2017. november 20., hétfő

Színez a tű, telik a vászon

Aki ismeri a Blind myself Testem a vászon című számát, máris kitalálhatta, hogy a bejegyzés tetoválásról fog szólni. Egy hete készült el a negyedik tetoválásom, ennek kapcsán úgy döntöttem, körbejárom ezt a témát egy kicsit.

A tetoválás ha nem is teljesen egyidős az emberiséggel, bizonyítottan velünk van évezredek óta. Arról a legtöbben tudnak, hogy a civilizált világtól távol élő törzseknél is jelen volt/van különböző formában: ősi vallási jelképek, varázslatokat segítő motívumok, esetleg rangot is jelképezhetett. Ez azt mutatja, hogy egy agyon régi tradícióról van szó. Az pedig, hogy Ötzin, a Jégemberen is találtak, arra enged következtetni, hogy az első tetoválás legalább ötezer évvel ezelőtt készülhetett. Találtam olyan adatot is, amely szerint időszámításunk előtt 6000 évvel jelenhetett meg. Bárhogy is van, vitán felül áll, hogy nem újkeletű dologról van szó. Az, hogy manapság kik viselik, sokkal inkább az.

A köztudatban az van, hogy régen csak a prostituáltaknak és a bűnözőknek volt. Ez csak részben igaz; őket valóban így jelölték meg, de a másik oldalon ott van például Egyiptom és India, vagy akár a kopt kultúra, ahol a fent is említett minták szélesebb körben terjedtek el, más jelentést hordozva. Mára szinte már divattá nőtte ki magát, a fiatalabb generációkat nézve körülbelül minden harmadik embernek díszíti már valamilyen, akár egész apró minta a testét. Talán a tásadalom is kezdi egyre inkább elfogadni, hogy ez nem rossz dolog, és hogy nem az alapján kell megítélni valakit, hogy van-e tetoválása és milyen, viszont ez egy hosszú és lassú folyamat. A tapasztalat az, hogy a tetovált felület nagysága egyenes arányosságot mutat viselője iránt megjelenő előítélettel szemben. Ezt rossz dolognak tartom, mert attól, hogy valaki nem szokványosan néz ki, még lehet értékes ember. Sőt, legtöbb esetben még értékesebb is, mint az átlag, a normális. Mégis, lehet hallani sztorikat, hogy az embereket nem vették fel egy munkahelyre a tetoválásuk miatt, vagy ha fel is vették, takarniuk kellett ruhával, sminkkel, ahogy lehetett. Olyanról is hallottam, hogy egy felmérés szerint kevésbé szívesen fogadják el az emberek az ételt egy olyan pincér kezéből, akinek a karján tetoválás van. Ez utóbbit már csak azért sem értem, mert ha egy szépen kidolgozott, igényes mintáról van szó, akkor még esztétikai szempontból sem kellene, hogy zavaró legyen. Nyilván nem egy saját magának gombostűvel alkotott "Jucika" feliratról beszélek. Azt gondolom, hogy az embereknek el kellene szakadniuk az említett sztereotípiáktól, és sokkal inkább azt nézni, hogy az az adott ember hogy végzi el a munkáját (ha a munkáltató szemszögéből nézzük).

Személy szerint nekem sosem volt bajom azzal, ha valakinek mindkét karja teli van varrva, sőt, egy ilyen embert általában érdekesebbnek találok, mert nyilvánvalóan minden egyes mintának megvan a története. Mikor varratta, miért varratta, milyen különleges jelentése van, (ha van, mert az is előfordulhat, hogy nincs, csak megtetszett neki) stb. Az pedig, hogy én is szeretnék, tizenévesen fogalmazódott meg bennem először. Akkor még Harry Potter villámsebhelyét akartam a homlokomra, egy akkor szeretett zenekar logóját a tarkómra, és egyéb hasonlóan őrült dolgokat, amik ahogy jöttek, úgy el is múltak, amit nem bánok, mert nem kellően átgondolt ötletek voltak, amiknek később úgyis egy takarás lett volna a következménye. Az elsőt végül is 19 évesen csináltattam meg, néhány héttel a szakításom után. ("Ez az, most már végre lehet, senki nem szól bele"). Hat pici cicatappancs került a jobb alkarom belső oldalára. Akinek van tetoválása, annak ismerős lehet az, hogy amint kijöttem a szalonból, már tudtam, hogy nem ez az utolsó.


                                         
Magyar Gergő, V2 Tattoo

Szinte nincs is olyan ember, akinek csak egy van. Legalább még egyet mindenki varrat. Nekem a második fél év elteltével készült el, egy skorpió a jobb felkarom belső oldalán. A horoszkópom. Születésnapi ajándék volt, papámtól kaptam. Igen, ebből látszik, hogy a család elfogadja, olyannyira, hogy a szűk családi körben már szinte mindenkinek van.

Magyar Gergő, V2 Tattoo


A harmadik a második egyetemi évem után készült: egy sárkány a hátam felső részére. A legyőzhetetlenséget szimbolizálja. Eredetileg egy mászó sárkányt akartam az egyik lapockámra, de a tetováló meggyőzőtt, hogy legyen inkább egy olyan, ami repül, mert jobban néz ki, szebben ki lehet dolgozni. A méretén is a kidolgozhatóság érdekében változtattunk, így a végeredmény teljesen más lett, mint az eredeti elképzelés, de nem bántam meg. Ahogy most, egy hete sem.


Magyar Ferenc, V2 Tattoo


Több mint két év telt el az utolsó óta, hiányzott már a bőrömet szaggató tű érzése, és pénzügyileg is most álltam úgy, hogy szóba jöhetett a következő. A terv egy goth mintha volt, bal felkarra. Elküldtem a kinézett mintát, lefoglaltam az időpontot, vártam szépen, majd november 13-án 11 órára bementem a szalonba. És itt jött az első sokk, amikor kiderült, hogy a minta, amit kinéztem, abban a formában semmiképp sem megvalósítható, ahogy én gondoltam. Nagyobbnak kellett volna lennie, de még ha ezt meg is oldjuk azzal, hogy másik testrészt választok, egy jobb felbontású képet kellett volna keresni, de nem találtak. Így kezdődött egy másfél órás ötletelés a mintát és a helyét illetően. Nem volt egyszerű, de végül sikerült egy olyan képet kiválasztani, amin egy nő két gyertyát tart a kezében. A hely pedig a bal vádlim külső oldala lett. Jobban mondva a külső oldala és a lábam első része, de mivel nagy a minta, a mostani alkalommal csak a nő arca készült el, a gyertát tartó kezek majd csak jövőre kerülnek rám. Összességében hat órát feküdtem különböző lehetetlen pozíciókban, mire elkészült. Hála a jógának, nem volt probléma a kicsavart testhelyzetek felvételével és megtartásával, bár egyszer-egyszer elgémberedtek a tagjaim annyira, hogy felállni kicsit nehezemre esett. Plusz poén, hogy a lábam másfélszeres nagyságúra dagadt, így csodálom, hogy az amúgy is szoros csizmámat egyáltalán fel tudtam venni. Azóta ápolom rendületlenül, túl van már a hámláson, és hamarosan teljesen gyógyultnak nyilváníthatom.


Balogh Ottó, Celtic Moon Tattoo-Art Unit

S még nincs itt a vége. Ez nem csak a februári folytatást jelenti, hanem azt is, hogy vannak még terveim.

Mindegyik fotó alá odaírtam, hogy ki készítette, melyik szalonban. A szalon nevére kattintva megjelenik a facebook oldaluk, ahol meg lehet nézni a további alkotásaikat.





1 megjegyzés:

  1. Sajnos én azok táborát bővítem aki megbánta a tetoválását olyan szempontból, hogy akkori ésszel miért készítettem és minek, viszont valódi és komoly jelentést az idő múltával kapott mely miatt, már nem szedetném le.
    Viszont örülök nagyon annak, hogy neked ez nincs így és minden alkotást büszkén viselsz, mert viszont én is úgy tekintek a bőrre varrt remekművekre, mint egyedi művészi alkotásokra amiket, igen nehéz felületre felvitt, javíthatatlan darabok. Mint a szobrok. Ha egyszer azt oda belevésed, ott is marad. Ráadásul a tény, hogy más ember hordja az alkotásod vagy viselje, büszkén éljen vele együtt... szerintem a legtöbb művész álma. Hiszen mi más lenne az alkotás célja, sem mint boldoggá és elégedetté tenni a másikat? Az alkotások kicsit képesek pótolni az élet üres szeleteit, ráadásul megismételhetetlenek, hiszen nem gépek csinálják, hanem élő, szintén megismételhetetlen organizmusok...
    Ilyen szempontból a tetoválás profi rajzolók és festők táborát képző, magas fokú művészek gyűjtőtégelye.

    Nagyon várom, hogy befejezett legyen, de az eddigiek is nagyszerűek, ahogy a lányból már látható részlet is! Nagyon tehetséges ember kezei alatt készült mind!

    VálaszTörlés