9. hét: Stephen King: Minden haláli

Ezt a kötetet is napindító és napzáró olvasmánynak szántam. 14 novella, az annyi, mint 7 nap. Feltéve, hogy nem hosszúak, nem kell a reggeli rutinba valami egyéb ok miatt belenyúlni, illetve nem alszol el, mielőtt még felemelhetnéd a könyvet az éjjeliszekrényről. Ilyenformán akár még majdnem három hétig is kitarthat.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 536
Fordító: Müller Bernadett
Az olvasás ideje: 2021. február 16. – 2021. március 7.

A fülszöveg:
„Az emberrel bármi megtörténhet.

Például hazamegy, és otthon egy üzenet várja, amelyből kiderül, a felesége elhagyja. Ez már önmagában is sokkoló. Mivel meg kell beszélniük a válást, beülnek egy étterembe az ügyvédjük társaságában, ahol is a főúr egy hatalmas konyhakéssel támad a vendégekre! Aztán…
Vagy: 1408. Ha összeadjuk a számjegyeket, mit kapunk? 1+4+0+8=13! Ez, ugye, szerencsétlen szám. De ha ráadásul egy szállodai szoba száma, amelyet kivesz az ember, és ott tölti az éjszakát… már ha túléli!
Vagy: A számítógépek korát éljük, remek dolog, nagyban megkönnyíti az életünket. Igaz, az elektronikus postával rengeteg szemét meg felesleges dolog érkezhet. Na most, ha az ember nem vigyáz, és gyanútlanul kinyit egy levelet, amelyben furcsa jelek – körök, rombuszok, szmimek, háromszögek és szankolitok – vannak, az már régen rossz. Ugyanis egy ilyen levél halált hoz…
Vagy: A golf. Kitűnő sport. De mit ad Isten, a labda begurul a bokorba, az ember utánamászik, és… Mikor legközelebb feleszmél, rádöbben a rettenetes valóságra: anyaszült meztelenül fekszik egy boncasztalon, hallja, hogy körülötte a patológus meg a boncmester tüsténkedik, csörömpölnek a műszerek. A szerencsétlen meg szólna, hogy bocsánat, ez valami fatális (de még mennyire az!) tévedés, de hiába – lábujjától a haja szála végéig megbénult…
Vagy… de tudja mit, Kedves Olvasó? Üljön bele kedvenc karosszékébe, és olvassa el Stephen King tizennégy idegborzoló, lélegzetelállító, vérfagyasztó elbeszélését.
Jó szórakozást!”

A borító:
Úgy néz ki, mintha egy meteorbecsapódást ábrázolna, de jobban megnézve inkább a fülszövegben is említett golflabda szeretne lenni. Nem túl beszédes.

Így tetszett:
Sokkal jobban összeszedett válogatás ez, mint a Rémálmok és lidércek. Ezeket a novellákat és főleg a kisregényt kimondottan élveztem, rossz érzést, nemtetszést egyik sem váltott ki, inkább semleges maradt, amelyik nem fogott meg annyira, mint a többi.

A legnagyobb hatása természetesen az Eluria nővérkéinek volt; ez a leghosszabb történet a kötetben, nem is novella, inkább kisregény. A Setét Torony világába visz vissza, még a regényciklus előtti időkbe, amikor Roland egyedül bolyong, és csapdába esik egy Eluria nevű városka szélén. Jó volt újra látni, újra belépni ebbe a világba, amely a tavalyi évemet végigkísérte. Elfogultság vagy sem, ez a történet lett a kedvencem.

A következők is elnyerték a tetszésemet:

• A négyes boncterem: ez olyasmi, mint az élve eltemetés témája – engem a hideg ráz a gondolattól
• A fekete öltönyös férfi: az ördöggel eddig nem találkoztam Kingnél, hacsak Randall Flagg karakterét nem tekintjük az egyik megnyilvánulásának. Jobban belegondolva, a címszereplő akár ő is lehetett.
• Minden mulandó: jól szórakoztam az idézett falfirkákon
• Minden haláli: érdekes elgondolás a gyilkolásra, és a gyilkosok felmentésére, egyúttal morális kérdést is felvet. Olvasás közben Az Intézet jutott eszembe, abban találunk hasonlót.
• Az országút vírusa északra tart: ez elég beteg, de épp ezért jó
• Az érzés, amelynek csak francia neve van: ennek a zsenialitása ugyanabban rejlik, mint a Setét Toronyé. Nem mondom el. J
• 1408: ennek a filmváltozatát évekkel ezelőtt láttam, és nem győzött meg. A novella annál inkább. Nem fogok azért félni a szállodai szobáktól, de… Jajj…
• A Golyó: ez is egy morális kérdést feszeget tulajdonképpen; lehet-e jól dönteni, ha a tét a saját, vagy egy szeretett személy élete?
• A szerencsepénz: a másik kedvencem, ami egyúttal új mottót is adott nekem a jövőre – ezzel a gondolattal aludtam el tegnap este.

Ezek pedig nem igazán fogtak meg:

• Jack Hamilton halála: ezt kissé untam
• A halálszoba: ez viszont jó lehetett volna, de valami mégis hiányzott belőle
• L.T. elmélete a házikedvencekről
• Ebéd a Gotham Caféban: valahogy az utóbbi két „válós” sztorival nem tudtam azonosulni

Látható, hogy az arány igencsak eltolódott a nekem tetsző írások felé. Ez jó. Biztos, hogy ezt a kötetet máskor is szívesen előveszem majd. Hátha értelmet nyer az a 4 is, amelyek most kevésbé tetszettek.

 

50. hét: Stephen King - A Setét Torony - A Setét Torony VII

„Hát itt a vége.” – gondoltam, amikor az utolsó kötetet levettem a polcról. Nagyon lassan, rossz előérzettel nyitottam ki. Akkor még nem tudtam biztosan, miért félek tőle; csak abban voltam biztos, hogy akárhogy végződik is, sajnálni fogom, hogy vége van.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2007
Oldalszám: 942
Fordító: Bihari György^†
Az olvasás ideje: 2020. december 7. – 2020. december 13. meg egy fél óra

A fülszöveg:
„A Susannah ​dala ott ér véget, hogy közeleg a szülés ideje… és a Dixie Malacban zajló küzdelem során Callahan atya halálos sebet kap.
Időközben szörnyű kínok közepette megszületik Roland és Susannah/Mia fia, Mordred, a pókká átváltozni képes rettenetes mutáns. Őrületes tempóban növekszik-fejlődik, folyton éhes, és ezt az éhet csillapítani kell: elsőként szülőanyját, Miát falja fel. Majd nekiindul, hogy a Bíbor Király parancsára elpusztítsa Rolandot is.
A megfogyatkozott ka-tet rendíthetetlenül folytatja útját a Setét Torony felé. Bármennyire szereti is Roland a harcostársait, a Torony megismerésének vágya mindennél erősebb benne – bárkit és bármit képes feláldozni célja eléréséért. Véres harcok és számtalan nehézség, nélkülözés árán – miközben az író, Stephen King életét is megmentik – Roland végre ott áll a világokat mozgató Setét Torony tövében: elérkezett a végső összecsapás ideje. Le kell számolni a Bíbor Királlyal, és ezzel megmenteni a világot.
Gileádi Roland, a harcos belép a Toronyba, elindul felfelé, és minden szinten élete egy-egy szakaszával szembesül; de vajon mit talál a legfölső szobában?…
E nagy ívű eposz utolsó kötetében a kör bezárul, és búcsút veszünk a bátor, rettenthetetlen, nemes lelkű hősöktől, Kedves Olvasó.”

A borító:
Megint kék. Viszont ezúttal Stephen King arca van az előlapon. Biztos ebben is benne lesz, és biztos fontos szerepe lesz. A hátoldalon meg a rózsa. Lehetne pirosabb. Szebb lenne.

Így tetszett:
Az éjjel fejeztem be. Épp csak átcsúszott a mai napba, de addig nem akartam nyugovóra térni, amíg nem érek a végére – bár reggel, amikor nekiültem olvasni, plusz egy napot adtam magamnak, mivel még a fele hátravolt. Ezzel az egyéni rekordomat is megdöntöttem napi elolvasott oldalszámból.
Már az utolsó oldalaknál peregtek a könnyeim – mit az utolsó oldalaknál, gyakorlatilag az egészet végigbőgtem -, és amikor becsuktam, öt percig csak rázott a sírás, és egy ép gondolatom nem volt. Ha ekkor kérdezik, milyen volt, tömören annyit mondtam volna: Jó. És fáj. Egy órán át még nem tudtam elaludni.
Álmomban békén hagyott (talán), de még ma reggel is csak kóvályogtam; minduntalan visszatértek a gondolataim a legfelső szobához. A munka aztán felélénkített annyira, hogy most érdemben tudok beszélni írni róla.

Ahogy a fülszöveg mondja, közvetlenül a Susannah dala végén kapcsolódunk vissza a történetbe. Nagyon nehezen csúszott az első 100 oldal, nem szerettem, hogy a ­ka-tet nincs együtt. A térbeli ugrálások és a különböző nézőpontok miatt nehézkesebb volt az olvasás. Onnantól indult be, amikor a szereplők újra összegyűltek. Innentől már csak arra vágytam, hogy menjünk, érjünk oda a Toronyhoz. Ahányszor letettem a könyvet, szóltam neki: Roland, várj meg, mindjárt jövök és megyünk tovább. Teljesen a hatása alá kerültem, már-már én is Torony megszállottja lettem.

Faltam az oldalakat, miközben egy érzelmi hullámvasúton ültem. Volt, hogy a könnyekig meghatódtam, máskor a nevetéstől kellett őket törölgetnem, majd megint elszomorított.
Maga a cselekmény egyébként érdekesen halad. Kevés az igazán pörgős jelenet, ezért lassúnak tűnik, közben mégis tömöttnek. Végig az volt az érzésem, hogy tényleg soha nem érünk oda a Toronyhoz, mert még 600 dolog fog közbejönni, egyébként meg már csak 150 oldal van hátra.

Kinget pedig nagyon sokszor küldtem el a fenébe amiatt, ahogy a saját életét beleírta ebbe a kötetbe. A legjobban a ’99-ben elszenvedett balesetének a megjelenítése tetszett; zseniálisan mosta össze a két világot – vagy talán nem is kellett annyira összemosnia? Mindenesetre a lehető legjobb helyet találta magának a regényében; elvégre, ha már a két világ párhuzamos, úgy illik, hogy legyen két kulcsszereplő is, akik valahogyan megfelelnek egymásnak.

Egyszóval, nem unatkoztam. Közel ezer oldal, de csak akkor érződött ennyinek, amikor a kezeim elzsibbadtak a könyv tartásától (meg persze a macskámtól, aki szinte végig rajtam feküdt).

A vége: letaglózó. Egy olyan befejezés, amire egyáltalán nem számítottam, és ami tulajdonképpen még rosszabb, mint amit az elejétől fogva vártam. Mindenkinek megvan az az érzés, amikor ülünk a könyv fölött, és azt kiáltjuk, vagy suttogjuk: Neeeeee! Ez is ilyen. Szíven üt, földbe döngöl. És mégis azt érzi az ember, hogy nem is lehetne jobb, méltóbb befejezése egy ilyen hosszú sorozatnak.

Az egész évemet átfogó olvasmány volt; januárban kezdtem, és decemberben értem a végére. Hosszú volt. De mind a 4777 oldalt megérte elolvasni. Most kifacsart vagyok és üres. Egyelőre novellaolvasásnál többre nem vagyok képes, és az sem lepne meg, ha ez még néhány napig így maradna. Ugyanakkor legszívesebben máris kezdeném elölről.

Most nem idézgetek. Viszont végezetül még valamit elmondok, mielőtt kilépek ebből a zseniálisan felépített világból:
A negyedik kötet környékén merült fel bennem, hogy szeretném a Tornyot magamon viselni tetoválásként, és a végére ez teljesen biztossá vált. A kontúr három hete fent van. Nem látom még, mikorra lesz teljesen kész, talán a tavasszal; de az utolsó kötet után biztosan állíthatom, hogy büszkén fogom viselni. Mert King egy zseni, és ezt ezzel a sorozattal újra és végérvényesen bebizonyította számomra. És mert:

Minden dolog a Sugarat szolgálja.

44. hét: Stephen King: Susannah dala - A Setét Torony VI

Klisés leszek és kiszámítható: Megint nagyon régen jártam ebben a világban, és ismét nagyon hiányzott. Most is ugyanúgy megkérdeztem magamtól, miért vártam megint ennyit.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2005
Oldalszám: 442
Fordító: Bihari György†
Az olvasás ideje: 2020. október 25. – 2020. október 31.

A fülszöveg:
„Roland ​és harcostársai segítségével Calla Byn Strugis lakosai elsöprő győzelmet arattak a Farkasok felett. Ám örömükre árnyék vetül: az ünneplés forgatagában Susannah eltűnt az Ajtó Barlangja irányában. Eddie kétségbeesése határtalan, hisz feleségénél minden percben megindulhat a szülés.
A ka-tet nem tétlenkedik – az asszony után erednek. Callahan atya és Jake 1999 New Yorkjába jut, ahová Susannah is került. A asszony hasadt személyiségében most Mia vette át a vezér szerepét, mindenáron magának akarja a születendő gyermeket. „Kettejük” párharcában egyelőre egyikük sem győzedelmeskedhet, hiszen Mia tudja, hová kell menniük, ám Susannah nélkül nem boldogul ebben a számára ismeretlen világban. Vitáik során kiderül, ki az erőszakban fogant gyermek valódi apja, és Susannah-t letaglózza a felismerés…
Az atya és Jake kétségbeesetten keresik társnőjüket, aki Mia parancsára a Dixie Malac nevű kocsmába ment, hogy ott szülje meg gyermekét, mohó vámpírok karéjában…
Eközben Roland és Eddie 1977-ben, Maine államban bolyong, véres küzdelembe bonyolódva régi ellenségeikkel. Útjuk során összefutnak „teremtőjükkel”, egy Stephen King nevű íróval is…
A Setét Torony, minden világok pillére pedig egyre jobban inog…”

A borító:
Az előtérben A Torony sziluettje, a kis képen egy rémült nőalak – Mia? A háttérben esti vagy éjszakai égbolt képe, felhőkkel. A sorozatba illő, de a történetet kevéssé vetíti előre.

Így tetszett:
Nehéz ezt a kötetet úgy értékelni, hogy semmi fontosat ne áruljak el közben. Azért megpróbálom, de annyit mondhatok: rövid leszek.

Kissé meglepett, hogy a korábbiaktól eltérően ez a kötet nem tartalmaz összefoglalót a korábbi eseményekről. Egyszerűen ott folytatódik, ahol a Callai farkasok végződik, egy perc sem telik el az események között. Az előzményekről, ha nem emlékeznénk rá, visszautalásokból értesülünk, ami bőven elég.

Roland és ka-tetje nagy feladat előtt áll: meg kell találniuk Susannah-t egy meghatározott hol-ban és mikor-ban úgy, hogy nem tudják, pontosan melyekben, emellett Calvin Tower megmentésének is eljött az ideje. A manniták segítségével sikerül újra kinyitniuk az ajtót, ám két csapatra szakadnak. Roland és Eddie Tower jelenébe kerülnek, míg Jake és Callahan atya abba, amelybe Susannah is.

Miközben Susannah-Mia története halad, párhuzamosan követjük a ka-tet többi tagját. Elsőként Roland és Eddie szálán megyünk végig, amint igyekeznek azt a telket megszerezni, amely annak a bizonyos rózsának ad otthont, majd felkeressük velük magát Stephen Kinget is. Ezután nézzük meg Jake-et és Callahan atyát.

Ez a kötet a negyedikhez hasonlóan inkább a háttérinformációkra és a titkokra fókuszál, kevésbé eseménydús. Sok értékes információval gazdagodhatunk a világot illetően, melyek segítik egészként látni az eddigieket. Meglepett, hogy kicsoda „a kis fickó” apja, bár amikor ez kiderült, már sejtettem, hogyan lehet. A legkevesebb részem viszont az, amelyben Stephen Kingről kezdenek beszélni, majd Roland és Eddie találkozása vele. Először csak nevettem azon, hogy King képes saját magát beleírni a könyvébe, aztán megvilágosodtam a jelentőségét illetően, és leborultam a zsenialitása előtt. Ebben a pillanatban az az érzésem, hogy a Setét Torony az ő multiverzuma, ő maga pedig a Bíbor Király. Az is világosság vált előttem, hogy én magam miért nem kedveltem Roland karakterét az elején.

Mia karaktere fokozatosan vált egyre ellenszenvesebbé számomra, és a végén sem tudtam sajnálni. Susannah-t, mint az egész téboly elszenvedőjét annál inkább. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a végére ki marad életben a ka-tetből. Mindannyian a szívemhez nőttek, nem venném a lelkemre, ha meghalnának, bár a kötet vége után nagy esélyt látok egy keserédes befejezésre is, a Torony megtalálásával, de a szereplők halálával.

Végezetül hozok pár idézetet:

’A harag a leghaszontalanabb érzelem – közölte Henchick. – Rombolja az elmét, és fájdalommal tölti el a szívet.”

„Mert a halál nagy adakozó. A halál, akár a gyémánt, örökké tart.”

„Mert végtelen számú világ forog a Setét Torony nevű tengely körül, és ez itt egyike eme világoknak.”

„A macska is lefialhat a sütőbe, a kölykökből akkor sem lesz fánk.”

S a legfontosabb, Stephen King személyével kapcsolatban:

„Nem hinném, hogy szüksége lenne a halhatatlanságra. Csak arra, hogy megírja a megfelelő történetet. Mert némelyik történet örökké él.” – Kedves Mr King, azt hiszem, Ön már most halhatatlan.

4/5

 

36-38. hét: Stephen King: Callai farkasok - A Setét Torony V.

Minden alkalommal, amikor új könyvet kezdek, megnézem, hány oldalas; csak a miheztartás végett. A Callai farkasokat ránézésre erős 400 oldalnak tippeltem, épp ezért döbbentem meg, amikor tudatosult bennem, hogy a duplájával állok szemben. Sejthető volt tehát, hogy nem fogom egy hét alatt befejezni. Habár a hivatalos kezdődátumból nem ez derül ki, gyakorlatilag mégis sikerült egy hét alatt elolvasni.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: hivatalosan2020. szeptember 4., valójában inkább 2020. szeptember 11.  – 2020.szeptember 20.

A fülszöveg:
„Roland Deschaint, aki a civilizáció pusztulása után a Setét Tornyot keresi, ká-ja délkeletnek vezérli. Társaival átvágnak Közép-Világ erdején, és eljutnak Calla Bryn Sturgis környékére, egy békés, farmerek lakta településre. A városka a Sugár árnyékában fekszik, s azon túl ott van valahol a Setét Torony. Egyik lakója, Callahan atya elmeséli, hogy Calla farkasai tízévenként lecsapnak rájuk, és elragadják minden ikerpár egyik tagját, majd fizikailag és lelkileg megnyomorítva küldik vissza. A harcos és társai a városlakókkal együtt elhatározzák, hogy szembeszállnak a pusztító robotfenevadakkal… A történet egyszerre játszódik a hetvenes évek New Yorkjában és Roland világában, és több szálon kapcsolódik King többi regényéhez.”

A borító:
A sorozat ötödik kötetének borítóján a sárga szín dominál; a háttérben a lenyugvó napot és napnyugtai égboltot láthatjuk, az előtérben a Torony sziluettjével. A cím alatt egy farkas feje található, nyitott szájjal. Hogy üvölt vagy halott, nem egyértelmű. A történetet ismerve szerintem kissé félrevezető ez utóbbi kép, a fülszöveg viszont sajnos lespoilerezi.

Így tetszett:
Rég jártam már ebben a világban úgy, hogy a történet is haladjon előre. Az előző kötet, a 4,5. rész egy, a 4. és 5. kötet közé beékelt mese, ami inkább a világ hangulatát fogja meg, mintsem a sorozat fő szálát. A 4. kötetet még a tavasszal olvastam, és, bár ez nem volt olyan régen, nem jött rosszul az összefoglaló, amelyet az eddig történtekről kapunk a kötet elején. Segít felvenni a fonalat, noha egy kissé nehezen akart beindulni a regény.

Az eddigi részek közül a Callai farkasok cselekménye a legösszetettebb és legszövevényesebb. Mindössze egy hónapot ölelnek fel az események, hőseinknek viszont több fronton kell helytállniuk. A mi világunkban, ami nem mozdult el (valóban nem?), és ahol az idő mindig ugyanolyan tempóban halad is sokkal többnek érződne egy ilyen eseménydús hónap. Roland ­és ka-tet-je Calla Bryn Strugis városába érkezik, amelynek lakóit, ahogy a fülszöveg is (egyébként hibásan) írja, a bizonyos időnként eljövő farkasoktól kell megvédeniük. Közben a mi világunkban is felmerül egy megoldandó ügy, és saját csoportjukon belül is gondokkal kell szembenézniük. Hőseinknek komoly stratégiát kell kidolgozniuk a farkasok ellen is, és a másik két problémára is megoldást kell találniuk. Ahogy az lenni szokott, mindhárom baj tetőzése nagyjából egy időpontra várható, egyáltalán nem mindegy tehát, hogy pontosan milyen sorrendben teszik meg a lépéseket.

Ahhoz, hogy előrébb jussanak, meg kell ismerniük Donald Callahan atya és Jamie Jaffords történetét is, mert ezekből kulcsfontosságú információkra tehetnek szert. Callahan atya révén a Callai farkasok története kapcsolódik a Borzalmak városához. Callahan atya szempontjából egyfajta folytatásnak is tekinthető. Az ő története a kötet sok oldalát tölti meg, részben elmesélve a Borzalmak városában leírtakat az ő szemszögéből, valamint számot adva a menekülése utáni életéről. Bevallom, ezt rövidebbre is foghatta volna King, egy ponton túl már untam a részegséget és az állandó visszaesést.

A sok mese, találgatás, tervezgetés miatt úgy tűnhet, hogy a történet semmit sem halad, cserébe viszont gazdagabbak leszünk egy jó nagy adag információval. Mégis úgy érzem, hogy ezek szükségesek, ha nem is feltétlenül ilyen terjedelemben; hiányérzetet keltene, ha kimaradtak volna. A vége erősen függő, és, bár a csata elég pörgős, összességében kicsit laposnak éreztem, nem volt olyan katartikus, mint amit vártam volna.

A főszereplők lassacskán változnak: Roland kezd emberi lenni, Jake lassan maga mögött hagyja a gyerekkorát, Eddie fokozatosan komolyodik, Suzannah pedig ebben a részben is egy új arcát mutatja meg (szó szerint). A kisváros lakóit is szinte kivétel nélkül kedveltem, egyszerű, de szerethető emberek. Callahan atyánál pedig nem tudtam megállni, hogy ne Father Ted jusson eszembe (hogy ki ő, a nevére kattintva megtudhatjátok). A robotot nem bírtam; King is viszonylag ellenszenves figuraként tünteti fel.

A terjedelem ennél a kötetnél egy kissé a minőség rovására ment, de ettől függetlenül élvezhető volt. Ha nem egy nagyon rossz időszakban olvasom, lehet, hogy ez kevésbé tűnik fel.

A nekem kedves gondolatokkal búcsúznék:

„De hogy mit érzel, és meddig érzed, annak nem mindig van köze az objektív valósághoz.”

„- Ha – helyeselt Roland. – Egyik öreg tanárom azt szokta mondani, hogy ez az egyetlen szó, amely több ezer betű hosszúságú.”

„A sötétség lehetősége teszi olyan ragyogóvá a nappalt.”

„Olyan sok történet és olyan kevés idő.”

„Az vagyok, amivé a ka, a Király és a Torony tett. Mindnyájan azok vagyunk. Nem menekülhetünk.”

„…mindnyájan lyukkal a szívünkben születünk, és addig járunk-kelünk, amíg meg nem találjuk azt a személyt, aki képes betömni ezt a lyukat.”

Egy kis időre megint elköszönök Rolandtól, de ezúttal szeretnék hamarabb visszatérni. Tényleg érdekel, hogy megtalálja-e a Tornyot.

4/5

 

29-31. hét: Stephen King: Átfúj a szél a kulcslyukon - A Setét Torony IV+0,5

Megint jó sokáig pihentettem A Setét Tornyot, aminek részben az volt az oka, hogy ismét egy olyan részhez érkeztem, amelyiket párhuzamosan akartam olvasni két nyelven, magyarul és angolul. Amiért ezt halogattam: iszonyatosan lelassít. Ugyan a magyar és az angol olvasási tempóm már majdnem megegyezik, mégis nehezebben haladok egy történettel, ha bizonyos időközönként, például fejezetenként leteszem, hogy nyelvet váltsak. A másik ok, amiért ez ilyen sokáig elmaradt, a már sokat emlegetett Q-ügyosztály és persze a friss King-megjelenés. Végül csak rávettem magam, hogy visszatérjek Roland világába.

Kiadó: Európa / Hodder&Stoughton
Kiadás éve: 2014 / 2012
Oldalszám: 372 / 336
Fordító: Szántó Judit
Az olvasás ideje: 2020. július 15. – 2020. augusztus 1.

A fülszöveg (csak a magyar):
„Aki ​olvasott már Stephen Kinget, biztosan emlékszik thrillereinek otthonosan hideglelős hangulatára – a borzongató sejtelemre, hogy az egyszerű, derűs hétköznapok mélyén mindig ott lappang a szörnyűség, az ember szívében pedig a vadállat. A Setét Torony sorozatban a thriller koronázatlan királya a fantasy birodalmába kalandozik. Egy mitikus, történelem előtti – vagy utáni – varázsvilágba, amely idegensége mellett is ismerős – talán leginkább a nagy amerikai westernekből, ahol az élet csupa kaland, veszedelem és csoda.

A címadó történetet – amely regény a regényben – A Setét Torony sorozat főhőse, Roland lovag meséli el egy viharos éjszakán: a kis Timről szól, akinek favágó apja a veszedelmes, elvarázsolt Vasfa-erdőben lelte halálát. Hogy biztonságban tudja a megcsonkult családot, Tim édesanyja újból férjhez megy az apa barátjához és favágó-társához, akiről azonban hamarosan kiderül, hogy talán nem is az, aminek látszott. Tim nyomozásba kezd: felkerekedik az erdőbe, hogy ott megtalálja Maerlynt, a varázslót, a segítségét kérje az egyre sokasodó rejtélyek megoldásához, és elhozza megvakított édesanyjának a gyógyító elixírt.

Az Átfúj a szél a kulcslyukon A Setét Torony sorozat „négy és feledik” kötete – ezzel válik teljessé a történet, amely Stephen King alkotói életének nagy részét végigkísérte, s amelynek negyedik és ötödik része között a rajongók közül sokan éreztek valami hiányt…

A borítók:
A magyar borítón a központi szerepet egy tigris foglalja el, a háttérben egy kisfiú és egy torony (a Torony?) látható. A történet ismerete nélkül ezek a rajzok nekem semmit nem mondtak, bár abban biztos voltam, hogy idővel értelmet fognak nyerni. Az angol borító egy lángoló kulcslyukat ábrázol, amelyen át egy másik világba tekinthetünk át. Ez az illusztráció közelebb áll a címhez, és jelképezi azt is, hogy Roland világa nem azonos a miénkkel. Nekem a maga módján mindkettő nagyon tetszik, de az angol felé húz jobban a szívem. Molyon is megszavaztattam a kérdést, ott is az angol borító nyert.

Így tetszett:
Nagyon kíváncsi voltam erre a négy és feledik kötetre, leginkább azért, mert a sorozat lezárása után íródott. Azt gondolom, nehéz egy sorozathoz évekkel később plusz részt írni úgy, hogy az jó is legyen, pláne ha az nem folytatás, és nem is előzmény, hanem a sorozat idejében játszódik. Tudtam, hogy a 4. és az 5. kötet között kell olvasni, és erre King is felhívja a figyelmet az előszóban.

Ebben a kötetben három egymásban fészkelő történetet kapunk: Roland meséli útitársainak (1), hogy amikor még fiatal harcosként egy megbízatást teljesített (2), egy kisfiúnak meséli el a maga kedvenc meséjét (3). A Setét Torony-sorozat fő szála tehát ebben a kötetben alig mozdul meg, illetve Roland ifjúkori története, és az elmondott mese is megállják a helyüket külön-külön is. A duplakeretes szerkezet miatt mégsem lehet őket külön-külön olvasni, de ez nem is baj. Rendkívül élvezetes ugyanis ez a mise en abyme (történet a történetben).

Az ifjú Roland megbízatása egy kisvárosban a lakókat rettegésben tartó alakváltó (más néven bőrember) leleplezése. Emberi formájában csak egyvalaki látta, egy kisfiú, aki a lény elől menekülve egy szénakazalban bújt el. A tőle megtudott információk alapján Roland segítője és a város elöljárói begyűjtik a gyanúsítottakat, s míg ez zajlik, Roland elmeséli a kisfiúnak azt a mesét, amelyet az édesanyja olvasott fel neki „kicsikorában”. A címe Átfúj a szél a kulcslyukon. Ahogy a fülszöveg is írja, ebben szintén egy kisfiút ismerünk meg, akinek az élete apja halálával és édesanyja új házasságával vesz rossz fordulatot. A helyzet még rosszabbra fordul a Társulás Adószedőjének esedékes megjelenésével, aki egy különleges kulcsot ad Timnek, amellyel szörnyű titkot fed fel. A fiú ezután mindent megtesz az igazság kiderítéséért és életük rendbe hozásáért. Útja kalandos, mágiával kísérve.

Ez a legbelső történet teszi ki a kötet nagy részét, de tulajdonképpen nem hosszú. Az események gyorsan követik egymást, ezért a cselekménye elég sűrű. Az érdeklődésemet végig fenntartotta, ugyanakkor néha elvesztettem a fonalat. Ez természetesen annak folyománya is lehet, hogy a saját programom is elég sűrű volt az olvasás ideje alatt, ezért nagyon apró részletekben tudtam olvasni. A történet ugyanis nem bonyolult, egy szálon fut és a történetvezetés is lineáris, egy-egy mondat erejéig van kitérő illetve visszatekintés. A szereplők jellemrajza egyszerű, összetettnek talán Nagy Kells karakterét mondanám. Mindenki másnál egyértelmű, hogy melyik oldalon áll. Nagyon szerettem, jellegzetes King-féle mese.

A bőrember sztorija kicsit jobban izgatta a fantáziámat, épp ezért jó lett volna, ha ez is egy kicsit hosszabb, és többet tudunk meg akár az alakváltás természetéről vagy az okáról. Tulajdonképpen ez is egy novella, az Átfúj a szél a kulcslyukonnál rövidebb és egyszerűbb. Jellemrajzokról például itt nemigen lehet beszélni; Rolandot és társát, Jamie-t leszámítva talán csak Everlynne jelentik meg annyi időre, hogy a szeretem vagy nem szeretem kalapba be tudjuk dobni. A szerepe mégis nagyon fontos, Roland életében meghatározó.

A kötet zárása gyönyörű, mindkét nyelven olvasva megkönnyeztem. Ez a befejezés teszi ezt a könyvet a sorozat olyan részéve, amely nélkül lehet élni, de nem érdemes.

Bejegyzésemet a könyv legszebb gondolataival zárom, csak magyarul:

„Az idő csak arc a vízen, és amint előttük a nagy folyó, szüntelen áramlik tova.”

„A mesékhez senki sem öreg, Bill. Akár férfi, akár fiú, akár asszony, akár lány, senki sem öreg hozzájuk. Azért élünk, hogy meséket hallgassunk.”

„…ha egy nő oldalán nem a megfelelő férfi bújik a kötésbe, akkor az gyűrű helyett hurokká válik.”

„Az idő olyan, mint egy kulcslyuk, gondolta, mialatt felnézett a csillagokra. Néha lehajolunk hozzá, és átkukucskálunk rajta. És a szél, amelyen ilyenkor az arcunkon érzünk – a kulcslyukon átfújó szél -, az egész élő világ lélegzete.”

A következőkben kihívásokhoz elolvasandó könyvekkel jelentkezem.

4,5/5

21. hét: Stephen King - Varázsló és üveg - A Setét Torony IV

Ismét eltelt egy hónap A Setét Torony sorozat két kötete között. A Puszta földek lassabban haladt, mint ahogy az ízlésem megkívánta, ezért döntöttem egy kicsit hosszabb pihenő mellett, de visszavágytam ebbe a világba. Hajtott a kíváncsiság, hogy van tovább. Ezt nem igazán tudtam meg, azt viszont igen, hogy mi volt korábban.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 904
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: 2020. május 11. – 2020. május 25.

A fülszöveg:
„Roland és hűséges barátai sikeresen megküzdöttek Blaine-nel, a Monóval. Egy valaha civilizált, ám mostanra elpusztult városban szálltak le a bomlott számítógépagyú egysínű vasútról. Roland elérkezettnek látja az időt, hogy pihenőjük közben elmesélje társainak múltját. Megtudjuk, miért kellett idő előtt elhagynia atyái földjét, Gileádot, s milyen küldetéssel érkezett Alain és Cuthbert barátjával a Külső Ívbe. Itt ismerte meg a gyönyörű és bátor Susan Delgadót, s egy csodaszép, szenvedélyes, ám tragikus szerelem története tárul elénk. A pihenő végeztével hőseink ismét útnak indulnak; céljuk a távolban magasodó, égbe nyúló tornyú, rejtelmes üvegpalota. Talán meglelték a Setét Tornyot? Stephen King regényfolyamának negyedik kötete – a korábbiakhoz hasonlóan – izgalmakban, kalandokban, érzelmekben bővelkedő, lebilincselő olvasmány.“

A történet ott folytatódik, ahol az előző kötet végződik: a Blaine-nel, a Monóval való utazással és a találós kérdésekkel. Az utolsó néhány oldal szó szerint megismétlődik, ami segít visszahelyezkedni térben, időben és hangulatban. A bemutatott találós kérdések kis részét ismertem csak, így a többi megválaszolása nekem is kihívást jelentett, bár túl mélyen egyiken sem gondolkodtam el, a történet, és az, hogy ki és hogyan nyeri meg a versenyt, jobban érdekelt.

Ezután következik a főattrakció: egy történet Roland ifjúkorából, nem sokkal harcossá válásának idejéből. Egy történet a történetben, amely segít megérteni főhősünk lelkivilágát és indítékait. Az egész kötet erre a történetre épül fel. Minden apró részletet feltár a múltból, úgy bemutatva azt, mintha egy filmet néznénk Roland emlékeiből. Nem mesél, egyszerűen visszaugrik az időben.

A történet több szálon fut: bemutatja Roland és barátai küldetését, magát Susant és az ő szerződését, és látjuk az ellenfelek, a Nagy Koporsóvadászok és a cöosi Rhea szerepét is a saját szemszögükből. Szeretem, amikor mindenkinek a fejébe beleláthatok; így kevésbé tűnik egyoldalúnak az elmesélés. Minden oldalon lehet valamiért izgulni: a helyiek és a fiúk a kezdetektől macska-egér játékot (vagy inkább Kastélyjátékot) játszanak egymással; próbálnak túljárni egymás eszén, és mindig egy lépéssel a másik előtt járni. Ez a játék egyaránt vezet várt és nem várt fordulatokhoz is. Emellett Roland és Susan szerelmének kibontakozását is részletekbe menően láthatjuk; szinte mesébe illő, mégis Stephen Kinghez méltó. Nem túlzottan nyálas-romantikus, sokkal jobban hasonlít arra, amilyen a kamaszok szerelme lehet.

A kettős élet viszont soha nem tartható fenn sokáig, még Rolandnak sem. Egy regényben pedig különösen fontos, hogy eljöjjön az a pont, amikor a főhős hibázik, és ezzel elszabadul a pokol. Ebben a regényben erre viszonylag sokat kell várni; látszólag minden tökéletes, minden adott hőseink győzelméhez, de nem gondolhatjuk komolyan, hogy Stephen Kingtől happy endet kapunk, főleg, hogy egy tökéletesen sikerült akció nem magyarázná Roland eddig megismert jellemét. Mégis, amikor ehhez a bizonyos csavarhoz értem, kezdett egy kicsit „rétestészta-érzésem” lenni. Mintha soha nem akarnánk elérni a végponthoz; még egy váratlan esemény, még egy kis bonyodalom, még mindig nem fejeztük be, amit elkezdtünk, még ez kell, még az kell – a másik oldalon emiatt kicsit sűrűnek is éreztem a végét. Mint amikor reggel, munkába indulás előtt még ez, még az eszembe jut, ami azt eredményezi, hogy a tervezettnél fél órával később érek be. Egyszer aztán csak elérkeztünk a „mese” végére; Roland remegve nézi az üveggömbben, mi történik Susannal; én pedig remegve olvastam.

Az utolsó szűk száz oldalon ismét visszatérünk a jelenbe, azért, hogy még egy utolsó pillantást vethessünk a múltra, majd hőseink folytatják útjukat a Torony felé. Tetszik, ahogy a jelenben játszódó jelenetek keretbe foglalják Roland meséjét – jobban nem is lehetett volna megoldani.

Tudtam arról, hogy A Setét Torony-sorozat kapcsolja össze a Stephen King-univerzumot, de ebben a kötetben találtam erre először nyilvánvaló utalást. Bizonyos jelenetekben a Végítélet köszön vissza, zseniálisan belefűzve ebbe a történetbe. Sőt, Abagail anya nevével és magával Randall Flaggel is találkozunk – utóbbit már vártam; eddig is volt egy sejtésem, hogy ebben a világban ki is lehet, nagyjából jól is tippeltem.

Annak ellenére, hogy a nyelvezet a szokásos, és a történet eseménydús, érdekes és izgalmas, lassabban haladtam az olvasással, mint szerettem volna. Ebben szerepet játszhatnak a hártyavékony papírlapok, amelyek miatt feleannyinak tűnik a hátralevő oldalak száma, mint amennyi ténylegesen maradt még.

Tévedtem azzal, hogy a Puszta földeket átvezető kötetnek gondoltam a második és a negyedik között. A Varázsló és üveg elolvasása után azt mondom, hogy ez a kettő az átvezetés a második és az ötödik között. Kíváncsian várom, most igazam lesz-e.

Hosszú könyvhöz képest meglepően kevés idézetet írtam fel; az események sűrűjében nincs idő a mélyenszántó gondolatokra, de néhány tetszetős mondatot azért találtam:

„Nem volt választása. És ha nincs választás, a tétovázás mindig hiba.”

„Tudja, hogy az ingvállal ellentétben egy úrinő jó híréből nem veszi ki a foltot a citromlé.”

„Ez a fajta csönd rendszerint azt jelentette, hogy valaki meg fog halni.”

„A Sugár Útja. Valahol előttük, ahol ez a Sugár keresztezi a többit, ott áll a Setét Torony.”

Az az érzésem, hogy nagyon fogom sajnálni, ha odaérünk a Toronyhoz, és ez a történet véget ér. Korábban A Tűz és Jég dalát gondoltam felnőttkorom Harry Potterének. Ennél a kötetnél viszont rájöttem, hogy A Setét Torony az.

4,5/5

16. hét: Stephen King - Puszta földek - A Setét Torony III.

Rég olvastam már Setét Tornyot. Pontosan egy hónapja. Az ok a könyvtári könyvek lejáratában keresendő (amit egyébként a könyvtár zárva tartása miatt automatikusan meghosszabbítottak), és bár nagyon tetszett az előző rész (értékelése itt), valami másra vágytam. Roland világa viszont van annyira érdekes, hogy egy idő után vissza kell térni hozzá.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 608
Fordító: Bihari György
Olvasás ideje: 2020. április 12. – 2020. április 20.

A fülszöveg:
„Roland és barátai, Eddie és Susannah Dean elszántan haladnak úti céljuk, a titokzatos Setét Torony felé. A homárszörnyekkel sikeresen megküzdöttek ugyan, ám mepróbáltatásaiknak koránt sincs vége. Új ellenséggel találják szemközt magukat, a félig gép, félig állat ősöreg óriási medvével. Elhívják Jake-et, azt a kisfiút, akit a harcos annak idején kénytelen volt feláldozni. Lud, az egykor szupercivilizált-technicizált város (talán a valahai New York?) – amelyet feltehetőleg szörnyűséges nukleáris katasztrófa pusztított el – romjai között élethalálharcot vívnak a testileg-lelkileg eltorzult, vérszomjas túlélőkkel. Kimerült, ám tántoríthatatlan hőseink folytatják útjukat. Sikerül-e elérniük a Setét Tornyot, s ott vajon mi vár rájuk?“

Bár ez a kötet az előzőnél is vastagabb, a terjedelem nem ijesztett meg, de a végére azt éreztem, hogy kevesebb is elég lett volna. Molytársaimtól többször hallottam már hosszú könyvre azt, hogy véleményük szerint túlírt. Elképzelni sem tudtam, hogy ez a gyakorlatban mit jelent, amíg a Puszta földeket végig nem olvastam. Most már pontosan tudom, mi az, hogy túlírt. Stephen Kingről tudjuk, hogy szereti bő lére ereszteni a mondandóját, de mindezidáig nem találkoztam olyan művével, amelyiknél ez zavart volna. Kicsit túl elmélkedősre sikerült szerintem, kevésbé volt eseménydús, mint vártam. Úgy éreztem, hogy kicsit döcögött a cselekmény, az útjukon is kevesebbet haladtak az előző részhez képest.

Jake visszatérése a történetbe kicsit úgy hatott, mintha a szerző megbánta volna, hogy korábban kiírta, ezért megtalálta a módját, hogy visszahozza. Mindenesetre jól csinálta, tetszett, ahogy Roland és Jake elméjének kettészakadását bemutatta, tulajdonképpen tudathasadást látunk.

A találós kérdéseket kissé indokolatlannak, a történetbe nem illőnek éreztem, de meglehet, hogy később értelmet nyernek majd. Pontosan úgy, ahogy a kötet címe. Nagyjából az utolsó néhány fejezetig nem sikerült rájönnöm, miért Puszta földek címet viseli.

A hangulata az első kötethez hasonló volt számomra; szó szerint megterhelő volt. Azt vettem észre, hogy Roland hangulatát elég erősen át tudom venni, az egész olvasmányélményemet áthatja az, ahogy ő érez és gondolkodik a történet alatt. Fanatikusan kötődik a Toronyhoz és a küldetéséhez, de közben kezdi megszeretni a társait is, pedig érzi, hogy nem kellene, mert nem lehet biztos benne, hogy nem veszíti el őket. Ez a legerősebben Jake-kel kapcsolatosan mutatkozik.

Susannah új karaktere is tetszik, bár néha hiányoltam Detta Walkert; az előző kötetben jókat nevettem rajta, sajnáltam, hogy most kevesebbet kaptam belőle. Eddie jellemfejlődése hasonlóan látványos; kezd felnőni, lassan ténylegesen kilép a bátyja és önmaga árnyékából. A kedvenc szereplőm ebben a részben pedig egyértelműen Csi, a szőrmókus. Minden megjelenésével megmelengette a szívemet. Én is elfogadnék magam mellé egy ilyen kisállatot.  

Még egy számomra zavaró tényezőt említenék: ez pedig Folyamút és Lud lakóinak beszéde. Nehezemre esik a direkt hibásan leírt mondatokat olvasni. Tudom és értem, hogy a legjobban így lehet érzékeltetni azt a beszédet, amit a mi világunkban tájszólásnak hívnak, de nekem akkor is szörnyű volt oldalakon keresztül a párbeszédek felét így olvasni. Taszító, akkor is, ha nem negatív karakter szájába adja őket. Remélem, a következőkben ezekből kevesebb lesz.

Összességében egyáltalán nem rossz könyv; olyan érzésem van, mintha inkább átvezető kötet lenne a második és a negyedik között; hamarosan kiderül, jól gondolom-e.

Soraimat kedvenc idézeteimmel zárom:

„Az élet nevetséges.”

„A túl sok hang elnyomja az ember szívét.”

„Az ég hatalmas volt – nem emlékezett rá, hogy látott-e valaha is ilyen óriási, megszakítatlan teret, ilyen végtelen, tiszta ürességet. Ettől nagyon kicsinek érezte magát, de hite szerint nem volt ebben semmi rossz. A dolgok rendjében ő tényleg nagyon kicsi.”

„Valamikor régen az ilyen arcú srácokra mondhatták, hogy ez is azért született, hogy felkössék.”

„Vedd például a Bermuda-háromszöget. Az egy hely az egyik óceánunkon, Roland. Állítólag elátkozott. Lehet, hogy tulajdonképpen egy bazi nagy kapu a világaink között, amely majdnem mindig nyitva áll.”

Kis időre most ismét itt hagyom ezt a világot, még magam sem tudom, mennyi időre. A hétre a szerző legújabb kötetét, az Emelkedést terveztem. Hogy ezen kívül lesz-e még időm másra, az a hét második felében kiderül.

4/5

Ha szeretnétek követni a Setét Torony értékeléseket, itt megtehetitek.

11. hét: Stephen King - A hármak elhívatása - A Setét Torony II

Nem egészen normális dolog két nyomasztó könyv után egy olyan sorozat második részével folytatni, amelynek az első része nem igazán tetszett. Mégis így tettem, bízva a Molyon megadott százalékokban. Így lett a 11. hét olvasmánya A hármak elhívatása – A Setét Torony II. Amúgy is viszonylag rég olvastam már Kingtől, elég is volt a hűtlenkedésből. Mivel az Egy tiszta nővel (értékelése itt) kissé megcsúsztam, később tudtam elkezdeni, mint szerettem volna, ami azt eredményezte, hogy a befejezésével is sietnem kellett. Végül csak befért a múlt hétre: 2020.03.11. - 2020.03.15. között olvastam.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 460
Fordító: Bihari György

A fülszöveg:
„A harcos-ban megismert Roland sebesülten, betegen, ám rendíthetetlenül halad célja, a titokzatos Setét Torony felé. Kietlen, veszélyekkel terhes vidéken visz az útja, ahol váratlanul egy ajtóba ütközik, amely az 1980-as évek New Yorkjába nyílik. A harcosnak át kell mennie ebbe a másik világba, hogy elhívja magával segítőtársait, akiket a feketébe öltözött ember cigánykártyán megjósolt neki. Így fonódik össze Roland, a harcos, Eddie Dean, a drogcsempész, Odetta Holmes, a gyönyörű, okos, ám egy balesetben megnyomorodott fekete lány, valamint Jack Mort, a gyilkos hajlamú könyvelő sorsa. A hármak elhívatása lélegzetelállító kalandokban bővelkedő, az „elmozdult világokban" játszódó könyv, amely, bár nem zárul le benne a főhősök sorsa, mégis élvezetes olvasmány.”

Ahogy a szerző ígéri, a történet ott folytatódik, ahol az előző kötet végén hagytuk, és aminek külön örültem, kapunk egy rövid összefoglalót is az előző kötet eseményeiből. A folytatás simán felveszi a fonalat, nem érződik rajta semmi erőlködés. Mintha csak egy másik fejezet, nem egy új kötet kezdődne. Akár egy kötetben is lehetnének. Na jó, nem; még elképzelni is rossz, mekkora monstrum lenne, ha mind a 8 kötet egyben lenne. A Végítélet tartásától is izomlázas lett a tenyerem; mi lenne, ha egy ilyet kellene forgatnom, nem beszélve a tömegéről. Nem adok több ötletet a kiadóknak.

Az előző kötettel (értékelése itt) ellentétben ez igencsak eseménydúsra sikerült. Szinte minden lapon történt valami, nem voltak hosszas leírások, elmélkedések, nem volt szenvedés (csak a tengerpart volt túl hosszú, és a homárszörnyek voltak túl sokan). Volt helyette három kaland, meg a köztük levő időt kitöltő mesék, tele információval mindenről és mindenkiről.

A világok közötti átjárásról kicsit a Harry Potterből ismeretes Merengő jutott eszembe, melynek segítségével bepillanthatunk saját korábbi, vagy mások emlékeibe és újraélhetjük őket. A különbség, hogy a harcos által meglátogatott világokba és időkbe bele lehet piszkálni. Érdekes gondolat, hogy egy ajtón átsétálva a megfelelő ember képes megváltoztatni egy párhuzamos jelent, a mi világunk múltját vagy jövőjét. Biztos jó ez? Ebben a történetben jó; és nagyon hálás voltam érte, hogy Roland ezen keresztül jóvátehetett egy, az előző kötetben elkövetett hibát, hogy kijavíthatott egyet-mást a mi világunkban.

A drága jó Roland… Még mindig egy igazi antihős, de más sokkal szimpatikusabb, mint az előző kötetben. Nem gondoltam, hogy szerethető lesz, de a maga módján igenis az. Eddie-t kevésbé csíptem, de a vége felé egész értelmes lett. Odetta karaktere (vagyis két karaktere) is nagyon tetszett, főképp a negatív fele; némelyik beszólásán hangosan nevettem. Jack Mortot viszont tényleg sehogy se sikerült megkedvelnem; szerintem a szerzőnek se volt ez célja. A legérdekesebb az volt, ahogy a különböző korokból és világokból jött szereplők hogyan próbálják egymást megérteni, és mennyire nehéz közös nevezőre jutni, ha az idő múlásával valami gyökeresen megváltozik (pl. egy régebbi időben a fekete megnevezés volt a sértés, és négernek kellett őket nevezni, bő húsz évvel később ez megfordult). Roland küzdelme a mi világunk szavaival pedig kifejezetten mulattatott.

Bölcsességek, mélyenszántó gondolatok ebben a részben kevésbé voltak jelen, de azért sikerült jó idézeteket találni:

„Az életünk olyan, mint ezek a várak (ti.: kártyavárak), amelyeket építek. Néha van oka, hogy összeomlanak, néha viszont egyáltalán nincs.”

„Csöndesen, minden felhajtás nélkül elhunyt. Egyszerűen ellibegett, mint a pitypang termése a könnyű szellőben.” – Milyen szép megfogalmazása ez a halálnak, nem igaz?

Szerettem ezt a részt. Nem kicsit, nagyon. Most viszont kényszerítem magam, hogy rövid időre ismét elhagyjam ezt a világot egy másikért, ami hasonlóképpen rabolta el a szívemet, ahogy ez is. A 12. hét könyve Az Alapítvány-trilógia lesz.

Ha szeretnétek követni a Setét Torony értékeléseket, itt megtehetitek.

5/5