18. hét: Viola Stern Fischer - Veronika H. Tóth - A Mengele-lány

Van valami a náci Németország, a holokauszt és a haláltáborok történetében, ami megmagyarázhatatlanul vonzza az érdeklődésemet. Távol álljon tőlem az ideológiával való egyetértés. Pusztán kíváncsiságról, tudásvágyról van szó. Emiatt időről időre keresek valami ehhez kapcsolódó könyvet, cikket, dokumentumfilmet, bármit. A múltkor Anne Frank naplóját olvastam (és itt értékeltem), most a Mengele-lány története volt a soros.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 368
Fordító: Mészáros Tünde
Az olvasás ideje: 2020. április 28. – 2020. május 1.

A fülszöveg:
„Stern Rózsa Ibolya „Mengele-lány” volt. Egyike a sokaknak, akiknek el kellett szenvedniük Josef Mengele kísérleteit. Egyike azon keveseknek, akik ezt túlélték.
1944 júniusában több százezer zsidót indítottak útnak marhavagonokban Ibolya hazájából, szlovákiai magyar területekről. Senki nem tudta, hová tartanak, mi következik. Ibolyának Auschwitz-Birkenau, Ravensbrück, Buchenwald és Neustadt bei Coburg. Négy állomás, négy haláltábor, kitörölhetetlen borzalmak színhelyei. Ibolya, mint oly sokan, mindent elveszített: otthonát, családját, szeretteit. De soha nem veszítette el a reményt, és volt benne elég erő ahhoz, hogy megkockáztassa a szökést. Ráadásul neki köszönhetően fogták el a birkenaui láger egyik embertelen felügyelőnőjét is.
Ibolya évtizedekkel a vészkorszak után, már Viola néven mesélte el emlékeit Veronika H. Tóth újságírónak. Memoárja az ő és mások sorsát örökíti meg – olyan sorsokét, amelyeknek nem lenne szabad feledésbe merülniük.“

Eddig is volt némi fogalmam arról, mit is jelenthetett „Mengele-lánynak” lenni; Josef Mengele, vagy, ahogy a Náci orvosok szerzője hívja könyvében, Doktor Auschwitz nevéről és kísérleteiről hallottam és olvastam is korábban. Két okból is érdekelt tehát ez a könyv: hogy ugyanazt találom-e benne, amit már korábban megtudtam, illetve mond-e újat ezeken kívül. Mondott.

Ügyes húzás a kötet elején a pároldalas bevezető a szerzőről és az auschwitzi szelekcióról. Kellően felébreszti az érdeklődést, majd visszakanyarodunk a legelejére: Losoncba, ahol Stern Rózsa Ibolya született és –a háborúig rendben és békében – élt. Gyermekévei nem sokban különböztek kortársaiétól, az első szerelmet is úgy élte meg, ahogyan bármely másik fiatal lány – egy nagyon kedves történetet tár elénk azzal, hogy ezeket részletesen és szemléletesen meséli el.

Ugyanígy idézi fel a továbbiakat is: szemtanúi lehetünk annak, ahogy fokozatosan búcsút kell mondaniuk korábbi életüknek, és hogyan válik egyre sanyarúbbá a család sorsa – hogyan lehetetleníti el a rendszer gyakorlatilag az egész életüket, majd visszatérünk oda, ahol a könyv kezdődött: Auschwitz-Birkenauba.

Öt évvel ezelőtt jártam a táborban, pontosan emlékszem, hogy néz ki, így nem volt nehéz magam elé képzelni, milyen lehetett akkor, amikor Stern Ibolya odaérkezett, és amikor teljes kapacitással működött. Az ő és az én emlékeim összekapcsolódása során olvasás közben olyan volt, mintha mellette sétáltam volna a lágerben. Ehhez hozzásegítettek a könyvbe beillesztett képek is; ezek segítségével azok is el tudják képzelni a helyszínt, akik nem jártak ott.

A lágerélet leírásából érzékelhető, hogy a szerző hetven év távlatából is iszonnyal néz vissza erre – ami természetesen nem is csoda. Horrorkedvelőként hozzászoktam, hogy borzalmakról olvassak, de mégis más a kitalált borzalom, mint a valóságos.

Soha ilyen részletekbe menően nem olvastam az ottani foglyok körülményeiről, vagy akár arról, hogy ez barakkról barakkra némiképp különböző lehetett – rossz, rosszabb vagy még rosszabb -, ami miatt az egyes túlélők elbeszélései sem teljesen egységesek. Ami viszont minden barakkban egyforma volt: itt nem volt helye szükségleteknek, méltóságnak. Helye volt rettegésnek, kiszolgáltatottságnak, állandó, reménytelen bizonytalanságnak: ma visznek-e a gázba, vagy holnap? Melyikkel járok jobban: ha életben hagynak a kísérletekhez, vagy ha rögtön elgázosítanak?  Ezekre senki nem tudott akkor válaszolni.

A kötet Mengele egyes kísérleteiről is pontosan beszámol – olyanokról is olvashattam, amelyekről korábban nem. Ilyen volt például egy bizonyos sárga por bepumpálása a nők végbelébe és hüvelyébe, vagy egy másik fogoly ikerlányainak vizsgálatai, ezen kívül korábbról ismert kísérletekről is tudtam meg még néhány részletet, amelyek ismeretlenek voltak, vagy nem emlékeztem rájuk.

Azáltal, hogy emlékeket, párbeszédeket közvetít, a leírtak sokkal hitelesebbé válnak. Persze, nem lehetünk biztosak benne, hogy a hetven évvel korábbi párbeszédek pontosan így, ezekkel a szavakkal hangzottak el – nem hiszem, hogy van ember, aki ennyire pontosan képes megjegyezni és ennyi év távlatából felidézni őket. A lényeget viszont átadják.

Az Auschwitz-Birkenauból való deportálás után érezhetően fordult a kocka, és a korábbi fokozatos rosszabbodás helyett lassú, fokozatos javulást látunk Ibolya történetében. A további táborok körülményei jobbak voltak, az utolsó helyen pedig viszonylagos nyugalomban élhettek. Az utolsó transzport volt hivatott sorsuk megpecsételésére – hacsak nem vállalják a szökés rizikóját. Ibolya és három társa megtette, és sikerrel jártak.

Mire a háború véget ért, Ibolya is hazatért Losoncra, hogy újra megtalálja egyetlen életben maradt testvérét, majd gyerekkori barátját, akihez aztán feleségül ment. Gyerekkori szerelmével is összetalálkozik, hogy aztán végleg elbúcsúzzon tőle. Ez utóbbi egy szívszorító jelenet.  Ibolya és családja ezután újrakezdték életüket; hogy hogyan, arról keveset tudunk meg, bár én kíváncsi lettem volna rá, legalább nagy vonalakban.

Nagyon jól összeszedett, olvasmányos történet, ami akkor is érdekes lenne, ha nem ilyen szemléletesen írják meg. Ez utóbbi tulajdonsága folytán viszont egyenesen faltam a könyvet. Néha elborzadtam, néha hüledeztem azon a primitivitáson, amivel egyes kísérletekhez hozzáfogtak: ilyen az, amikor az etika törvényei eltűnnek, és olyan kísérletek is elvégezhetők, amelyeket azok nem engednek meg; amikor a tudós tényleg azt csinál a kísérleti alannyal, amit akar.

Végezetül, csokorba szedném azokat az idézeteket, amelyek olvasás közben valamilyen hatást gyakoroltak rám:

„Ha egy nő túlélte a szelekciót, utána már ritkán adta fel, s a férfiakkal szemben az sem volt jellemző, hogy rávetette magát a villanykerítésre. Van bennünk valami óriási erő, ami életben maradásra kényszerít.”

„Halott vagy, csak még nem szálltál ki a kéményen.”

„Egyszer mindenkiért eljönnek…”

„A lágerélet kemény volt. Könyörtelen. Tulajdonképpen nem is élet volt. Nem vonatkoztak rá a megszokott társadalmi szabályok.”

„Az ember ragaszkodik az élethez. Élni akar. Túlélni. Ha tudatosan nem is, a tudatalattija, a létfenntartási ösztöne arra kényszeríti, hogy ezért megtegyen mindent. Akár azt is, hogy kurvának áll.”

„Egy idegennek néha könnyebb ezekről a szörnyűségekről beszélni, mint a szeretteinknek. Mert ők szenvednének tőle. Az idegen csak megdöbben, iszonyodik, néhány napig talán rosszabbul alszik, és gyakrabban ölelgeti a gyermekeit, de számára az egész csak egy történet marad. Tényként raktározódik el, nem érzésként.”

A könyv még egy dologra ráébresztett: nem utoljára voltam 5 éve Auschwitzban. A könyv elolvasása után szeretnék visszamenni, még egyszer megnézni, és megállni egy percre a 10-es és 11-es blokk közötti falnál.

5/5