Adrian Gilbert: Waffen-SS

2021. májusában vezettem be azt a szokást, hogy a tömegközlekedésen rendszerint valami, a Harmadik Birodalomhoz így vagy úgy kapcsolódó könyvet olvasok. Furcsa belegondolni, hogy a hétköznapjaim jelentős hányadában foglalkozom a témával, még ha csak néhány oldal erejéig is – azért nem minden nap, mert egyrészt néha itthonról is dolgozom, másrészt nincs mindig lehetőségem a buszon olvasni. Időnként pedig az s előfordul, hogy csak bámulok ki az ablakon és hallgatom az éppen aktuális kedvenc számomat. Többek között ezért is tartott 4,5 hónapig ezt elolvasni.

Kiadó: Gold Book
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 438
Fordító: Békési József
Az olvasás ideje: 2021. november 17. – 2022. március 31.

Időnként büszke vagyok arra, ha befejezek egy könyvet. Ez általában akkor szokott előfordulni, ha nagyon hosszú, vagy ha a téma nehéz. Ha mindkettő fennáll, akkor extra büszkeség szokott eltölteni. Adrien Gilbert könyvénél az extra büszkeség mellett nagy arányban volt a hitetlenség is. Még most sem igen hiszem el, hogy vége van.

Nem azért, mert rossz lett volna. Egyáltalán nem az. Számomra viszont iszonyatosan tömény volt. Nagyon aprólékosan mutatja be a Waffen-SS születését, az egyes hadosztályok megalakulását, vezetőiket, azok esetenkénti leváltását, és természetesen a haditechnika sem maradhat ki. Rengeteg az adat; nevek, számok, helyszínek, különböző szakszavak ömlenek az olvasóra. A megértést segítik a függelékek és a térképek, amelyek által némileg könnyebb elképzelni a frontvonalak alakulását. A frontokon zajló események szemléltetésére a kötet közepén összegyűjtött képek hivatottak. Véleményem szerint szerencsésebb lett volna ezeket a megfelelő szövegrészek után az egyes fejezetekben elhelyezni, hogy egy kicsit megtörjék az információáradatot, illetve könnyebben köthetők az eseményekhez, ha közvetlenül a leírások után kapnak helyet.

Rendkívül sok új információval gazdagodtam olvasás közben; hogy ebből a hosszútávú emóriába mennyi került be, az idővel kiderül – most úgy érzem, hogy a csak a bicikliző SS-tisztek maradtak meg belőle, ez is leginkább azért, mert annyira abszurd kép keletkezett róluk a fejemben.
A magyar vonatkozások bemutatásának külön örültem, eddig ilyen részletességgel nem találkoztam vele.

Nagyon tetszett az is, hogy Gilbert igyekezett pártatlan maradni és tényszerűen írni, egyáltalán nem éreztem azt, hogy bármelyik oldal mellett állást foglalna a harcok leírása során sem. A sok információ miatt viszont elég száraz a könyv, egyáltalán nem könnyű olvasmány. Az a fajta ismeretterjesztő, amit néhány oldal után le kell tenni, hogy az ember felfogja, mit is olvasott.

Nem tartom valószínűnek, hogy még egyszer az elejétől a végéig el fogom olvasni, sokkal inkább fellapozom majd a megfelelő fejezetet, ha valami nem jut eszembe a háború egyes szakaszaival kapcsolatban – úgy gondolom, erre a célra kiváló lesz nekem, mint laikus érdeklődőnek.

Amikor becsuktam a könyvet, megjegyeztem magamban, hogy ideje egy kicsit elengedni ezt a témát. Ma reggel viszont az új útitársam kiválasztásánál harmatgyengének bizonyult ez az elhatározás.

33-35. hét: Jean-Christophe Brisard - Lana Parshina: Hitler halála - A KGB titkos anyagai

Valahogy abban az időben kezdtem el gyűjteni a témában a könyveket, amikor ezt vettem – Anne Frank naplójával együtt. Talán A lány hét névvel volt a harmadik könyv a kosárban; ebben nem vagyok száz százalékig biztos, de jót nevettem magamon a pénztár felé menet. Hogy az olvasással miért vártam eddig, azt nem tudom megmondani.

Kiadó: Libri
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 372
Fordító: Pacskovkszky Zsolt
Az olvasás ideje: 2021. július 23. - 2021. szeptember 2.

A fülszöveg:
„1945. ​április 30. A történelemkönyvekből úgy tudjuk, ezen a napon követett el öngyilkosságot Adolf Hitler a Vörös Hadsereg által körülzárt Berlinben. Ciánkapszulát vett be, majd főbe lőtte magát, a testét pedig végakaratának megfelelően elégették az emberei. Az elszenesedett állkapocs- és koponyadarabokat néhány nappal később találták meg szovjet katonák. Azonnal összeesküvés-elméletek és álhírek tucatjai kezdtek terjedni Hitler halálával kapcsolatban, a tárgyi bizonyítékokat és a bizonyító erejű dokumentumokat pedig a szovjet, majd orosz állami szervek az archívumok legmélyére, titkos aktákba száműzték. Jean-Christophe Brisard tényfeltáró újságíró és Lana Parshina dokumentumfilmes kitartóan küzdöttek azért, hogy hozzáférhessenek ezekhez a titkosított anyagokhoz. Könyvükben szemtanúk eddig ismeretlen vallomásait, korábban hozzáférhetetlen fotókat és kihallgatási jegyzőkönyveket tárnak elénk, és beszámolnak annak az egyedülálló törvényszéki vizsgálatnak az eredményéről is, amelyet a bunkerben talált földi maradványokon végeztek el. Lebilincselő nyomozásuknak köszönhetően egészen új megvilágításba kerül a náci diktátor halála. „

A borító:
Az elülső borítón a címszereplő fotója látható, vörös színben. Semmi extra, de mégis van benne valami figyelemfelkeltő. Nem véletlenül vettem le anno a polcról a boltban.

Így tetszett:
A fülszövege alapján elég ígéretesnek tűnt a könyv; az, hogy sokat vártam tőle, nem egészen fedi a valóságot. Inkább úgy mondanám, hogy azt vártam, hogy valami nagy újdonságot fog mondani. Valami áttörőt.

Viszonylag sok info van benne, de Brisard szakaszosan adagolja. Felváltva járunk a jelenkor Moszkvájában, a szerzők történetét olvasva, illetve 1945-ben vagy a háború utáni években. A szárazabb tények ez utóbbi időszakról szóló fejezetekben kapnak helyet, itt viszont töményen. Vannak itt idézetek a háborús bűnösök tárgyalásairól, a kihallgatási jegyzőkönyvekből, némelyikük emlékirataiból, illetve a már sokszor ismételt, a történelemkönyvekből is ismert tények is elhangzanak. Ezekből kevesebb is lehetett volna; feleslegesnek éreztem például azokat a fejezetrészeket, amelyek a náci tisztek elfogásáról, börtönéletéről, kihallgatásáról olvastam. Ezek nem tartoznak szervesen a témához.

A szerzőpárossal történtek leírása ezzel szemben naplószerű. Részletesen beavatnak minket abba, hogy hogyan sikerült a GARF-ba bejutni, milyen nehézkesen haladt az ügyük, mennyi elutasításban volt részük, mennyi hiábavaló próbálkozás után érték el, hogy láthassák a náci diktátornak tulajdonított maradványokat. Néha már-már az volt az érzésem, hogy regényt olvasok. Aztán persze ezt az illúziót megszakították a tények. Mégis ezeket a fejezeteket élveztem jobban; nagyon szurkoltam a nyomozásuknak, az utolsó oldalaknál szinte a körmömet rágtam. Velük együtt én is nagyon akartam tudni, mit találnak, mit sikerül bizonyítani.

Mindenre nem derül fény. Talán soha nem is fog. A legfontosabbat viszont sikerült bebizonyítani, a legnagyobb kételyt eloszlatni 1945. április 30-ával kapcsolatban.
Megkaptam-e a várt áttörést a könyvtől? Igen és nem. Igen, mert amikor arról vitatkozom valakivel, hogy Hitler meghalt-e azon a napon, tudom, hogy nekem van igazam. És nem, mert még jobb lett volna, ha még többet sikerül kideríteni. Ehhez viszont a másik oldaltól kellett volna olyan fokú együttműködés, amire nem voltak hajlandók. Ez rettentően bosszantott a könyv olvasása alatt. Engem is az mozgatott volna, hogy végre kiderülhetne, mi az igazság, de értem, hogy nekik miért fájna az, ha az jönne ki a vizsgálatokból, hogy valamit rosszul tudtak. Azért szeretném megérni, hogy egyszer azt a koponyát rendesen megvizsgálhassa valaki. Talán a százéves évfordulón. Alig negyed évszázad múlva.

 

29. hét: Kurt Rieder: A III. Birodalom hóhérai

Ezt a könyvet egy könyvszekérnél vettem, útban hazafelé az angol felsőfokú nyelvvizsgámról, megérdemlem jelszóval. Érdekesnek és informatívnak tűnt, ha nem is hiánypótlónak.

Kiadó: Vagabund
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 208
Az olvasás ideje: 2021. július 13. – 2021. július 21.

A fülszöveg:
„Adolf Hitler sohasem építhette volna fel a Harmadik birodalmat, a náci rezsim pedig sohasem működhetett volna olyan elrettentő hatékonysággal a végtelenül lojális, fanatizmusig elhivatott szolgálók intenzív támogatása nélkül: a náci terrorgépezet létrehozásához és működtetéséhez elkötelezett politikai vezetők és katonatisztek, sajtómunkások és közhivatalnokok, orvosok és bírók, különleges szakértők és titkosügynökök szükségeltettek. A hatalom megszerzése és az ellenzéki erők megsemmisítése, a papírra vetett fajpolitikai törekvések gyakorlati megvalósítása és a koncentrációs táborok felépítése, a második világháború kirobbantása és a Végső megoldás végrehajtása nem történhetett volna meg, ha Adolf Hitler mögött nem állnak olyan tervezők és végrehajtók, akik megingathatatlan hűséggel teljesítik a Führer akaratát – ők voltak a náci rezsim szilárd pillérei.”

A borító:
Tetszik ez a vérrel fröcskölt vaskereszt, nagyjából előre is vetíti a témát. Egy fokkal figyelemfelkeltőbb, mintha a nevezett hóhérok portréi szerepelnének az előlapon.

Így tetszett:
Szépen felsorolja és bemutatja azokat az embereket, akik Hitleren kívül nagymértékben hozzájárultak egy faji ideológia gyakorlatba való átültetéséhez.

A Birodalom és a Führer 14 hű szolgálójáról olvashatunk; honnan jöttek, milyen előéletük volt, hogyan kerültek az NSDAP köreibe, majd végső pozíciójukba, s ezután milyen rémtetteket vittek véghez. Mondhatni, hogy a terjedelemhez képest elég átfogó képet kapunk – ezzel az oldalszámmal tulajdonképpen csak elnagyolni lehet mindenkit, nincs lehetőség részletes bemutatásra. A felsorakoztatott információk érdekesek, azok számára pedig, akik a témáról keveset tudnak, akár értékesek is lehetnek. Én néhol kevésnek éreztem, és előfordult az is, hogy az igazság néminemű ferdítését véltem felfedezni. Példának okáért a Himmlerről szóló fejezetből valahogy kimaradt az, hogy a háború végéhez közeledve titokban békeajánlatokat tett, amivel árulást követett el. A könyv ezzel szemben úgy állítja be, aki haláláig hű volt, és soha meg nem botlott. Ilyenformán nem vagyok abban sem biztos, hogy más fejezetekben nincs-e ferdítés vagy tárgyi tévedés – ehhez az én ismereteim is kevesek még.

Ezen kívül magát a listát sem tartom teljesnek, sőt, némiképp hiányosnak is mondható. Meglepő volt számomra például az, hogy Mengele nem kapott egy fejezetet ebben a könyvben. Két fejezetben megemlítik, de különállóan nem értekeznek róla. Pedig ha valaki, ő aztán megérdemelt volna pár oldalt a többiek mellett, akkor is, ha a köztudatban ismertebb a neve.

Az írói stílusban is találok nem kevés kivetnivalót. A könnyedséggel és a közérthetőséggel semmi gond nincs, azzal viszont van, hogy ilyen szembetűnően fröcsög az emberekre, akikről ír. Természetes, hogy nem szimpatizál velük, egy pillanatra sem kell – viszont ha már ismeretterjesztő könyvet ír, illik tárgyilagos hangot megütni, és nem telepakolni a mondatokat olyan jelzők tömkelegével, amelyekből süt az ellenszenv, vagy akár a gyűlölet. Az általános szóhasználat sem mindig megfelelő; a hajlamos nem keverendő a hajlandóval, hogy csak egy példát említsek.

Összességében egynek jó, ha valaki a témában akar olvasni, de közel sem tökéletes a mélyebb tudás megszerezéséhez.

27. hét: Thomas Sandkühler: Adolf H. - egy diktátor életútja

Nem, nem unom még. Nem, nincs elegem belőle. Sőt, minél több ilyet olvasok, annál inkább szeretnék még többet tudni a témáról. A gond ott kezdődik inkább, hogy lassan már csak ez a típusú könyv tud lekötni. Azért merem remélni, hogy ez csak egy ilyen időszak, és hamarosan vissza fogok tudni térni a regényekhez is.

Kiadó: Magistra
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 348
Fordító: Balla Judit
Az olvasás ideje: 2021. június 15. – 2021. július 12.

A fülszöveg:
„"Nincs ​még elege mindenkinek Hitlerből?
A kérdés teljesen jogos. Adolf H., 1933 és 1945 között német diktátor ugyanis a mai napig állandó szereplője a közéletnek és a médiának. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért van értelme egy fiatal olvasóknak szánt, modern életrajznak. Szükség is van rá, amit ugyanis napjainkban a televízió és az internet kínál, általában kevés segítséget nyújt a „Hitler-jelenség” megértéséhez. Kimondottan fiataloknak szánt Hitler-életrajz még soha nem jelent meg – ezt a hiányt szándékozik pótolni könyvem."
E szavakkal kezdődik Thomas Sandkühler történészprofesszor (Humboldt Egyetem, Berlin) „Adolf H. – Egy diktátor életútja” c. könyve, amely 2019 áprilisában jelenik meg a Magistra Kiadónál.
Sandkühler műve különleges könyv: modern stílusú, közérthető, olvasmányos, gazdag képanyaggal illusztrált bemutatása Adolf Hitlernek és korának. Modern szerkezete és nyelvezete mellett tudományos megalapozottsága is kiemelkedő – sikerét is éppen ennek a rendkívüli kombinációnak köszönheti.
A könyv bemutatójára a 2019. áprilisában megrendezésre kerülő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon kerül sor, méghozzá nagy örömünkre a szerző jelenlétében.”

A borító:
Erre az elülső borítóra tulajdonképpen bőven elég lett volna, ha csak a sziluettet helyezik rá. A cím nélkül is tudta volna mindenki, kiről/miről szól.

Így tetszett:
Nem olvastam még teljes Hitler-életrajzot – ilyet legalábbis. Az utolsó napjait és a halálát lassan kívülről fújom, és ezen kívül is tudok még pár dolgot, de eddig nem találkoztam olyan művel, ami ténylegesen a születéstől a halálig minden fontosabb eseményt bemutat – és nem egy száraz tényhalmaz.

Thomas Sandkühler művén valóban érződik, hogy a fiatal korosztálynak írta. Olvasmányos, könnyen érthető, igyekszik az egyszerű tényeket is érdekessé tenni – mégsem bulvárszerű, a viszonylag sok beillesztett kép ellenére sem. Nagyon örültem annak is, hogy érezhetően próbált pártatlan maradni, még ha nem is szimpatizál azzal a személlyel, akiről ír. Ezáltal még hitelesebbé válik az írás. A tagolás is nagyban hozzájárul a könnyebb megértéshez; sok fejezettel és még több alfejezettel dolgozik, így az egyszerre befogadandó információ mennyisége éppen elegendő. Nem érzi azt az ember, hogy tele lett a feje adatokkal, és le kell tenni a könyvet. Ugyanezen okból kiváló olvasmány a hétköznapokra a tömegközlekedésre – főleg azok számára, akik hozzám hasonlóan szeretnek hitleres könyvvel polgárpukkasztani.

A korai évekről szóló ismereteim eléggé hiányosak voltak, így az első fejezetekben sok új, helyenként számomra meglepő információt találtam. Aztán ahogy a vége felé haladtam, úgy lett egyre inkább ismerős mindaz, amit olvastam. Az eddig olvasottakhoz viszonyítva minimális ellentmondást, különbséget találtam (pl., hogy ki is adta be a Goebbels-gyerekeknek a ciánkapszulát). A teljes életutat látva igazából csodálkozom is egy kicsit, hogy egy olyan céltalan, mondhatni léha fiatalból, mint az ifjú Adolf H., hogyan lett minden idők egyik legnagyobb diktátora.

Részletes leírást kapunk előbb az NSDAP, később Hitler kormányának szervezetéről és működéséről is, sőt, a Führer napirendjét is megismerhetjük. Sandkühler ugyanolyan részletességgel tárgyalja mind a felemelkedést, mind a bukást, ez utóbbinál feltárva nagyon sok okot is. Hasonló precizitással ír a koncentrációs táborokról is, amely különösen elnyerte a tetszésemet – nem titkoltan az egyik számomra legérdekesebb téma.  

Valóban hiánypótló ez a kötet, akár ajánlott olvasmánynak is elmenne a történelemkönyv mellé. Minden érdeklődőnek jó szívvel tudom javasolni az elolvasását.  

19. hét: Lisa Rogak: Kísértetszív - Stephen King élete

Egy futó kihívás egyik teljesítendő pontja egy életrajz elolvasása. Ki másét is olvasnám hát, ha nem Stephen Kingét? Ugyan Az írásról című művéből elég sokat meg lehet tudni az íróról, mégis más, ha egy kívülálló tolmácsolja ezeket az infókat. Kíváncsi is voltam, mond-e újat ez a kötet, mi lehet az, amit még nem tudok valahonnan.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2010
Oldalszám: 406
Fordító: Komáromy Rudolf
Az olvasás ideje: 2021. április 26. – 2021. május 12.

A fülszöveg:
„„Én ​mindentől félek”
– mondja a Carrie, az AZ meg A ragyogás szerzője

Stephen King, a világ egyik legtermékenyebb és legnépszerűbb írója ma már része a popkultúra történetének. De ki ez az ember, aki ezt a rengeteg, borzalommal, gyásszal és természetfölöttivel megspékelt történetet kitalálta? Honnan veszi az ötleteit? És mi hajtja, hogy több mint harmincéves karrier után is egyre ontsa ezeket a rémségeket? Lisa Rogak, a profi biográfus a nyomába eredt, és feltérképezte azt a gondokkal teli előéletet, azokat a félelmeket, amelyek máig inspirálják a 20. század egyik legnagyobb hatású szerzőjét.
King származása és ifjúkora nem ígért sokat. Feneketlen szegénység Maine állam isten háta mögötti vidékén, korai házasság: nem éppen egy fényes irodalmi pálya zálogai. Munkamániája és áradó fantáziája mégis korai, váratlan sikert hozott. Talán túl korait is: a hirtelen sztárság, az egyik pillanatról a másikra beköszöntő gazdagság azzal fenyegetett, hogy a munkája, de akár az élete is rámegy. Ám ő túljutott a válságon, s azóta is olyan eredetiséggel alkot, amilyenre kevés író képes.
Sötét és felkavaró világa ellenére Stephen Kinget ma már számtalan rajongója és egyre több kritikusa inkább a Mark Twain-i, semmint a H. P. Lovecraft-i hagyományhoz sorolja. A Kísértetszív ennek az embernek a történetét és világát vetíti elénk – azét az emberét, aki kétségkívül a modern irodalom egyik legfelejthetetlenebb és legijesztőbb életművét hozta létre.

„Amikor az ember belevág ebbe a mesterségbe, senki sem figyelmezteti, hogy majd macskacsontokat hoz neki a postás.””

A borító:
Aki elsőre ránéz, Stephen King nevét veszi észre, az ő könyvein szereplő betűtípussal – kissé becsapós is, hirtelenjében azt hihetjük, hogy az egyik új művével van dolgunk. Tetszik az az ötlet is, hogy a könyveit szimbolizáló grafikákból az ő arca jön ki.

Így tetszett:
A rajongók szeretik megismerni kedvenc íróik, zenészeik, színészeik életét. Ha szabad általánosítani, szerintem sokan meg is előlegezik rajongásuk tárgyának szimpatikus tulajdonságait. „Ha ilyen jót alkot, csak jó fej lehet, tuti bírnám!” Aztán előfordul, hogy koppanunk, amikor rájövünk, bizony ők is csak emberek. Az pedig egy alapvető tulajdonságunk, hogy kíváncsiak vagyunk mások életére, titkaira.

Olyan népszerű írók esetén, mint amilyen Stephen King is, még nagyobb is ez a fajta érdeklődés. Aki olvassa a könyveit, abban rögtön az merül fel, honnan veszi az ötleteit, mennyire kapcsolódnak ezek a magánéletéhez, és egyébként is, miféle ember az, aki ilyeneket talál ki?! Ebből a kötetből egy megfelelően árnyalt, hű képet kaphatunk erről.

Rogak végigvezet minket King életének fontos mérföldkövein, a szüleitől és a születése előtti időtől kezdve. Látjuk az iskolai éveit, a horror műfaj iránti szenvedélyét, az embereket, akik a fiatalsága alatt hatással voltak rá. Majd a megismerkedését Tabby-vel, házasságuk minden aspektusát, gyerekeik születését és felcseperedését. És természetesen a könyveket, a Carrie-től a Duma Key-ig.

Minden megjelent kötet kapott legalább néhány bekezdést; megtudunk valamennyit a keletkezésük körülményeiről, mint például az alapötletet, amiből King kiindult, összefűzve a magánéleti eseményekkel. A tartalmukról épp annyit ír, hogy ne legyen spoiler, amennyit egy fülszövegben is megemlítenek. Ennek örültem, mert az életműben két nagyobb szakasz van, amelyből még nem, vagy csak 1-2 könyvet olvastam. Ezeket az életrajz elolvasása után már egy kicsit más szemmel is fogom majd nézni, mivel tudom mihez kötni őket.

Nagyon szimpatikusnak találom King szerénységét, a „Ne már, ti tényleg rám vagyok kíváncsiak?” attitűdjét, hogy nem szállt úgy a fejébe a gazdagság és a siker. Ugyanakkor csodálom Tabby kitartását is, hogy mellette maradt a legrosszabb időszakokban – a nyomorban, és a drog ital ködében eltelt években is. Ez utóbbi időszakról részletesen, minden kertelés nélkül olvashatunk. Bevallom, néhol kiábrándító.

Nagy örömömre rengeteg új információhoz jutottam kedvenc szerzőmről. Ezek birtokában sokkal inkább érthető például a műfaji váltás – amit sokan nehezményeznek. A félelmein sokszor hangosan felnevettem; hihetetlen, hogy képes ennyi mindentől, és főleg ilyen dolgoktól tartani (mint például: Mi van, ha a szállodában az alatta levő szobában lakó az ágyban dohányzás közben elalszik, és még a füstjelző sem működik rendesen?)

Örülnék neki, ha ennek a könyvnek lenne folytatása, amelyben a 2010 utáni művekkel foglalkoznak. Kíváncsi lennék, melyiket milyen élethelyzet ihlette. És persze azért is, mert Kingből sosem lehet elég.

 

 

18. hét: Viola Stern Fischer - Veronika H. Tóth - A Mengele-lány

Van valami a náci Németország, a holokauszt és a haláltáborok történetében, ami megmagyarázhatatlanul vonzza az érdeklődésemet. Távol álljon tőlem az ideológiával való egyetértés. Pusztán kíváncsiságról, tudásvágyról van szó. Emiatt időről időre keresek valami ehhez kapcsolódó könyvet, cikket, dokumentumfilmet, bármit. A múltkor Anne Frank naplóját olvastam (és itt értékeltem), most a Mengele-lány története volt a soros.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 368
Fordító: Mészáros Tünde
Az olvasás ideje: 2020. április 28. – 2020. május 1.

A fülszöveg:
„Stern Rózsa Ibolya „Mengele-lány” volt. Egyike a sokaknak, akiknek el kellett szenvedniük Josef Mengele kísérleteit. Egyike azon keveseknek, akik ezt túlélték.
1944 júniusában több százezer zsidót indítottak útnak marhavagonokban Ibolya hazájából, szlovákiai magyar területekről. Senki nem tudta, hová tartanak, mi következik. Ibolyának Auschwitz-Birkenau, Ravensbrück, Buchenwald és Neustadt bei Coburg. Négy állomás, négy haláltábor, kitörölhetetlen borzalmak színhelyei. Ibolya, mint oly sokan, mindent elveszített: otthonát, családját, szeretteit. De soha nem veszítette el a reményt, és volt benne elég erő ahhoz, hogy megkockáztassa a szökést. Ráadásul neki köszönhetően fogták el a birkenaui láger egyik embertelen felügyelőnőjét is.
Ibolya évtizedekkel a vészkorszak után, már Viola néven mesélte el emlékeit Veronika H. Tóth újságírónak. Memoárja az ő és mások sorsát örökíti meg – olyan sorsokét, amelyeknek nem lenne szabad feledésbe merülniük.“

Eddig is volt némi fogalmam arról, mit is jelenthetett „Mengele-lánynak” lenni; Josef Mengele, vagy, ahogy a Náci orvosok szerzője hívja könyvében, Doktor Auschwitz nevéről és kísérleteiről hallottam és olvastam is korábban. Két okból is érdekelt tehát ez a könyv: hogy ugyanazt találom-e benne, amit már korábban megtudtam, illetve mond-e újat ezeken kívül. Mondott.

Ügyes húzás a kötet elején a pároldalas bevezető a szerzőről és az auschwitzi szelekcióról. Kellően felébreszti az érdeklődést, majd visszakanyarodunk a legelejére: Losoncba, ahol Stern Rózsa Ibolya született és –a háborúig rendben és békében – élt. Gyermekévei nem sokban különböztek kortársaiétól, az első szerelmet is úgy élte meg, ahogyan bármely másik fiatal lány – egy nagyon kedves történetet tár elénk azzal, hogy ezeket részletesen és szemléletesen meséli el.

Ugyanígy idézi fel a továbbiakat is: szemtanúi lehetünk annak, ahogy fokozatosan búcsút kell mondaniuk korábbi életüknek, és hogyan válik egyre sanyarúbbá a család sorsa – hogyan lehetetleníti el a rendszer gyakorlatilag az egész életüket, majd visszatérünk oda, ahol a könyv kezdődött: Auschwitz-Birkenauba.

Öt évvel ezelőtt jártam a táborban, pontosan emlékszem, hogy néz ki, így nem volt nehéz magam elé képzelni, milyen lehetett akkor, amikor Stern Ibolya odaérkezett, és amikor teljes kapacitással működött. Az ő és az én emlékeim összekapcsolódása során olvasás közben olyan volt, mintha mellette sétáltam volna a lágerben. Ehhez hozzásegítettek a könyvbe beillesztett képek is; ezek segítségével azok is el tudják képzelni a helyszínt, akik nem jártak ott.

A lágerélet leírásából érzékelhető, hogy a szerző hetven év távlatából is iszonnyal néz vissza erre – ami természetesen nem is csoda. Horrorkedvelőként hozzászoktam, hogy borzalmakról olvassak, de mégis más a kitalált borzalom, mint a valóságos.

Soha ilyen részletekbe menően nem olvastam az ottani foglyok körülményeiről, vagy akár arról, hogy ez barakkról barakkra némiképp különböző lehetett – rossz, rosszabb vagy még rosszabb -, ami miatt az egyes túlélők elbeszélései sem teljesen egységesek. Ami viszont minden barakkban egyforma volt: itt nem volt helye szükségleteknek, méltóságnak. Helye volt rettegésnek, kiszolgáltatottságnak, állandó, reménytelen bizonytalanságnak: ma visznek-e a gázba, vagy holnap? Melyikkel járok jobban: ha életben hagynak a kísérletekhez, vagy ha rögtön elgázosítanak?  Ezekre senki nem tudott akkor válaszolni.

A kötet Mengele egyes kísérleteiről is pontosan beszámol – olyanokról is olvashattam, amelyekről korábban nem. Ilyen volt például egy bizonyos sárga por bepumpálása a nők végbelébe és hüvelyébe, vagy egy másik fogoly ikerlányainak vizsgálatai, ezen kívül korábbról ismert kísérletekről is tudtam meg még néhány részletet, amelyek ismeretlenek voltak, vagy nem emlékeztem rájuk.

Azáltal, hogy emlékeket, párbeszédeket közvetít, a leírtak sokkal hitelesebbé válnak. Persze, nem lehetünk biztosak benne, hogy a hetven évvel korábbi párbeszédek pontosan így, ezekkel a szavakkal hangzottak el – nem hiszem, hogy van ember, aki ennyire pontosan képes megjegyezni és ennyi év távlatából felidézni őket. A lényeget viszont átadják.

Az Auschwitz-Birkenauból való deportálás után érezhetően fordult a kocka, és a korábbi fokozatos rosszabbodás helyett lassú, fokozatos javulást látunk Ibolya történetében. A további táborok körülményei jobbak voltak, az utolsó helyen pedig viszonylagos nyugalomban élhettek. Az utolsó transzport volt hivatott sorsuk megpecsételésére – hacsak nem vállalják a szökés rizikóját. Ibolya és három társa megtette, és sikerrel jártak.

Mire a háború véget ért, Ibolya is hazatért Losoncra, hogy újra megtalálja egyetlen életben maradt testvérét, majd gyerekkori barátját, akihez aztán feleségül ment. Gyerekkori szerelmével is összetalálkozik, hogy aztán végleg elbúcsúzzon tőle. Ez utóbbi egy szívszorító jelenet.  Ibolya és családja ezután újrakezdték életüket; hogy hogyan, arról keveset tudunk meg, bár én kíváncsi lettem volna rá, legalább nagy vonalakban.

Nagyon jól összeszedett, olvasmányos történet, ami akkor is érdekes lenne, ha nem ilyen szemléletesen írják meg. Ez utóbbi tulajdonsága folytán viszont egyenesen faltam a könyvet. Néha elborzadtam, néha hüledeztem azon a primitivitáson, amivel egyes kísérletekhez hozzáfogtak: ilyen az, amikor az etika törvényei eltűnnek, és olyan kísérletek is elvégezhetők, amelyeket azok nem engednek meg; amikor a tudós tényleg azt csinál a kísérleti alannyal, amit akar.

Végezetül, csokorba szedném azokat az idézeteket, amelyek olvasás közben valamilyen hatást gyakoroltak rám:

„Ha egy nő túlélte a szelekciót, utána már ritkán adta fel, s a férfiakkal szemben az sem volt jellemző, hogy rávetette magát a villanykerítésre. Van bennünk valami óriási erő, ami életben maradásra kényszerít.”

„Halott vagy, csak még nem szálltál ki a kéményen.”

„Egyszer mindenkiért eljönnek…”

„A lágerélet kemény volt. Könyörtelen. Tulajdonképpen nem is élet volt. Nem vonatkoztak rá a megszokott társadalmi szabályok.”

„Az ember ragaszkodik az élethez. Élni akar. Túlélni. Ha tudatosan nem is, a tudatalattija, a létfenntartási ösztöne arra kényszeríti, hogy ezért megtegyen mindent. Akár azt is, hogy kurvának áll.”

„Egy idegennek néha könnyebb ezekről a szörnyűségekről beszélni, mint a szeretteinknek. Mert ők szenvednének tőle. Az idegen csak megdöbben, iszonyodik, néhány napig talán rosszabbul alszik, és gyakrabban ölelgeti a gyermekeit, de számára az egész csak egy történet marad. Tényként raktározódik el, nem érzésként.”

A könyv még egy dologra ráébresztett: nem utoljára voltam 5 éve Auschwitzban. A könyv elolvasása után szeretnék visszamenni, még egyszer megnézni, és megállni egy percre a 10-es és 11-es blokk közötti falnál.

5/5

15. hét: David McComb - A tetoválás 100 éve

Ezt a könyvet a tavalyi évben szereztem meg a Scolar kiadó raktárvásárán, féláron, ráadásul egyetlen darab árválkodott már csak belőle. Már akkor is nagyon boldog voltam, hogy egy ilyen szuper könyvre tehettem szert, eredeti áron (8 Mátyás királyért) ugyanis nagyon valószínű, hogy nem hoztam volna el – legalábbis olvasás előtt. Olvasás után azt mondom, megért volna annyit is.

Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 288
Fordító: Bartók Imre
Az olvasás ideje: 2020. április 9. – 2020. április 12. hajnala

A fülszöveg:
„Az elmúlt száz év során a tetoválás művészete felküzdötte magát az undergroundból a mainstreambe. Fotókkal gazdagon illusztrált könyvünk ennek a folyamatnak a történetét meséli el a kezdetektől, amikor a tetoválás még csak a tengerészek, a rabok és a társadalom peremén élő emberek önkifejezésének eszköze volt, a hetvenes évek tetoválóreneszánszán át egészen napjainkig, amikor a testművészet már a hétköznapi kultúrának, sőt a sztárkultúrának is szerves része.”

Mint azt tudhatjátok, magam is tetovált vagyok (5 mintával rendelkezem, kisebbel is, nagyobbal is), így értelemszerűen érdekelt egy, a tetoválásokkal és azok történelmével foglakkozó könyv. Ugyan a teljes történelmet nem dolgozza fel (nem is lehet, nincs is annyi adat évezredekre visszamenőleg), az elmúlt száz év története is kellően sok meglepetést tartogatott számomra.

Korábbi, tetoválásokkal foglalkozó bejegyzésemben (itt olvasható; ekkor még csak 4 volt) említettem már, hogy a tetoválás nagyjából egyidős az emberiséggel; régóta tudom, hogy nem újkeletű hóbortról van szó, ahogy az is nyilvánvaló, hogy az első minták nagyban különböztek azoktól az alkotásoktól, amelyeket ma viselünk a testünkön. Tudtam azt is, hogy régebben más volt a tetoválások és a tetovált emberek megítélése, és hogy az előítéletek ugyan kopnak, de sok helyen még mindig vannak. Az volt ugyanis a közvélekedés, hogy tetoválást a bűnözők viselnek. Ez a vélemény igaz is meg nem is. És most jön a meglepetés.

A könyv időrendben halad a tetoválás és társadalmi megítélésének történetével, kezdve a világháborúk idejével. Talán az a tény, hogy a katonák, tengerészgyalogosok és matrózok viseltek tetoválást ebben az időben. Ami viszont számomra is meglepő volt, hogy utánuk először az arisztokrácia kezdett bele a testművészetbe, hogy távoli utazásaikról maradandó (és másoknak mutogatható) emlékeket szerezzenek. Megdöbbentő volt olvasni, hogy olyan emberek viseltek tetoválást, mint a brit királyi család tagjai, vagy Winston Churchill édesanyja.

Hasonlóan meglepő volt az, hogy korábban is voltak emberek (férfiak és nők egyaránt), akiknek az egész testfelületét tetoválás borította. Bevallom, nekem ez teljesen új volt, azt gondoltam, hogy ez a 21. században került elő, mint önkifejezési forma, illetve azáltal, hogy a technika fejlődött, a minták szebbek és elfogadottabbak. Tévedtem. A tetoválást jóval korábban kezdték az önkifejezés eszközének tekinteni; pontosan akkor, amikor nagyrészt csak bűnözők és motoros bandák viselték, és az egész tetoválóipar illegális volt. No, nem csak ezen csoportok tagjai tettek így, hanem azok is, akik nem tartoztak közéjük, de viseltek valamit a bőrükön. Ennek eredménye lett a tetoválás ’70-es évekbeli reneszánsza, ami a mai napig is tart.

A kötet nem csak a felsoroltak miatt érdekes, hanem a rengeteg illusztráció miatt. Bemutatja a korok híres tetoválói által készített, és a leggyakrabban viselt mintákat, rajzok vagy fotók formájában. Ezek a könyv nagyjából 80%-át teszik ki, csak a maradék 20% a szöveg. Az viszont mind információ. Nincs mellébeszélés; nevek, évszámok, a minták jelentése/jelentősége, és egyéb adatok. A képek úgyis önmagukért beszélnek. Némelyik mintán csak ámultam; még ma is megállná a helyét.

Nemcsak a megítélés változását, hanem a technika fejlődését is nagyon szemléletesen mutatja be (persze, hisz tele van képekkel). Látjuk, hogyan váltak egyre kidolgozottabbakká a minták, és profibbakká a gépek. Ezen kívül említést tesz a ma ismert technikák, pl. a dotwork első, tulajdonképpen kezdetleges használatáról. (A dotwork technika alkalmazásakor a tetováló apró pontokból alkotja meg a mintát a szélesebb körben ismert vonalak és satírozás helyett.)

Ugyan a sok adat miatt a szöveges rész kissé tömény, és néha pihenni kell, hogy az agy elraktározza ezt a sok infót, élveztem az olvasást és a képek nézegetését. Az új ismeretek birtokában bátrabban merek vitatkozni azokkal, akik szerint a tetoválás a züllöttséget jelképezi. Szeretettel ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki akár csak egy apró mintát visel a testén.

Én pedig elkezdem megtervezni a következőt. A könyv meghozta hozzá a kedvem.

5/5

2. hét: Alessandra Bisceglia: Drakula – Barangolás Erdélyben

Tagadhatatlanul jó érzés volt a nyáron azt elmondani, hogy egy hét alatt megnyúzok egy könyvet; titkon ezt szerettem volna a tavalyi év végéig folytatni, de ha már akkor nem sikerült, megpróbálkozom vele idén. Január első hete elég rövidnek bizonyult, ez idő alatt mégis sikerült az év első könyvét elolvasni (az értékelése itt található). Ezután végre rászántam magam A Setét Torony-sorozat elkezdésének.

Ahogy azt az újévi könyves fogadalomban (itt olvasható) is említettem, régóta húzom, különféle kifogásokkal éltem, amiért nem kezdtem el. Most már megtettem, és én őrült az első kötetet párhuzamosan olvasom magyarul és oroszul. Ez azzal jár, hogy háromszor annyi idő alatt fogom befejezni, mint ha csak magyarul olvasnám –elég fárasztó, és kicsit alább is hagyott a lelkesedésem. A hétvégén két új könyvet is beszereztem, és ekkor döbbentem rá, hogy felüdülésképpen miért is ne olvashatnék valami mást, valami rövidet. Az egyik új szerzeménynek akartam nekiállni, de ahogy telt a hétvége, egyre inkább úgy láttam, hogy nem fog beleférni.

Vasárnap este kezdett el piszkálni a tudat, hogy ezen a héten nem lesz befejezett könyv. Álltam a könyvespolcom előtt, néztem a könyveket, hogy ugyan vasárnap este 8-kor melyiknek érdemes még nekiállni. Így esett a választásom Alessandra Bisceglia Drakula – Barangolás Erdélyben című gazdagon illusztrált beszámolójára. Általában nem kilóra mérem az irodalmat, de most kivételesen szükség volt erre. Körülbelül 2-2,5 óra alatt olvastam el.

Kiadó: Ventus Libro

Kiadás éve: 2011

Oldalszám: 128

Fordító: Keresztfalvi Zsuzsa, Ruskó András

A fülszöveg:

„Elrejtőzik a sötétségben, de készen arra, hogy éjszaka ismét előbukkanjon. A filmvásznon éppúgy feltűnik, mint a legnyomasztóbb, lidérces rémálmokban.
Drakula a csillapíthatatlanul vérre szomjazó vámpír.

Elrejtőzik a sötétségben, de készen arra, hogy éjszaka ismét előbukkanjon.

– Vajon igazak-e az erdélyi élőhalottról szóló legendák?

– S mi köti össze Drakulát a kegyetlen havasalföldi fejedelemmel, III. Karóba húzó Vlad Tepes Draculeá-val?

A könyv olvasásával izgalmas utazás veszi kezdetét a vámpírok hátborzongató világában.“

Engem is érdekelnek a vámpírok. Az igaziak, nem az Alkonyatban szereplő csillogók. Nekem a vámpír mindig is Drakula grófnál kezdődött. Ez sok szubkultúrabelire igaz, de másokkal is találkoztam már, akik hasonló véleményen vannak. Bram Stoker regényét részben ismerem; a Drakula gróf válogatott rémtetteit olvastam, ami az eredeti mű rövidített verziója. Természetesen a hosszabbat is pótolni fogom – amikor a rövidet megszereztem, fogalmam sem volt, hogy az nem az eredeti. Az előbbiek fényében érthető tehát, miért is érdekel egy ismeretterjesztő kötet, amely Drakuláról szól.

A kötet három részre osztható: a történetre, a rejtélyre és az utazásra. A történet fejezet tulajdonképpen Erdély történelmét foglalja össze röviden, a tényeket III. Vlad Tepes Draculeára élezi ki; kapcsolódási pontokat keres, eredettörténetet mutat be. Érdekes volt újra a történelmet szemlélni; az érettségi óta kevéssé foglalkoztam vele. Volt, amire határozottan emlékeztem, olyan is, ami az olvasás során jött elő, és olyan is, amiről nem hallottam (vagy ha igen, már halványan sem emlékszem rá).

A rejtély fejezet a vámpírmítosz különböző változatait és azok feldolgozásait mutatja be. Érdekes látni, hogy a vámpír, mint misztikus lény egymástól függetlenül nagyon sok népnél megjelent, más-más formában, de az alapvető tulajdonságok meglepően hasonlók. Nem tudtam például arról, hogy a régi kínai és a japán kultúrában is ismerik ezeket a lényeket – Kínában például zöld hajjal, borzasztó lehelettel és hegyes szemfogakkal. További érdekesség, hogy az orosz és lengyel vámpírok délben kelnek és éjfélkor fekszenek. Ez az információ egyébként hasznos lesz jövő tavaszra, amikor a köpenyemet hordom kabát helyett, és valaki megint Drakula grófasszonynak szólít, esetleg belém köt, hogy miért is vagyok ébren nappal. Я русский вампир. J  

A feldolgozásokon leginkább filmeket kell érteni. Ezek nagy többsége újdonság volt számomra, mivel nagyon kevés filmet nézek. Hiányoltam viszont a Leslie Nielsen-féle Drakula halott és élvezi című paródiát. Ezt a hiányosságot ellensúlyozni tudta szerző a Bauhaus Bela Lugosi’s Dead című dalának megemlítésével (a címre kattintva meghallgatható; egy „ős” goth számról van szó – és most emiatt kivételesen nem lesz Blutengel).

Az utazás a könyv legrövidebb fejezete; ebben a szerző felkeresi III. Vlad Tepes Draculea kastélyát, szülőházát és nyughelyét – vagyis azt, amit a nyughelyének hisznek, és személyes tapasztalatait osztja meg az olvasóval.

A kötet, mint említettem, gazdagon illusztrált; sokkal több a kép, mint a szöveg, ezért gyorsan lehet vele haladni, ugyanakkor rendkívül szemléletes és hiteles is. A nyelvezete is egyszerű, könnyen érthető. Az első néhány oldalnál már-már gyermetegnek éreztem; olyan volt, mintha az általános iskola felső tagozatának írták volna. Később, ahogy a „vajon mi lehet az igazság?” és „tudtad-e?” típusú kérdések megszűntek, ez az érzés is eltűnt, helyébe az lépett, hogy szeretném egyszer én is meglátogatni Drakula kastélyát. Talán a nem túl távoli jövőben sort is kerítek rá.

4/5

Scolar raktárvásár - szerzemények

Ebben a hónapban sem akartam könyvet venni. Ez egy magamnak tett, de soha be nem tartott ígéret. Mint másnál a hétfőn elkezdek edzeni és a jövőre lefogyok. Ha nem akarok igazán ellenállni, előbb-utóbb elcsábulok.

A héten a Scolar kiadó raktárvásárt rendezett. Szerdán értesültem róla, és sajnos a zsúfolt időbeosztásom, a nem túl hosszú nyitvatartási idő és a távolság miatt csak pénteken tudtam elmenni. Az ilyen vásárokon kiárusítják a raktáron maradt és/vagy szépséghibás könyveket, és kincseket lehet találni potom pénzért. A könyvek árai egy Rákóczi Ferenc és egy Bethlen Gábor között váltakoztak, némelyikük eredeti ára ezek tízszerese is lehet.

A vásár a Naphegy téren álló MTI székház büféjébe rendezkedett be. Egy közepes méretű helyiség volt tele faltól falig könyvekkel, no meg az őket megvásárolni kívánó emberekkel. Az utolsó napon, zárás előtt bő egy órával még mindig nagy volt a választék, és elférni is nehezen lehetett a teremben. Két kör után öt könyvvel tértem haza, egy Széchenyi Istvánnál kicsit többet fizettem értük. Íme, a szerzemények:

Mostanában vonzanak a komolyabb témák. Öregszem talán? Az olvasásuk valószínűleg a következő évre fog tolódni, mivel idén még több molyos kihívást szeretnék teljesíteni, és október közepe lévén nem biztos, hogy az ezekhez elolvasandó könyvek mellé befér még más is. Én szeretném a legjobban, ha nem így lenne.

Karin Fossum: Indiai feleség

Nem hallottam még a szerzőről, a borítóról tudtam meg, hogy egy norvég krimit tartok a kezemben, azt pedig a Moly árulta el nekem, hogy ez sorozat ötödik kötetét sikerült megvennem. Igen, megint belenyúltam.  A fülszövege:

Speciális könyv, kiváló krimi: Sejer felügyelő második nyomozása magyarul, melyet 2009-ben minden idők legjobb norvég krimijének választottak.

„Gunder Jomann utazásával kezdődött minden. Gunder egészen Indiáig repült, hogy feleséget találjon magának. Mikor az emberek megkérdezték, nem árulta el, hogy ez a szándéka. Magának is alig vallotta be. Csak egy átlagos utazásról van szó, hogy megismerje kicsit a világot, magyarázta, ha kollégái rákérdeztek” – a javakorabeli agglegény egzotikus utazása nemcsak Gunder mindennapjait, de szűkebb környezete, a csöndes norvég falucska életét is felborítja…

Kedvelem a krimiket, az északi országokból származókat pedig sokan dicsérik. Keveset ismerek ezekből, de az év elején olvasott 64-es betegnapló nagy kedvencem volt. A fülszöveg és a borító alapján izgalmasnak ígérkezik.

David McComb: A tetoválás 100 éve

Nekem is van tetoválásom, szám szerint öt. Mindig is érdekelt a története, keveset olvastam is róla. Ez a könyv még több információval kecsegtet. A fülszövege:

Az elmúlt száz év során a tetoválás művészete felküzdötte magát az undergroundból a mainstreambe. Fotókkal gazdagon illusztrált könyvünk ennek a folyamatnak a történetét meséli el a kezdetektől, amikor a tetoválás még csak a tengerészek, a rabok és a társadalom peremén élő emberek önkifejezésének eszköze volt, a hetvenes évek tetoválóreneszánszán át egészen napjainkig, amikor a testművészet már a hétköznapi kultúrának, sőt a sztárkultúrának is szerves része.

A képekre főleg nagyon kíváncsi vagyok; leküzdöttem a vágyat, hogy előre megnézzem őket.

Ungvári Tamás: Bűnbeesés után

A közelmúltban elhunyt szerző sokak számára ismert. Kissé szégyenkezve vallom be, hogy a munkásságáról a halálakor informálódtam jobban, sem fordításokat, sem saját művet nem olvastam még tőle. Így külön örültem, hogy az ő könyveiből is találtam a vásáron néhányat, ezáltal valamelyest pótolni tudom a hiányosságomat. A választott könyv fülszövege:

„Könyvem ​a két világháború közötti európai kulturális történelem sorstalanságának elbeszélése. Két diktatúra szakadt a világra ekkor, a bolsevizmus és a nácizmus. Összeölelkezésük az a pillanat, amikor milliók sorsa dőlt el. Én azonban nem tudom elfogadni, hogy ezekre a milliókra a szükségszerűség bárdja sújtott le. Az, hogy valami megtörtént, nem jelenthette azt, hogy így is kellett megtörténnie. Minél kevesebb az esély arra, hogy valami bekövetkezzék, annál bizonyosabb, hogy a nagy király, a véletlen jutott kiemelt szerephez. Kérdésekkel ostromoltam tehát a múltat. Mennyit értettek meg Európa legjobbjai abból, ami velük történt? Mennyiben voltak részesei a sorsuknak, vagy milyen mértékben osztott sorstalanságot a szellem embereinek a vak kényszer? Ezt a történetet véletlen találkozásokból, megjósolhatatlan esetlegességekből rajzoltam meg a könyörület dallamától kísérten. Hőseim a hontalanok, a menekülők, a hazájukat elvesztő mesterek, a nyelvükből kitagadottak. A korszak „rettenetes eredetiségét” kutatva szörnyű, véres dráma tárul elénk. Tragédia, amelyet bohózatelemek tettek elviselhetetlenné. A történet jelképes találkozásokban tárta fel önmegsemmisítő iróniáját: von Ribbentrop a kommunista Moszkvában a filmgyárból kölcsönzött horogkeresztes zászlók közepette a náci indulót hallgatja. Ez a bűnbeesett Európa jelképes pillanata. Ilyen szimbolikus jelenetekben és találkozásokban beszélem el a régi Európa pusztulását az új Európának.” Ungvári Tamás, művelődéstörténész, író, a kaliforniai állami egyetem tanára, műfordító

Egy kicsit történelem, egy kicsit kultúrtörténeti összefoglaló; részben ismeretterjesztő, részben nem az. Főként a két nagy diktatúra miatt fogott meg.

Mihail Gorbacsov: Szemtől szemben önmagammal. Visszaemlékezések és töprengések

Elnöksége ideje alatt ugyan még nem éltem, de a Szovjetunió megalakulása és szétesése eléggé a közelmúltban volt ahhoz, hogy szüleink és nagyszüleink még emlékezzenek rá. Gorbacsov neve a történelemkönyvekben is szerepel már, mégis a családtagoktól hallottam először. Szeretném egy kicsit jobban tudni, ki is ő. Könyvének fülszövege:

„Ez ​az írás különbözik minden eddigi könyvemtől. Nem memoár, azt már sok évvel ezelőtt megírtam, igaz, ebben is akadnak olyan részek, melyek a memoárokra emlékeztetnek. A könyvnek nincs szigorú szerkezete. Nem regény, de nem is történelmi eszmefuttatás. Ez az én elbeszélésem a mi életünkről” – írja Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke könyvének előszavában. A XX. század második felének talán legmeghatározóbb politikai személyisége megrendítő visszaemlékezésében bepillantást enged személyes sorsának történéseibe csakúgy, mint korának nagypolitikai eseményeibe és kulisszatitkaiba. A konkrét tények tárgyilagos ismertetése mellett mindvégig érzékelhető a személyes, olykor elfogult hangnem; önvizsgálata a büszkeség és a sértettség, a kritika és az önkritika sajátos elegye. Mindeközben hol az információk hitelességét alátámasztó szikár stílussal, hol a sok tragédiát megélt ember nézőpontjából, drámai erővel jeleníti meg azokat az eseményeket, melyek meghatározták életének legfontosabb szakaszait. A könyv lapjain egy nagyszabású átalakítási programmal fellépő, elhivatott politikus pályája mellett kibontakozik az időnként hibás döntéseinek kiszolgáltatott, esendő ember egyenlőtlen küzdelme a világgal és önmagával.

Ha mindent nem is tudok meg róla ebből a vaskos kötetből, abban segíteni fog, hogy tisztább képet alkossak róla.

Patrick McGuinness: Az utolsó száz nap

És végül a közelmúlt diktátora, Ceaușescu. A Gorbacsovról leírtak rá is igazak, bár róla több rosszat hallottam eddig. Ezért is akadt meg a szemem ezen a könyvön. Fülszövege:

Az ​egykori „Kelet Párizsa”, Bukarest 1989-ben – a veszély, az elnyomás és a korrupció, ugyanakkor az intenzitás és a feldúlt szépség világa. Mialatt Ceausescu romboló osztagai sietve pusztítják a régi várost, hogy helyére felépíthessenek egy sztálinista Legolandet, lakói a kommunizmus végóráiban élik hétköznapjaikat, mit sem sejtve, hogyan és mikor fejeződik be e véres játék.

„Az utolsó száz nap”-ban egy brit fiatalember bukaresti élményeibe pillanthatunk be, bejárjuk vele a várost, megmerítkezünk Európa legparanoiásabb rezsimjének embertelenségében és brutalitásában. Miközben a főhős belakja e szokatlan élményekkel teli világot, ismeretséget köt a román diktátor „bábszínházának” valamennyi karakterével: az ellenzéki gondolkodókkal, a vezető pártfunkcionáriusokkal, a feketézőkkel, a korrupt diplomatákkal, a kémekkel és a hétköznapi emberekkel egyaránt. S szomorú iróniával el kell fogadnia e furcsa helyzetet és a még furcsább játékszabályokat: „Ez egy olyan ország, ahol a lakosság egyik fele a másik felét figyeli, aztán cserélnek.”

Regény is és ismeretterjesztő kötet is egyszerre. A szerző első könyve, amivel a kommentek szerint magasra tette a mércét.

A könyvek értékeléseit is hozom majd sorban. Aki bármelyiket ismeri, ne tartsa magában a véleményét, de tegye ezt a lehető legegyszerűbben: jó volt/ nem volt jó, tetszett/nem tetszett. Csak spoiler nélül. J