21. hét: Eva García Sáenz de Urturi: Az idő urai

Felsikítottam, mikor megláttam, hogy idén jelenik meg A fehér város trilógiája harmadik része. Természetesen azonnal ment az előrendelés, és hatalmas bosszúság volt, hogy a megjelenés után nem kaptam meg rögtön (kellett nekem visszamenni az irodába). Még ennél is nagyobb bosszúság volt, hogy nem tudtam haladni vele, egészen az elmúlt hétvégéig; akkor aztán nekiveselkedtem, és a második felét egy nap alatt daráltam le.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 592
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2021. május 21. – 2021. május 30.

A fülszöveg:
„Mérgezés, élve befalazás, hordóba rekesztés – Krakennek, azaz Unai López de Ayala nyomozónak ezúttal egy titokzatos történelmi regényben elkövetett gyilkosságokat másoló tettest kell kézre kerítenie: egyszerre kell megküzdenie a múlt és a jelen kíméletlen árnyaival és mitológiai szörnyetegeivel. A tét pedig nem kevés: a családja élete – a jövőben.

A fehér város-trilógia befejező része az előző kötetek izgalmát továbbörökítve, lenyűgöző módon vegyíti a középkori krónikák és a modern bűnügyi történetek világát egyetlen nagyívű, időtlen elbeszéléssé.”

A borító:
Csodás, mint a másik kettő. Valamiért biztos voltam benne, hogy a piros és a kék után ez zöld lesz, és nem is csalódtam. Tetszik, ahogy el is bújtatták a domborművön az állatokat, meg nem is. Ugyanígy zseniális, ahogy a kötetek számát jelzik: egy piros csík, két kék és három zöld.

Így tetszett:
Hú.. Há…. Óóó… Őőőő… Izé… Nem is tudom, hol kezdjem.

Az a nagy helyzet, hogy ez nem egy könyv, hanem kettő. Az egyik szálon Kraken Unai, a másikon pedig a fülszövegben is említett történelmi regény. Egy könyv a könyvben. Végre valaki ezt is meglépi! Nemcsak hivatkozik egy kitalált elbeszélésre, hanem meg is írja azt, nehogy már az olvasó lemaradjon róla!

Megszokhattuk az előző két kötetben az írónőtől, hogy több szálon és több idősíkon futnak az események, de ez most egy kicsit más. Szokatlan is lehet, az első fejezetekben mintha szét is esne, emiatt egy kicsit döcögősnek is érezhető az eleje, de később a helyére kerül a párhuzam. Olyan, mint az Y – elkezdődik két különböző helyen, két különálló vonallal, amik összetartanak, majd egyszer csak találkoznak és együtt haladnak tovább.  

Ismét egy rejtélyes, fordulatos cselekménnyel van dolgunk, nem lehet kitalálni, mi jön – legalábbis nekem nem sikerült. Amikor már azt hittem, hogy tudom, homlokegyenest az ellenkezője történt. Habár, a gyilkos kilétét illetően jó volt a tippem, csak a személyazonosságában nem voltam biztos. Az első gyanúsítottjukat pedig kapásból elvetettem.

A szereplőket még mindig szeretem, főleg Unai nagyapját – izgultam is érte rendesen. Unai és Esti… Fájdalom, mennyire látom bennük magamat és egy bizonyos élethelyzetet. Ezeken a momentumokon nem tudtam nem sírni – de ez valószínűleg csak nekem és csak most ilyen. Ramiro Alvar egy rendkívül érdekes karakter, és már csak azért is szerettem, mert általa előkerült némi pszichiátria és genetika is, amennyire figyeltem, tárgyi tévedés nélkül (vagy ha rossz is valami benne, arról én se tanultam). Tetszett a pszichopatákról szóló magyarázat is, hát mit ne mondjak, stimmel az utolsó betűig.

A lezárást méltónak éreztem a sorozathoz: talán egy kicsit klisés, de mégiscsak így kell befejezni valamit. Azért nem bánnám, ha Kraken lánya kapna egy spin offot.

 

Egy szó mint száz: ez a kötet, és az egész sorozat is úgy tökéletes, ahogy van. Az ember észre se veszi, hogy hányadik oldalon jár, mert viszi magával a lendület, és közben akár tanulhat is egy-két új dolgot.

Köszönöm az élményt, drága Eva! Biztos vagyok benne, hogy visszatérek még A fehér városba.

 

 

19. hét: Eva García Sáenz de Urturi: A fehér város csöndje

Ismét egy elég friss megjelenéssel jelentkezem. Egy olyan könyv értékelését hoztam ma, amelyet elsősorban a borítója miatt vettem meg. Még meg sem jelent, vagy éppen csak megjelent, és egy molyos karcban láttam meg a borítóját, és már tudtam, hogy nekem ez a könyv kell. Az érzést a fülszöveg elolvasása is megerősítette bennem. Húztam-halasztottam a megvételét, végül a Könyvfesztivál idejében kiírt akciónál nem tudtam tovább várni (nem is akartam). Épp csak befejeztem a Mengele-lányt, és már vettem is le a polcról A Szép Könyvet.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 640
Fordító: Vajdics Anikó
Az olvasás ideje: 2020. május 1. – 2020. május 7.

A fülszöveg:
„Tasio ​Ortiz de Zárate, a közkedvelt régész, akit húsz évre ítéltek egy gyilkosságsorozatért, amely egész Vitória lakosságát rettegésben tartotta, hamarosan szabadul. Már csak néhány napot kell a börtönben töltenie, amikor az öldöklés újrakezdődik: az Öreg Katedrálisban egy húszéves pár meztelen holttestére bukkannak.
Az áldozatok halálát az okozta, hogy valaki méheket eresztett a torkukra. És ez még csak a kezdet.
Unai López de Ayala, bűnügyi profilalkotásban jártas fiatal nyomozó megszállottan igyekszik elejét venni a további gyilkosságoknak. Módszerei rendre felbosszantják a felettesét, Alba főhadnagyot, aki történetesen nő, és akivel ráadásul nyomozás közben zavaros szerelmi viszonyba bonyolódik.
Az idő mintha ellenük dolgozna, és Vitória lakóira újra minden sarkon veszély leselkedik. Ki lesz a következő áldozat?

A fehér város csöndje egy trilógia első kötete. A mű alapján forgatott film 2019-ben került spanyolországi forgalomba. A sorozat további részei: Vízáldozatok; Az idő urai.“

Eddig egyszer volt dolgom spanyol szerzővel, számíthattam közlékenységre, kiszólásra, lazaságra, látszólag vagy ténylegesen zagyva történetvezetésre. Nem rossz tulajdonságok ezek, de szokni kell. Az első kétszáz oldalnál tapasztaltam is ezeket, sokszor csak pislogtam vagy kapkodtam a fejem: most mi van? Hol vagyunk? Mi történik? Ki kicsoda? Sok név, hosszú nevek, sok helyszín, az ugrás az időben – először nehezen tudtam követni. Kicsit lassan is haladtam vele. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, és onnantól beindult, és a cselekmény is elkezdett bonyolódni – de mennyire!

Viszonylag sokáig nem tudjuk, hogy itt két szál lesz, egy a jelenben, egy a múltban. A múltbeli szál leginkább azt szolgálja, hogy mi magunk megértsük a történteket, hogy ha ügyesek vagyunk, előbb rájöjjünk a titkokra, mint a nyomozók. A második szál aztán úgy tűnik el, ahogy felbukkant; a megfelelő helyen beleolvad a fő szálba. Olyan simán, hogy észre se vesszük.

A történet tele van váratlan fordulatokkal, ami nem hagyja, hogy unatkozzunk, és azt se, hogy letegyük a könyvet. Nem tudott nem érdekelni, hogy hogy van tovább, hogy jók-e a tippjeim a gyilkos személyét és az indítékát illetően. Az indítékot telibe találtam, és a személyét illetően is közel jártam, mégis meg tudott lepni. Majdnem az, akire te gondolsz, de mégsem, hanem a másik!

Az eseményeket és a fordulatokat tekintve az volt az érzésem, hogy ebben a történetben aztán tényleg minden jelen van, meg még a fordítottja is. Családi titok, házasságtörés, rengeteg halott, egy utolérhetetlen gyilkos, a meg nem értett, a bűnbak, a hackergyerek, az egyenes út és a nem hivatalos út, és a bizonytalanság mindenhol. Az érzés, hogy valami még mindig nem stimmel. Mintha az írónő minden ötletét, ami csak felmerült egy ilyen történethez, bele is akarta volna írni ebbe az egybe. És nagyon jól tette! Mindent felhasznált, és egy olyan szövevényes cselekményt hozott létre belőle, hogy tátva maradt a szám. Rendkívül összetett a történet, minden mindennel összefügg, mindenki mindenkihez kapcsolódik valahogyan. Mindenbe részletesen beavat, és egyúttal pörgeti az eseményeket. Nincs felesleges szereplő és a végére nem marad elvarratlan szál. A megoldás kicsit gyors, de ütős, és minden és mindenki a helyére kerül, a két főszereplő kapcsolatát kivéve. Tudom, hogy trilógiáról van szó, de ezen az egyen kívül nem látok már szálat, ahol a történet fonalát fel lehetne venni és gördülékenyen folytatni.

Az írói stílusba sem tudok igazán belekötni. Az elején kissé zavartak a kiszólások, de később rájöttem, hogy nagyon is emberi, ahogy ezt alkalmazza. Hisz mindenkivel előfordult már, hogy legszívesebben mást mondott volna, mint ami valójában elhangzott. Ez lehetővé teszi, hogy jobban belelássunk a főszereplő fejében, hogy jobban tudjunk vele azonosulni. Erre szolgál természetesen az E/1 is. Nagyon tetszett az is, ahogy a szereplők érzelmeit megjeleníti, és ahogy ezekre az intenzív érzelmekre építi fel a történetet. Az elhagyatottságra, a kitaszítottságra, a meg nem értettségre, az elkeseredettségre és a bosszúvágyra.

Hibát, vagy pontatlanságot talán csak a fordítónak tudok felróni az Alfredo Ruiz Kft-ért; valahogy sántának érzem, hogy egy spanyol cégnév után a magyar gazdasági társaságoknál használt rövidítés következik. Van egy halvány emlékem, miszerint ezeket nem szokás fordítani; mindenesetre nagyon idegenül hangzott ebben a környezetben. A másik, ami furcsa volt, hogy a 112 jelent meg segélyhívó számként; EU-ban ez az általános, mindenhonnan hívható, nincs arról információm, hogy Spanyolországban milyen arányban használják ezt és a nemzeti segélyhívó számokat. Nem hiba, hisz ha az eredetiben így van, akkor így van, csak meglepődtem rajta. Azt viszont végtelenül sajnálom, hogy a kötésnél néhány oldal összekeveredett; majdnem szívbajt kaptam, mikor megláttam, hogy a 448. oldal után a 481. következik. Szerencsére megtaláltam a többit, és csak néhány pillanatra akasztott meg. A történet érdekesebb volt.

Rossz érzéssel tölt el, hogy vége lett, pedig nem volt rövid. Mégis feleannyinak éreztem csak, mint amennyi valójában. Rengeteg jó gondolatot jegyeztem fel magamnak; nehéz kiválasztani, melyeket osszam meg, de azt hiszem, maradok a számomra legütősebbeknél.

„Eddig tartott a te vadászatod. Most kezdődik az enyém.”

„Az ember gyakran nem látja, mi van az orra előtt. Fel kell benne buknia, hogy észrevegye.”

„Az emlékezet időnként egészen triviális helyeken helyez el rajszögeket, hogy örökre megjelölje a fontos pillanatokat, akkor is, ha az „örökre” túl hosszú időnek tűnik számára.”

„A főszerkesztőknek óriási hatalom van a kezében: képesek szentté avatni egy nyomorultat, vagy elbuktatni akár a világ legbecsületesebb emberét is, ha úgy tartja kedvük.”

Nem egyszer fogom elolvasni. Valószínűleg a második kötet megjelenésekor (aminek még se híre, se hamva) újra előveszem.

És ebben a pillanatban azt, hiszem, hogy te leszel az idei kedvencem, #Kraken.

5/5

Stephen King - Agykontroll (Bill Hodges III)

Most fejeztem be. Le kell írnom, amíg a fejemben van. Le vagyok sokkolva.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 512

Fordító: Dranka Anita

A fülszöveg:

„Amikor egy sokszoros gyilkos ráébred, hogy a szellemnek hatalma van az anyag fölött.

Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru és társa, Holly Gibney egy öngyilkosság ügyében nyomoznak, amelyhez köze lehet Brady Hartsfieldnek, az ördögi Mercedeses Gyilkosnak.

Igaz, Brady öt évvel azelőtt, amikor többször is fejbe vágták a zsúfolt koncertcsarnokban, amelyet fel akart robbantani, olyan súlyos agysérülést szenvedett, hogy azóta is kórházban van, csak üresen bambul, és az orvosok szerint reménye sincs a gyógyulásra. Ám a 217-es szobában, ahol az ártalmatlannak tartott gyilkos vegetál, egy titokzatos, gonosz erő ébred, amely hozzásegítheti Bradyt, hogy bosszút álljon ellenségein – sőt az egész városon….

A Mr. Mercedes és az Aki kapja, marja után itt a Bill Hodges-trilógia csattanós fináléja, amelyben a hősöknek immár egy természetfölötti képességgel rendelkező, sátáni alakkal kell megküzdeniük életre-halálra.”

 A fülszöveg elég sokat előre vetít a történetből, épp csak azt nem lövi le, mi is Brady Hartsfield titokzatos új képessége. Én sem fogom, segítségképpen annyit árulok el, hogy a jelenséggel King már első regényében, a Carrie-ben is foglalkozott, itt viszont ennél tovább is lép, egy magasabb szint irányába.

Az előző kötettel ellentétben hőseink ismét főhőssé lépnek elő, ami határozottan előny – noha az Aki kapja,marját is imádtam úgy, ahogy volt. A folytatás természetesen a Mr Mercedes befejező sorai után várhatók is – ha Brady felébred a kómából és az anyját keresi, szinte biztos, hogy nem marad ennyiben a dolog. Nem gondoltam volna, hogy az események ilyen irányt vesznek.

A történet egy kicsit lassabban halad, mint az előző két részben; több a (tökölés) toporgás, jóval kevésbé találják meg az irányt, ami nem is csoda, tekintve, hogy a természetfelettire kezdetben egyáltalán nem gondolnak. Miért is tennék? Bill betegségének felszínre kerülése érezteti az olvasóval, hogy közeledünk a lezáráshoz, ugyanakkor kétségeket is ébreszt afelől, hogy tényleg sikerül-e megoldani az ügyet – lesz-e Billnek elegendő ideje rá.  

A szálak szép lassan bonyolódnak, s míg hőseink egyre kevésbé értik, hogy mi történik, előttünk annál világosabbá válik minden – köszönhető ez az első két kötetben is alkalmazott történetvezetésnek. Mi mindent látunk, mindenről tudunk, csak hátradőlve figyeljük, mikor és hogyan simul ki a cselekmény, és milyen lesz a megoldása. Stílusos lett, az egyszer biztos. A legvégét pedig megkönnyeztem.

Nagyon magával ragadott a könyv; ennek tudom be azt a jelenséget is, hogy az elmúlt napokban, amikor  lefeküdtem aludni, félálomban folytatódott az agyamban a történet. A szerkezetüket tekintve ugyanolyan mondatok lebegtek csukott szemem előtt, amilyeneket tizenöt perce olvastam, így nem tudtam eldönteni, melyik volt az igazi, és melyiket alkotta az elmém. Brady Hartsfield ilyenképpen két vagy három kellemetlen éjszakát is okozott nekem . Hasonlót eddig csak Craddock McDermott, a Joe Hill tollából származó A szív alakú doboz kísértete tudott elérni. Bradytől sem féltem, egyszerűen csak nem hagyott békén. Hogy stílusos legyek: belépett az elmémbe. Azért is igyekeztem minél gyorsabban elolvasni, hogy megszabaduljak tőle (december 12. és 23. között olvastam). Ma éjjel kiderül, sikerült-e.

A történet a maga Kinghez méltó módján egy elég súlyos problémával, az öngyilkossággal foglalkozik. Rávilágít arra, mennyire érzékenyek a témára a tizenévesek, és az úgynevezett bullying áldozatai, és mennyire nem vesszük észre mi, kívülállók, hogy baj van, és hogy azok, akik bajban vannak, mennyire nem mernek segítséget kérni. Sem a szülőktől, sem a barátoktól, még a telefonos lelkisegély szolgálattól sem (aminek a létezéséről talán nem is tudnak). Merjetek beszélni a problémáitokról! Mindig van megoldás!

Kedvenc idézetek:

„A brokkoli állítólag egészséges, mint minden olyan zöldség, aminek rossz íze van.”

„Egyetlen gyufa is képes kiváltani több ezer négyzetkilométert felégető bozóttüzet, ha száraz bozótra dobják.”

Most, hogy „A munka véget ért”, rövid időre elbúcsúzom a horrorkirálytól. Az Agykontroll a 35. könyve volt, amit olvastam, ami azt jelenti, hogy az életmű felénél járok. Mivel az idei évből már nem sok maradt, nem törném meg ezt a szép számot. A Viharszigetet még úgyis el kell olvasnom, és azon kívül is akadnak még szép számmal olvasatlan könyvek a polcomon.

Köszönöm az élményt és a fantasztikus trilógiát, Mr King! Találkozunk jövőre!

5/5

Stephen King - Aki kapja, marja (Bill Hodges II)

Folytatódik a Bill Hodges-trilógia, az Aki kapja, marja című kötettel. Az első kötet nagyon tetszett (a szövegre kattintva elolvasható, mennyire), ezért bíztam benne, hogy a másodiktól is hasonló élményeket kapok. S bár ennek az olvasása egy kicsit hosszabbra nyúlt (december 4. és december 15. között olvastam), nem csalódtam benne, sőt. A bejegyzés nyomokban spoilert tartalmaz.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2019

Oldalszám: 504

Fordító: Bihari György

A fülszöveg:

A Mr. ​Mercedes-ben bemutatkozó hősök eklektikus hármasának főszereplésével itt a mesteri, lélegzetelállító folytatás egy olvasóról, aki túlzásba viszi a rögeszmés rajongást egy emberkerülő íróért.

„Ébresztő, géniusz!” – így kezdődik Stephen King letehetetlen új regénye egy bosszúvágyó olvasóról. Az ébresztő John Rothsteinnek, az ikonikus írózseninek szól, aki megteremtette az imádott és világhírű Jimmy Goldot, de többé már nem publikál. Morris Bellamy pedig őrjöng, nemcsak Rothstein hallgatása miatt, hanem azért is, mert a nonkonformista Jimmy Gold eladta magát a karrierért a reklámszakmában. Morris megöli Rothsteint, és igen, a pénzt is kipakolja a széfjéből, de az igazi kincset azok a noteszok jelentik, amelyekben lehet még legalább egy Gold-regény.

Alighogy elrejti a pénzt és a noteszokat, Morrist nemi erőszakért bevágják egy szigorított fegyházba. Évtizedekkel később egy Peter Saubers nevű kamasz, akinek az apja súlyosan megsérült a Mr. Mercedes-merényletben, megtalálja a kincset, úgyhogy a Bill Hodges-féle csapatnak most Pete-et és családját kell megvédenie az egyre eszelősebb és vérszomjasabb Morristól, aki harmincöt év után kiszabadult, és követeli vissza a noteszait meg a pénzét.

King a Tortúra óta nem foglalkozott az olvasóval, aki addig bálványozza az írót, amíg baj nem lesz belőle. Az Aki kapja, marja nemcsak vérfagyasztó, bravúros krimi, de azt is bemutatja, hogyan formálja az irodalom az életet – jól vagy rosszul, most és mindörökké.

Az első oldalakon rögtön két gyilkosságnak lehetünk szemtanúi: végignézzük, ahogy Morris Bellamy megöli a kedvenc íróját, és újra átéljük a már ismert Mercedeses gyilkosságot, ezúttal másvalaki szemszögéből. Kevéssé ráznak meg könyvekben olvasott gyilkosságok, John Rothstein halála után néhány napig mégsem tudtam könnyű szívvel felvenni a könyvet. Sok elmebeteg karakterrel találkoztam már, ott van például Brady Hartsfield is az első kötetből a terrorista jellemvonásaival, valamiért Morris Bellamytól és az ő tettétől iszonyodtam jobban. Nehéz megmondani, melyikhez kell őrültebbnek lenni: behajtani egy Mercedessel a tömegbe, vagy megölni a kedvenc íródat a kiadatlan műveiért.  Mindkettőben van egyfajta fanatizmus, és bár az utóbbi csak egy ember ellen irányul, a lélektana sokkal rosszabb. Mindkettőnél van egy kattanás; csak míg Brady esetében bekattant valami, Morrisnál inkább az át a megfelelő igekötő. Érzékelhető a különbség, ugye?

Amikor már tudtam folytatni, az első kötethez hasonlóan lendületesen haladtam vele. Az eseményeket ugyanúgy kívülről szemléljük, mindenkiből látunk egy kicsit. Látjuk, mi zajlik Morris fejében és Peter Saubers fejében. Nem kell sokat agyalni a dolgokon, csak figyelni, mikor és hogyan érnek össze az események. Na meg, hogy mikor bukkan már fel Bill Hodges – valamivel a 200. oldal előtt, sokkal inkább mellékszereplőként. Szép a párhuzam Peter és Morris karaktere között: ugyanazon íróért rajonganak, és mindkettőjüket hatalmukba kerítik a noteszok – de mindkettőjüket másképp. Peter szándékai nemesek – a talált pénz névtelen feladásával a szülein, a noteszok eladásával a húgán szeretne segíteni, de nehéz szívvel válik meg olyantól, aminek a létezéséről csak ő és a könyvesbolt tulajdonosa tud. King remekül szemlélteti, hogyan képes összeroppanni egy ilyen titok súlya alatt egy tizenéves, aki nem akar segítséget kérni.

Morris szándékai pedig a tulajdonképpen végtelenül egyszerűek – ő csak el akarja olvasni a noteszok tartalmát, megtudni, mi lett kedvenc főhősével, ezért viszont a szar is le van szarva alapon bármit képes megtenni. Érdekes látni, hogyan fordul át a börtönből frissen szabadult ember, hogyan tér le a jó útról, amelyen először elindult.

Billt, Hollyt és Jerome-ot is nagyon jó volt viszontlátni,az előbbi kettőt állandó csapatként. A végén fennhangon szurkoltam nekik, hogy jöjjenek rá végre, mi is Peter Saubers titka. Természetesen ez az utolsó pillanatban történik meg.

Ugyan happy endet nem vártam, mégis meglepett a befejezés. Sajnáltam, hogy így kellett történnie, de érzek egy talán nem szándékos párhuzamot a Harry Potter vagy akár a Trónok harca végével: a jelképes tárgy elpusztulása jelzi számunka, hogy a sztorinak vége, emiatt itt nem lesz több galiba. Ugyanezt látom érvényesnek a noteszokra is.

Kedvenc idézetek:

„A szar is le van szarva.” – érdekesség, hogy ezt a bölcsességet a nagyszüleimtől is hallottam már, pedig ők biztosan nem olvasták ezt a könyvet.

„Egy jó regényíró nem vezeti a figuráit, hanem követi őket. Egy jó regényíró nem teremt eseményeket, hanem figyeli, ami történik, azután leírja, amit lát. Egy jó regényíró tudja, hogy ő titkár, nem Isten” – a kötetben pontosan ezt látjuk. Ergo, Stephen King jó regényíró. J

„Senki nem olyan vak, mint az, aki nem akar látni.”

A kötet elolvasása után megint egy kissé más szemmel tekintek az irodalomra – ezúton is köszönet érte Mr Kingnek és szereplőjének, Rickynek, a Hippinek, aki a következőt állítja:

„Az idő kegyetlenül elválasztja a hülyeséget a nem hülyeségtől”

A mondat irodalomra vonatkozott. És igen. Egyszer Stephen Kingről is ki fog derülni, hogy hülyeség-e vagy sem. Valószínűleg a választ már nem fogom megtudni, de remélem, hogy a nem lesz az.

Értékelés: 5/5

Értékelésre felkészül a trilógia befejező kötete, az Agykontroll.

Stephen King - Mr Mercedes (Bill Hodges I)

Idei jó szokásomhoz híven a kötetet egy molyos kihívás miatt vettem a kezembe – december 31-ig az egész trilógiát el kellene olvasni. Nagyon igyekszem, és ha ilyen tempóban haladok, még az is előfordulhat, hogy sikerül. A Mr Mercedest 2019. október 24. és 2019. december 1. között olvastam.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 2016

Oldalszám: 556

Fordító: Bihari György

A fülszöveg:

„Egy ​pangó közép-nyugati kisvárosban, a fagyos kora hajnali órákban munkanélküliek százai állnak sorban az állásközvetítő előtt. Egyszer csak egy magányos sofőr a tömegbe hajt egy lopott Mercedesszel, visszatolat, majd újra gázol, aztán elmenekül a helyszínről, nyolc halottat – köztük egy csecsemőt – és tizenöt sérültet hagyva maga után.

Brady Hartfield alkoholista anyjával él a szülői házban. Vágyik a mámorra, amit a Mercedes volánja mögött, a halálosztó szerepében érzett, ezért újabb, még ördögibb merényletre készül.

Amikor Bill Hodges, a nyugdíjas zsaru levelet kap a Mercedeses Gyilkostól, reaktiválja magát, hogy meghiúsítsa az immár ezrek életét fenyegető, őrült tervet, és innentől hajmeresztően izgalmas versenyfutás kezdődik az idővel…

King, a „horrorkirály” legújabb regénye klasszikus krimi, amely a klasszikus receptet követve jó és gonosz küzdelmét állítja elénk, s közben félelmetes bepillantást nyújt egy megszállott, gyilkos elme működésébe.

Bill Hodges pedig hamarosan ismét színre lép, a szerző ugyanis két további regényt tervez a főszereplésével.”

A fülszöveg izgalmas történetet ígér, és ezt meg is kapjuk. A cselekmény két szálon fut; egyszer a rendőr, máskor a gyilkos fejébe pillantunk bele. Szeretem az ilyen történeteket; nem izgulom magam halálra azon, hogy vajon ki lehet az elkövető, mert az első fejezetben kiderül. Én innentől hátradőlök, és figyelem, hogy találja ki a nyomozó azt, amit én már tudok, hogy ellenfele hogy próbálja meg őt kijátszani, és várom, hogy összeérjenek a szálak. Érdekes látni a gyilkos indítékait, amelyek nem mindig azok, amelyeket a rendőr gondol. Ezek szépen össze tudják kuszálni az eseményeket, ahogy a történet vége felé is látjuk.

Bill karaktere elsőre túlidealizáltnak tűnhet – majdnem minden ügyet megoldó, kitüntetéseket kapott nyomozó, aki soha, de soha nem nyúl mellé. Némileg oldja ezt a rosszul sikerült házassága, öngyilkos hajlama és nyughatatlan természete. Brady Hartsfield pedig az éles ellentéte: velejéig romlott…nak tűnik, de van lelkiismerete – vagy legalább egy darab maradt belőle. Ezt láthatjuk abból, hogy még mindig nyomasztja kisöccse halála. Gondolataiból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a trauma tovább rontott elméjének egyébként sem teljesen egészséges működésén. Mindketten jól felépített jellemek. Tetszik Jerome és Holly jelleme is; előbbi hihetetlenül jópofa az előtörő ébenfeka stílusával, utóbbitól pedig nagy jellemfejlődést várok a továbbiakban, amit meg is fogok kapni (sikeresen lespiolereztem magamnak Akívülállóval).

Sokan mondják, hogy King stílusa változott az idő előrehaladtával. Én inkább azt mondanám, hogy finomodott, de még mindig eltéveszthetetlen. Nem kertel, mindent a nevén nevez, nincsenek felesleges leírások és határozószavak.

Kedvenc idézet:

„Az a rendszer, amit emberi elme talált ki, emberi elmével meghekkelhető.”

Kíváncsian várom, hogyan folytatódik a történet; a fülszöveg és a nyitott befejezés is arra utal, hogy tovább is van még (na meg a másik két kötet a polcomon). Felkészül a második rész: Aki kapja, marja (ide kattintva már olvasható)

Panem et circenses - Suzanne Collins: Az éhezők viadala trilógia

Az éhezők viadala-trilógia régóta állt már a polcomon; egészen pontosan öt évig várattam őket, mire rászántam magam az olvasásukra. Mindhárom könyvet egy rádiós nyereményjátékon szereztem meg még 2014-ben; ezeket és egy mozijegyet lehetett nyerni a Futótűz egyik premier közeli vetítésére. Akkoriban épp kevesebb időm volt az olvasásra az egyetem miatt, és ha mégis sikerült könyvet vennem a kezembe, rövidebbeket kerestem, inkább egyrészes műveket. Ezen kívül általában jellemző rám az, hogy az éppen aktuális, trendi műveket csakazértse olvasom el akkor, amikor mindenkinél ezeket látom. Kivételt képez ez alól a Tűz és Jég dala sorozat (ismertebb néven a Trónok harca); ezeket épp az egyetem alatt és épp a népszerűsége csúcsán sikerült elolvasnom. Az éhezők viadalával jócskán megvártam a könyvek és a filmek lecsengését. Elöljáróban annyit mondok, hogy egy kicsit bánom, hogy nem korábban olvastam. Valószínűleg egy kicsit elnézőbben értékeltem volna, ha korban közelebb állok Katniss-hez.

A teljes sorozat elolvasása három hetet vett igénybe – egészen pontosan október 1-20 közé esik. Ez idő alatt más könyvet nem olvastam, nem akartam megszakítani a trilógiát, ha már minden része elérhető, ráadásul a polcomon, így se a boltba, se a könyvtárba nem kell elmenni érte. Tulajdonképpen ez a három hét igazából csak egy-másfél; szinte minden héten csak a hétvégéket, plusz egy-egy napot tudtam aktívan olvasással tölteni. A sorozatok egy szuszra elolvasásának az az egyik hátránya, hogy összefolynak a kötetek: nem különül el élesen, hogy mely események melyik kötetben történtek. Épp ezért érdemi értékelést nem írok külön-külön az egyes kötetekről, csak pár szóban jellemzem őket, és inkább egyben mondom el a véleményemet a történetről.

Az éhezők viadala (I.)

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 390

Fordító: Totth Benedek

Az igazat megvallva kissé félve álltam neki ennek a történetnek; tartottam a csalódástól. Az volt az érzésem, hogy nem fog tetszeni. Vagy unalmasnak fogom találni, vagy túl egyszerűnek. Kellemesen csalódtam. Tetszett az alapsztori és a felépített világ is, ugyanakkor rettenetesen zavart a jelen idő, az E/1 és az ikes igék nem konzekvens ragozása. Ezek némileg akadályoztak abban, hogy a történetre koncentráljak. Kedvenc szereplőt itt még nem választottam, de az már világossá vált önmagam előtt, hogy nem Katniss lesz az. Peeta és Haymitch voltak versenyben. A tempót lassúnak találtam; az elejét túlrészletezi, a viadalt majdhogynem összecsapja. A szerző helyében az arányokon fordítottam volna. Molyon ezt a kötetet 5-ből 4 csillaggal értékeltem (tehát itt 10-ből 8-at kap).

Futótűz (II.)

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 404

Fordító: Totth Benedek

A második kötet szinte pontosan ugyanott kezdődik, ahol az első véget ér, így nem nehéz felvenni a fonalat. Ebben segítenek a visszautalások is az előző kötetre. Nekem ezek némelyike túl szájbarágósnak tűnt, de tekintettel arra, hogy eredetileg a kötetek megjelenése között hosszabb idő telt el, érthető, hogy a szerző minél pontosabban akarja felidézni a korábbi eseményeket. Nem nézi hülyének az olvasót, de feltételezi, hogy nem emlékszik már minden apró részletre. Érdekes módon a sokat emlegetett középső könyv jelenség (ti. az, hogy egy trilógia második része általában az átvezető kötet, ezáltal a sorozat leggyengébb része) itt fordítva érvényesül. Az átvezető kötet jelleg megvan, szerintem mégis sokkal ütősebbre sikerült az elsőnél. Ennél a kötetnél jöttem rá ugyanis arra, hogy egy modern kori Római Birodalomról olvasok. Az előző kötetnél felsorolt zavaró tényezők kevésbé érvényesültek (vagy megszoktam őket és elengedtem a problémát), így jobban tudtam a történésekre és a szereplőkre figyelni. A kedvenc szereplő címet végül Haymitch-nek adományoztam – zseniális figura. Katniss ugyanakkor kezdett egyre inkább idegesíteni. A lassúság és az első fél túlrészletezését és a második fél összecsapását itt is megfigyeltem. Mintha a szerző kötve lenne a 400 oldal körüli hosszúsághoz, és félúton kapna észbe, hogy a sztorinak haladnia is kellene. Ettől eltekintve Molyon 5-ből 4,5 csillagot adtam a kötetre, itt 10-ből 9-et kap.

A kiválasztott (III.)

Kiadó: Agave Könyvek

Kiadás éve: 2012

Oldalszám: 432

Fordító: Totth Benedek

Ahogy az előző kötet, úgy a befejező rész is gond nélkül veszi fel a történet fonalát. A harmadik kötet teszi a dolgát azzal, hogy rendre elvarrja a szálakat: fény derül a Tizenharmadik körzet titkára, tisztázódnak az indítékok, végül a kitűzött célt, a Kapitólium romba döntését is elérik. Nagyon tetszett az, ahogy Katnisst ráveszik, hogy a két fiú közül végre válasszon, ugyanis kezdett idegesítővé válni az őrlődése. Emellett rendkívül zavaró volt a nemtörődömsége is. A végére mégis mutatott egy kis jellemfejlődést, szerencsére a jó irányba. Néhány, számomra logikátlan eseménytől eltekintve a szerző jól felépítette a befejezést. Hősnőnk jelleme miatt vontam le az egy (két) csillagot. Moly: 5-ből 4, blog: 10-ből 8.

Összességében tehát kaptam egy jó alaptörténetet, kenyeret és cirkuszt egy modern korba átültetett Római Birodalomban. A párhuzamot nemcsak a harmadik kötetben egyértelműen leírt latin mondat igazolja, hanem a körzetekre osztás, a kapitóliumi fényűzés, a hedonista életmód (a vacsorán a szereplők hánytatják magukat, hogy még többet ehessenek), és az is, hogy a viadal show-ként való bemutatásával elfeledtetik az emberekkel a valós problémákat. Azt, hogy a körzetekben éheznek, és azt, hogy gyerekek gyilkolják egymást azért, hogy a tömeget szórakoztassák (ahogy a gladiátorok is tették egykor).

Ezek mellé ugyanakkor kaptam egy éretlen hősnőt, akinél a legkisebb probléma az, hogy két fiú közül képtelen választani. Nagyobb az, hogy nem tudott igazán felnőni a feladathoz. A szerző helyében több önállóságot adtam volna neki, hiszen a saját gondolatai, ötletei legtöbbször jók voltak. Így viszont leginkább semmilyen nem volt. A harmadik kötetben pedig, ahogy fentebb írtam, rendkívüli idegesítő volt azt látni, hogy csakazértse azt csinálja, amit kérnek/elvárnak tőle, mondanak neki. Ha ehhez társult volna egy erősebb, határozottabb jellem, azt mondanám, lázadó. Így viszont azt mondom, hisztis és éretlen. Az a fajta szereplő, akivel csak megtörténnek a dolgok, fogalma sincs semmiről, és egyébként nem is érdekli. Az utolsó támadó akcióját teljességgel értelmetlennek tartottam.  Az pedig egy óriási öngól, hogy a viadalra önként jelentkezett, hogy a húgát megmentse, végül mégis elveszítette a saját maga kirobbantotta háborúban.

Katniss jelentőségét egyébként szép szimbólumokkal jelölte: a lány, aki lángra lobbant, tulajdonképpen a szikra, ami kirobbantja a körzetekben futótűzként elterjedő felkelést, hogy végül a lázadók megválasztott (kiválasztott) arcaként (Fecsegőposzátaként, a követeléseiket visszhangozva) induljon a Kapitólium ellen.

Zseniális húzásnak tartom a szerzőtől azt, ahogy Katniss és Peeta tévés szerepléseivel bemutatja, hogy a népnek gyakorlatilag bármit el lehet adni a megfelelő eszközökkel. Logikai buktatóból is kevés van a sorozatban, egyet említenék: Katniss az első viadalon a Hivatásosak készleteinek felrobbantása után megsüketül a bal fülére. A kötet végére kiderül, hogy ez átmeneti, a kórházban helyrehozták, le is írja, hogy újra hall vele. A második kötetben viszont ismét használhatatlannak írja le a bal fülét, az elvégzett műtét ellenére. Számomra ez furcsa, nem egyértelmű, hogy a szerző elfelejtette, mit írt az első kötet végén, vagy elfelejtette a másodikba beleírni, hogy nem a süketség volt az átmeneti, hanem a hallás.

A nyelvezettel viszont sehogy sem tudtam megbarátkozni. Említettem már, hogy az első kötetben mennyire zavart az E/1 és a jelen idő. Véleményem szerint a legrosszabb kombináció egy ilyen terjedelmű történetnél. Ebben a stílusban általában vicces vagy ciki sztorikat mesélünk magunkról. A viadal ennél nagyobb lélegzetvételű minden tekintetben. Szerintem a múlt idő sokkal jobban állt volna neki. Olvastam olyan véleményt, miszerint éppen a jelen idő teszi különlegessé és pörgőssé a történetet, de ezzel nem értek egyet. Ennél még fájóbb pont az ikes igék nem megfelelő használata. Az első kötet vett rá arra, hogy jobban utánanézzek ennek, és ezt a remek cikket találtam a témában. Rávilágít arra, hogy mi is volt ezen igék kialakulásának oka, hogyan is ragozták őket, és hogy tulajdonképpen nincs is már létjogosultsága annak, hogy megkülönböztessük ezek ragozását. Nagyon érdekes cikk, hozzám hasonló nyelvtannáciknak melegen ajánlom. Ezt elolvasva még inkább zavaróvá vált az, hogy a regényben a cikk által régiesnek titulált alakokat használja, mint például: aludjam, találkozzam. Ma már ezeket valóban kevéssé használják, és tényleg csak a nagyon választékosan beszélőknél lehet hallani, egyébként pedig kihalt. Épp ezért hiteltelen egy 16 éves, Tizenkettedik körzeti lánytól ezeket az alakokat „hallani”. A másik probléma ezekkel az igékkel pedig az, hogy a ragozásuk nem volt konzekvens. Az egyik oldalon „kiugrom” (valahonnan) szerepelt, a következő oldalon pedig már ugrok. Ha nagyon bele akarnék menni, azt mondanám, hogy ez álikes ige (csak E/3-ban ikes, a többi személyben nem), tehát E/1-ben k-val ragozzuk. Felmerül a kérdés, hogy a fordító, a korrektor vagy a lektor hibájából adódik-e, hogy ilyen hibák benne maradnak a szövegben. Reménykedni tudok benne, hogy a frissen megjelent új kiadásnál ezeket felülvizsgálták, és ahol kellett, javították.

Tudom, szőrszálhasogató vagyok. Igen, elfogytak az érveim, és már csak a nyelvtanba tudtam belekötni. Mégis azt mondom, hogy ez egy jó sorozat, csak a megfelelő életkorban kell olvasni. A trilógiát összességében 10/8-ra értékelem.

Értékelésre felkészül: Mary Shelley - Frankenstein