33. hét: Jamey Bradbury: Ösztön

 Ezt a könyvet anyukám kölcsönözte ki a könyvtárból, elsődlegesen magának. Neki nagyon nem tetszett, de átadta nekem, tegyek vele egy próbát, hátha nekem bejön. Nem jött össze.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 424
Fordító: Tax Ágnes
Az olvasás ideje: 2020. augusztus 12 - 2020. augusztus 16.

A fülszöveg:
„Tracy ​Petrikoff az alaszkai vadonban nőtt fel szánhúzó apjával és öccsével. Napjait leginkább állatnyomok követésével és kutyák futtatásával tölti a környező erdőségekben. A lány minden álma, hogy apja nyomdokaiba lépve a felnőttek között indulhasson az Iditarod szánhúzóversenyen, a világ legkeményebb és egyben legcsodálatosabb terepén.

Tracynek azonban van egy másik élete is. Született csapdaállító és vadász, és gyakran titokban járja az erdőt, hogy különös szenvedélyének, a vérivásnak hódoljon. Az állatok vérével átmenetileg azok érzékszervi tapasztalatait és emlékeit is megörökli, hogy a vadont a maga teljességében lássa. Egyetlen szabályt viszont be kell tartania: embereket soha nem bánthat.
Tracy élete gyökeresen megváltozik, amikor idegenek jelennek meg a környékükön. Egy napon váratlanul megtámadja őt egy férfi az erdőben, és dulakodás közben a lány eszméletét veszti. Bár a támadást szerencsésen túléli, mégsem tud pontosan visszaemlékezni az eseményekre, hazafelé pedig megtalálja a férfi pénzzel teli hátizsákját. Másnap a házuk melletti fák közül súlyosan sérült ember bukkan fel, a sebét egy ahhoz hasonló vadászkés okozta, mint amit Tracy szokott magánál hordani. A történtek hatására a lány végképp elbizonytalanodik. Vajon ez az ember támadt rá? Vajon azért jött, hogy befejezze a munkáját? De őt ki sebesítette meg? És ha felépül, újra eljön, hogy visszaszerezze a pénzét?
Időközben feltűnik a környéken a különös Jesse Goodwin, aki éppen munkát keres, és végül a Petrikoff családnál kezd el dolgozni. Tracy hiába érzi, hogy a fiú rejteget valamit, és köze lehet a sebesült férfihoz, nem tudja figyelmeztetni az apját anélkül, hogy bevallaná saját tetteit. Hamarosan világossá válik, hogy veszély közeleg: bakancsnyomok jelennek meg a ház körül, ijesztő arcok figyelik a lányt a versenyeken, Jesse pedig egyre rejtélyesebben viselkedik, mintha szándékosan titkolna valamit a család elől. Tracy végül úgy dönt, neki kell megvédenie a családját, és kiderítenie, kik lehetnek valójában a titokzatos idegenek.“

A borító:
Szép kék és fehér, középen egy piros szájjal, amelyről vér csorog le. Kinek ne az jutna eszébe, hogy itt vérivás lesz? A magam részéről egy ilyen borítóhoz leginkább egy vámpírsztorit várnék, bár furcsa egy ilyet Alaszkába helyezni. Mindenesetre az érdeklődést felkelti, és csak annak félrevezető, aki konkrétan vámpírokat vár.

Így tetszett:
Igen is meg nem is. Jó ötletek nem túl jó megvalósítással. Többet, mást lehetett/kellett volna kihozni ebből. Végig az volt a benyomásom, hogy az írónő két jó alapötletből indult ki, de csak egy könyvet akart írni, ezért megpróbálta ezt a kettőt valahogy összehozni. A tanácsadói helyében én erről lebeszéltem volna, ugyanis két jó könyv helyett született egy erősen közepes tákolmány.

Adott egy fiatal lány, aki él-hal a kutyaszánhajtásért, meg a vérivásért. Ezzel még akkora baj nincs is, ha a kettős életet normálisan vázolja fel. A két élet itt teljesen összemosódik, nem egészen arról van szó, hogy nappal így, éjjel úgy. Semmi következetesség; ha úgy adódik, Tracy nappal is vadászik, de ezt amúgy titkolni kell, tehát éjszakánként is kiszökik az erdőbe. Rettentően idegesített az is, hogy az első 130 oldalon nem írta le kerek-perec a vérivást. Utalgatott rá, de azt is olyan prűd módon tette, hogy viszketett a tenyerem. A 134. oldalon aztán megtört a jég, és felvállalta. Hogy addig miért nem, számomra rejtély.

A cselekményről keveset tudok mondani, mert nem is nagyon van. Egy helyben toporgásnak éreztem az egészet, időérzék nulla; hogy két oldal között fél óra vagy fél hónap telt el, megállapíthatatlan volt. Nem beszélve az ismétlésről. Tracytől mást se lehetett olvasni, csak hogy imádja a kutyákat és imád kint lenni, és mindent megtenne azért, hogy kimehessen az erdőbe. Na meg hogy március elsején lesz 18 éves és ez azért jó, mert a Junior versenyt előtte, a felnőttet pedig utána rendezik, hú de szuper, mindkettőn indulhat. Köszönöm szépen, nekem ezeket elég egyszer leírni, bő 400 oldal nem olyan hosszú, hogy 10%-onként elfelejtsem. Mindennek a tetejébe a szereplők is minduntalan ugyanazt csinálták (megetetik a kutyákat, felsöprik az udvart, kutyacipőt varrnak, mosogatnak), változatosság csak annyi volt, hogy megjelent a színen egy-egy új ember.

A versennyel kapcsolatban pedig az volt az érzésem, hogy maga a szerző sem tudja, miért is írta bele. Meglengeti, hogy Tracy indulni fog mindkettőn, nagy nehezen eljut oda, hogy most már nem titok, hogy megy, elkezd készülni rá, és ennyi. Edz a kutyákkal. Jó, és hogyan? Nem tudjuk meg. Elérünk a verseny kezdetére, ahol a szerzőnek eszébe jut, hogy ja, van egy másik szál is, és amúgy sincs kedvem a versenyről írni, szóval feladatom a versenyt Tracyvel és olyan beteget csinálok belőle, hogy a másikra el se menjen. Ennek mi értelme van? Segítek, semmi.

A befejezéssel értem, mit akar üzenni: vállad fel, aki vagy, légy önmagad, nem kell feladni egy tulajdonságodat, hogy beilleszkedj a közösségbe. Ez eddig oké. De az az üzenet már nem oké, hogy a bennünk élő vadembert kell felvállalni. Itt is: jó ötlet, rosszul kommunikálva.

Tracy és Jesse kapcsolata megfoghatatlan volt egy kissé; nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez valami esetlen szerelmi szál akar lenni, vagy Tracy képessége és egyéb vágyai miatt tartják-e fenn. Ennél azért a Brontë nővérek is konkrétabbak egy fokkal. Stephen King meg pláne.

A szereplőkkel sem tudtam azonosulni, Helent és Scottot kedveltem némileg. Tracy abszolút ellenszenves, éretlen, dacos, hisztis. Az apja meg láthatóan nem tud vele mit kezdeni. Ha kint vannak, akkor „Menj be!”, ha bent vannak, akkor meg „Menj ki!” Hű, micsoda nagy nevelés! Jesse meg olyan semmilyen, habár próbált belőle nagy titokzatost csinálni az írónő, engem mégsem lepett meg vele kapcsolatban semmi.

Felnövésregénynek semmiképp nem mondanám; Tracy nem változott, nem nőtt fel (pedig még azt is leírja, hogy annak nincs értelme, amikor a könyv főszereplője nem jut sehova), és azzal sem értek egyet, hogy a Brontë nővérek és Stephen King találkozása lenne. Csak ismételni tudom magam: ez két jó történet, rosszul összegyúrva. Sokkal jobb lett volna, ha az egyik ötletre élezi ki: vagy lett volna belőle egy tisztán vérivós Maugli, vagy egy cuki kutyás sztori, rendesen kifejtve a versenyt is. A magam részéről az utóbbira szavaztam volna.

Egyetlen jó gondolatot találtam a könyvben, amit megosztanék:

„…olykor könnyebb elérni valamit, ha hagyunk rá elég időt és megkerüljük az akadályokat, ahelyett, hogy egyenesen átszántunk rajtuk.”

A moly azt mondja, 70%-ra értékelném. Én azt mondom, ennyire sem.

3/5