17. hét/1: Stephen King - Emelkedés

Ha valami különleges előnyt élvez nálam az olvasásban, az egy új Stephen King-könyv. Magamhoz képest későn álltam neki; a futár már majdnem egy hete meghozta, de a Puszta földeket mégsem akartam félbeszakítani. Amint az értékelését megírtam és sok szitkozódás után közzétettem (itt olvasható – a technika ördöge valamiért rám szállt tegnap), bele is kezdtem az Emelkedésbe.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 264
Fordító: Pék Zoltán
Olvasás ideje: 2020. április 21. – 2020. április 22. hajnala

A fülszöveg:
„Castle ​Rock kisvárosában, Stephen King számos ikonikus történetének helyszínén él Scott Carey, az elvált belsőépítész. Monoton mindennapjait leginkább a beérkező munkák mellett a szomszédjába költözött fiatal nőkkel folytatott sikertelen küzdelem töri meg, akiknek a kutyái rendszerint az ő gyepén végzik el a dolgukat. Scott látszólag nem különbözik másoktól, mégis különös dolgok történnek vele. Napról napra egyenletesen veszít a súlyából, és teljesen mindegy, hogy ruhában vagy ruha nélkül, székkel vagy súlyzókkal áll rá a mérlegre, annak nyelve mindig az adott állapotnak megfelelő súlyt mutatja. Scott értetlenül áll a helyzet előtt, de mivel nem akar kísérleti nyúl lenni egy kórházi műtőasztalon, ezért titkáról egyedül barátjának, dr. Bob Ellisnek mesél. Mindeközben a gyepért folytatott harc során kiderül, hogy a szomszédai által működtetett új étterem gondba kerül. Amikor Scott felismeri a nők felé irányuló előítéletet, beleértve a sajátját is, úgy dönt, mindenáron segíteni fog. Scottnak azonban nem marad sok ideje, súlyvesztése felgyorsul, így szembe kell néznie az elkerülhetetlennel: hamarosan nem marad olyan fizikai erő, amely a földön tartsa. A valószínűtlen szövetségek, az éves futóverseny és Scott rejtélyes szenvedése végül közel hozza egymáshoz a feleket, és a legjobbat hozza ki azokból az emberekből, akik eddig csak a rosszat látták egymásban és saját magukban egyaránt.

Az Emelkedés különleges mese a megértésről, az elfogadásról és a segítésről. És persze a jelenkor amerikai mindennapjairól. Stephen King mindig meg tudja lepni az olvasóit és képes új oldaláról megmutatkozni. Garantáltan felemeli olvasóját.“

Aki horrort vár, csalódni fog. Ez az írás ugyanis a legkevésbé sem horror. Nem is igazán tudnám hova sorolni; kisregény és kész. Stephen King ebben a történetben tényleg valami teljesen újat mutat – nem feledve persze önmagát sem.

A fülszöveg körülbelül leírja a cselekményt, keveset tudnék hozzáfűzni, ezt viszont nem teszem, ha spoilermentes szeretnék maradni. Ahogy belekezdtem, először a Sorvadj el! jutott eszembe (King egy régebbi, álnéven írt regénye, melyben a főszereplő szintén rohamos fogyásnak indul), de rövid idő múlva láttam, hogy nagyjából ennyi a közös a két történetben; a két rohamos fogyás teljesen másképp és más indokból zajlik. A másik, a szomszédokkal való kapcsolattal foglalkozó szál is jelentősen hozzátesz ahhoz, hogy ez a történet ne egy Sorvadj el! másként legyen. Olyannyira, hogy szinte már mellékesnek érződik az, hogy főszereplőnk egyre közeledik a súlytalanság felé.

Élveztem, ahogy kibontakozik a cselekmény; pörgős, eseménydús, és nem mellesleg elgondolkodtató. Kendőzetlenül mutatja be, milyen is egy átlagos kisváros, milyen az emberek szemlélete, hogy milyen kirekesztőek azokkal szemben, akik mások, és ez fel is vállalják. Egyfajta társadalomkritika tárul elénk: korunk homofób társadalmát, diszkriminációt, kirekesztettséget látunk a lapokon.  Mindaddig, míg főszereplőnk rá nem ébred arra, hogy az emberek előítélete másnak a megélhetését veszélyezteti.

Számomra hiteles az a folyamat, amilyen tempóban s amilyen nehézségek árán alakul ki a jó kapcsolat Scott és a szomszédjai között. A konfliktusok, a felismert előítélet, a jó szándék, ennek bizalmatlan fogadtatása, és a mindent eldöntő gesztus… Mind-mind nagyon élő, nagyon emberi.

A nyelvezet könnyed, mint mindig, a nyomtatás pedig elég nagybetűs, így rekordgyorsan tudtam vele haladni. Erősítem azok táborát, akik szerint 2-3 óra alatt el lehet olvasni. Nekem 2,5 alatt sikerült.

Egy gond van a sztorival: rövid, ezért sajnos a karakterek kidolgozása kevésbé lehetséges. Szegények kissé elnagyoltak voltak, de szerethetők (vagy azzá váltak).

Ami számomra újdonság volt, az az, ahogy odaszól a könyvvel a homofóboknak, ahogy helyre teszi őket, ahogy azt sugallja, hogy a szexuális irányultságnak mindentől függetlennek kell lennie, és az egyénre kell tartoznia; hogy a köznép nem ítélhet el valakit csak azért, mert házas leszbikus.  

Scott fogyásának okát meglepő vagy nem meglepő módon nem tudjuk meg. Nekem tulajdonképpen a végére nem is hiányzott. A jelenség számomra az elmúlást szimbolizálja; egyre lazábban kapcsolódunk ehhez a világhoz, majd a végén felemelkedünk, és itt hagyjuk. Gyönyörű kép; kíváncsi lennék, a Mester vajon tényleg ezt akarta-e mondani vele.

A vége, ha sírásig nem is, de rendkívül meghatott, és amikor az utolsó oldalt is ellapoztam, kongó ürességet éreztem. Szokásommá vált azt mondani, hogy a jó könyvekben benne marad a lelkem egy darabja. Ebben a könyvben nem csak egy darab, hanem a fél lelkem maradt benne.

Zárásként pedig jöjjenek a kedvenc idézeteim:

„Az óra mutatója és a mérleg skálája nem csupán arra szolgál, hogy mérjünk olyan láthatatlan erőket, amelyek látható hatást fejteken ki?”

„…az élet az, amivé tesszük, és mindennek az elfogadás a kulcsa.”

„Talán a halálakor mindenki felemelkedik.”

A kötet végén a soron következő regényből, Az Intézetből olvashatunk részletet. A lehető legjobb feloldás az Emelkedés vége után, sikerült enyhítenie az ürességen. Biztos, hogy nagyon érdekes lesz, már alig várom, hogy megjelenjen. De addig is, van még mit pótolnom kedvenc szerzőmtől.