mi jön – legalábbis nekem nem sikerült. Amikor már azt hittem, hogy tudom, homlokegyenest az ellenkezője történt. Habár, a gyilkos kilétét illetően jó volt a tippem, csak a személyazonosságában nem voltam biztos. Az első gyanúsítottjukat pedig kapásból elvetettem.

A szereplőket még mindig szeretem, főleg Unai nagyapját – izgultam is érte rendesen. Unai és Esti… Fájdalom, mennyire látom bennük magamat és egy bizonyos élethelyzetet. Ezeken a momentumokon nem tudtam nem sírni – de ez valószínűleg csak nekem és csak most ilyen. Ramiro Alvar egy rendkívül érdekes karakter, és már csak azért is szerettem, mert általa előkerült némi pszichiátria és genetika is, amennyire figyeltem, tárgyi tévedés nélkül (vagy ha rossz is valami benne, arról én se tanultam). Tetszett a pszichopatákról szóló magyarázat is, hát mit ne mondjak, stimmel az utolsó betűig.

A lezárást méltónak éreztem a sorozathoz: talán egy kicsit klisés, de mégiscsak így kell befejezni valamit. Azért nem bánnám, ha Kraken lánya kapna egy spin offot.

 

Egy szó mint száz: ez a kötet, és az egész sorozat is úgy tökéletes, ahogy van. Az ember észre se veszi, hogy hányadik oldalon jár, mert viszi magával a lendület, és közben akár tanulhat is egy-két új dolgot.

Köszönöm az élményt, drága Eva! Biztos vagyok benne, hogy visszatérek még A fehér városba.

 

 

18. hét: Chris Carter: Vadász - Robert Hunter 3.

Újra Carter és Robert Hunter, bár kivételesen nem rosszkedvet akartam gyógyítani vele, amikor elővettem – más kérdés, hogy az olvasás ideje alatt mégis jó volt erre is. No nem annyira, mint az előző kötet.

Kiadó: Simon & Schuster
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 464
Az olvasás ideje: 2021. április 25. – 2021. május 8.

A fülszöveg (a magyar kiadásé):
„Ha ​azt hiszed, biztonságban vagy… nem árt, ha újragondolod

Los Angeles egyik használaton kívüli hentesboltjában ismeretlen nő holttestére bukkannak. A helyszínen nem tudják megállapítani a halál okát. Nincs sem vérfolt, sem lövedék vagy kés okozta seb, a fején és a felsőtestén sem éktelenkedik dudor vagy horzsolás, sem fojtogatásra utaló vérömleny a nyakán. A testén egyetlen sérülés sem látszik, a száját leszámítva: azt ugyanis a gyilkos összevarrta. Pontosabban szólva: nem csak azt varrta össze… Amikor a testet a Los Angeles Megyei Halottkémi Hivatalba szállítják, hogy elvégezzék rajta a boncolást, az ügyeletes patológus elszörnyedve szembesül a borzalommal.
A felfedezés és az azt követő tragédia olyannyira sokkolja a rendőrséget, hogy a különösen kegyetlen esetekre specializálódott Robert Hunter nyomozóra bízzák az ügyet. Kisvártatva kiderül, hogy nem egyszeri gyilkossággal van dolguk – úgy tűnik, valaki sorra szedi az áldozatait a harmincas éveik elején járó, hosszú, fekete hajú, fehér bőrű nők köréből. Megfigyeli őket, megvárja a kínálkozó alkalmat, majd kegyetlenül lecsap rájuk. Hunter a társával, Carlos Garciával karöltve kíméletlen hajszát indít a megszállott gyilkos ellen, és csak remélhetik, hogy sikerül becserkészniük a fenevadat, mielőtt ő venné célba őket…”

A borító:
Nem viszik túlzásba ezeket a borítóterveket. A magyar kiadásé sokkal ötletesebb és találóbb, még ha csak a fülszöveget nézzük is.

Így tetszett:
Nemrég olvastam valakitől egy kommentet a Molyon, miszerint ha túl hosszú ideig olvasol egy jó könyvet, mire a végére érsz, már nem is lesz olyan jó. Nem emlékszem már pontosan, ki mondta ezt, de ha magadra ismersz esetleg, innen is üzenem, hogy igazad van. Ezzel a könyvvel sajnos pontosan így jártam.

Időhiány, mindenféle magánéleti dolog és az új King-könyv is hátráltatta ennek a regénynek az olvasását, amit roppantul sajnálok; lehet, hogy jobban haladtam volna, ha az első kettő nincs. Utóbbit meg egyszerűen muszáj volt előbbre venni.

Az előzőekhez képest kissé visszafogottabbnak éreztem ezt a részt – a háromnegyedéig legalábbis biztosan. Nem szólt akkorát a nyitójelenet (legalábbis nekem), és annyira lassan építkezett a cselekmény, hogy szinte untam. Erősen szurkoltam, hogy az utolsó harmadban történjen is valami. Biztos én vagyok zakkant, de nem borzasztottak el annyira a gyilkosságok, nem rázott a hideg, nem éreztem, hogy nekem is fáj, szinte faarccal olvastam végig a leírásokat. Egyetlen karakter leírása ütött csak szíven, még az elején, ez is csak azért, mert annyira fájdalmasan emlékeztetett valakire a múltamból. De még ez sem az a pont volt, hogy egy időre félretegyem.

Ahogy kezdett körvonalazódni, hogy ki és mi állhat a gyilkosságok mögött, úgy kezdett érdekesebbé válni a dolog. A tettes kilétére röviddel Robert előtt jöttem rá, büszke is voltam magamra. Az ő előtörténete volt számomra a könyv legizgalmasabb része, itt már azért kiszaladt egy-egy húúú meg hááá meg óóóó. Tulajdonképpen ismét egy megszállottsággal, egy komplexussal van dolgunk, amit ha sarkosan is, de elég hitelesen mutat be Carter.

A főszereplők jellemét illetően nincs változás, most is Robertnél van minden tudás, mindenki más csak kérdez és nem tudja követni. Habár Garcia és Blake is megcsillogtat némi tudást a végére. Myers karakterét nem tudtam hova tenni, bár inkább kedveltem, mint nem.

Amit viszont az írói stílusnál egyre tisztábban látok, az a hatásvadászat, és a forgatókönyvszerűség. Carter úgy ír, mintha egy filmet vagy egy bűnügyi sorozatot nézne. Amikor a fejezet „What the fuck”-kal és társaival ér véget, szinte látom, ahogy elsötétül a képernyő, és csak a követező részből fog kiderülni, mit talált a halottkém vagy mi van a videofelvételen. Ügyes trükk egyébként, kényszerít, hogy tovább olvasd, de egy idő után nekem már kissé idegesítő.

Nem rossz ez a rész sem, viszont az előzőek egyértelműen jobban tetszettek. A történet elég komplex, jól kitalálta, de valami mégis hiányzik. A sorozatot persze emiatt nem hagyom abba, de bízom benne, hogy a következő erősebb lesz és kárpótol itt az elszenvedett hiányosságokért.

 

15-16. hét: J.K.Rowling: Harry Potter és a Tűz Serlege

Egy hónap töretlen krimiolvasás után úgy éreztem, egy kicsit telítődtem és szükségem lesz valami másra, amivel egy kicsit lazíthatok. Még jó, hogy a Harry Potter kéznél van ilyenkor.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 674
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár
Az olvasás ideje: 2021. április 11. – 2021. április 23. meg két perc

A fülszöveg:
„Melyik nemzeti válogatott nyeri a Kviddics Világkupát? Ki lesz a Trimágus Tusa győztese? Utóbbiért három boszorkány- és varázslóképző tanintézet legrátermettebb diákjai küzdenek. A világraszóló versengés házigazdája Roxfort, az az iskola, ahová Harry Potter immár negyedévesként érkezik. S ahogy az a felsőbb osztályosoknál már egyáltalán nem különös, Harry és barátai a másik nemet is felfedezik…
Ám nem csupán e kellemes izgalmakat ígérő események várnak rájuk. Voldemort, a fekete mágusok vezére újból készülődik…”

A borító:
Ez a borítót szeretem, még ha nem is árul el túl sokat magáról a cselekményről. Cserébe szép zöld.

Így tetszett:
Ha valami rendkívüli dolog történik a Roxfortban, abban Harry Potternek benne kell lennie és kész. Akkor is, ha ez a Trimágus Tusa, amelyen három, 17 évet betöltött bajnok vehet részt. Szabad akarat vagy életveszély ide vagy oda, neki ebbe bele kell keverednie. Nagyjából ez a klisé az, amit negatívumként tudok megemlíteni erről a részről.

Tovább bonyolódik a cselekmény, az első részek mesevilága már csak nyomokban látható – kezd mind jobban bekúszni a sötétség.  Felvillannak a kulturális különbségek, megjelenik az erőszak, az alá-fölérendeltség a varázserővel bírók körében, és még a kamaszkor is eléri kedvenc hőseinket. Probléma van probléma hátán.

Persze, ha egy könyvben ennyi esemény van, elég valószínű, hogy ezek láncolata tele van buktatókkal és nem várt fordulatokkal. Harry szemszögéből nézve folyamatosan azt érezhetjük, hogy újra és újra valami megoldhatatlan vagy annak tűnő dolog jön elő. Ennek csak egy része maga a Tusa – Ronnal való barátságát is próbára teszik a körülmények, és az sem segít a dolgon, hogy érdeklődni kezd egy lány iránt. Mindemellett megtapasztalja a hírnév egy még rosszabb oldalát: a rosszindulatú pletykákat is. Voldemort mesterkedése a háttérben pedig már csak a torta habján elhelyezkedő cseresznyén megcsillanó fény.

Ebben a részben kezd el jobban látszódni, hogy az egész világ és a történet rendkívül összetett; erre a leginkább Barty Kupor története utal. Az egyik kedvenc mozzanat számomra a kötetben, amikor fény derül a kilétére és a családja titkaira.

A másik, amit nagyon szeretek, és amit nagyon sajnálok, hogy a filmből kihagytak, az Hermione harca a házimanók jogaiért. Tulajdonképpen ez a feminizmus egyfajta szimbóluma – a manók az elnyomott nők, akiknek „a konyhában a helye”, akiket hagyjanak, hadd tegyék a dolgukat, hiszen szeretik. Érdekes belegondolni, hogy amikor a női egyenjogúságról először szó eshetett a történelem során, hasonló értetlenkedéssel fogadhatták az ötletet, mint ahogy Hermione MAJOM feliratú kitűzőit.

A világépítés is folytatódik, és ez nem csak abban merül ki, hogy más országok varázslóit ismerjük meg, hanem még több varázslény is előkerül, és a mágia sötét oldalába is bepillantást nyerhetünk. Habár egy szurcsókkal nem szeretnék találkozni, sokért nem adnám, ha egy sárkányt láthatnék. Vagy egy furkászt.

Most, a sokadik újraolvasásnál jobban figyelek már az utalásokra, jobban észreveszem, hogy melyek azok az elejtett mondatok, amelyek előrevetítenek dolgokat, amelyekre majd csak a későbbi kötetekben kapunk magyarázatot. Azt pedig már nem is kell említenem, hogy ettől a kötettől kezdődően tapasztalhatók a nagy eltérések a filmekben, amit szintén rettenetesen sajnálok.

Jó volt újra elmerülni ebben a világban egy kicsit, hasonlóan éreztem magam a könyv becsukásakor, mint Voldemort, amikor kiemelkedett az üstből. Jöhet egy újabb adag krimi.

 

14. hét: Jussi Adler-Olsen: A 2117. áldozat - A Q-ügyosztály esetei 8.

Az utolsó megjelent Q-ügyosztály-rész. Most valahol szomorú vagyok, mert egy ideig nem lesz több, nem lehet egyelőre tudni, mikor jön a következő. Valahol pedig örülök, mert egyúttal azt is jelenti, hogy sikerült behoznom a lemaradást a sorozatból.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 440
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2021. április 1. – 2021. április 10.

A fülszöveg:
„Assad már több mint tíz éve a Q-ügyosztály tagja, de társai alig tudnak róla valamit. Ám egy váratlan esemény – egy spanyol újságíró cikke egy tragikus körülmények között elhunyt asszonyról – kibillenti az egyensúlyából, és Rose segítségére van szüksége ahhoz, hogy ne omoljon teljesen össze. Mint kiderül, az elhunyt nő sorsa összefonódik Assad családjának sorsával, és az eseményeket az iraki Ghaalib, a férfi régi ellensége irányítja.
Versenyfutás kezdődik az idővel, hogy Ghaalibot és társait megakadályozzák abban, hogy Európa szívében terrortámadásokat hajtsanak végre.
Ezzel egy időben egy fiú, aki szobájába zárkózva a számítógépes játékok világában él, azt tervezi, hogy bosszút áll a mások szenvedései iránt közömbös dán társadalmon, és úgy dönt, hogy a szüleivel kezdi a sort…
Carl Mørcknek és munkatársainak minden ügyességüket és ravaszságukat be kell vetniük, hogy elhárítsák az ártatlan áldozatokra leselkedő veszélyt, és megmentsék Assad családját.”

A borító:
A felső képen egy épület sziluettje látható – sajnos nem ismerem fel, de erős a gyanúm, hogy a könyvben említettek egyike, talán a végjáték helyszíne. Az alsó képen szereplő, emberekkel teli csónak pedig mindennek a kezdete. Nagyon impozáns, mind közül ez tetszik a legjobban.

Így tetszett:
Szándékosan tovább akartam húzni, mint az előző részt, hogy minél később kelljen elengednem a kedvenc csapatomat. A húsvéti hosszú hétvégén emellett hatalmába kerített egy kisebb olvasási válság, illetve a napokban változtak a prioritások is, amelyek együttesen segítettek nyújtani az olvasás idején. És azt hiszem, egy kicsit telítődtem is.

Ez a kötet teljesen más felépítésű, mint az előzőek. Eddig a különböző szálak térbeli ÉS időbeli ugrásokat is jelentettek, ezzel szemben most minden ugyanabban az időben történik. A térbeli elkülönülés is megvan ugyan, de Jussi ezúttal a szereplőket használja az események elválasztásához. Ezáltal rengeteg szál jön létre – bevallom, nekem ez már sok is volt.

Az elején megjelenő Joant és Alexandert nehéz volt hova tennem, főleg az előbbit nem értettem, hogy fog a fülszöveg által ígértekhez kapcsolódni. Nem is igen kedveltem az ő részeiket a továbbiakban sem.

Assad története hihetetlenül megrázó; az olvasottak olyan szinten hatással voltak rám, hogy laza péntek esti programként többek között az afganisztáni háborúról és a közel-keleti háborús övezetről olvasgattam – csak hogy megállapíthassam, hogy ezek tényleg nem normálisak.

Végig szinte a körmömet rágva izgultam Assadért és a családjáért, az utolsó oldalaknál már minden idegszálam pattanásig feszült és az egész belsőm remegett, a végkifejletet pedig (természetesen) megkönnyeztem.

Alexander szálát pedig tulajdonképpen teljesen feleslegesnek éreztem; enélkül is teljes értékű lett volna ez a rész. Teljes mértékben mellékszál volt, a fő eseményekhez pedig csak a kiindulópont révén kapcsolódott. Nem is volt rendesen kidolgozott, az utolsó harmadban mintha elfelejtődött volna, hogy ilyen is van, aztán gyorsan el kellett varrni. Azért ez a lezárás is tetszett, hatásos volt.  

Tulajdonképpen ez a kötet a fanatizmusról szól, Ghaalib és Alexander szála révén kétféléről. Mindkettő megdöbbentő, de nagyobb hatást a vallási fanatizmus gyakorolt rám. Nagyon annak a határán voltam, hogy „Na jó, most egy kicsit leteszem.” Persze ez nem ment, ha már egyszer le tudtam ülni olvasni az egyéb dolgaim mellett.

Nagyon erős ez a kötet is, simán dobogós nálam. Negatívumként a már említett túl sok, illetve feleslegesnek érzett szálat tudom felhozni. A vicces beszólások is hiányoztak kicsit, de a téma komolysága okán elnézem, hogy kevesebb volt belőlük.

Izgatottan várom a következő részt, remélem, most már a szögbelövős ügy fog terítékre kerülni. És ideje lenne Carl régi dolgairól is megtudni valamit.

13. hét/2: Jussi Adler-Olsen: Szelfik - A Q-ügyosztály esetei 7.

Nem bírtam ki. Elhatalmasodott rajtam a Q-ügyosztály-mánia. Sietni kellett vele a Krimi tavasz határideje miatt, de még ha nem kellett volna, akkor is biztosan hamar ledarálom. 4 nap, amiből 3 munkás hétköznap. Mindenki megnyugtatására: szoktam aludni!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 464
Fordító: Sulyok Viktória
Az olvasás ideje: 2021. március 28. – 2021. március 31.

A fülszöveg:
„Carl Mørck és kis csapata egy régi gyilkossági ügyben nyomoz, de váratlanul kiderül, hogy esetük összefüggésben lehet egy nemrégiben elkövetett emberöléssel. Nehezíti a dolgukat, hogy Rose a múltja rémképeivel viaskodva teljesen összeroppan. Carl, Assad és Gordon minden követ megmozgat, hogy segítsen neki talpra állni. Közben egy ámokfutó szedi áldozatait Koppenhága útjain, és egyre több fiatal nő esik áldozatul cserbenhagyásos gázolásnak, egy diszkó kirablása pedig lövöldözésbe torkollik. Az sem kizárt, hogy minden mindennel összefügg. Na de hogyan? Sikerül a Q-ügyosztálynak minden szálat felgöngyölítenie? És tudnak segíteni Rosénak, mielőtt végképp elborul az elméje?”

A borító:
A felső képen egy csempe (?) borította helyiség sarkában álló szék, az alsón egy okostelefon, betört képernyővel. Első ránézésre ez aztán akármi is lehet, nem tűnik összefüggőnek. Pedig az. De még hogy!

Így tetszett:
Na itt aztán van minden is. Sok különálló ügy, mindegyik külön szálon, a jó ég se tudja, összefüggenek-e. A leghangsúlyosabbnak mind közül Rose szálát éreztem, emellett a tulajdonképpeni nyomozás – aminek a fő szálnak kellene lennie - is mellékvágányra terelődik. Ezen persze az sem segít, hogy ez az ügy most nem olyan, mint amelyekkel eddig a Q-ügyosztály foglalkozott. Be kell vallanom, engem is ez érdekelt a legkevésbé.

Sokkal jobban tetszett Anneli és a három buta tyúk szála (írhatnék HP-t is, nem rövidítve). Ez utóbbiak húsba vágóan igaziak – mindenki ismer egy Denise-t, Jazminét vagy Michelle-t, akinek a munka büdös, ő maga az élethez hülye, és csak arra játszik, hogy eltartsák. Tökéletesen megértettem Anneli fortyogó dühét irántuk, magam is hasonlót éreztem, amikor az ő fejezeteiket olvastam. Néha én is szívesen lecsaptam volna őket.

Rose háttértörténete pedig igen megrázó, és sajnos, ez sem áll távol a valóságtól. Ismét egy példát látunk arra, hogyan teheti tönkre egy mérgez szülő valakinek az életét. Végig szurkoltam neki, hogy vegyen jobb irányt a sorsa, a könyv közepe felé kezdtem komolyan aggódni érte.

Ez a rész nagyon sok és sokféle érzelmet váltott ki belőlem, egyfajta hullámvasút volt. De minden percét élveztem. Az előző kötethez képest ebben kevesebb elmés beszólás volt, de azért ezen is felnevettem párszor hangosan. Végre valahára megvilágosodtam az előző részek címeit illetően is – erre csak annyit tudok mondani, hogy Jussi Adler-Olsen elmegy a fenébe.

Valahogy azt is érzem, hogy ebben a kötetben kezdenek elvarródni a szereplők szálai; elkezdett közeledni a sorozat vége. Már most elönt a szomorúság, ha arra gondolok, hogy már csak három rész van hátra – ha lehet hinni az ígéreteknek. Nagyon remélem, hogy nem.

Ha még lamentálhatnék egy kicsit, talán sikerülne eldöntenem, hogy a Szelfik vagy A 64-es betegnapló a legjobb az eddig olvasottak közül, egyelőre holtversenyt hirdetek a dobogó legfelső fokára. Holnap pedig nekilátok az utolsó eddig megjelent kötetnek. Addigra elmúlik a sokkhatás.

12. hét: Jussi Adler-Olsen: Határtalanul - A Q-ügyosztály esetei 6.

Idén még nem is volt Q-ügyosztály. Ez egyszerűen hallatlan. Milyen jó, hogy van a Krimi tavasz kihívás, ami eszembe juttatta, milyen hűtlen is vagyok!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 464
Fordító: Dr. Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2021. március 20. – 2021. március 28.

A fülszöveg:
„Carl Mørcköt a döglött aktákat kezelő Q-ügyosztály főnökét reggeli szunyókálásában zavarja meg a Bornholm szigetéről érkező telefonhívás. Kollégája egy tizenhét éves ügy részleteit kívánja megosztani vele. Mørck hallani sem akar az új feladatról, amit rá akarnak sózni, s rövid úton le is rázza a kéretlen hívót. Ám csak pár óra telik el, s egy abszolút váratlan fordulat úgy feldühíti Carl önfejű asszisztensét, Rosét, hogy nincs mit tenni: az ügyosztály akcióba lép. A távoli dán szigeten több mint másfél évtizede eltűnt egy életvidám, fiatal nő, akit azután egy fán lógva találtak meg. A nyomozás szálai egy furcsa, napimádó szektához vezetnek. Mørcknek és segítőinek Rosénak, Assadnak és az újonc Gordonnak egy egész gyilkosságsorozatot kell felderíteniük, miközben egy ördögi manipulátor mindent megtesz, hogy eltakarítsa őket az útból.”

A borító:
A felső képen egy bicikliző lány, aki nagy valószínűséggel a fülszövegben említett áldozat lehet. Az alsó képen sziklás tengerpart, olvasás után azt mondom, ez a sziget lehet, ahol az események történtek. Egyszóval: a szokásos.

Így tetszett:
Atyaég, de hiányoztatok! Erre mindig akkor jövök rá, amikor egy kicsit hanyagolom a sorozatot – na nem azért, mert unom, szó sincs róla -, aztán amikor megint előveszem, jön a fangirling.

Arra ugyan még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy miért ez a címe, de ez a legkevésbé sem zavar, kárpótolt érte a tartalom.
Ebben a részben egy hihetetlenül lassú, döcögős, egyáltalán semmi értelmet és eredményt nem mutató nyomozásról olvashatunk; körülbelül a történet feléig hőseink minden megkérdezettől csak olyan választ kapnak, amit már eddig is tudtak, ha egyáltalán kommunikálnak velük. Nem túl biztató. Aztán szép lassan jönnek az új információmorzsák, az ember meg már a haját tépi, hogy miért nem haladnak.

Mert ugyebár, ahogy lenni szokott, látjuk a másik szálat is; ezúttal azét az emberét, akik nyomozóink keresnek, akiről úgy gondolják, az elkövető lehet. Az olvasónak viszont e szál ismeretében egy kicsit más elképzelése van arról, hogy ki lehet az. Mondhatom, rendesen meg is vezetett vele Jussi. A végkifejletre egyáltalán nem számítottam, arra sem, hogy így fog pörögni minden, illetve hogy ilyen egyszerűen elvarródnak a szálak. Kicsit a Fácángyilkosokra emlékeztet a befejezés; kiderül, ki mit tett, de nem lesz jelentősége.  

A közjátékokat imádtam, betegre nevettem magam Assad beszólásain, Carl kommentárjain, akár a párbeszéd része volt, akár csak a gondolataiban fogalmazta meg őket. A legjobbak azok, amelyek Gordonra és az inkompetensségére vonatkoznak. Ezeken mindig hangosan, a térdemet csapkodva nevettem.
Pirjót az elejétől fogva ki nem állhattam, (jé, egy finn, akit nem szeretek!); rég találkoztam ennyire ellenszenves szereplővel. Azért a No1 még mindig Dolores Umbridge, de Pirjo is az élmezőnyben van.

Tetszett ez a vallásokat, napkultuszt felölelő téma is, előhozta a spirituális oldalamat. A legérdekesebb a professzor értekezése volt arról, miszerint minden vallás egy tőről fakad, és minden hitvilágban ugyanazok a motívumok jelennek meg. Örültem, hogy a saját ilyen irányú elméletemre kaptam a könyvtől még egy megerősítést.

Nagyon kíváncsi leszek a háttérsztorik folytatására: a szögbelövős ügyre és Assad hátterére is. Elképzelni nem tudom, hogy lehet tovább. Roséért pedig aggódom, nehogy elveszítsük.

Röviden összefoglalva: Jussi Adler-Olsen ismét egy szuper könyvet alkotott, köszönet neki érte. Már most sajnálom, hogy csak már két rész van hátra az eddig megjelentekből, azt pedig még inkább, hogy ezeken felül már csak kettőt tervez.

Most pedig megyek és megbeszélem magammal, hogy a Szelfik legyen-e a következő, vagy az Ecc, pecc.

11. hét: Chris Carter: Kivégzés - Robert Hunter 2.

Általában a rosszkedvet szoktam hentelős krimivel párosítani, de ez a kötet rosszkedv nélkül is eléggé piszkálta már a fantáziámat. Na meg haladni kellene a kihívással is, ami a sorozathoz tartozik.

Kiadó: Simon&Schuster
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 473
Az olvasás ideje: 2021. március 14. – 2021. március 19. meg egy negyed óra

A fülszöveg – angolul nem tudó olvasóimnak kedvezve a magyar kiadásé:
„Robert Hunter és Carlos Garcia hajnalban érkeznek a tetthelyre. A helyszínelőszalagok mögött egy fehér templom húzódik meg a lámpák fényében. Képeslapra való látvány így, karácsony előtt. Ami azonban az épületben várja a két nyomozót, cseppet sem az: mindenhol vér, összefröcskölt padló, vérben ázó oltár és egy holttest reverendában, kutyafejjel a nyakán. Ki és miért változtatta mészárszékké a katolikus templomot? Mit jelent a holttest mellkasára festett szám? Nem ő lenne az első áldozat, netán újabbak következnek?

A Hunter-Garcia-páros egy brutális sorozatgyilkos nyomába ered, vállt vállnak vetve, sokszor feletteseik parancsa ellenében haladnak előre megállíthatatlanul, hátha valakit még megmenthetnek a rémálomtól. A gyilkos ugyanis nem mást akar, mint valóra váltani az áldozatai rémálmát – mert ismeri a múltjukat, a titkaikat, a legnagyobb félelmüket, és tudja, hogyan fokozza még tovább a rettegést. A végsőkig.”

A borító:
Nem találom túl kreatívnak, igazából nem is tudom, mit ábrázol. Összevarrt sebet vagy strigulákat? Talán inkább az utóbbit.

Így tetszett:
Azt mondták, az első rész ehhez képest semmi. Ha a brutalitást nézzük, akkor ez így van. Ha a csavarokat a történetben, akkor is.

Adott egy sorozatgyilkos, aki az áldozati legnagyobb félelmeire megy; ez már önmagában is rázós, emellé ismét nagyon részletes leírásokat kapunk; egészen filmszerű, az ember látja maga előtt a tetthelyet, vagy alkalomadtán magát a gyilkosságot. Nem egyszer borzolódtak fel a szőrszálak a karomon, ahogy elképzeltem ezeket a jeleneteket.

A másik dolog a lány a különleges képességével; az őt körüllengő dolgokra nagyjából a könyv felénél rájöttem, bár ekkor még nem tudtam, hogy nem is egy gyilkos van. Legalább az egyiket megtaláltam, még ha a másikkal kapcsolatban sikeresen félre is tudott vezetni.

Ez ugyanis, ahogy a két olvasott könyvben már megfigyeltem, egyfajta védjegynek tűnik Carternél: mire örülnél neki, hogy rájöttél, ki a gyilkos, ráadásul a nyomozók is ugyanerre jutottak, akkor csavar még egyet a sztorin, és hipp-hopp kiderül, hogy végig rosszul gondoltátok: te is, meg Hunterék is.

A borzadáson kívül a vége felé olyan izgatottság is erőt vett rajtam, amilyet mostanában nem váltott ki könyv: konkrétan remegett a gyomrom az utolsó kb 50 oldalnál.

Ugyan két részből korai lenne messzemenő következtetéseket levonni, de látok pár jellegzetességet a fent már említett félrevezetésen kívül.
Van egy ütős nyitójelenet, ami egy darabig szóba se kerül, csak akkor illeszthető bele a képbe, amikor már a nyomozás eléggé előrehaladt.
Lassan haladnak, szinte már túl lassan; sokáig semmi, vagy csak minimális adat, amin el lehet indulni, aztán hirtelen a nyakukba szakad a megoldás, az utolsó harmada pörög fel a könyvnek.
Robert tud mindent is, minden megoldás, szinte minden jó ötlet nála van. Változatlanul túlidealizált karakternek tartom, attól függetlenül, hogy egyébként kedvelem.
Garcia mindig bajba kerül.
Az pedig, hogy a nyomozókarakterek felfüggesztése kilátásba kerül a végjátékban, már egyfajta klisé, nem csak Carternél, hanem en bloc a műfajban.

Véleményem szerint ennek a résznek az ereje abban rejlik, hogy közelebb érezzük magunkhoz a félelmeik révén megölt áldozatokat, bekúszik a pszichénkbe a kérdés, hogy mi lenne, ha ez velünk történne; ha csak belegondolok, hogy mondjuk nekem mi a legnagyobb félelmem, és azzal kellene szembesülnöm az utolsó perceimben… És biztosan van olyan olvasó is, aki ugyanattól a dologtól kap frászt, mint némelyik áldozat.

Hogy jobb-e, mint az előző rész? Nem tudom, talán igen. Az biztos, hogy annyira még nem borzasztott el, hogy félretegyem, vagy hogy ne tudjak olvasás közben jóízűen befalni egy tábla TUC-kekszes Milkát. Várom ezt a pontot. De tényleg.

10. hét: Frank Herbert - A Dűne

Két hete megszavaztattam a facebookon és a Molyon, mi legyen a következő olvasmányom. Nehezen tudtam dönteni, és a Dűne és a Máglya egyformán piszkálta a fantáziámat, annak ellenére, hogy két teljesen különböző műfajban íródott műről van szó. Végül a Dűne nyert, ezúttal is köszönet érte a szavazóknak!

Kiadó: GABO
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 600
Fordító: Békés András
Az olvasás ideje: 2021. február 25. – 2021. március 13.

A fülszöveg:
„Az ​univerzum legfontosabb terméke a fűszer, amely meghosszabbítja az életet, lehetővé teszi az űrutazást, és élő számítógépet csinál az emberből. Az emberlakta világokat uraló Impériumban azé a hatalom, aki a fűszert birtokolja. A Padisah Császár, a bolygókat uraló Nagy Házak, az Űrliga és a titokzatos rend, a Bene Gesserit kényes hatalmi egyensúlyának, a civilizáció egészének záloga, hogy a fűszerből nem lehet hiány. Ám ez az anyag csak egy helyen található, a sivatagos, kegyetlen Arrakison, amelyet lakói, a vad fremenek csak úgy ismernek: Dűne.

Frank Herbert legendás regénye, amely megjelenésekor elnyerte a Hugo- és a Nebula-díjat, talán a legjobb science fiction, amit valaha írtak. A Dűne hatása ma már felfoghatatlan, az elmúlt fél évszázadban olvasók milliói fedezték fel az Arrakis világának részletességét, a szöveg szépségét és a könyvben rejlő filozófiát, társadalmi és vallási gondolatokat. Herbert lehengerlő és eleven története most átdolgozott kiadásban kerül újra az olvasók elé.

„A modern science fiction egyik alapköve."
Chicago Tribune”

A borító:
Valami csodaszép. Nehéz volt úgy elmenni mellette a könyvesboltban, hogy ne halljam a suttogást: Vigyél haza! Szeretni fogsz!

Így tetszett:
Valószínűleg minden elárul az, hogy amikor becsuktam a könyvet, bambultam egy jó 10 percet, majd amikor leültem a gép elé, nem az értékelés megírására szolgáló Word doksit nyitottam meg, hanem a böngészőt a GABO kiadó oldalával, és megrendeltem a második és a harmadik kötetet. Ezt addig a pontig nem akartam megtenni, amíg nem voltam biztos benne, hogy jóban leszünk. Nos, jóban lettünk. Nagyon is.

Az eleje kissé döcögősen indult nálam, meg kellett szoknom a világot, a kifejezéseket, amihez külön jól jött a függelékben levő terminológia; enélkül valószínűleg elvesztem volna, és sokkal később illetve sokkal kevésbé értettem volna meg az alapkonfliktust. Még azután is, hogy összeállt, mi micsoda és ki kicsoda, nem érdekelt annyira, mint ahogy vártam volna, de ehhez hozzájárult az is, hogy időhiány és némi szellemi fáradtság miatt lassan is haladtam vele. Aztán egyszer csak jött a nagy BUMM.

Olvastam azt a véleményt, miszerint, ha ez a könyv nincs, akkor ma nincs Star Wars, nincs modern science fiction. Olvasás után azt mondom, ez igaz.
Olvastam ezenkívül azt a véleményt is, miszerint a Dűne olyan, mint a Trónok harca, csak science fictionben. Hajlok arra, hogy azt mondjam, ez is igaz. De csak félig. Az időbeliség miatt helyesebb úgy mondani, hogy a Trónok harca olyan, mint a Dűne, csak fantasyban. Más részek, úgymint a hatalmi harcok, a prófécia, a mi világunkkal vonható párhuzamok, abszolút stimmelnek.

Szeretem a science-fictionben azt, hogy egyik bolygóról a másikra úgy közlekednek, mintha csak egy másik városba, esetleg egy másik országba mennének a szereplők. A földi léptékkel kicsit nehéz felfogni, hogy az „Arrakisra költözünk” kb ugyanazt jelenti, mintha én mondjuk Finnországba tenném át a székhelyem, bár jelen esetben a párhuzamok miatt helyesebb lenne egy arab országot mondani. Számomra ugyanis a Dűne nagyon hasonlít ezekre. A fűszer is, mintha az olaj megfelelője lenne.

Tetszik az is, hogy egy próféciára épül fel a történet, hogy egyszerre van jelen a megtervezettség, és valami azon túli, ami mégiscsak beleillik a képletbe. Enélkül az alap nélkül akár azt is mondhatnám, hogy Paul karaktere túlidealizált a maga tökéletességével, de ha a mítoszt nézzük, teljesen rendben van, hogy ilyen.

Ami viszont a legszebb az egészben, az Arrakis alap ellentmondása a fűszer és a víz között. VIGYÁZZ, SPOILER!
A fűszert a homokférgek, más szóval mesterek termelik. Ezeknek a lényeknek halálos ellensége a víz. Az Arrakison viszont van víz, még ha kevés is, és minden körülmény adott, hogy a Földhöz hasonló bolygóhoz alakuljon a megfelelő technológiák alkalmazásával. A fűszer viszont akkora érték, hogy ezt nem merik meglépni. Ha a víz megjelenik a bolygón, a fűszertermelés visszaszorul. Víz nélkül viszont mostoha körülmények uralkodnak, extrém alkalmazkodás szükséges az ilyen élethez. Melyik a fontosabb? A fűszer vagy a víz?
SPOILER VÉGE

Valahol ott lehetett a nagy BUMM, amikor erre ráeszméltem.

Érdekesnek találom a történetmesélés módját, ahogy minden szereplő gondolataiba belelátunk. Egyértelműen Paul a főszereplő, mégsem mindent az ő szemszögéből látunk, és többször elhagyjuk az Arrakist is, hogy a Harkonnen-oldalra is ránézzünk. Azokat a fejezeteket kevésbé szerettem, amikor róluk volt szó, Paul és Jessica élete a fremenekkel sokkal izgalmasabb. Úgy éreztem, nem lehet őket nem szeretni. A Harkonneneket meg mintha nem lehetne nem utálni, annyira ellenszenvesen festi le őket. Kedvenc szereplőnek Liet-Kynest és Stilgart választanám, ugyanakkor Jessica és a Bene Gesserit-mivolta is elbűvölt.

Szeretem a történet és a világ összetettségét, a mély, filozófiai gondolatokat, azt, hogy egy olyan jovőképet mutat be, ahol nem a robotok uralnak mindent (habár ez az irány is tetszik), hanem valamit, ami túlmutat rajtuk. Rettentő kíváncsi vagyok a többi részre, és, ami nagy szó, az idén érkező filmre is. Bizony: új Dűne-rajongó született. ☺