15. hét: David McComb - A tetoválás 100 éve

Ezt a könyvet a tavalyi évben szereztem meg a Scolar kiadó raktárvásárán, féláron, ráadásul egyetlen darab árválkodott már csak belőle. Már akkor is nagyon boldog voltam, hogy egy ilyen szuper könyvre tehettem szert, eredeti áron (8 Mátyás királyért) ugyanis nagyon valószínű, hogy nem hoztam volna el – legalábbis olvasás előtt. Olvasás után azt mondom, megért volna annyit is.

Kiadó: Scolar
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 288
Fordító: Bartók Imre
Az olvasás ideje: 2020. április 9. – 2020. április 12. hajnala

A fülszöveg:
„Az elmúlt száz év során a tetoválás művészete felküzdötte magát az undergroundból a mainstreambe. Fotókkal gazdagon illusztrált könyvünk ennek a folyamatnak a történetét meséli el a kezdetektől, amikor a tetoválás még csak a tengerészek, a rabok és a társadalom peremén élő emberek önkifejezésének eszköze volt, a hetvenes évek tetoválóreneszánszán át egészen napjainkig, amikor a testművészet már a hétköznapi kultúrának, sőt a sztárkultúrának is szerves része.”

Mint azt tudhatjátok, magam is tetovált vagyok (5 mintával rendelkezem, kisebbel is, nagyobbal is), így értelemszerűen érdekelt egy, a tetoválásokkal és azok történelmével foglakkozó könyv. Ugyan a teljes történelmet nem dolgozza fel (nem is lehet, nincs is annyi adat évezredekre visszamenőleg), az elmúlt száz év története is kellően sok meglepetést tartogatott számomra.

Korábbi, tetoválásokkal foglalkozó bejegyzésemben (itt olvasható; ekkor még csak 4 volt) említettem már, hogy a tetoválás nagyjából egyidős az emberiséggel; régóta tudom, hogy nem újkeletű hóbortról van szó, ahogy az is nyilvánvaló, hogy az első minták nagyban különböztek azoktól az alkotásoktól, amelyeket ma viselünk a testünkön. Tudtam azt is, hogy régebben más volt a tetoválások és a tetovált emberek megítélése, és hogy az előítéletek ugyan kopnak, de sok helyen még mindig vannak. Az volt ugyanis a közvélekedés, hogy tetoválást a bűnözők viselnek. Ez a vélemény igaz is meg nem is. És most jön a meglepetés.

A könyv időrendben halad a tetoválás és társadalmi megítélésének történetével, kezdve a világháborúk idejével. Talán az a tény, hogy a katonák, tengerészgyalogosok és matrózok viseltek tetoválást ebben az időben. Ami viszont számomra is meglepő volt, hogy utánuk először az arisztokrácia kezdett bele a testművészetbe, hogy távoli utazásaikról maradandó (és másoknak mutogatható) emlékeket szerezzenek. Megdöbbentő volt olvasni, hogy olyan emberek viseltek tetoválást, mint a brit királyi család tagjai, vagy Winston Churchill édesanyja.

Hasonlóan meglepő volt az, hogy korábban is voltak emberek (férfiak és nők egyaránt), akiknek az egész testfelületét tetoválás borította. Bevallom, nekem ez teljesen új volt, azt gondoltam, hogy ez a 21. században került elő, mint önkifejezési forma, illetve azáltal, hogy a technika fejlődött, a minták szebbek és elfogadottabbak. Tévedtem. A tetoválást jóval korábban kezdték az önkifejezés eszközének tekinteni; pontosan akkor, amikor nagyrészt csak bűnözők és motoros bandák viselték, és az egész tetoválóipar illegális volt. No, nem csak ezen csoportok tagjai tettek így, hanem azok is, akik nem tartoztak közéjük, de viseltek valamit a bőrükön. Ennek eredménye lett a tetoválás ’70-es évekbeli reneszánsza, ami a mai napig is tart.

A kötet nem csak a felsoroltak miatt érdekes, hanem a rengeteg illusztráció miatt. Bemutatja a korok híres tetoválói által készített, és a leggyakrabban viselt mintákat, rajzok vagy fotók formájában. Ezek a könyv nagyjából 80%-át teszik ki, csak a maradék 20% a szöveg. Az viszont mind információ. Nincs mellébeszélés; nevek, évszámok, a minták jelentése/jelentősége, és egyéb adatok. A képek úgyis önmagukért beszélnek. Némelyik mintán csak ámultam; még ma is megállná a helyét.

Nemcsak a megítélés változását, hanem a technika fejlődését is nagyon szemléletesen mutatja be (persze, hisz tele van képekkel). Látjuk, hogyan váltak egyre kidolgozottabbakká a minták, és profibbakká a gépek. Ezen kívül említést tesz a ma ismert technikák, pl. a dotwork első, tulajdonképpen kezdetleges használatáról. (A dotwork technika alkalmazásakor a tetováló apró pontokból alkotja meg a mintát a szélesebb körben ismert vonalak és satírozás helyett.)

Ugyan a sok adat miatt a szöveges rész kissé tömény, és néha pihenni kell, hogy az agy elraktározza ezt a sok infót, élveztem az olvasást és a képek nézegetését. Az új ismeretek birtokában bátrabban merek vitatkozni azokkal, akik szerint a tetoválás a züllöttséget jelképezi. Szeretettel ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki akár csak egy apró mintát visel a testén.

Én pedig elkezdem megtervezni a következőt. A könyv meghozta hozzá a kedvem.

5/5