39-41. hét: Stephen King: Atlantisz gyermekei

King novelláskötetei közül ezt hagytam utoljára; sokáig nem tudtam eldönteni, hogy reggeli-esti olvasmány legyen, mint egy novelláskötet, vagy napközbeni, mint egy regény. Számomra ugyanis nem volt egyértelmű, hogy hova tartozik – a Molyon mindkét címke szerepel az adatlapon, a fülszöveg regényt mond, másutt novellafüzért olvastam, tartalomjegyzéke viszont nincs. Végül úgy döntöttem, hogy inkább novelláskötetként olvasom, és azt gondolom, hogy helyesen cselekedtem.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2000
Oldalszám: 626
Fordító: Bihari György†
Az olvasás ideje: 2021. augusztus 15. – 2021. szeptember 10.

A fülszöveg:
„Barátság, ​szerelem, édes, visszahozhatatlan ifjúság, vér, Vietnam: az utolsó romantikus nemzedék regénye Atlantisz, az elsüllyedt város erről szólt az ezerkilencszázhatvanas évek végén Donovan híres dala. Ez volt az a korszak, amikor az Egyesült Államok véres háborúját vívta Vietnamban, amely máig ható, kiheverhetetlen traumát okozott az amerikaiaknak. Ez volt a rock and roll, a hippimozgalom, a forradalmi eszmék, Marcuse és Che Guevara, Woodstock, az LSD, a szelíd motorosok, Malcolm X, a Fekete Párducok, a diáklázadások Amerikája, egy új kultúra születése és kiteljesedése. 1960. A tizenegy éves, félárva Bobby Garfield és hasonló korú barátai, Carol Gerber és Sully-John kisvárosi gyerekek. Életük a szokásos mederben csordogál: iskola, nyári tábor, baseball, mozi, fagylaltozás, vidámpark, apróbb stiklik, családi problémák, gyerekszerelmek. 1966. A Maine Egyetemen megkezdődik a tanév. A gólyák egyike Pete Riley, akinek számos társához hasonlóan legfőbb tantárgya a hearts nevű kártyajáték. Éjjel-nappal verik a blattot, ám rohamosan közeledik a vizsgaidőszak: nemcsak az ösztöndíj veszhet el, de aki kibukik, azt beszippantja a sereg, és irány Vietnam! 1983. Vak Willie vietnami veterán mindennap a templom előtt áll, nyakában tábla, mellette pohár, abba gyűlik a jótét lelkek könyöradománya. 1999. Sully-John egykori katonatársa temetésére utazik. Elmaradhatatlan kísérője az idős vietnami asszony szelleme, akit egy falu lerohanásakor koncoltak fel. Ez a barátságról, szerelemről, az édes, visszahozhatatlan ifjúságról, a háború szörnyűségeiről, a tisztességről és helytállásról szóló gondolatgazdag, lebilincselő regény újabb bizonyítéka annak, hogy Stephen King nem csak a thriller meg a horror kiváló művelője. A könyvből film is készült Anthony Hopkinsszal a főszerepben.“

A borító:
Talán az összes eddig olvasott King-könyv közül ennek a borítója tetszik legkevésbé. Egyszerűen nem tudom hova tenni ezt az arcot, ami mintha több részből állna össze – nem jövök rá, mit akar szimbolizálni.

Így tetszett:

Amikor az embernek egy jól bevált rutinja valami miatt felborul, az az olvasásra is kihat – nem csoda, hogy ezt a könyvet ennyi ideig olvastam. Sokszor maradt ki vagy a reggeli, vagy az esti adag, és ha volt is, általában akkor is csak nyúlfarknyi szövegrészek jutottak, amelyek nagyon le tudják rontani az élményt. Ennél a könyvnél ez szerencsére nem történt meg.

Az első történet szinte aránytalanul hosszú a többihez képest, mégis ez nyerte el legjobban a tetszésemet. Ezt építette fel és bontotta ki a legjobban, ez az, aminek a leginkább van eleje és vége, és természetesen a Setét Torony-kapcsolódás sem elhanyagolható szempont. Tedet roppantul megkedveltem, sajnáltam azért, ami történt vele. Abban is biztos voltam a neve első említésétől, hogy találkoztam már vele valamelyik Torony-kötetben, de végül utána kellett néznem, hogy pontosan hol; hiába erőltettem az agyam, nem jutott eszembe.
Bobby szintén szimpatikus karakter volt, a gyermeki románcát is aranyosnak találtam Carollal. Az anyját annál kevésbé szerettem. Idegesített, annak ellenére is, hogy némileg meg tudtam érteni, mit miért tesz vagy mond.
A történet szépen bemutat egy átlag kisvárosi gyerekkort; barátságokat, súrlódásokat, álmokat.

A következő rész sok évvel később játszódik; hőseink már egyetemisták és javában dúl a vietnámi háború. Jó ideig nem is lehet felfedezni az előző fejezettel való kapcsolatot, míg meg nem jelenik Carol Gerber, Bobby első szerelme. A történetnek két fő eleme van: a hearts nevű kártyajáték, ami az egyetemisták körében erős szenvedélybetegséggé alakul, valamint a békemozgalom megjelenése a háború létjogosultságának megkérdőjelezésével együtt. Ez utóbbi a fontosabb; ugyan a hearts látszólag összetartja a csapatot, mégsem érezhető olyan átütőnek a közösség ereje, mint azon a ponton, ahol a srácok egyesével vállalják fel a ruhájukra rajzolt békejelet, hogy fedezzék egy társukat.

A harmadik és a negyedik fejezet már a háború után játszódik, és két veterán életét mutatja be – Vak Willie-ét és Sully-John-ét. Willie kettős életet él, mert úgy érzi, vezekelnie kell a múltban elkövetett bűneiért. Eddig értem, viszont azzal ötlettel nem tudtam megbékélni, hogy ehhez vak embernek adta ki magát (ezen valószínűleg személyes okból nem tudtam túllendülni). Sully-John pedig a tipikus poszt-traumás stressz szindrómával küzdő veterán, akit látomások formájában kísért a feldolgozatlan múlt. Ezt a történetet egy kissé untam.

Az utolsó néhány oldalon találkozunk ismét Bobbyval – vártam is, hogy ő mikor kerül újra elő, csalódtam volna, ha róla nem tudjuk meg, mi lett vele. Itt aztán újra összeérnek a szálak, és méltó lezárást kapnak az addig elmeséltek. A végére értettem meg teljesen, miért is Atlantisz gyermekei a kötet címe.

Nehéz értékelni. Az egyes fejezetek külön-külön is megállják a helyüket, egybefűzve viszont még hatásosabbak. Ha nagyon szeretnék benne hibát keresni, akkor azt mondanám, hogy bizonyos részeket lehetett volna rövidebben is, illetve Sully-John történetében elfért volna több izgalom.

Műfaját tekintve semmiképp nem horror, még nyomokban sem tartalmaz ilyen elemeket. Leginkább a lélektani kategóriába sorolnám be. Azt pedig tudjuk, hogy King ehhez is remekül ért.

Kicsit sajnálom, hogy a végére értem a novellásköteteinek, kíváncsian várom, hogy lesz-e még. Remélem. Addig is megismerkedem Howard Philips Lovecraft műveivel.

 

 

12. hét: Jussi Adler-Olsen: Határtalanul - A Q-ügyosztály esetei 6.

Idén még nem is volt Q-ügyosztály. Ez egyszerűen hallatlan. Milyen jó, hogy van a Krimi tavasz kihívás, ami eszembe juttatta, milyen hűtlen is vagyok!

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2015
Oldalszám: 464
Fordító: Dr. Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2021. március 20. – 2021. március 28.

A fülszöveg:
„Carl Mørcköt a döglött aktákat kezelő Q-ügyosztály főnökét reggeli szunyókálásában zavarja meg a Bornholm szigetéről érkező telefonhívás. Kollégája egy tizenhét éves ügy részleteit kívánja megosztani vele. Mørck hallani sem akar az új feladatról, amit rá akarnak sózni, s rövid úton le is rázza a kéretlen hívót. Ám csak pár óra telik el, s egy abszolút váratlan fordulat úgy feldühíti Carl önfejű asszisztensét, Rosét, hogy nincs mit tenni: az ügyosztály akcióba lép. A távoli dán szigeten több mint másfél évtizede eltűnt egy életvidám, fiatal nő, akit azután egy fán lógva találtak meg. A nyomozás szálai egy furcsa, napimádó szektához vezetnek. Mørcknek és segítőinek Rosénak, Assadnak és az újonc Gordonnak egy egész gyilkosságsorozatot kell felderíteniük, miközben egy ördögi manipulátor mindent megtesz, hogy eltakarítsa őket az útból.”

A borító:
A felső képen egy bicikliző lány, aki nagy valószínűséggel a fülszövegben említett áldozat lehet. Az alsó képen sziklás tengerpart, olvasás után azt mondom, ez a sziget lehet, ahol az események történtek. Egyszóval: a szokásos.

Így tetszett:
Atyaég, de hiányoztatok! Erre mindig akkor jövök rá, amikor egy kicsit hanyagolom a sorozatot – na nem azért, mert unom, szó sincs róla -, aztán amikor megint előveszem, jön a fangirling.

Arra ugyan még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy miért ez a címe, de ez a legkevésbé sem zavar, kárpótolt érte a tartalom.
Ebben a részben egy hihetetlenül lassú, döcögős, egyáltalán semmi értelmet és eredményt nem mutató nyomozásról olvashatunk; körülbelül a történet feléig hőseink minden megkérdezettől csak olyan választ kapnak, amit már eddig is tudtak, ha egyáltalán kommunikálnak velük. Nem túl biztató. Aztán szép lassan jönnek az új információmorzsák, az ember meg már a haját tépi, hogy miért nem haladnak.

Mert ugyebár, ahogy lenni szokott, látjuk a másik szálat is; ezúttal azét az emberét, akik nyomozóink keresnek, akiről úgy gondolják, az elkövető lehet. Az olvasónak viszont e szál ismeretében egy kicsit más elképzelése van arról, hogy ki lehet az. Mondhatom, rendesen meg is vezetett vele Jussi. A végkifejletre egyáltalán nem számítottam, arra sem, hogy így fog pörögni minden, illetve hogy ilyen egyszerűen elvarródnak a szálak. Kicsit a Fácángyilkosokra emlékeztet a befejezés; kiderül, ki mit tett, de nem lesz jelentősége.  

A közjátékokat imádtam, betegre nevettem magam Assad beszólásain, Carl kommentárjain, akár a párbeszéd része volt, akár csak a gondolataiban fogalmazta meg őket. A legjobbak azok, amelyek Gordonra és az inkompetensségére vonatkoznak. Ezeken mindig hangosan, a térdemet csapkodva nevettem.
Pirjót az elejétől fogva ki nem állhattam, (jé, egy finn, akit nem szeretek!); rég találkoztam ennyire ellenszenves szereplővel. Azért a No1 még mindig Dolores Umbridge, de Pirjo is az élmezőnyben van.

Tetszett ez a vallásokat, napkultuszt felölelő téma is, előhozta a spirituális oldalamat. A legérdekesebb a professzor értekezése volt arról, miszerint minden vallás egy tőről fakad, és minden hitvilágban ugyanazok a motívumok jelennek meg. Örültem, hogy a saját ilyen irányú elméletemre kaptam a könyvtől még egy megerősítést.

Nagyon kíváncsi leszek a háttérsztorik folytatására: a szögbelövős ügyre és Assad hátterére is. Elképzelni nem tudom, hogy lehet tovább. Roséért pedig aggódom, nehogy elveszítsük.

Röviden összefoglalva: Jussi Adler-Olsen ismét egy szuper könyvet alkotott, köszönet neki érte. Már most sajnálom, hogy csak már két rész van hátra az eddig megjelentekből, azt pedig még inkább, hogy ezeken felül már csak kettőt tervez.

Most pedig megyek és megbeszélem magammal, hogy a Szelfik legyen-e a következő, vagy az Ecc, pecc.

9. hét: Stephen King: Minden haláli

Ezt a kötetet is napindító és napzáró olvasmánynak szántam. 14 novella, az annyi, mint 7 nap. Feltéve, hogy nem hosszúak, nem kell a reggeli rutinba valami egyéb ok miatt belenyúlni, illetve nem alszol el, mielőtt még felemelhetnéd a könyvet az éjjeliszekrényről. Ilyenformán akár még majdnem három hétig is kitarthat.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 536
Fordító: Müller Bernadett
Az olvasás ideje: 2021. február 16. – 2021. március 7.

A fülszöveg:
„Az emberrel bármi megtörténhet.

Például hazamegy, és otthon egy üzenet várja, amelyből kiderül, a felesége elhagyja. Ez már önmagában is sokkoló. Mivel meg kell beszélniük a válást, beülnek egy étterembe az ügyvédjük társaságában, ahol is a főúr egy hatalmas konyhakéssel támad a vendégekre! Aztán…
Vagy: 1408. Ha összeadjuk a számjegyeket, mit kapunk? 1+4+0+8=13! Ez, ugye, szerencsétlen szám. De ha ráadásul egy szállodai szoba száma, amelyet kivesz az ember, és ott tölti az éjszakát… már ha túléli!
Vagy: A számítógépek korát éljük, remek dolog, nagyban megkönnyíti az életünket. Igaz, az elektronikus postával rengeteg szemét meg felesleges dolog érkezhet. Na most, ha az ember nem vigyáz, és gyanútlanul kinyit egy levelet, amelyben furcsa jelek – körök, rombuszok, szmimek, háromszögek és szankolitok – vannak, az már régen rossz. Ugyanis egy ilyen levél halált hoz…
Vagy: A golf. Kitűnő sport. De mit ad Isten, a labda begurul a bokorba, az ember utánamászik, és… Mikor legközelebb feleszmél, rádöbben a rettenetes valóságra: anyaszült meztelenül fekszik egy boncasztalon, hallja, hogy körülötte a patológus meg a boncmester tüsténkedik, csörömpölnek a műszerek. A szerencsétlen meg szólna, hogy bocsánat, ez valami fatális (de még mennyire az!) tévedés, de hiába – lábujjától a haja szála végéig megbénult…
Vagy… de tudja mit, Kedves Olvasó? Üljön bele kedvenc karosszékébe, és olvassa el Stephen King tizennégy idegborzoló, lélegzetelállító, vérfagyasztó elbeszélését.
Jó szórakozást!”

A borító:
Úgy néz ki, mintha egy meteorbecsapódást ábrázolna, de jobban megnézve inkább a fülszövegben is említett golflabda szeretne lenni. Nem túl beszédes.

Így tetszett:
Sokkal jobban összeszedett válogatás ez, mint a Rémálmok és lidércek. Ezeket a novellákat és főleg a kisregényt kimondottan élveztem, rossz érzést, nemtetszést egyik sem váltott ki, inkább semleges maradt, amelyik nem fogott meg annyira, mint a többi.

A legnagyobb hatása természetesen az Eluria nővérkéinek volt; ez a leghosszabb történet a kötetben, nem is novella, inkább kisregény. A Setét Torony világába visz vissza, még a regényciklus előtti időkbe, amikor Roland egyedül bolyong, és csapdába esik egy Eluria nevű városka szélén. Jó volt újra látni, újra belépni ebbe a világba, amely a tavalyi évemet végigkísérte. Elfogultság vagy sem, ez a történet lett a kedvencem.

A következők is elnyerték a tetszésemet:

• A négyes boncterem: ez olyasmi, mint az élve eltemetés témája – engem a hideg ráz a gondolattól
• A fekete öltönyös férfi: az ördöggel eddig nem találkoztam Kingnél, hacsak Randall Flagg karakterét nem tekintjük az egyik megnyilvánulásának. Jobban belegondolva, a címszereplő akár ő is lehetett.
• Minden mulandó: jól szórakoztam az idézett falfirkákon
• Minden haláli: érdekes elgondolás a gyilkolásra, és a gyilkosok felmentésére, egyúttal morális kérdést is felvet. Olvasás közben Az Intézet jutott eszembe, abban találunk hasonlót.
• Az országút vírusa északra tart: ez elég beteg, de épp ezért jó
• Az érzés, amelynek csak francia neve van: ennek a zsenialitása ugyanabban rejlik, mint a Setét Toronyé. Nem mondom el. J
• 1408: ennek a filmváltozatát évekkel ezelőtt láttam, és nem győzött meg. A novella annál inkább. Nem fogok azért félni a szállodai szobáktól, de… Jajj…
• A Golyó: ez is egy morális kérdést feszeget tulajdonképpen; lehet-e jól dönteni, ha a tét a saját, vagy egy szeretett személy élete?
• A szerencsepénz: a másik kedvencem, ami egyúttal új mottót is adott nekem a jövőre – ezzel a gondolattal aludtam el tegnap este.

Ezek pedig nem igazán fogtak meg:

• Jack Hamilton halála: ezt kissé untam
• A halálszoba: ez viszont jó lehetett volna, de valami mégis hiányzott belőle
• L.T. elmélete a házikedvencekről
• Ebéd a Gotham Caféban: valahogy az utóbbi két „válós” sztorival nem tudtam azonosulni

Látható, hogy az arány igencsak eltolódott a nekem tetsző írások felé. Ez jó. Biztos, hogy ezt a kötetet máskor is szívesen előveszem majd. Hátha értelmet nyer az a 4 is, amelyek most kevésbé tetszettek.

 

4. hét: John Cure: A lány, akit élve ástak el

Ennek a könyvnek a címe tetszett meg nagyon; épp valami mást akartam megrendelni a Szukits.hu-ról, és az olcsóbb kiszállítás érdekében még szükség volt pár könyvre a kosárba. Ez lett az egyik.

Kiadó: Enigma
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 384
Az olvasás ideje: 2021. január 25. – 2021. január 30.

A fülszöveg:
„Az ​Ördögkatlannak nevezett vörös szoba szörnyű kínok és halálsikolyok színhelye. Vérbrigádnak hívják magukat, és a saját otthonukból rabolnak el nőket, hogy aztán az internet legmélyebb bugyrában, a hírhedt dark neten keresztül tegyék közzé a haláltusájukról készült videókat.
A félholt lányt, egy félig megnyúzott nő holttestével együtt egy hajléktalan férfi kaparja ki a sáros földből. A lány a nevén kívül semmi másra nem emlékszik, és napjait egy szanatóriumban tölti az emlékeiért küzdve, miközben próbál megbarátkozni nőiességében megcsonkított testének látványával. Zorának hívják. Ő a Vérbrigád rémtetteinek egyetlen túlélője. Miután Zora kiléte napvilágra kerül, a nyomozást vezető rendőrtiszt, felismerve a lányt fenyegető életveszélyt, egy régi barátját hívja segítségül abban bízva, hogy ő képes lesz megtalálni és megállítani a Vérbrigádot.
Huszti Nimród visszavonultan él egy aprócska faluban, ahol ideje nagy részét sorsukra hagyott macskák és kutyák megmentésével tölti. Ugyan reflexei megkoptak, és a múlt démonaival is meg kell küzdenie, de a férfi teste és elméje még birtokolja azt a különleges tudást, amit két évtizeden keresztül a nemzet érdekében vívott titkos háborúkban tökéletesített. Viszont mindarra, amivel szemben találja magát, még ő sincs felkészülve.
John Cure legújabb regénye egy vérbeli, hátborzongató thriller, ami egyben a Medúza-krónikák felkavaróan izgalmas és sokkoló nyitánya.”

A borító:
Kellően elmebeteg, a címnek pontosan megfelelő illusztrációval. Erősíti bennem a tudatot, hogy soha ez életben nem szeretnék így járni.

Így tetszett:
Nem tudtam, hogy magyar szerzővel van dolgom, egészen addig, amíg az első oldalon meg nem láttam a magyar keresztnevekkel rendelkező szereplőket. Be kell vallanom, elsőre furcsák is voltak; kevés hazai irodalmat olvasok, de azt hiszem, ezen sürgősen változtatni kell.

A szerző nem sokat bajlódik a felvezetéssel, rögtön belecsöppenünk a sűrűjébe egy gyilkossággal és emberrablással. Aztán, mint a híradóban, a véres részek után jön a cukiság: Nimród megment egy néhány hetes kiscicát. Aztán megint vált a kép, és megtalálják a lányt, akit élve ástak el.

A cselekmény több szálon fut: vagy egy Nimródnak, egy Zorának, és még egy a soron következő áldozat(ok)nak. Az ilyet szeretem. Meg az olyat is, amikor a leírtak olyan erősen hatnak rám, hogy konkrétan gyomorgörccsel ülök a könyv fölött és várom, mi lesz ebből.
Régóta vártam már egy olyan könyvre, ahol ennyi vér van, ilyen brutalitás, és ilyen elmebeteg elkövető. Elég sokszor szisszentem vagy kiáltottam fel olvasás közben.
A dark webért külön jár a piros pont, ebből az ötletből sokat lehet kihozni, de eddig még nem láttam, hogy bárki hozzányúlt volna a témához, főleg így. Halálpornó, mint alapkoncepció… Szerintem nem is kell ragozni.
A szerelmi szál meg egyszerűen kell. Biztos, hogy a későbbiekben lesz még jelentősége, és nem csak azért van ott, mert miért ne, vagy hogy oldja a feszültséget.

Nimród karakterével egy új kedvencet avattam; katona, macskás és jó humorú… Hatalmasakat nevettem a beszólásain. Az előéletéről még szívesen olvastam volna, remélhetőleg a további részekben még több háttérinfo kerül elő róla.
Gréti nagyon cuki, Zorát rettenetesen sajnáltam (a kilétére egyébként elég hamar rájöttem), a legközelebb viszont Karola szála állt hozzám – az ő történetének egy része nagyon elevenembe talált.

A vége egy kicsit túl egyszerűen jött, kicsit még húzhatta, vagy esetleg jobban bemutathatta volna, hogy hogyan jöttek rá, kiket és hol kell keresni. Ez kicsit olyan húzás volt, mint amilyeneket akciófilmekben lehet látni.

Egyébiránt bátran ki merem jelenteni, hogy nemzetközi színvonalú bűnügyi thrillert olvastam. És ezek után tuti, hogy a Normafára se fogok tudni úgy elmenni soha többet, hogy ne ez a könyv jusson eszembe.

Ami sajnos egy kicsit levesz az értékéből, az a szerkesztés; az újranyomás előtt érdemes lenne az illetékeseknek átnézni, hogy ne maradjanak benne elgépelések, nem egyeztetett mondatrészek, ly-j hiba, stb. Az olvasás élményét számomra nem rontották ezek, de azért fennakadtam rajtuk. És azt sem ártott volna eldönteni, hogy az a bizonyos valaki vegyész vagy gyógyszerész, mert nem egészen mindegy. Emiatt vonom le azt a fél csillagot. Ezt jelzésnek szánom, egyénként ettől eltekintve új kedvencet avatok.

2. hét/2: Tóth Krisztina: Fehér farkas

Ezt a kötetet azért szorítottam be még vasárnap estére, hogy én is átvehessem az 1000 elolvasott oldalért járó kitüntetést. Nem, ez tényleg nem normális dolog.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 126
Az olvasás ideje: 2021. január 17.

A fülszöveg:
„„Minden ​lakás másik történet” – mondja Tóth Krisztina novellájának elbeszélője, miközben saját egykori otthonát keresi. Mindegyik lakás emlékezteti rá valamennyire, de egyik sem lehet ugyanaz. Minden boldogtalan lakás a maga módján az. Ilyenek a könyv katartikus történetei is, amelyek a korábbi műveknél élesebben mutatják meg a hatalmi elnyomás törésvonalait, az alárendeltség, a kirekesztettség stigmáit, az erőszak állomásait. Rendszerint névtelen hősei ismerősek, mellettünk toporognak a liftben, mögöttünk loholnak a lépcsőházban. Felfigyelünk rájuk, ők pedig elkezdenek beszélni: egykor volt otthonokról, bizarr találkozásokról, évtizedes talányokról, kapcsolatokat szétfeszítő titkokról. Hogy egy lerobbant autó, egy rossz pillanatban megtett mozdulat, egy elveszettnek hitt táska, egy véletlen megváltoztat mindent. Pontosabban: megváltozott már minden, de csak most vesszük észre. A Fehér farkas olvasója is ezt kezdi érezni. Mások életébe pillantunk be, de a szövegek tükrében magunkra, a bennünk élő idegenre is ráismerünk.”

A borító:
Ez nem igazán tetszik; sajnos akárhányszor, akármilyen meredt szemmel néztem, nem sikerült kivennem, mit ábrázol, illetve melyik novellához kapcsolódhat. Cserébe szép fényes fekete.

Így tetszett:
Nem lenne célszerű az összes novellát egyesével értékelni, ezért inkább egyben nézem a kötetet. Nem olvastam még Tóth Krisztinától, nem ismerem a munkásságát, de örülök, hogy most találkoztam vele. Maradandó élmény volt.

Rövid, tömör novellákat kapunk, a legtöbbnek se felvezetése, se konkrét vége nincs – mint amikor a vonaton, utazás közben beszélgetésbe elegyedünk a velünk szemben ülővel. Arra a kis időre, amíg együtt utazunk, bepillantunk az életébe, de se azt nem tudjuk, hogy addig mi történt vele, se azt, hogy azután mi fog, hogy leszálltunk a vonatról. Ilyen érzésem volt a novellákkal kapcsolatban – de ez jó.

Közelinek, valóságosnak éreztem a novellákat, a szereplőit, az eseményeket. Mindegyik olyan cselekményt mutat be, ami bármikor, bármelyikünkkel, vagy bármelyik ismerősünkkel megeshet, vagy akár már meg is történt. Sokan titkolnak olyan sztorikat, mint A lány, aki nem törölte le az apját, vagy éppen a Hinta főhősnője, ugyanígy sok ember érezhet hasonlót, mint a férfi a Nyári gumi című novellában, és rákos ismerőse is sajnos szinte mindenkinek van (A bal oldali szék).

Azt mondhatom, hogy szinte az összes novella tetszett, a fent említetteken kívül közel áll hozzám a Fehér farkas, a Sárga flakon és a Visszajönnek a gólyák is. Ez utóbbi, illetve a Borjú tette a legnagyobb hatást rám, ezek voltak a legmegrázóbbak.
A legkevésbé A tükör nyerte el a tetszésemet.

Mind tökéletesen bemutatják az egyén és a társadalom problémáját is; arcul csap minket korunk valósága. Szimbolikát nem véltem felfedezni egyik novellában sem, sokkal konkrétabbak és direktebbek annál, semmint hogy ilyesmivel kelljen dolgozni.

Komorabb napjaimon biztosan előveszem még ezeket a történeteket, és jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki szívesen ismerkedne a magyar kortárs irodalommal. Ennél a könyvnél jöttem rá ismét, hogy igenis érdemes.

Az idei első: Farkas Bíborka: Druidaösvény - Az Istenek akarata I

Ha nincs a Molyon egy bizonyos karc, amelynek a hozzászólásában megemlítik ezt a könyvet, valószínűleg sokkal később, vagy talán soha nem jut el hozzám. Ideje lenne jobban figyelnem erre a műfajra, ugyanígy a magyar szerzőkre is. A recenziós példányért köszönet a kiadónak! ❤

Kiadó: Pergamen Libro
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 348
Az olvasás ideje: 2021. január 1. – 2021. január 3.

A fülszöveg:
„Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom.
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés.
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében?
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.”

A borító:
Lenyűgözött már akkor, amikor a csomagolásból kibontottam a könyvet. Nagyon kelta, nagyon igényes és impozáns. Innen is gratulálok a tervezőjének, valószínűleg dobogós lesz nálam a valaha látott legszebb borítók között.

Így tetszett:
Izgalmasnak ígérkezett a fülszöveg alapján, már csak a kelta vonal miatt is, habár volt egy olyan érzésem, hogy a célközönség nem feltétlenül én vagyok. Ez a kételyem aztán hamar eloszlott.

Igazi felnövésregényt tartottam a kezemben. Lineáris cselekmény, kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal. Minden esemény, ahol megállunk, fontos, nem egyszerűen a Druidaösvény bejárásáról szól. Az írónő nem traktál felesleges részletekkel Gwyneth tanulmányairól, habár egy icipicivel több is elfért volna belőlük, csak hogy érthetőbb és kézzelfoghatóbb legyen, pontosan milyen utat is kell egy növendéknek bejárnia és mit kell tudnia.
Nem várt fordulatokat nem találtam, lehetett sejteni, hogy hova is lyukadunk ki a végére. A pontos kimenetelt nem tudtam volna megjósolni, de érezhető volt, hogy egy precízen felépített, átgondolt cselekménnyel és világgal van dolgunk. Az utolsó harmadban már nagyon izgultam, hogy elérik-e a céljukat, sikerrel járnak-e. A legvégére pedig vártam volna Gwyneth felnőtté válását, mintegy utolsó mondatként, de végül a tényleges utolsó mondat kárpótolt azért, hogy ez nem történt meg.

A kelta kultúra, az áldozatok bemutatása is kedvemre való volt; úgy tárul elénk, amilyen valójában lehetett, minden szépségével és számunkra ma már elfogadhatatlan szokásaival. Ha létezne időutazás, biztosan visszamennék közéjük néhány napra, hogy a saját szememmel is lássam.
Külön örültem a lábjegyzetekért, amelyek az istenségek és ünnepek bemutatására szolgáltak. Az ünnepeket és néhány istent személyes oknál fogva ismertem már, de jó volt gyarapítani a tudásomat a többivel is.

Az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy a nálam fiatalabb főszereplők frusztrálnak, éretlennek és gyerekesnek tartottam őket. Gwyneth esetében tört meg a jég. Bármennyire is kislány, az írónőnek sikerült úgy ábrázolnia őt, hogy ez a legkevésbé sem zavart. Egy szerethető kis figura, akinek az ember akaratlanul is szurkol, hibáit, túlkapásait pedig betudja zsenge korának. Már csak azért is, mert a hibái belátásakor és azok jóvátételénél igazi jellemfejlődést mutat.
Connort is igazán kedveltem, igazi tanító karakter. Számomra olyannak tűnt, mint Albus Dumledore, egy másik világban, más képességekkel, más feladattal. Én is szívesen lennék a tanítványa.
A Sötét Hollóról szívesen megtudtam volna többet, felkeltette a kíváncsiságomat a személye és a története. Remélem, a következő részekben többet kapunk belőle.

Jó ötlet volt ezzel a könyvvel kezdeni az évet, csak pozitívan tudok róla nyilatkozni. Kötelező azoknak, akiket a kelta kultúra érdekel! Kíváncsian várom a további köteteket!

5/5

Ez még tavalyról itt maradt: Jussi Adler-Olsen: Hajtóvadászat - A Q-ügyosztály esetei 5.

Ahogy A szingli fejvadász 1-et, úgy a Q-ügyosztály 5-öt is pihenésképpen iktattam be A Karamazov testvérek mellé. Így esett, hogy ez lett az utolsó olvasmányom 2020-ban.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 460
Fordító: Dr Dobosi Beáta
Az olvasás ideje: 2020. december 30. – 2020. december 31.

A fülszöveg:
„A 15 éves Marco semmi egyébre nem vágyik, csak hogy iskolába járhasson, és meg tudjon állni a saját lábán. Gyűlöli életét a klánban, amelyet a nagybátyja irányít erős kézzel, s ahol arra kényszerítik a gyerekeket, hogy kolduljanak, betörjenek. Egy nap nem bírja tovább, és megszökik. Menekülés közben rábukkan nagybátyja egy feltételezett áldozatának holttestére, s ezzel az események egész láncolatát indítja el. Hamarosan tapasztalnia kell, hogy már nem csak a saját klánjának tagjai akarják elkapni. A Q-ügyosztályt vezető Carl Morcknek és új taggal bővült csapatának nagy szüksége lenne Marco információira, mivel kiderül, hogy egy általuk keresett személyé a holttest, amit a fiú talált. Marco azonban nagyon tart a rendőrségtől…”

A borító:
Ahogy a sorozat többi köteténél már megszoktuk, fekete-fehér kép, a cím pirossal szedve. A nagyobb kép egy fiút ábrázol, jól láthatóan menekülés közben; fut és hátra néz. A kisebb kép egy tájat ábrázol, de nem állapítható meg, hogy pontosan milyet.

Így tetszett:
Jussi Adler-Olsen mindig jó, és a Q-ügyosztály is mindig jó. A sorozatnak ez a kötete az, amelyik már nem önmagam felzárkóztatásáról szól (a 4. résszel kezdtem, ezután pótoltam az első hármat), most már egyáltalán nem tudtam, hogy a háttértörténet merre fog haladni, hova fog érkezni. Valahol jobb is így.

Ismételten egy több szálon futó, bonyolult cselekményt kapunk. Látjuk természetesen a Q-ügyosztályt (bár viszonylag sokat kell várni, mire színre lépnek), Marco szálát, és az ő üldözőit is, ami néha a klán, néha másvalakik, illetve a prológusban megjelenő konfliktus résztvevőit is.

Nagy odafigyelést igényel, hogy megértsük az összefüggéseket, hogy ki, kihez, hogyan kapcsolódik, emiatt kissé nehéz is követni az eseményeket. A klasszikus felépítés, ahol csak a nyomozást látjuk, és mi ugyanúgy nem tudunk semmit, mint a rendőrség, sokkal emészthetőbbé tette volna a kötetet. Így sem rossz, de ha valaki egy laza krimire vágyik, inkább válasszon mást.

A szerző remekül összerakta ezt a történetet, minden elismerésem azért, hogy ilyen szövevényes cselekményt ki tudott találni. A kezdetben feleslegesnek tűnő afrikai szál a végére nyer értelmet, amihez szokás szerint valami apróság kell. A végső megoldás kicsit talán túl banális is, a többi bonyodalomhoz képest egyszerűen is jött. A nyomozás szálát egy kicsit kevésnek éreztem, elbillent az egyensúly a háttérsztori és Marco története irányába.
Határozottan pozitívumként értékelem azt, ahogy a rendőr-főkapitányság élete zajlik, gondolok itt a személyi változásokra elsősorban. Ezek az események a valósághoz közelinek mutatják az egész szervezetet – a való életben is jönnek-mennek az emberek, tetszik, hogy a sorozat ezt is modellezi.

A Q-ügyosztály dolgozóin kívül egyik szereplőt sem sikerült megkedvelnem, még Marcót sem igazán. Őt inkább sajnáltam a helyzete miatt, de bosszantott az is, hogy a félelme a rendőrségtől végig erősebb volt, mint amit a józan esze diktált volna.
Assad tevés megjegyzésein a hasamat fogtam, Carlt pedig szintén sajnáltam a sorozatos negatív események miatt.

Kíváncsian várom, hogy a további részekben kiderül-e valami konkrétabb Assad származásáról. Kezd a jó értelemben idegőrlővé válni, ahogy a szerző csak csepegteti nekünk az információkat. Épp ezért minél hamarabb szeretném az eddig megjelent köteteket elolvasni.

 

 A többi rész értékelését itt találjátok.