17. hét/2. Wass Albert: Elvész a nyom

Wass Albertről sok mindent hallottam már, jót is, rosszat is. Vegyes az ő és művei megítélése, és többen azt is megkérdőjelezik, hogy a középiskolai oktatásban van-e létjogosultsága. Szerintem van – az sosem baj, ha több szerzőt, több világnézetet ismerünk meg. Könnyebb eldönteni, hogy tetszik-e és egyetértünk-e vele, vagy sem. A nagyon ellentétes vélemények miatt, bevallom, féltem tőle. Végül a párom beszélt rá, hogy tegyek vele egy próbát; egészen pontosan megadtam neki azt az örömet, hogy a soron következő olvasmányomat ő választhatja ki. Ez volt az.

Kiadó: Kráter
Kiadás éve: 2003
Oldalszám: 366
Az olvasás ideje: 2020. április 22. – 2020. április 27.

A fülszöveg:
„Azt mondtam, ugye, hogy a vén Hiribi évekig tagadta azt, hogy van Isten. Azért, mert a fiai meghaltak. De amikor látta, hogy egy evező nélküli csónak, amit hat gyerekkel elragadott a víz, megállt a vízesés fölött, ott ahol nem volt semmi, ami megakassza és addig áll ott, amíg mind a hat gyereket kimentették: akkor az öreg Hiribi arra gondolt, hogy talán mégiscsak van Isten, mindössze ő nem találkozott még vele. Nos tehát ez a vén Hiribi elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Tudni akarta, hogy van-e Isten, vagy nincs. Nem csak hinni, hanem tudni. Fogta magát és beült egy másik csónakba, eldobta az evezőt és hagyta, hogy sodorja a víz a csónakot ugyanúgy, mint ahogy annak a hat gyereknek a csónakját sodorta.”
(Részlet a Regényből)

Körülbelül a harmadáig úgy éreztem, nem kellett volna. A fülszöveget nem olvastam el, így elképzelésem sem volt, mire számítsak. Sok mindenre gondoltam, csak 21 oldalnyi keresztény filozofálgatásra nem a Jóistenről és az emberekkel való terveiről. Egyre csökkenő lelkesedéssel és egyre komorabb arccal olvastam, belül egy részem kiáltozott, hogy „Ezt nem! Erre nem vagyok hajlandó”. Aggódva kérdeztem meg a páromtól, hogy ugye ez nem lesz végig ilyen. Nyugtatgatott, hogy nem, nekem viszont erős kétségeim voltak. Nincs nekem ezzel a vallással semmi bajom; mindenki abban hisz, amiben szeretne, még érdekel is, hogy ki, mit, hogyan magyaráz – de ezzel részemről vége. Nem érzem magaménak, és nagyon nem szeretem, ha erőszakkal akarják a torkomon lenyomni. Az első fejezetnél határozottan ez utóbbit éreztem.

A következő két fejezet oldotta a kétségeimet; nem volt több nagyon mélyen vallásos jellegű mondat, és kezdett kibontakozni egy lassú, de érdekes történet: a csónakban ülő hat gyermek élettörténete. Itt már kezdett egy semleges állapotot felvenni az a bizonyos mérleg. A harmadik szereplő történeténél aztán megtört a jég: ekkor világosodott meg, hogy hova is akar kilyukadni, hogy miről is fog szólni a könyv. Innentől nagyobb érdeklődéssel olvastam, és már inkább szerettem, mint nem. Egyre inkább szurkoltam a szereplőknek, hogy sikerüljön a küldetésük. Viszont ahogy fogytak az oldalak, az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a sikert nem fogom látni. Vagy azért, mert a szerző nyitva hagyja a befejezést, és képzeljem el úgy, ahogy akarom, vagy azért, mert a végén halál vár. Az utolsó előtti fejezethez érve már biztos voltam benne, hogy mi fog történni.

A hat szereplő története is tetszett, a jellemrajzuk viszont annál inkább. Tulajdonképpen minden szereplő: a herceg, a kispolgár, a művész, a bankár, a politikus s a tudós figurája mind egy-egy embercsoportot, egy-egy embertípust testesítenek meg. EZ volt az, ami igazán megfogott ebben a könyvben, és ami elbillentette azt a bizonyos mérleget. Azt sajnáltam, hogy a jellemrajzok kidolgozása nem volt egységes. Az első kettő talán túlzottan is részletes, az utolsó kettő pedig már-már elnagyolt volt. A tudósról például szívesen olvastam volna még többet, például az ő gyerekkorára is kíváncsi lettem volna – a hercegnél ezt láthattuk (mintha ő, a magyar nemzetiségű szereplő lett volna a kedvence).

A történet vezetése lassú, és valamiért nehézkes is volt az olvasása – mindeddig nem jöttem rá, hogy pontosan miért. A nyelvezete a maihoz közeli, és rendkívül szemléletesen is ír; nem volt nehéz elképzelni sem a helyszíneket, sem a szereplőket. Egyetlen nyelvtani szerkezet zavart csupán: a kell utáni felszólító módú igealak, mint pl.: el kell menjek valahova. Gyakran hallom élőszóban is ezt a szerkezetet, és hibásnak érzem, pedig nem az. Csak egy kettős állítmány; egy alárendelő összetett mondat, amelyből hiányzik a hogy. Megmagyarázható, miért helyes, de… Csúnya. Ebbe az egy dologba tudok belekötni az írói stílust illetően. Minden más gyönyörű.

A végére úgy döntöttem, hogy nem bántam meg, hogy elolvastam, mert egy csodaszép, mély történettel lettem volna szegényebb, ha feladom. Végezetül hozom a kedvenc idézeteimet:

„…milyen bolondok az emberek. Háborút csinálnak, mikor a világ tele van békességgel. Gyűlölködnek, amikor a világ tele van szeretettel.”

„A kultúrához idő kell és nyugalom.”

Nehéz volt eldönteni, hány csillagot adjak, de végül mégiscsak sikerült, és többet is adok, mint először gondoltam.

4/5