36-38. hét: Stephen King: Callai farkasok - A Setét Torony V.

Minden alkalommal, amikor új könyvet kezdek, megnézem, hány oldalas; csak a miheztartás végett. A Callai farkasokat ránézésre erős 400 oldalnak tippeltem, épp ezért döbbentem meg, amikor tudatosult bennem, hogy a duplájával állok szemben. Sejthető volt tehát, hogy nem fogom egy hét alatt befejezni. Habár a hivatalos kezdődátumból nem ez derül ki, gyakorlatilag mégis sikerült egy hét alatt elolvasni.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: hivatalosan2020. szeptember 4., valójában inkább 2020. szeptember 11.  – 2020.szeptember 20.

A fülszöveg:
„Roland Deschaint, aki a civilizáció pusztulása után a Setét Tornyot keresi, ká-ja délkeletnek vezérli. Társaival átvágnak Közép-Világ erdején, és eljutnak Calla Bryn Sturgis környékére, egy békés, farmerek lakta településre. A városka a Sugár árnyékában fekszik, s azon túl ott van valahol a Setét Torony. Egyik lakója, Callahan atya elmeséli, hogy Calla farkasai tízévenként lecsapnak rájuk, és elragadják minden ikerpár egyik tagját, majd fizikailag és lelkileg megnyomorítva küldik vissza. A harcos és társai a városlakókkal együtt elhatározzák, hogy szembeszállnak a pusztító robotfenevadakkal… A történet egyszerre játszódik a hetvenes évek New Yorkjában és Roland világában, és több szálon kapcsolódik King többi regényéhez.”

A borító:
A sorozat ötödik kötetének borítóján a sárga szín dominál; a háttérben a lenyugvó napot és napnyugtai égboltot láthatjuk, az előtérben a Torony sziluettjével. A cím alatt egy farkas feje található, nyitott szájjal. Hogy üvölt vagy halott, nem egyértelmű. A történetet ismerve szerintem kissé félrevezető ez utóbbi kép, a fülszöveg viszont sajnos lespoilerezi.

Így tetszett:
Rég jártam már ebben a világban úgy, hogy a történet is haladjon előre. Az előző kötet, a 4,5. rész egy, a 4. és 5. kötet közé beékelt mese, ami inkább a világ hangulatát fogja meg, mintsem a sorozat fő szálát. A 4. kötetet még a tavasszal olvastam, és, bár ez nem volt olyan régen, nem jött rosszul az összefoglaló, amelyet az eddig történtekről kapunk a kötet elején. Segít felvenni a fonalat, noha egy kissé nehezen akart beindulni a regény.

Az eddigi részek közül a Callai farkasok cselekménye a legösszetettebb és legszövevényesebb. Mindössze egy hónapot ölelnek fel az események, hőseinknek viszont több fronton kell helytállniuk. A mi világunkban, ami nem mozdult el (valóban nem?), és ahol az idő mindig ugyanolyan tempóban halad is sokkal többnek érződne egy ilyen eseménydús hónap. Roland ­és ka-tet-je Calla Bryn Strugis városába érkezik, amelynek lakóit, ahogy a fülszöveg is (egyébként hibásan) írja, a bizonyos időnként eljövő farkasoktól kell megvédeniük. Közben a mi világunkban is felmerül egy megoldandó ügy, és saját csoportjukon belül is gondokkal kell szembenézniük. Hőseinknek komoly stratégiát kell kidolgozniuk a farkasok ellen is, és a másik két problémára is megoldást kell találniuk. Ahogy az lenni szokott, mindhárom baj tetőzése nagyjából egy időpontra várható, egyáltalán nem mindegy tehát, hogy pontosan milyen sorrendben teszik meg a lépéseket.

Ahhoz, hogy előrébb jussanak, meg kell ismerniük Donald Callahan atya és Jamie Jaffords történetét is, mert ezekből kulcsfontosságú információkra tehetnek szert. Callahan atya révén a Callai farkasok története kapcsolódik a Borzalmak városához. Callahan atya szempontjából egyfajta folytatásnak is tekinthető. Az ő története a kötet sok oldalát tölti meg, részben elmesélve a Borzalmak városában leírtakat az ő szemszögéből, valamint számot adva a menekülése utáni életéről. Bevallom, ezt rövidebbre is foghatta volna King, egy ponton túl már untam a részegséget és az állandó visszaesést.

A sok mese, találgatás, tervezgetés miatt úgy tűnhet, hogy a történet semmit sem halad, cserébe viszont gazdagabbak leszünk egy jó nagy adag információval. Mégis úgy érzem, hogy ezek szükségesek, ha nem is feltétlenül ilyen terjedelemben; hiányérzetet keltene, ha kimaradtak volna. A vége erősen függő, és, bár a csata elég pörgős, összességében kicsit laposnak éreztem, nem volt olyan katartikus, mint amit vártam volna.

A főszereplők lassacskán változnak: Roland kezd emberi lenni, Jake lassan maga mögött hagyja a gyerekkorát, Eddie fokozatosan komolyodik, Suzannah pedig ebben a részben is egy új arcát mutatja meg (szó szerint). A kisváros lakóit is szinte kivétel nélkül kedveltem, egyszerű, de szerethető emberek. Callahan atyánál pedig nem tudtam megállni, hogy ne Father Ted jusson eszembe (hogy ki ő, a nevére kattintva megtudhatjátok). A robotot nem bírtam; King is viszonylag ellenszenves figuraként tünteti fel.

A terjedelem ennél a kötetnél egy kissé a minőség rovására ment, de ettől függetlenül élvezhető volt. Ha nem egy nagyon rossz időszakban olvasom, lehet, hogy ez kevésbé tűnik fel.

A nekem kedves gondolatokkal búcsúznék:

„De hogy mit érzel, és meddig érzed, annak nem mindig van köze az objektív valósághoz.”

„- Ha – helyeselt Roland. – Egyik öreg tanárom azt szokta mondani, hogy ez az egyetlen szó, amely több ezer betű hosszúságú.”

„A sötétség lehetősége teszi olyan ragyogóvá a nappalt.”

„Olyan sok történet és olyan kevés idő.”

„Az vagyok, amivé a ka, a Király és a Torony tett. Mindnyájan azok vagyunk. Nem menekülhetünk.”

„…mindnyájan lyukkal a szívünkben születünk, és addig járunk-kelünk, amíg meg nem találjuk azt a személyt, aki képes betömni ezt a lyukat.”

Egy kis időre megint elköszönök Rolandtól, de ezúttal szeretnék hamarabb visszatérni. Tényleg érdekel, hogy megtalálja-e a Tornyot.

4/5

 

35-36. hét: Jussi Adler-Olsen: A 64-es betegnapló - A Q-ügyosztály esetei 4.

 Idén másodszor fordul elő, hogy egy, már korábbról ismert könyvet veszek a kezembe. A 64-es betegnaplót a tavalyi évben már olvastam, de akkor nem született blogbejegyzés róla, dacára annak, hogy az egyik kedvencem volt. Most, hogy a teljes sorozatot megszereztem, és már az előző részeket pótoltam, úgy kerek, ha ezt a részt is elolvasom, és értékelem. 

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2013
Oldalszám: 432
Fordító: Somogyi Gyula
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 29. – 2020. szeptember 2.

A fülszöveg:
A bántalmazás és az erőszak mindennaposnak számított azon a félreeső dán szigeten, amely kényszerű lakhelye volt szellemi fogyatékosnak ítélt nőknek, de prostituáltaknak is. Amikor Rita Nielsen első ízben lépett a szigetre, egy olyan dráma részese lett, amely 55 évvel később a megoldatlan ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztály eddigi legbonyolultabb esetéhez vezetett. A nyomtalanul eltűnt prostituált irattári anyagát tüzetes vizsgálat alá veszik, így Carl, Rose és Assad hamarosan rájönnek, hogy a nő egykori eltűnése egy súlyosan törvénysértő ügy része, amely nyilvánvalóan azóta is folytatódik. Amikor pedig mélyebbre kezdenek ásni, egy rendkívül hidegvérű ellenfél jelenik meg a színen…“

A borító:
Ahogy megszokhattuk: fekete-fehér, a cím pirossal. A cím feletti képen egy sziklás parton álló épület egy részét látjuk, alatta pedig egy, a földön fekvő nőalakot; valószínűleg meztelen és ájult vagy halott. A képek a önmagukban keveset mondanak, a fülszöveget elolvasva sejthető, hogy a felső kép az említett szigetet ábrázolja, és azt is sejthetük, hogy a nőalak kapcsolatban áll vele.

Így tetszett:
Nagyon szeretem ezt a történetet mind könyvben, mind filmen; az elmúlt egy évben négyszer vagy ötször találkoztam vele valamilyen formában. Számomra a vonzereje a témában áll: a fajelmélet újraértelmezése a modern korban. A film sokkal jobban kiélezi az aktuális helyzetre; döntően muzulmánokat vonultat fel; a könyv ennyire nem direkt, nem népcsoportra, hanem inkább társadalmi rétegekre helyezi a hangsúlyt. Mindenesetre érdekes a párhuzam a náci Németországban zajló kényszersterilizálásokkal, mind az elméletet, mind a gyakorlatot illetően.

A másik oldalon pedig ott van Nete bosszúja azért, amit ártatlanul elszenvedett. Első olvasáskor rettenetesen idegesített a személye, butának tartottam. Második olvasásra már másképp látom: egy egyszerű, meg nem értett lány, aki rosszkor volt rossz helyen,akit testileg-lelkileg összetörtek, megnyomorítottak, hogy mint a főnix, hamvaiból új életre keljen, és megtorolja sérelmeit.

Természetesen a Q-ügyosztályt sem lehet kihagyni, akik ezt a két oldalt nagy nehézségek árán összefésülik, közben egy percig sem hagyják abba az egymás közti ping-pongozást, amin ismételten jókat derültem.

A történet jól felépített; az előző kötetekben már megszokhattuk, hogy nem csak a rendőrség oldalát látjuk, hanem az áldozatét és/vagy a gyilkosét is. Itt minden és mindenki terítékre kerül, nekünk annyi a dolgunk, hogy szurkoljunk, hogy a végén összeérjenek a szálak. Kezdetben ugyanis teljesen ellentétesen futnak a szálak, nem lehet tudni, hogyan áll majd össze, megtalálják-e Carlék a jó nyomot. Lépésről lépésre látjuk Nete bosszújának megvalósulását, ezzel párhuzamosan a Q-ügyosztály szintén lépésről lépésre azonosítja az áldozatokat, és bogozza ki a csomókat. Látjuk ugyanakkor az áldozatokat is; mindenkiről előkerül valamilyen emlék, ami magyarázattal szolgál. Ez egy olyan könyv, ahol igazából egyszerre lehet szurkolni a rendőrnek is meg a gyilkosnak is, mert kettőjüknek tulajdonképpen ugyanaz a célja: leszámolni a harmadikkal. Ettől olyan zseniális ez a sztori, és itt látszik, mennyit fejlődött Jussi Adler-Olsen írói stílusa is az előző kötetekhez képest. Talán elfogult is vagyok, de rosszat nem tudok mondani róla.

Nem is rabolom tovább senki idejét az ömlengéssel; egyetlen idézettel zárom soraimat:

„A rossz hírekkel nem foglalkozunk a reggeli cigaretta előtt, és a dolgoknak egyébként is megvan a maguk menete.”

A következő részre is igyekszem minél hamarabb sort keríteni.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

34-35. hét: Mario Puzo: The Godfather/A Keresztapa

Amikor 5 évvel ezelőtt megnéztem A keresztapát, fogalmam sem volt róla, hogy ebből a történetből könyv is van. Erre a tavalyi Könyvfesztiválon döbbentem rá, amikor egy idegen nyelvű könyveket is kínáló standnál megláttam az angol nyelvű kiadását. Természetesen azonnal elhoztam, de az elolvasását tologattam. Mindaddig, amíg év elején meg nem fogadtam, hogy többet fogok angolul olvasni, de ha idén csak egy angol könyv jönne össze, akkor ez lesz az. A pontos dátumot végül (ismételten) egy molyos kihívás hozta meg.

Kiadó: Arrow Books
Kiadás éve: 2009
Oldalszám: 596
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 17. – 2020. augusztus 29. 

A fülszöveg (a magyar kiadásé):
„A Maffia napi aktualitásként él az emberek tudatában, hiszen lépten-nyomon hallat magáról. Az olvasó bizonyára érdeklődéssel és izgalommal olvassa majd regényalakban is a filmvászonról jól ismert, Francis Ford Coppola és Marlon Brando jóvoltából halhatatlanná és világhírűvé vált, Amerikában letelepedett Keresztapa, Don Corleone fordulatos, elképesztő epizódokban gazdag történetét. Módunkban áll végigkísérni a Szicíliából Amerikába vándorolt Corleone família idősebb és ifjabb nemzedékeinek, barátainak, ellenségeinek sorsát, életét – és természetesen halálát, hiszen a szereplők legfontosabb jellemvonása az, hogy tetteiket az Amerikában is virágzó Maffia parancsai határozzák meg, amelyek között a legfontosabb a szinte közhelynek számító, ám a szervezet tagjai által mindig halálosan komolyan vett vendetta, vagyis a vérbosszú.”

A borító:
Igazán semmi extra, fekete borító fehér és piros betűkkel, szerző+cím. No meg egy marionettbábu zsinórjai, az őket tartó kézzel. Aki hallott már a történetről, az olasz maffiáról vagy ismeri a filmet, annak ez a kis illusztráció épp eleget mond. 

Így tetszett:
A filmet nagyon szerettem anno, emiatt kissé elfogultan álltam a könyvhöz. A cselekményre is emlékeztem, ha nem is minden részletére, a fő szál megvolt, de ahogy olvastam, a mellékszálak is előjöttek. A színészek arca viszont nem villant be olvasás közben, kivéve Marlon Brandóé, illetve homályosabban Al Pacinóé.

A történet fordulatokban gazdag, és habár egy kissé lassan halad előre, korántsem unalmas. Nem teljesen lineáris a történetvezetés; két nagyobb esemény között olvashatunk egy-egy visszaemlékezést, jellemrajzot, gyermekkori történetet. Ezek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a szereplőket jobban megismerjük, és a jó vagy a rossz kalapba, vagy akár egyikből a másikba tegyük.

Nagyon élveztem azt, ahogy a szerző a Corleone családot bemutatja. Érezhető, hogy valami nem teljesen tiszta, mégis igyekszik úgy leírni őket és a tevékenységüket, mintha teljesen legális lenne minden, amihez közük van. Beépülnek a társadalomba, a főbb hatalmi szervekbe, miközben egy saját társadalmat alkotnak meg, amelyben a lojalitásnak van talán a legfőbb szerepe, és ahol az önbíráskodást sem büntetik. Minden elsimítható, legitimálható a megfelelő eszközökkel, ők maguk pedig szinte érinthetetlenek.

Habár nagyjából tudtam, minek kell következnie, mégis izgatottan vártam minden eseményt, olvastatta magát, vitt magával. Hogy van tovább? Mit nem tudok még? És amikor már azt hinné az ember, hogy itt a vége, akkor látja, hogy van még 200 oldal, és felteszi a kérdést, hogy ugyan mi jöhet még? Ebből az is látható, hogy több ponton befejeződhetett volna a történet, több helyen el lehetett volna vágni és az olvasó fantáziájára lehetett volna bízni a továbbiakat. Mario Puzo mégis mindent lezár, mindenre van valamilyen megoldása. Épp, mint Don Vitónak. J Rendkívül szemléletesen ír, az ember szinte kívánja, hogy ott legyen a szereplők között, vagy némelyikük helyében. Nem tudom, a magyar fordítás mennyire tudja ezt visszaadni. Nem is biztos, hogy akarom ezt tudni.

Ami visszagondolva kicsit furcsa, hogy ellenszenves szereplőt keveset találtam. Majdnem mindenki szimpatikus volt valamiért. Don Vito az erős, határozott jelleméért, Sonnynak a forrófejűsége ellenére is voltak nemes érzelmei, Kay pedig épp a naivitása miatt szerethető. Carlo volt az, akit nem csíptem amiatt, ahogy Connie-val bánt, illetve Johnny Fontane tűnt arrogánsnak. A család ellenségeit felületesen mutatja be Puzo, keveset tudunk meg róluk; ellenségek és kész, senki ne kérdezze, miért. Az abszolút kedvencem Michael karaktere és az ő regényes sorsa; a legkisebb fiú, aki kilóg a sorból, aki a legalkalmasabb lenne a családi vállalkozás átvételére, de ő ebből nem kér, igyekszik a lehető legtávolabb maradni tőle. Mikor aztán mégis belekeveredik, belátja, hogy nemcsak kihúzni nem tudja magát belőle, hanem egyenesen kötelessége, hogy részt vegyen mindenben, ami a családot érinti. Ebből a szempontból nézve az ő, illetve Kay jelleme fejlődik a legtöbbet, a többi szereplő jelleme ennél kevésbé látványosan mozdul meg, ha megmozdul egyáltalán.  

Érdekes a nők helyzete és szerepe is a történetben. Nagyon szigorúan, feminista szemszögből nézve itt elnyomás, alárendeltség, bizonyos esetben akár nőgyűlölet is van. A nők nem vehetnek részt a család ügyeiben, nem is tudhatnak azokról. Az egyik oldalon tulajdonképpen csak azért vannak, hogy a háztartást vezessék és gyereket szüljenek, a másik oldalon pedig a szexuális szükségletek kielégítésére. Valamiképpen a férfiak egymás közti, veszélyes játékainak áldozatai ők. Mama Corleone esetében mégsem teljesen ezt éreztem. Őt inkább csodáltam azért, ahogy a saját helyzetét kezelte a családban. Ahogy elfogadta a neki szánt helyet, ahogy megbékélt vele, amolyan jobb is, ha én ezekről nem tudok módon. Voltak azok a korok, és voltak és vannak azok a társadalmi rétegek, ahol ez normális. Épp ezért nem érzem azt, hogy Puzo degradálni akarta volna a nőket, inkább hiteles szeretett volna lenni.

Mindent összevetve: szeretem, imádom, és ha nem lenne még jó sok olvasásra váró könyv a polcomon, akár most azonnal újrakezdeném.

Soraimat szokásomhoz híven a könyvből vett kedvenc gondolataimmal zárom (természetesen a hivatalos magyar fordítást mellékelve):

„A man who is not a father to his children can never be a real man.” (Aki nem apja a gyermekeinek, sohasem lesz igazi ember.)

„A million dollars cash doesn’t grow on trees.” (Egymillió dollár készpénz nem terem minden bokorban.)

„But time erodes gratitude more quickly than it does beauty.( De az idő hamarabb kikezdi a hálát, mint a szépséget.)

„Every man has one destiny.” (Minden embernek csak egy sorsa van.)

“Revenge is a dish that tastes best when it is cold.” (A bosszú olyan étel, amely hidegen a legízletesebb.)  

Végezetül pedig a magyarázat a képhez: A Whiskyből és Amarettóból álló koktélt Godfather-nek hívják; nem sokkal azután találtam rá, hogy a filmet láttam, majd 5 évvel később, a könyv olvasásának ideje alatt találkoztam vele újra. Azt hiszem, ez jelent valamit. J

5/5🌟

33. hét: Jamey Bradbury: Ösztön

 Ezt a könyvet anyukám kölcsönözte ki a könyvtárból, elsődlegesen magának. Neki nagyon nem tetszett, de átadta nekem, tegyek vele egy próbát, hátha nekem bejön. Nem jött össze.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 424
Fordító: Tax Ágnes
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 12 - 2020. augusztus 16.

A fülszöveg:
„Tracy ​Petrikoff az alaszkai vadonban nőtt fel szánhúzó apjával és öccsével. Napjait leginkább állatnyomok követésével és kutyák futtatásával tölti a környező erdőségekben. A lány minden álma, hogy apja nyomdokaiba lépve a felnőttek között indulhasson az Iditarod szánhúzóversenyen, a világ legkeményebb és egyben legcsodálatosabb terepén.

Tracynek azonban van egy másik élete is. Született csapdaállító és vadász, és gyakran titokban járja az erdőt, hogy különös szenvedélyének, a vérivásnak hódoljon. Az állatok vérével átmenetileg azok érzékszervi tapasztalatait és emlékeit is megörökli, hogy a vadont a maga teljességében lássa. Egyetlen szabályt viszont be kell tartania: embereket soha nem bánthat.
Tracy élete gyökeresen megváltozik, amikor idegenek jelennek meg a környékükön. Egy napon váratlanul megtámadja őt egy férfi az erdőben, és dulakodás közben a lány eszméletét veszti. Bár a támadást szerencsésen túléli, mégsem tud pontosan visszaemlékezni az eseményekre, hazafelé pedig megtalálja a férfi pénzzel teli hátizsákját. Másnap a házuk melletti fák közül súlyosan sérült ember bukkan fel, a sebét egy ahhoz hasonló vadászkés okozta, mint amit Tracy szokott magánál hordani. A történtek hatására a lány végképp elbizonytalanodik. Vajon ez az ember támadt rá? Vajon azért jött, hogy befejezze a munkáját? De őt ki sebesítette meg? És ha felépül, újra eljön, hogy visszaszerezze a pénzét?
Időközben feltűnik a környéken a különös Jesse Goodwin, aki éppen munkát keres, és végül a Petrikoff családnál kezd el dolgozni. Tracy hiába érzi, hogy a fiú rejteget valamit, és köze lehet a sebesült férfihoz, nem tudja figyelmeztetni az apját anélkül, hogy bevallaná saját tetteit. Hamarosan világossá válik, hogy veszély közeleg: bakancsnyomok jelennek meg a ház körül, ijesztő arcok figyelik a lányt a versenyeken, Jesse pedig egyre rejtélyesebben viselkedik, mintha szándékosan titkolna valamit a család elől. Tracy végül úgy dönt, neki kell megvédenie a családját, és kiderítenie, kik lehetnek valójában a titokzatos idegenek.“

A borító:
Szép kék és fehér, középen egy piros szájjal, amelyről vér csorog le. Kinek ne az jutna eszébe, hogy itt vérivás lesz? A magam részéről egy ilyen borítóhoz leginkább egy vámpírsztorit várnék, bár furcsa egy ilyet Alaszkába helyezni. Mindenesetre az érdeklődést felkelti, és csak annak félrevezető, aki konkrétan vámpírokat vár.

Így tetszett:
Igen is meg nem is. Jó ötletek nem túl jó megvalósítással. Többet, mást lehetett/kellett volna kihozni ebből. Végig az volt a benyomásom, hogy az írónő két jó alapötletből indult ki, de csak egy könyvet akart írni, ezért megpróbálta ezt a kettőt valahogy összehozni. A tanácsadói helyében én erről lebeszéltem volna, ugyanis két jó könyv helyett született egy erősen közepes tákolmány.

Adott egy fiatal lány, aki él-hal a kutyaszánhajtásért, meg a vérivásért. Ezzel még akkora baj nincs is, ha a kettős életet normálisan vázolja fel. A két élet itt teljesen összemosódik, nem egészen arról van szó, hogy nappal így, éjjel úgy. Semmi következetesség; ha úgy adódik, Tracy nappal is vadászik, de ezt amúgy titkolni kell, tehát éjszakánként is kiszökik az erdőbe. Rettentően idegesített az is, hogy az első 130 oldalon nem írta le kerek-perec a vérivást. Utalgatott rá, de azt is olyan prűd módon tette, hogy viszketett a tenyerem. A 134. oldalon aztán megtört a jég, és felvállalta. Hogy addig miért nem, számomra rejtély.

A cselekményről keveset tudok mondani, mert nem is nagyon van. Egy helyben toporgásnak éreztem az egészet, időérzék nulla; hogy két oldal között fél óra vagy fél hónap telt el, megállapíthatatlan volt. Nem beszélve az ismétlésről. Tracytől mást se lehetett olvasni, csak hogy imádja a kutyákat és imád kint lenni, és mindent megtenne azért, hogy kimehessen az erdőbe. Na meg hogy március elsején lesz 18 éves és ez azért jó, mert a Junior versenyt előtte, a felnőttet pedig utána rendezik, hú de szuper, mindkettőn indulhat. Köszönöm szépen, nekem ezeket elég egyszer leírni, bő 400 oldal nem olyan hosszú, hogy 10%-onként elfelejtsem. Mindennek a tetejébe a szereplők is minduntalan ugyanazt csinálták (megetetik a kutyákat, felsöprik az udvart, kutyacipőt varrnak, mosogatnak), változatosság csak annyi volt, hogy megjelent a színen egy-egy új ember.

A versennyel kapcsolatban pedig az volt az érzésem, hogy maga a szerző sem tudja, miért is írta bele. Meglengeti, hogy Tracy indulni fog mindkettőn, nagy nehezen eljut oda, hogy most már nem titok, hogy megy, elkezd készülni rá, és ennyi. Edz a kutyákkal. Jó, és hogyan? Nem tudjuk meg. Elérünk a verseny kezdetére, ahol a szerzőnek eszébe jut, hogy ja, van egy másik szál is, és amúgy sincs kedvem a versenyről írni, szóval feladatom a versenyt Tracyvel és olyan beteget csinálok belőle, hogy a másikra el se menjen. Ennek mi értelme van? Segítek, semmi.

A befejezéssel értem, mit akar üzenni: vállad fel, aki vagy, légy önmagad, nem kell feladni egy tulajdonságodat, hogy beilleszkedj a közösségbe. Ez eddig oké. De az az üzenet már nem oké, hogy a bennünk élő vadembert kell felvállalni. Itt is: jó ötlet, rosszul kommunikálva.

Tracy és Jesse kapcsolata megfoghatatlan volt egy kissé; nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez valami esetlen szerelmi szál akar lenni, vagy Tracy képessége és egyéb vágyai miatt tartják-e fenn. Ennél azért a Brontë nővérek is konkrétabbak egy fokkal. Stephen King meg pláne.

A szereplőkkel sem tudtam azonosulni, Helent és Scottot kedveltem némileg. Tracy abszolút ellenszenves, éretlen, dacos, hisztis. Az apja meg láthatóan nem tud vele mit kezdeni. Ha kint vannak, akkor „Menj be!”, ha bent vannak, akkor meg „Menj ki!” Hű, micsoda nagy nevelés! Jesse meg olyan semmilyen, habár próbált belőle nagy titokzatost csinálni az írónő, engem mégsem lepett meg vele kapcsolatban semmi.

Felnövésregénynek semmiképp nem mondanám; Tracy nem változott, nem nőtt fel (pedig még azt is leírja, hogy annak nincs értelme, amikor a könyv főszereplője nem jut sehova), és azzal sem értek egyet, hogy a Brontë nővérek és Stephen King találkozása lenne. Csak ismételni tudom magam: ez két jó történet, rosszul összegyúrva. Sokkal jobb lett volna, ha az egyik ötletre élezi ki: vagy lett volna belőle egy tisztán vérivós Maugli, vagy egy cuki kutyás sztori, rendesen kifejtve a versenyt is. A magam részéről az utóbbira szavaztam volna.

Egyetlen jó gondolatot találtam a könyvben, amit megosztanék:

„…olykor könnyebb elérni valamit, ha hagyunk rá elég időt és megkerüljük az akadályokat, ahelyett, hogy egyenesen átszántunk rajtuk.”

A moly azt mondja, 70%-ra értékelném. Én azt mondom, ennyire sem.

3/5

32. hét: Gaston Leroux: Az operaház fantomja

Van az úgy, hogy bizonyos könyveket újraolvasunk. Vagy azért, mert nagyon tetszett, vagy azért, mert egy sorozat része, és szeretnénk újraélni, mielőtt kijön a következő, vagy épp azért, mert régen olvastuk és nem emlékszünk a tartalmára, csak az van meg, hogy akkor, abban az élethelyzetben szerettük. Az operaház fantomja nálam ebbe az utolsó kategóriába esik.

Kiadó: Alexandra
Kiadás éve: 2005
Oldalszám: 310
Fordító: Pelle János
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 2. – 2020. augusztus 11.

A fülszöveg:
"Az operaház fantomja nem mese. Egyáltalán nem az volt, aminek sokáig hitték, nem holdkóros művészek, babonás igazgatók találták ki, nem a kartáncos kisasszonyok, a balettmamák, a jegyszedőnők, a portások és a ruhatári alkalmazottak túlfűtött képzeletének fura teremtménye.
Bizony hogy létezett, hús-vér ember volt, noha mindent megtett, hogy szakasztott olyan legyen, mint egy igazi fantom, vagyis egy árnyalak."
Így kezdi világhírű regényért Gaston Leroux, a francia krimi század eleji nagy klasszikusa, aki az „igazi” irodalom olyan nagyságait mondhatta rajongó barátainak, mint Apollinaire vagy Éluard, és akinek hatvan (!) kötetét ma már a posztmodern előképeit is újra felfedező rácsodálkozással szokás emlegetni.“

A borító:
Régi könyvként több kiadást is megért már; nekem A krimi gyöngyszemei című kiadói sorozatban megjelent kötet van meg. Keménykötés, vörös, filc (?) anyagú borító, középen egy fekete-fehér képpel. A kép előterében egy férfialak áll nekünk háttal, a középtájt elhelyezkedő épületetre nézve. Az épület mögött egy koponya helyezkedik el, melynek orrnyílása pontosan egybeesik az épület csúcsdíszével. A szerző neve és a cím feketével szedve. Zseniális kompozíció és gyönyörű kiadás, az egyik legszebb a polcomon. A kis kép a történet fő konfliktusát hivatott ábrázolni, de amíg nem olvassuk el, addig ez így nem derül ki.

Így tetszett:
A Fantom története kisiskolás korom óta vonzott valami megmagyarázhatatlan okból. Nagypapámmal újra meg újra elmeséltettem, hogy ki is ez a sejtelmes lény, aki álarccal takarja torz ábrázatát. A könyvet is tőle kaptam valamilyen alkalomra, talán a 12. vagy a 13. születésnapomra. Akkor olvastam először, de ma már csak azt tudom, hogy akkor jónak találtam. Még egyszer ennyi idősen is jónak találom, semmivel sem jobbnak vagy rosszabbnak, mint fiatalabb fejjel, inkább az változott, amit amiből az akkori 4 csillag és a mostani 4 csillag összeáll.

A történetre annyira nagy vonalakban emlékeztem csak, hogy a szerelmi háromszög sem volt meg (tehát szinte semennyire), viszont ahogy olvastam, sorra éltem át a ja, tényleg!-érzést, ahogy a mélyen eltemetett emlékek előjöttek. Viszont az volt a benyomásom, hogy ezt a történetet rövidebben is el lehetett volna mesélni. Soknak éreztem a sallangot, a szerző kiszólásait, és túlzónak éreztem egy-egy leírást vagy magyarázatot is. A történet fő szála ezekben bújt meg, szinte már el is veszett, bár annyira azért mégse, hogy A szépség és a szörnyeteggel való párhuzamot ne lehessen észrevenni benne. Ez a párhuzam a tetőpontban a legnyilvánvalóbb. A vége szép és megható, kicsit függő, keserédes befejezés.

A szereplők jellemrajza túl egyszerű, és olyan franciásan szélsőséges. Raoul, a tapasztalatlan hősszerelmes figurája sok ponton esetlennek, és abszolút férfiatlannak tűnt számomra, egyáltalán nem hiteles. Christine az elején inkább passzív; a törékeny kis madárka, akivel csak úgy történnek a dolgok, aztán a végére beérik. Kettőjük viselkedése és párbeszédei viszont olyanok, mintha mindketten borderline személyiségzavarban szenvednének; az egyik pillanatban még őrülten szerelmes, egy oldallal később pedig már megveti a másikat. A Fantom legalább konzekvensen egy pszichopataszerű figura, bár a végére nála is látható egy nagy fordulat.

Az írói stílust nem szerettem; ahogy már említettem, túl sokszor szólt ki, néha agyonmagyarázott dolgokat, és a történetvezetés is zavaros volt. Elkezdte E/3-ban, múlt időben. Aztán néha átváltott jelenre, majd vissza múltra. A végjátékban pedig E/1-re vált, és egy mellékszereplő szemszögéből meséli el a történteket. Ez elég zavaró volt; jobb lett volna, ha megmarad az egyiknél. Ennek a történetnek épp mindegy is lett volna, hogy melyiket választja.

Habár lassan haladtam vele, és az érdeklődésemet sem tartotta fenn, és szinte pozitívumot nem is írtam róla, mégis azt érzem, hogy ez egy jó könyv. Megmagyarázni viszont nem tudom ezt az érzést. Talán az a titokzatosság okozza, ami körbelengi az egész sztorit, vagy talán a mindenki által valamilyen feldolgozásban ismert dal, ami a fülemben felcsendült, amikor arról olvastam, hogy a Fantom zenél.

Idézetet csak egyet találtam, amit meg is osztanék:

„Van, amivel nem büszkélkedünk, másról pedig még csak nem is panaszkodunk, annyira megalázó.”

Egyszer mindenképp érdemes elolvasni, már csak azért is, hogy megismerjük azt a művet, amelyet a keletkezése óta nagyon sokan, nagyon sokféleképpen dolgoztak fel.

4/5🌟

 

29. hét/1.: Stephen King: Az intézet

A könyv, amit A kívülálló és az Emelkedés óta várunk. A könyv, ami miatt félbeszakítottam a Q-ügyosztály eseteit. A könyv, aminek én írom a Molyra az első értékelését.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 496
Fordító: Bihari György
Az olvasás ideje: 2020. július 11. – 2020. július 14.

A fülszöveg:
„Az éjszaka közepén Luke Ellis szüleit brutálisan meggyilkolják a saját házukban, őt pedig elrabolják. Másnap Luke egy intézetben ébred egy ugyanolyan szobában, mint a sajátja, mellette pedig hasonló szobák nyílnak, bennük hasonló fiúkkal és lányokkal: mindannyian különleges természetfeletti képességekkel rendelkeznek.
A szigorúan őrzött intézményt igazgató Mrs. Sigsby egyetlen célja könyörtelenül kinyerni a gyerekek erejét, akár kínzás árán is. Ahogy sorra tűnnek el társai, Luke érzi, menekülniük kell, azonban ebből az intézetből még soha senki nem szökött meg. Elindul a küzdelem a jó és a gonosz között egy olyan világban, ahol a jók nem mindig győzedelmeskedhetnek.

Az intézet az utóbbi évek legijesztőbb és legjobb könyve a horror királyától rajongói és kritikusai szerint is. Hangulatában egyszerre idéződnek fel benne a nagy klasszikusok, a Carrie, A ragyogás, A tűzgyújtó és az Az.“

A borító:
Sötét színek, egy vonat utolsó vagonja. A vagon egy szobának berendezve, az ágyon egy kisfiú ül. Lesz itt rejtély, lesz itt sötétség, mondja a borító. Az intézet egy vonatban van? Vagy máshogy kötődik a kettő egymáshoz? Ezt nem árulja el, de egy jó történetet ígér. Piros pont érte a kiadónak: ízléses és jó minőségűnek is tűnik. A védőborító alatt a kép fekete-fehérben látható, ami viszont kicsit kevésbé tetszetős.

Így tetszett:
Nagyon vártam ezt a könyvet, főleg az ízelítő után, amelyet az Emelkedésben is olvastam. Mosolyogtam is, amikor ezekkel az ismerős szavakkal találkoztam az első oldalakon. Egészen konkrétan a teljes első fejezetet ismertem már az említett kötetből. Többet viszont ezután sem tudunk meg DuPray városáról; hosszú időre magára hagyjuk itt Timet, mert kezdetét veszi Luke története.

Kapunk egy csodagyereket, olyat, amilyenekről akár hallhattunk is. Millióból egy ilyen van, és talán korszakonként is csak néhány, de léteznek. Egyszerre hihető és hihetetlen karakter. Elrablói számára viszont intellektusa mellékes; őket telekinetikus képessége érdekli, amely ennél messze gyengébb.

Olvasva annyira nem ijesztő, de belegondolva, tizenkét éves koromban biztosan én is frászt kaptam volna, ha az otthonomtól távol ébredek egy szobában, ami szinte a megszólalásig hasonlít az enyémre, egy olyan helyen, ahol hozzám hasonló sorsú gyerekek élnek. Az, hogy a gyerekeket miért gyűjtötték össze és mi az elrablók célja velük, csak a történet végéig csak homályosan derül ki. Telekinetikus és telepatikus képességekkel rendelkező gyerekeket rabolnak el, és ezeket a képességeket vizsgálják. Felerősödik-e, egyik mellett megjelenik-e a másik, stb. Mindezt brutális kegyetlenséggel. Engem az első pillanattól Mengele kísérleteire emlékeztettek; amikor egy rakás tudóst egy nemes (vagy annak gondolt) cél érdekében elzárnak a külvilágtól és mentesítik annak törvényeitől. Ha a kísérletek elvégzéséhez erőszakot kell alkalmazni, ám legyen. A gyerekek megszűnnek gyerekek, sőt emberek lenni; az orvosok szemében nem többek kísérleti nyulaknál, amelyek, ha valami balul sül el, pótolhatók.

Az egész hely légköre nyomasztó; a szereplők soha nem tudhatják, meddig tartják őket az Első részlegben, és mikor kerülnek át a Hátsóba, ahol fogalmuk sincs, pontosan mi folyik, és ahonnan még senki nem jött vissza. Az ettől való félelem áthatja a napjainkat, a feszültség érződik olvasás közben.

Ez fokozódik azon a ponton, amikor Luke elhatározza, hogy megszökik az Intézetből. A továbbiakhoz szükséges elmondani: kijut. De véglegesen? Rájönnek-e? A nyomába erednek-e? Mi lesz a többiekkel? Mindezekre a kérdésekre választ ad a kötet második fele.

A történet fő szála Luke-é, láthatjuk viszont az Intézet vezetőségének szálát is, amelyből kiderül, mi célból létesült, mi az egésznek a mozgatórugója. A könyv felénél bekapcsolódik egy harmadik szál is, amely az intézetben lakó gyerekek ténykedését mutatja be Luke szökése után. A három szál a végjátékban összefonódik, egy ahhoz hasonló végkifejlethez, amelyet az Azban láthattunk (ebben egyet értek a fülszöveggel).

A szereplők közül Luke, Kalisha, Avery, Tim, Mrs Sigsby és talán Mr Stackhouse kidolgozottabbak, őket tekinthetjük a szálak mozgatóinak. A többiekről csak annyit tudunk meg, amennyit feltétlenül szükséges. Kimondottan fehér karakternek senkit nem mondanék, az intézeti gyerekek közel állnak hozzá, de az ő rossz oldaluk is megmutatkozik. A létesítmény vezetői viszont egyértelműen fekete karakterek, a jóság minden szikrája hiányzik belőlük. A mellékszereplők közül Annie-t kedveltem még.

Ha a történet mögé szeretnék nézni, akkor azt mondanám, hogy King egy összeesküvés-elméleten gondolkozik el, és ezt bontja ki ebben a sztoriban. Mi lenne, ha létezne egy szervezet, amely a világ egyensúlyát azzal próbálja fenntartani… amit az Intézetben csinálnak? (Nem spoilerezek.) Érdekes feltevés, és akár igaz is lehetne, mégis érződik rajta, és Luke is rámutat, hogy hibásak az alapelvei.

Nekem nem igazán horror; sokkal inkább volt számomra érdekes, mint ijesztő. Nagyon fordulatosnak és pörgősnek sem mondanám; Luke karaktere tett róla, hogy mindenre számítsunk. A tempó nekem picit lassú, bár végig fenntartotta az érdeklődésemet, nem volt unalmas egyik rész sem. Ami az lett volna, azon gyorsan túllendültünk.  Egy pici hiányérzetem mégis van, de nem tudom még megfogalmazni, hogy mi hiányzik pontosan. Hogy miért csak nagyon jó, és miért nem zseniális. Ha eszembe jutna, majd kiegészítem a bejegyzést.

Két dologért vagyok dühös: a hanyag szerkesztésért (plusz tárgytagok, indokolatlan igekötők maradtak a mondatokban, vagy teljesen rossz volt a toldalékolás), illetve a köszönetnyilvánítás utolsó mondatában elkövetett, ordító fordítási hibáért. Trónok harca rajongók érteni fogják.

Jó gondolatok viszont szép számmal akadtak a könyv során, ezeket megosztanám veletek:

„Nagy ajtók is nyílnak apró zsanérokon.”

„Az ember megszokja a vágyálmokat. Azokon él.”

„Néha egy ölelés a telepátia.”

Kedvenc ugyan most nem lett, de összességében szerettem. Egyszer mindenképp érdemes elolvasni.

4,5/5

27. hét: Jussi Adler-Olsen: Fácángyilkosok - A Q-ügyosztály esetei 2

Napok óta Q-ügyosztály lázban égek. Egészen pontosan egy hete, amikor is elkezdtem a sorozatot a Nyomtalanullal (értékelés a címre kattintva). Sajnos az élet közbeszólt, ezért kevesebb időm maradt a napi olvasásra, így a második kötetet lassabban végeztem ki.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2012
Oldalszám: 382
Fordító: Szőke Zsolt
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. július 4.

A fülszöveg:
Egy tóparti nyaralóban brutálisan meggyilkolnak egy testvérpárt. A rendőrség egy csoport gazdag és befolyásos családból származó diák között keresi az elkövetőket. A bizonyítékok azonban nem perdöntőek, így egy idő után vádemelés nélkül félreteszik az ügyet. Ám kilenc évvel később az egyik gyanúsított feladja magát, és beismeri, hogy ő volt a tettes. Az eset aktái valamiképp mégis az elfekvő ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztályt vezető Carl Mørck asztalára kerülnek, aki először arra gondol, hogy tévedésről van szó. Végül csak beleássa magát az esetbe, és rájön, hogy itt bizony bűzlik valami. A nyomok egy csapzott hajléktalanon, Kimmie-n keresztül az ország három leghatalmasabb férfijához vezetik. De a triumvirátus maga is kétségbeesetten kutat az utcán élő nő után, mert olyan tudás birtokában van, ami egy életre tönkreteheti őket. A hajtóvadászat kezdetét veszi…“

A borító:
Az előző kötethez hasonlóan itt is két fekete-fehér képet látunk a borítón; a dominánsabb a cím alatt helyezkedik el, és egy nőalakot ábrázol, amit (feltehetően) egy alagútban, esetleg csatornában guggol. A cím feletti képen egy vonatot látunk. A fülszöveget olvasva valószínűsíthető, hogy a képen az ügy megoldásának kulcsát ismerő hajléktalan nő szerepel, aki sokkal inkább fiatal, konszolidált kinézetű lánynak tűnik. Ez a kép, és a cím feletti vonat képe is később nyer értelmet, ahogyan a cím is.

Így tetszett:
Az előző kötettel, és az abban megjelenő üggyel összehasonlítva a második sokkal bonyolultabb. Több szál és több idősík jelenik meg párhuzamosan, és sokszor csak a fejezet harmadik-negyedik mondatánál derül ki, hogy kit és mikor látunk éppen. Nagyon oda kell figyelni, könnyen el lehet veszni a történetben. Az egyik szál természetesen a Q-ügyosztályé és a nyomozásé. Egy másik szálat kapnak a hatalmasok, egy harmadikat pedig Kimmie, az utcán élő nő. Utóbbi szereplők múltjára is rálátást kapunk, így fokozatosan feltárulnak előttünk azok az események, amelyek után Carl, Assad és újdonsült kolléganőjük, Rose nyomoznak.

A cselekmény szövevényes, kevésbé fordulatos, ugyanakkor tökéletesen szemlélteti, milyen helyzetbe kerül egy nyomozó, ha érinthetetlen emberekre gyanakszik egy bűntény során. A Q-ügyosztály minduntalan akadályokba ütközik: az ügy régi volta, a korábban megszületett ítélet és a volt internátusi diákok összetartása mind-mind a nyomozás hátráltatására hivatottak. Carlék persze nem nyugszanak bele, és mindent megtesznek, hogy az akadályokat elhárítsák és felgöngyölítsék az ügyet. Emiatt úgy éreztem, kissé vontatottan haladunk előre, és volt egy olyan érzésem is, ami az utolsó 60 oldalnál erősödött, hogy itt nem lesz megoldás, nem lesz ítélet. Megoldás végül lett; olyan, ami hűen tükrözi azt, hogy ilyen magas pozícióban levő emberekhez hogyan lehet hozzányúlni. Mindeközben a háttérsztori, amely Carl magánéletével foglalkozik, szintén halad előre egy lassú tempóban. Kíváncsian várom, mi sül ki belőle.

Változatlanul szeretek belelátni a tettes elméjébe is. A legjobban Kimmie szála tetszett. Viszontagságos múltjába is bepillantást nyerhetünk, és világosan látszanak az indítékai és őrültsége is. Teljességgel megérthető, hogy mit miért tesz; a bosszúvágy és nem teljesen ép elméje hajtja. Az a típusú karakter, akinél nehéz eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll; én egy sötétebb szürke jellemnek mondanám, akiben alapvetően megvan a jóság, a jó szándék, de az élettörténete miatt felülkerekednek a negatív vonások, jellemének sötét oldala.

A hatalmasok egyértelműen ellenszenvesek voltak számomra. Tipikusan azok az emberek, akik azt gondolják, hogy a pénzük miatt bármire képesek és bármit megtehetnek, ezért nincs félnivalójuk. A történet igazolja is ezt a gondolkodást.

Carl és Assad változatlanul jó páros, sokat nevetek Assad nyelvi botlásain és a kettőjük közötti ping-pongon. Rosét is kedvelem, és a főnökével ellentétben nem találom idegesítőnek. Plusz piros pont jár a szerzőnek azért, hogy alternatív stílusú karakternek írta meg őt. Nem írja le pontosan, melyik szubkultúrába tartozik, de a külseje alapján én punkra vagy goth-ra tippelek, inkább az utóbbi felé tendálva. Ha leírná valamelyik részben, milyen zenét hallgat…

Ez alkalommal kicsit többet jegyzeteltem, több gondolat ragadta meg a figyelmem illetve nevettetett meg. Jöjjenek most ezek:

„Jellemző a nyaralásra. Hogy véget ér.”

„Mindenki maga választja meg a halálát.”

„A friss vidéki levegő akkor a legjobb, ha füstszűrőn keresztül tüdőzi le az ember.”  - láncdohányosoknak ismerős lehet az életfilozófia

„Szükségtelen a becézés, a behízelgés és az ajándékeső, ha az emberek csupán egyvalamire ácsingóznak igazán: a tiszteletre.”

„Ha megszűnik egy akadály, fix, hogy jön egy másik.”

Jussi Adler-Olsen ezzel a résszel is jót alkotott, és ugyan az előző rész egy hajszállal jobban tetszett, kíváncsian várom a folytatást. Máris elkezdem.

4,5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

26. hét/2: Jussi Adler-Olsen: Nyomtalanul - A Q-ügyosztály esetei 1

A Q-ügyosztály iránti rajongásom 2018-ban kezdődött, amikor a mozikba került A 64-es betegnapló. Amikor beültem a filmre, fogalmam sem volt, hogy egy könyvadaptációt látok, ráadásul egy sorozat negyedik részéből. Kifelé jövet megállapítottam, hogy végre egy olyan filmet láttam, ahol nem balfékek a nyomozók, és azt is tudtam, hogy meg akarom ismerni ennek a sztorinak a könyvváltozatát, sőt, az egész sorozatot is. El is kezdtem összegyűjteni a könyveket; a sorozat a nyolcadik rész megjelenésével és a szinte már sehol nem kapható hatodik rész beszerzésével lett teljes. Ideje volt hát elkezdeni elölről.

Kiadó: Animus
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 500
Fordító: Szöllősi Adrienne
Az olvasás ideje: 2020. június 26. – 2020. június 27. + 3 perc

A fülszöveg:
„A középkorú, kissé kiégett nyomozót, Carl Mørköt kiváló kopónak tartják, de mivel fárasztó alak, kollégái nem dolgoznak vele szívesen. Amikor megalakul a Q-ügyosztály az egyszer már lezárt, felderítetlenül maradt ügyek újravizsgálására, Carlt ennek élére száműzik. Az íróasztalára halmozott poros dossziék közül minden lelkesedés nélkül húzza elő egy népszerű politikusnő évekkel ezelőtti eltűnésének anyagát. A nőt utoljára egy komp fedélzetén látták értelmi fogyatékos öccsével. A rendőrség álláspontja szerint a csinos, harmincas Merete Lynggaard nagy valószínűséggel a tengerbe esett, bár a teste sosem került elő. Miután Carl Mørk és egyetlen segítsége, az eredetileg kávéfőzésre és takarításra mellé beosztott arab menekült, Assad munkához lát, csakhamar megdöbbentő részletek kerülnek felszínre. Ám annak kiderítése, hogy mi történt valójában, szinte lehetetlennek tűnik…”

A borító:
A sarokban kuporgó nő és a cím fölött látható elhagyatott ház képe előrevetíti, hogy emberrablós sztorit fogunk olvasni. A fekete-fehér kép számomra azt is jelzi, hogy lesz benne valami nyomasztó. A fülszöveg hozzáolvasásával pedig az is sejthető, hogy nem lesz ez olyan egyszerű.

Így tetszett:
A prológus után a dán rendőrség életébe csöppenünk bele, egyenesen a közepébe. A hely, az emberek, minden úgy tárul elénk, mintha mindig is ismertük volna őket; nincs bevezetés, felületes a szereplők jellemzése vagy a hely leírása. Mindent képzelj el, ahogy akarsz. Vagy ne, hiszen úgyis tudod, ki/mi hogy néz ki, és igazából mindegy is. Jussi Adler-Olsen nem bajlódik ilyen részletekkel, és azt hiszem, igaza is van. Ezek elterelik a figyelmet a tartalomról. Arra pedig igencsak oda kell figyelni.

A cselekmény két szálon és két idősíkon fut: az egyik a rendőröket mutatja a történet jelenében, a másik pedig az eltűnt nőről szól, és öt évvel korábban indul. A szálakat és az idősíkokat folyamatosan váltogatva bontakozik ki előttünk az ügy minden részlete. Korábban is említettem már, hogy szeretem ezt a fajta történetvezetést: hogy látom azt, amit a nyomozó nem, és azért szurkolok, hogy jöjjön rá arra, amit én már tudok.

Itt még annyi csavar van a dologban, hogy sem én, sem ők nem tudják, ki állhat a nő eltűnése mögött. Egy idő után persze az áldozat szálán a szerző lelövi a poént, de addig is jó volt tippelgetni, és még jobb volt látni beigazolódni a sejtésemet. A cselekmény eléggé összetett, szépen elrejtette a kapcsolódási pontokat, és persze igyekszik minket összezavarni egy másik ügy bemutatásával is. Tulajdonképpen ez utóbbi még életszerű is, elvégre soha senki nem csak egy ügyön dolgozik.

Különösen tetszett az, ahogy a hangulatot fokozta. Lassan, észrevétlenül. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy ráz a hideg és az ujjaimmal dobolok a könyvön, épp csak nem kezdtem rágni a körmöm. Az utolsó oldalakon nagyon izgultam, szurkoltam Carlnak és Assadnak, hogy sikerrel járjanak, mielőtt késő lesz. A befejezés végül nagyon szép volt, kicsit meg is könnyeztem.

A szereplőket kezdettől fogva nagyon szerettem. Ha nem ismertem volna már korábbról A 64-es betegnaplót, minden bizonnyal másképp állok a mostanra kedvenc rendőrkarakteremmé vált Carl Mørck-höz, de így tudtam hova tenni a nyers modorát, és hatalmasakat nevettem rajta és Assadon. Utóbbit akkor is rögtön megkedveltem volna, ha most találkozom vele először. Meretét sajnáltam ugyan, de különösebb szimpátiát nem éreztem iránta, és a többi szereplő is semleges maradt. A visszatérő szereplőknél majd a sorozat többi részénél elbillen a mérleg.

A nyelvezet mai, egyszerű és könnyed, és bár a dán nevek elsőre furcsák lehetnek, hamar meg lehet szokni és gyorsan lehet haladni az olvasással. Egy-egy fordítási vagy szerkesztési hibára lettem csak figyelmes, például a vezetéknevek néhányszor összekeveredtek, illetve az egyik oldalon azt állítják, hogy az áldozat kapszulában vette be a THC-t, a másikon pedig már tablettáról beszélnek. A vége felé pedig a dátumot rontották el: 2002.03.02. után öt évvel, két hónappal és tizenhárom nappal nem 2007.03.02. van, hanem 2007.05.15. (A következő említésnél már jó volt.) Ezek ugyan apróságok, mégis megütközik rajtuk az ember egy pillanatra.

Kivételesen kevés idézetet hozok; nem nagyon értem rá jegyzetelni, az összes humoros mondatot pedig mégsem írhatom ki. Ezek lennének a kedvenceim:

„Carl hiába próbálta megérteni, nem talált magyarázatot a halál természetére. Csak annyit tudott róla, hogy jobbára váratlanul érkezik, végtelen csendben, és biztos a célpontjában.”

„Ez a Bak egy felfújt hólyag. Önimádó, beképzelt alak. Egy nyavalyás kis stréber. Igazi bürokrata. A feleségének minden bizonnyal adatlapokat kell kitöltenie, lehetőleg három példányban, ha ágyba akar bújni vele.”

„Hoztam haza két pizzát, tudja? És salátát. És az az igazság, hogy a pizza frissen jó. Ha kihűl és összeesik, ehetetlen.”

Ezennel kijelentem, hogy A Q-ügyosztály esetei belépett a kedvenc sorozataim közé.

5/5🌟

Ha szeretnéd elolvasni a sorozat többi részének értékelését is, itt megteheted. 

9. hét: George Orwell - 1984

Miért olvastam én ezt el? Mert szerepel a Nagy könyv 100-as listán, mert illik ismerni, mert kihívás volt rá – mert tudni akartam, ki és mi ez a Nagy Testvér, akinek a nevét azóta többféle kontextusban, de – most már látom, hogy – az eredetivel szinte megegyező értelemben használnak. 2020. február 23 - 2020. március 1. között olvastam.

Kiadó: Európa

Kiadás éve: 1989

Fordította: Szíjgyártó László

Oldalszám: 374

A fülszöveg:
„1988-ban ​kommentálva az 1984-et, a valóságos és jelképes évszám között tűnődően botorkálva szükségszerű a kérdés: a történelmi rémképet illetően érvényes-e, érvényes maradt-e Orwell regénye? Nem és igen. Igen és nem. Nem, ha megkönnyebbülten nyugtázhatjuk, hogy az a totalitárius diktatúra, amely az 1984-ben megjelenik, a regény megírása óta nem valósult meg a valóságos történelemben, és a kommentár fogalmazása közben nincs jele – kopogjuk le, persze – , hogy a közeljövőben bármelyik nagyhatalom megvalósítani kívánná. Igen, ha a tegnapi történelem némely államalakzatára gondolunk. Nem a náci Németországra, nem a sztálini Szovjetunióra, hanem időben közelebbi képződményekre: Enver Hodzsa Albániájára, Pol Pot Kambodzsájára. Hogy jelen idejű államképződményeket a diplomáciai illem okából ne említsünk. Röviden elmerengve ennyit mondhatunk ma az 1984 történetfilozófiai érvényességéről. És a regény? Ünnepelték és kiátkozták a hidegháború hosszú évei során. A sorompótól balra ezért, a sorompótól jobbra azért. Jelképpé és jelszóvá lett. Sorompó arra kell, hogy két oldalán ugyanazt a szöveget kétféleképpen lehessen érteni és értelmezni. Regény azonban nem arra való, hogy jelkép és jelszó legyen. Regény arra való, hogy olvassák, hogy szabadon olvasható legyen.“

Sem a borító, sem a fülszöveg nem keltette volna fel az érdeklődésemet. Talán még mindig nem olvastam volna el, ha a Molyon nem találok egy kihívást Big Brother is watching you! címmel. Azelőtt sehol nem hallottam vagy olvastam ezt a mondatot, mégis valahonnan tudtam, hogy ezt a könyvet jelöli. Ne kérdezzétek, honnan, ez valami mélyről jövő megérzés volt. Két hete látogattam el a könyvtárba, hogy egyáltalán megnézzem, hol van – ha már egész Budapestre érvényes olvasójegyet váltottam, és ha már amúgy is lassan egy éve ebben a kerületben lakom – és, ha már ott járok, megérdeklődöm, hogy a vállalt kihívásaimhoz bent vannak-e a szükséges könyvek. Bent voltak. Az Én, a robot is (aminek az értékelése itt olvasható), az Egy tiszta nő is (a következő áldozat) és ez is.

Érdeklődve fogtam neki, de először egy kissé nehezen haladtam vele. Valami rettenetesen nyomasztott. Borzasztó volt olvasni ezekről a körülményekről és ezekről az emberekről, a Pártról. Minden szavában azt éreztem, hogy ennek legalább a 70%-a valóság, hogy a nem is olyan távoli múltban létezett, és a jelenben is létezik ilyen, vagy ehhez nagyon hasonló. Természetesen érezhető a túlzás, hogy ez egy idealizált társadalom – még ha az idealizálást negatív irányba teszi is. Felháborodsz rajta, kiabálsz a könyvvel, hogy ilyen nincs, ez nem lehet, ugyanakkor ott motoszkál a fejedben, hogy de, valahogy mégis volt, van, lesz. Ettől még nyomasztóbbá válik az egész légkör.

A második részben kicsit felengedünk, ahogy látjuk kibontakozni Winston és Julia románcát. A szerző elülteti főszereplője, és egyúttal olvasója lelkében is a reményt arra, hogy a helyzet, ha nem is változhat, de túlélhető, a rendszer kijátszható. Megvillan egy jobb világ reményének képe. Azért, hogy mindez kártyavár módjára széthulljon, és az elején olvasottakhoz képest egy még szörnyűbb világ táruljon elénk – egy olyané, ahol nincs sötétség. Egyre növekvő iszonyattal olvastam Winston szenvedéseit, egyre azt kívántam, hogy legyen már vége vagy így, vagy úgy. Aztán egyszer csak vége lett. Eléggé elnyújtottnak éreztem a lezárást, oldalakon keresztül nem mozdultunk előre. Happy end lett-e? Nem mondanám, de azt sem, hogy rossz vége lett. Inkább keserédesnek, fájdalmasnak éreztem.

A szereplőkkel tudtam is azonosulni meg nem is, talán inkább kedveltem őket, mint nem. Winstont sok helyen kissé lagymatagnak véltem; nem teljesen agymosott még, de túl sok mindenre csodálkozott rá. Juliát sokkal talpraesettebbnek tartottam, vele viszont az volt a gondom, hogy a lázadáson kívül más nemigen érdekelte. O’Brien először kimondottan szimpatikus, majd ellenszenves volt, és hiába mellékszereplő, szerintem a legösszetettebb karakter a kettős életével.

Nyelvezetét tekintve alapvetően nem nehéz, de sok a politikai jellegű fordulat, ami engem lassított, néhol kimondottan untatott annak ellenére, hogy a Párt működéséről s ideológiáról szóló részt nagyon is szerettem. A regényben használt, Orwell által kitalált nyelv, az újbeszél pedig egyértelműen kiakasztott – hogy lehet így meggyalázni egy nyelvet?! A nyelv, amelynek a szótára évről évre vékonyabb, amely eltörli a szófajokat, és ilyeneket kreál, mint duplagondol, jógondolos, duplapluszjó, bűngondol, stb. Szörnyű, ugyanakkor valahol mégis zseniális, ha elolvassuk a függelékben található magyarázatot is a nyelvtanról és a szókincsről.

Mindent összevetve érdekes volt, nem bántam meg, hogy megismerkedtem ezzel a művel. Gyomorszájon vágós, néhol tömény és nyomasztó, de az értéke vitán felül áll.

Kedvenc idézetet nem választottam, hozok viszont néhány olyat, amelyeknek számomra valamiképpen borzongatók voltak:

„Nagy Testvér szemmel tart.”

„A bűnstop tehát lényegében oltalmazó butaságot jelent.”

„A duplagondol az Angszoc igazi lényege, hiszen a Párt alapvető ténykedése, hogy tudatosan csal, s közben szilárdan ragaszkodik annak feltételezéséhez, hogy tisztességesen jár el.”

„Találkozunk majd ott, ahol nincs sötétség.”

4,5/5