Rég olvastam már Setét Tornyot. Pontosan egy hónapja. Az ok a könyvtári
könyvek lejáratában keresendő (amit egyébként a könyvtár zárva tartása miatt
automatikusan meghosszabbítottak), és bár nagyon tetszett az előző rész
(értékelése itt), valami másra vágytam. Roland világa viszont van annyira
érdekes, hogy egy idő után vissza kell térni hozzá.

Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 608
Fordító: Bihari György
Olvasás ideje: 2020. április 12. – 2020. április 20.
Kiadás éve: 2004
Oldalszám: 608
Fordító: Bihari György
Olvasás ideje: 2020. április 12. – 2020. április 20.
A fülszöveg:
„Roland és barátai, Eddie és Susannah Dean elszántan haladnak úti céljuk, a titokzatos Setét Torony felé. A homárszörnyekkel sikeresen megküzdöttek ugyan, ám mepróbáltatásaiknak koránt sincs vége. Új ellenséggel találják szemközt magukat, a félig gép, félig állat ősöreg óriási medvével. Elhívják Jake-et, azt a kisfiút, akit a harcos annak idején kénytelen volt feláldozni. Lud, az egykor szupercivilizált-technicizált város (talán a valahai New York?) – amelyet feltehetőleg szörnyűséges nukleáris katasztrófa pusztított el – romjai között élethalálharcot vívnak a testileg-lelkileg eltorzult, vérszomjas túlélőkkel. Kimerült, ám tántoríthatatlan hőseink folytatják útjukat. Sikerül-e elérniük a Setét Tornyot, s ott vajon mi vár rájuk?“
„Roland és barátai, Eddie és Susannah Dean elszántan haladnak úti céljuk, a titokzatos Setét Torony felé. A homárszörnyekkel sikeresen megküzdöttek ugyan, ám mepróbáltatásaiknak koránt sincs vége. Új ellenséggel találják szemközt magukat, a félig gép, félig állat ősöreg óriási medvével. Elhívják Jake-et, azt a kisfiút, akit a harcos annak idején kénytelen volt feláldozni. Lud, az egykor szupercivilizált-technicizált város (talán a valahai New York?) – amelyet feltehetőleg szörnyűséges nukleáris katasztrófa pusztított el – romjai között élethalálharcot vívnak a testileg-lelkileg eltorzult, vérszomjas túlélőkkel. Kimerült, ám tántoríthatatlan hőseink folytatják útjukat. Sikerül-e elérniük a Setét Tornyot, s ott vajon mi vár rájuk?“
Bár ez a kötet az előzőnél is vastagabb, a terjedelem nem ijesztett meg, de
a végére azt éreztem, hogy kevesebb is elég lett volna. Molytársaimtól többször
hallottam már hosszú könyvre azt, hogy véleményük szerint túlírt. Elképzelni
sem tudtam, hogy ez a gyakorlatban mit jelent, amíg a Puszta földeket végig nem
olvastam. Most már pontosan tudom, mi az, hogy túlírt. Stephen Kingről tudjuk,
hogy szereti bő lére ereszteni a mondandóját, de mindezidáig nem találkoztam
olyan művével, amelyiknél ez zavart volna. Kicsit túl elmélkedősre sikerült
szerintem, kevésbé volt eseménydús, mint vártam. Úgy éreztem, hogy kicsit
döcögött a cselekmény, az útjukon is kevesebbet haladtak az előző részhez
képest.
Jake visszatérése a történetbe kicsit úgy hatott, mintha a szerző megbánta
volna, hogy korábban kiírta, ezért megtalálta a módját, hogy visszahozza.
Mindenesetre jól csinálta, tetszett, ahogy Roland és Jake elméjének
kettészakadását bemutatta, tulajdonképpen tudathasadást látunk.
A találós kérdéseket kissé indokolatlannak, a történetbe nem illőnek
éreztem, de meglehet, hogy később értelmet nyernek majd. Pontosan úgy, ahogy a
kötet címe. Nagyjából az utolsó néhány fejezetig nem sikerült rájönnöm, miért Puszta
földek címet viseli.
A hangulata az első kötethez hasonló volt számomra; szó szerint megterhelő
volt. Azt vettem észre, hogy Roland hangulatát elég erősen át tudom venni, az
egész olvasmányélményemet áthatja az, ahogy ő érez és gondolkodik a történet
alatt. Fanatikusan kötődik a Toronyhoz és a küldetéséhez, de közben kezdi
megszeretni a társait is, pedig érzi, hogy nem kellene, mert nem lehet biztos
benne, hogy nem veszíti el őket. Ez a legerősebben Jake-kel kapcsolatosan
mutatkozik.
Susannah új karaktere is tetszik, bár néha hiányoltam Detta Walkert; az
előző kötetben jókat nevettem rajta, sajnáltam, hogy most kevesebbet kaptam
belőle. Eddie jellemfejlődése hasonlóan látványos; kezd felnőni, lassan
ténylegesen kilép a bátyja és önmaga árnyékából. A kedvenc szereplőm ebben a
részben pedig egyértelműen Csi, a szőrmókus. Minden megjelenésével
megmelengette a szívemet. Én is elfogadnék magam mellé egy ilyen kisállatot.
Még egy számomra zavaró tényezőt említenék: ez pedig Folyamút és Lud
lakóinak beszéde. Nehezemre esik a direkt hibásan leírt mondatokat olvasni.
Tudom és értem, hogy a legjobban így lehet érzékeltetni azt a beszédet, amit a
mi világunkban tájszólásnak hívnak, de nekem akkor is szörnyű volt oldalakon
keresztül a párbeszédek felét így olvasni. Taszító, akkor is, ha nem negatív karakter
szájába adja őket. Remélem, a következőkben ezekből kevesebb lesz.
Összességében egyáltalán nem rossz könyv; olyan érzésem van, mintha inkább
átvezető kötet lenne a második és a negyedik között; hamarosan kiderül, jól
gondolom-e.
Soraimat kedvenc idézeteimmel zárom:
„Az élet nevetséges.”
„A túl sok hang elnyomja az ember
szívét.”
„Az ég hatalmas volt – nem emlékezett
rá, hogy látott-e valaha is ilyen óriási, megszakítatlan teret, ilyen végtelen,
tiszta ürességet. Ettől nagyon kicsinek érezte magát, de hite szerint nem volt
ebben semmi rossz. A dolgok rendjében ő tényleg nagyon kicsi.”
„Valamikor régen az ilyen arcú
srácokra mondhatták, hogy ez is azért született, hogy felkössék.”
„Vedd például a Bermuda-háromszöget.
Az egy hely az egyik óceánunkon, Roland. Állítólag elátkozott. Lehet, hogy
tulajdonképpen egy bazi nagy kapu a világaink között, amely majdnem mindig
nyitva áll.”
Kis időre most ismét itt hagyom ezt a világot, még magam sem tudom, mennyi időre. A hétre a szerző legújabb kötetét, az Emelkedést terveztem. Hogy ezen kívül lesz-e még időm másra, az a hét második felében kiderül.
4/5
Ha szeretnétek követni a Setét Torony értékeléseket, itt megtehetitek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése