33. hét: Jamey Bradbury: Ösztön

 Ezt a könyvet anyukám kölcsönözte ki a könyvtárból, elsődlegesen magának. Neki nagyon nem tetszett, de átadta nekem, tegyek vele egy próbát, hátha nekem bejön. Nem jött össze.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 424
Fordító: Tax Ágnes
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 12 - 2020. augusztus 16.

A fülszöveg:
„Tracy ​Petrikoff az alaszkai vadonban nőtt fel szánhúzó apjával és öccsével. Napjait leginkább állatnyomok követésével és kutyák futtatásával tölti a környező erdőségekben. A lány minden álma, hogy apja nyomdokaiba lépve a felnőttek között indulhasson az Iditarod szánhúzóversenyen, a világ legkeményebb és egyben legcsodálatosabb terepén.

Tracynek azonban van egy másik élete is. Született csapdaállító és vadász, és gyakran titokban járja az erdőt, hogy különös szenvedélyének, a vérivásnak hódoljon. Az állatok vérével átmenetileg azok érzékszervi tapasztalatait és emlékeit is megörökli, hogy a vadont a maga teljességében lássa. Egyetlen szabályt viszont be kell tartania: embereket soha nem bánthat.
Tracy élete gyökeresen megváltozik, amikor idegenek jelennek meg a környékükön. Egy napon váratlanul megtámadja őt egy férfi az erdőben, és dulakodás közben a lány eszméletét veszti. Bár a támadást szerencsésen túléli, mégsem tud pontosan visszaemlékezni az eseményekre, hazafelé pedig megtalálja a férfi pénzzel teli hátizsákját. Másnap a házuk melletti fák közül súlyosan sérült ember bukkan fel, a sebét egy ahhoz hasonló vadászkés okozta, mint amit Tracy szokott magánál hordani. A történtek hatására a lány végképp elbizonytalanodik. Vajon ez az ember támadt rá? Vajon azért jött, hogy befejezze a munkáját? De őt ki sebesítette meg? És ha felépül, újra eljön, hogy visszaszerezze a pénzét?
Időközben feltűnik a környéken a különös Jesse Goodwin, aki éppen munkát keres, és végül a Petrikoff családnál kezd el dolgozni. Tracy hiába érzi, hogy a fiú rejteget valamit, és köze lehet a sebesült férfihoz, nem tudja figyelmeztetni az apját anélkül, hogy bevallaná saját tetteit. Hamarosan világossá válik, hogy veszély közeleg: bakancsnyomok jelennek meg a ház körül, ijesztő arcok figyelik a lányt a versenyeken, Jesse pedig egyre rejtélyesebben viselkedik, mintha szándékosan titkolna valamit a család elől. Tracy végül úgy dönt, neki kell megvédenie a családját, és kiderítenie, kik lehetnek valójában a titokzatos idegenek.“

A borító:
Szép kék és fehér, középen egy piros szájjal, amelyről vér csorog le. Kinek ne az jutna eszébe, hogy itt vérivás lesz? A magam részéről egy ilyen borítóhoz leginkább egy vámpírsztorit várnék, bár furcsa egy ilyet Alaszkába helyezni. Mindenesetre az érdeklődést felkelti, és csak annak félrevezető, aki konkrétan vámpírokat vár.

Így tetszett:
Igen is meg nem is. Jó ötletek nem túl jó megvalósítással. Többet, mást lehetett/kellett volna kihozni ebből. Végig az volt a benyomásom, hogy az írónő két jó alapötletből indult ki, de csak egy könyvet akart írni, ezért megpróbálta ezt a kettőt valahogy összehozni. A tanácsadói helyében én erről lebeszéltem volna, ugyanis két jó könyv helyett született egy erősen közepes tákolmány.

Adott egy fiatal lány, aki él-hal a kutyaszánhajtásért, meg a vérivásért. Ezzel még akkora baj nincs is, ha a kettős életet normálisan vázolja fel. A két élet itt teljesen összemosódik, nem egészen arról van szó, hogy nappal így, éjjel úgy. Semmi következetesség; ha úgy adódik, Tracy nappal is vadászik, de ezt amúgy titkolni kell, tehát éjszakánként is kiszökik az erdőbe. Rettentően idegesített az is, hogy az első 130 oldalon nem írta le kerek-perec a vérivást. Utalgatott rá, de azt is olyan prűd módon tette, hogy viszketett a tenyerem. A 134. oldalon aztán megtört a jég, és felvállalta. Hogy addig miért nem, számomra rejtély.

A cselekményről keveset tudok mondani, mert nem is nagyon van. Egy helyben toporgásnak éreztem az egészet, időérzék nulla; hogy két oldal között fél óra vagy fél hónap telt el, megállapíthatatlan volt. Nem beszélve az ismétlésről. Tracytől mást se lehetett olvasni, csak hogy imádja a kutyákat és imád kint lenni, és mindent megtenne azért, hogy kimehessen az erdőbe. Na meg hogy március elsején lesz 18 éves és ez azért jó, mert a Junior versenyt előtte, a felnőttet pedig utána rendezik, hú de szuper, mindkettőn indulhat. Köszönöm szépen, nekem ezeket elég egyszer leírni, bő 400 oldal nem olyan hosszú, hogy 10%-onként elfelejtsem. Mindennek a tetejébe a szereplők is minduntalan ugyanazt csinálták (megetetik a kutyákat, felsöprik az udvart, kutyacipőt varrnak, mosogatnak), változatosság csak annyi volt, hogy megjelent a színen egy-egy új ember.

A versennyel kapcsolatban pedig az volt az érzésem, hogy maga a szerző sem tudja, miért is írta bele. Meglengeti, hogy Tracy indulni fog mindkettőn, nagy nehezen eljut oda, hogy most már nem titok, hogy megy, elkezd készülni rá, és ennyi. Edz a kutyákkal. Jó, és hogyan? Nem tudjuk meg. Elérünk a verseny kezdetére, ahol a szerzőnek eszébe jut, hogy ja, van egy másik szál is, és amúgy sincs kedvem a versenyről írni, szóval feladatom a versenyt Tracyvel és olyan beteget csinálok belőle, hogy a másikra el se menjen. Ennek mi értelme van? Segítek, semmi.

A befejezéssel értem, mit akar üzenni: vállad fel, aki vagy, légy önmagad, nem kell feladni egy tulajdonságodat, hogy beilleszkedj a közösségbe. Ez eddig oké. De az az üzenet már nem oké, hogy a bennünk élő vadembert kell felvállalni. Itt is: jó ötlet, rosszul kommunikálva.

Tracy és Jesse kapcsolata megfoghatatlan volt egy kissé; nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez valami esetlen szerelmi szál akar lenni, vagy Tracy képessége és egyéb vágyai miatt tartják-e fenn. Ennél azért a Brontë nővérek is konkrétabbak egy fokkal. Stephen King meg pláne.

A szereplőkkel sem tudtam azonosulni, Helent és Scottot kedveltem némileg. Tracy abszolút ellenszenves, éretlen, dacos, hisztis. Az apja meg láthatóan nem tud vele mit kezdeni. Ha kint vannak, akkor „Menj be!”, ha bent vannak, akkor meg „Menj ki!” Hű, micsoda nagy nevelés! Jesse meg olyan semmilyen, habár próbált belőle nagy titokzatost csinálni az írónő, engem mégsem lepett meg vele kapcsolatban semmi.

Felnövésregénynek semmiképp nem mondanám; Tracy nem változott, nem nőtt fel (pedig még azt is leírja, hogy annak nincs értelme, amikor a könyv főszereplője nem jut sehova), és azzal sem értek egyet, hogy a Brontë nővérek és Stephen King találkozása lenne. Csak ismételni tudom magam: ez két jó történet, rosszul összegyúrva. Sokkal jobb lett volna, ha az egyik ötletre élezi ki: vagy lett volna belőle egy tisztán vérivós Maugli, vagy egy cuki kutyás sztori, rendesen kifejtve a versenyt is. A magam részéről az utóbbira szavaztam volna.

Egyetlen jó gondolatot találtam a könyvben, amit megosztanék:

„…olykor könnyebb elérni valamit, ha hagyunk rá elég időt és megkerüljük az akadályokat, ahelyett, hogy egyenesen átszántunk rajtuk.”

A moly azt mondja, 70%-ra értékelném. Én azt mondom, ennyire sem.

3/5

17. hét/1: Stephen King - Emelkedés

Ha valami különleges előnyt élvez nálam az olvasásban, az egy új Stephen King-könyv. Magamhoz képest későn álltam neki; a futár már majdnem egy hete meghozta, de a Puszta földeket mégsem akartam félbeszakítani. Amint az értékelését megírtam és sok szitkozódás után közzétettem (itt olvasható – a technika ördöge valamiért rám szállt tegnap), bele is kezdtem az Emelkedésbe.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 264
Fordító: Pék Zoltán
Olvasás ideje: 2020. április 21. – 2020. április 22. hajnala

A fülszöveg:
„Castle ​Rock kisvárosában, Stephen King számos ikonikus történetének helyszínén él Scott Carey, az elvált belsőépítész. Monoton mindennapjait leginkább a beérkező munkák mellett a szomszédjába költözött fiatal nőkkel folytatott sikertelen küzdelem töri meg, akiknek a kutyái rendszerint az ő gyepén végzik el a dolgukat. Scott látszólag nem különbözik másoktól, mégis különös dolgok történnek vele. Napról napra egyenletesen veszít a súlyából, és teljesen mindegy, hogy ruhában vagy ruha nélkül, székkel vagy súlyzókkal áll rá a mérlegre, annak nyelve mindig az adott állapotnak megfelelő súlyt mutatja. Scott értetlenül áll a helyzet előtt, de mivel nem akar kísérleti nyúl lenni egy kórházi műtőasztalon, ezért titkáról egyedül barátjának, dr. Bob Ellisnek mesél. Mindeközben a gyepért folytatott harc során kiderül, hogy a szomszédai által működtetett új étterem gondba kerül. Amikor Scott felismeri a nők felé irányuló előítéletet, beleértve a sajátját is, úgy dönt, mindenáron segíteni fog. Scottnak azonban nem marad sok ideje, súlyvesztése felgyorsul, így szembe kell néznie az elkerülhetetlennel: hamarosan nem marad olyan fizikai erő, amely a földön tartsa. A valószínűtlen szövetségek, az éves futóverseny és Scott rejtélyes szenvedése végül közel hozza egymáshoz a feleket, és a legjobbat hozza ki azokból az emberekből, akik eddig csak a rosszat látták egymásban és saját magukban egyaránt.

Az Emelkedés különleges mese a megértésről, az elfogadásról és a segítésről. És persze a jelenkor amerikai mindennapjairól. Stephen King mindig meg tudja lepni az olvasóit és képes új oldaláról megmutatkozni. Garantáltan felemeli olvasóját.“

Aki horrort vár, csalódni fog. Ez az írás ugyanis a legkevésbé sem horror. Nem is igazán tudnám hova sorolni; kisregény és kész. Stephen King ebben a történetben tényleg valami teljesen újat mutat – nem feledve persze önmagát sem.

A fülszöveg körülbelül leírja a cselekményt, keveset tudnék hozzáfűzni, ezt viszont nem teszem, ha spoilermentes szeretnék maradni. Ahogy belekezdtem, először a Sorvadj el! jutott eszembe (King egy régebbi, álnéven írt regénye, melyben a főszereplő szintén rohamos fogyásnak indul), de rövid idő múlva láttam, hogy nagyjából ennyi a közös a két történetben; a két rohamos fogyás teljesen másképp és más indokból zajlik. A másik, a szomszédokkal való kapcsolattal foglalkozó szál is jelentősen hozzátesz ahhoz, hogy ez a történet ne egy Sorvadj el! másként legyen. Olyannyira, hogy szinte már mellékesnek érződik az, hogy főszereplőnk egyre közeledik a súlytalanság felé.

Élveztem, ahogy kibontakozik a cselekmény; pörgős, eseménydús, és nem mellesleg elgondolkodtató. Kendőzetlenül mutatja be, milyen is egy átlagos kisváros, milyen az emberek szemlélete, hogy milyen kirekesztőek azokkal szemben, akik mások, és ez fel is vállalják. Egyfajta társadalomkritika tárul elénk: korunk homofób társadalmát, diszkriminációt, kirekesztettséget látunk a lapokon.  Mindaddig, míg főszereplőnk rá nem ébred arra, hogy az emberek előítélete másnak a megélhetését veszélyezteti.

Számomra hiteles az a folyamat, amilyen tempóban s amilyen nehézségek árán alakul ki a jó kapcsolat Scott és a szomszédjai között. A konfliktusok, a felismert előítélet, a jó szándék, ennek bizalmatlan fogadtatása, és a mindent eldöntő gesztus… Mind-mind nagyon élő, nagyon emberi.

A nyelvezet könnyed, mint mindig, a nyomtatás pedig elég nagybetűs, így rekordgyorsan tudtam vele haladni. Erősítem azok táborát, akik szerint 2-3 óra alatt el lehet olvasni. Nekem 2,5 alatt sikerült.

Egy gond van a sztorival: rövid, ezért sajnos a karakterek kidolgozása kevésbé lehetséges. Szegények kissé elnagyoltak voltak, de szerethetők (vagy azzá váltak).

Ami számomra újdonság volt, az az, ahogy odaszól a könyvvel a homofóboknak, ahogy helyre teszi őket, ahogy azt sugallja, hogy a szexuális irányultságnak mindentől függetlennek kell lennie, és az egyénre kell tartoznia; hogy a köznép nem ítélhet el valakit csak azért, mert házas leszbikus.  

Scott fogyásának okát meglepő vagy nem meglepő módon nem tudjuk meg. Nekem tulajdonképpen a végére nem is hiányzott. A jelenség számomra az elmúlást szimbolizálja; egyre lazábban kapcsolódunk ehhez a világhoz, majd a végén felemelkedünk, és itt hagyjuk. Gyönyörű kép; kíváncsi lennék, a Mester vajon tényleg ezt akarta-e mondani vele.

A vége, ha sírásig nem is, de rendkívül meghatott, és amikor az utolsó oldalt is ellapoztam, kongó ürességet éreztem. Szokásommá vált azt mondani, hogy a jó könyvekben benne marad a lelkem egy darabja. Ebben a könyvben nem csak egy darab, hanem a fél lelkem maradt benne.

Zárásként pedig jöjjenek a kedvenc idézeteim:

„Az óra mutatója és a mérleg skálája nem csupán arra szolgál, hogy mérjünk olyan láthatatlan erőket, amelyek látható hatást fejteken ki?”

„…az élet az, amivé tesszük, és mindennek az elfogadás a kulcsa.”

„Talán a halálakor mindenki felemelkedik.”

A kötet végén a soron következő regényből, Az Intézetből olvashatunk részletet. A lehető legjobb feloldás az Emelkedés vége után, sikerült enyhítenie az ürességen. Biztos, hogy nagyon érdekes lesz, már alig várom, hogy megjelenjen. De addig is, van még mit pótolnom kedvenc szerzőmtől.