John Cure: Hamu

John Cure már tavaly belopta magát a szívembe A lány, akit élve ástak el című könyvével (meg a főszereplő Huszti Nimróddal). Tavaly egy nagybevásárlás alkalmával akadt meg a szemem az új könyvén, amely a Hamu címet viseli. Sejtve, hogy jóban leszünk, sietve a kosaramba is tettem. Jó döntés volt.

Kiadó: Álomgyár
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 318
Az olvasás ideje: 2022. február 22. – 2022. február 27.

Én ezt a könyvet gyakorlatilag felfaltam. Igyekezni is kellett az olvasással, hogy a heti könyv is meglegyen, és a kedvenc krimis/thrilleres kihívásomba is bele akartam férni, emellett a hétvégét leszámítva időm sem nagyon volt olvasni. Nem is kellett több két esténél; rövid is és pörgős is. Aztán mikor a végére értem, csak néztem ki a fejemből, és azt mondogattam: húb*zmeg.

Szeretem a két idősíkon futó cselekményeket; élvezettel szemlélem az eseményeket, és tűkön ülve várom, hogy mikor és hogyan érnek össze a szálak. Így volt ez Elek Sándor, alias Alex történetével is. Az elején úgy nézett ki, hogy kísértettörténet lesz belőle – ezt abszolút nem bántam, rég olvastam már olyat, amitől kellemetlen éjszakáim lettek volna. Aztán ahogy a cselekmény haladt előre, kezdett gyanús lenni, hogy nem biztos, hogy erről van szó. A múltbeli és a majdnem jelenbeli szál annyira elütött egymástól, hogy először el se tudtam képzelni, hogy fognak ezek összeérni. Egy családfő, aki a múltban adósságspirálba került, majd a majdnem jelenben lövéseket hall, égett foltokat lát és hamut söpröget. Egyszerűen nem állt össze. Végül egy ponton megbicsaklott a dolog, és akkor nekem is leesett a tantusz, és szinte pontosan ki is találtam, mi az egésznek a poénja. Sajnos többet nem mondhatok, hogy biztosan ne spoilerezzek el valamit.

Gyorsan olvasható könyv; a cselekmény feszes, mindig van min izgulni, és a karakterek is érdekesek. Némelyikük fájdalmasan igazi, például Alex, Olga viszont fájdalmasan nem – mégis ki látott már fekete hajú, barna bőrű orosz nőt? Ha valamiért nyűgös vagyok a könyvvel kapcsolatban, akkor az ez. Meg az a pár benne maradt értelmetlen mondat, de az olvasás élményét annyira nem rontja, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítsak neki.

Három szóban összefoglalva: szeretem John Cure-t. Most már a második könyvére tudom azt mondani, hogy simán megállja a helyét nemzetközi szerzőtársai között, sőt, jó esélye van a kedvenc magyar író címre is. A Hamu pedig már biztosan az idei év kedvenc könyvei között lesz.

 

William G. Winkler: Kockázatok és mellékhatások

Gyógyszerész vagyok, meg törzskönyvező, a kockázatok és a mellékhatások a mindennapjaim szerves részét képezik. Nem meglepő tehát, hogy egy ilyen című könyv rögtön elkeltette az érdeklődésemet, és repült is a kívánságlistámra. Aztán barátnőmtől meg is kaptam születésnapomra. Az elolvasása váratott magára egy ideig, most is azért kaptam le a polcról, hogy a múlt hétre való könyv meglegyen, és ez kellően rövidnek tűnt ahhoz, hogy teljesíthető legyen.

Kiadó: Atlantic Press
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 256
Az olvasás ideje: 2022. február 5. – 2022. február 7.

Nem is tudom, mit mondjak, pedig az olvasás és az értékelés megírása között aludtam is egy keveset, és egy komplett munkanap is eltelt, tehát nem mondhatom, hogy nem próbáltam meg egy kicsit emésztgetni.

Egyrészt, ez nem krimi. Másrészt nem is igazán gyógyszerháború. Hogy valóság-e, abba már nem akarok belemenni. Viszont regénynek regény.

Az ötlet alapvetően jó, és abban biztos vagyok, hogy valamennyi valóságalapja van, még ha sok helyen sarkosnak is érzem azt a korrupciót, amit megjelenít. Azt még elhiszem, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon így működtek a dolgok, de az USA-ról nehezen tudom elképzelni. Ezt mondja meg olyan, aki nálam jobban képben van, nekem mindenesetre sántít a dolog.

A főszereplő munkahelyi élete és a magánélete között egészen ügyesen egyensúlyozik; egyszer erre billen el egy kicsit jobban, másszor arra – nagyjából úgy, ahogy a való életben is lennie kell(ene). A munkahelyi szálra nem tudom teljes biztonsággal mondani, hogy mindennapos; talán abban az időben, amikorra a szerző a cselekményt helyezte, az is lehetett. A szerelmi szál ezzel szemben sajnos az, és bosszantóan klisés is. Nem számít, hogy a csajnak csak 8 elemije van, és talán csak a nevét tudja helyesen leírni, a főszereplő egy életre beleszeret, csak mert SZ É P. Rettentően irritált ez a tény, habár volt Máriának néhány jó beszólása.

Ezen felül nem kicsit idegesített az is, hogy ebben a könyvben vagy mindenki mérnök, vagy aluliskolázott; mintha más nem is létezne, annak a kb két orvosnak és egy gyógyszerésznek a kivételével, akiket megemlít egy fél oldalon. Én nagyon bírom a mérnököket, de ez egy kicsit most túlzás volt.

A törzskönyvező szememet se tudtam kikapcsolni olvasás közben; bármennyire is másmilyen volt a helyzet a gyógyszerengedélyezés tekintetében azokban az időkben, rengeteg blődséget sikerült beleírni a könyvbe. Mintha a szerzőt megihlette volna a Contergan-botrány, ami alapvetően nem baj, csak ha 20 évvel későbbre helyezünk egy hasonlót, akkor már illik a frissebb szabályozásnak is utána nézni, hogy amit leír, az megállja a helyét.

A legjobban viszont Gergő munkahelye miatt haragszom. Aki egy kicsit is képben van, pontosan tudja, hogy mit is takar az előbb Kispesti Gyógyszergyár, majd Vargha Gyula Gyógyszerművek. Nem is azzal van a gondom, hogy jogi okokból át kell nevezni egy létező gyárat, vagy mintázni egy kitaláltat egy létezőről, csak akkor azt a szerencsétlen Kalmopyrint ne vágjuk már oda… Vagy legalább az is kapjon már más nevet. Először még nevettem is az átnevezésen és a felismerésen, de a Kalmopyrin után már inkább sírni volt kedvem.

Nehezen bocsátom meg a rendkívül hanyag szerkesztést is. Az í betű mintha teljesen ismeretlen lenne, több helyen rossz a szótagolás, és nem egy tárgyi tévedés is van benne. Az írói stílusról pedig inkább nem beszélek.

Ezektől eltekintve egyébként tényleg nem rossz, sőt ha valaki a fentieket nem tudja, vagy nem akad fenn rajta, még egészen élvezhető is. A szerelmi szál minden kliséje ellenére igazából aranyos, lehet izgulni a szerelmesekért, ahogy lehet izgulni azért is, hogy Gergő kutatómunkáját siker koronázza-e végül.

Szakmabelieknek nem ajánlom jó szívvel, de akit a fentiek nem borzasztanak el, annak egy könnyed délutáni olvasmánynak még jó is lehet. Egyszer el lehet olvasni, na.

Sebastian Marino: Szép álmokat, Olivér!

Rég olvastam már recenziós példányt; én inkább az vagyok, aki megvárja, míg megkeresik, nem írogat szerzőknek vagy kiadóknak. Talán épp ezért van kevesebb belőlük, de tulajdonképpen nem bánom.

E könyv esetében a szerző keresett és kért meg, hogy olvassam el és értékeljem az írását. Azzal a feltétellel vállaltam el, hogy bármit is gondolok, megírom, mert azt vallom, hogy többet segítek egy feltörekvő szerzőnek azzal, ha az esetleges negatívumokat is megírom, mint egy ötcsillagos értékeléssel, ami nem valós. Amint ebben megállapodtunk, meg is kaptam a könyvet és el is kezdtem olvasni. Most aztán bajban vagyok, mert sikerült belesétálnom a saját csapdámba.

Kiadó: EZ-KÖNYV
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 366
Az olvasás ideje: 2022. január 20. – 2022. január 23.

Több szempontból is hadilábon állok ezzel az értékeléssel. Egyrészt, a pozitív visszajelzések után nem túl kellemes elsőként ellenkezőt írni. Egyúttal nehéz is úgy megfogalmazni egy ilyen véleményt, hogy az ne sértő, hanem sokkal inkább építő legyen. Mindenesetre megpróbálkozom vele.

Az alapötlet szuper. Kevesen mernek ehhez a témához ilyen nyíltsággal hozzányúlni. Alapvetően szeretem, ha a téma megosztó, esetenként megbotránkoztatja az embereket, és ez most sem volt másképp. Betekintést kapunk egy drogfüggő mindennapjaiba, gondolataiba, ezáltal látjuk a miérteket is. A könyv segít minket abban, hogy rögtön a lezüllött, szemét drogost lássuk, hanem álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk el azon, hogy mi vihette azt az embert arra, hogy szerekhez nyúljon. Messzemenően elvetem azt, hogy az életünkben felmerült problémákra ezen a módon keressünk megoldást, esetleg a megoldás elől ide meneküljünk, de abban hiszek, hogy akik ezt teszik, azok mindegyike mögött van egy megrázó történet.

Olivér is azért lehet szerethető karakter, mert ezek a miértek hamar tisztázódnak. Én leginkább sajnálatot éreztem az irányában, a vége felé viszont már azt sem. Nolen vagy Laura ebből a szempontból közelebb kerültek hozzám, főként az utóbbit tudtam jobban megérteni. Laura szála számomra kicsit későn jött be, amolyan „Hogy jön ez most ide?” érzésem volt. Az Olivér szálával való összefonódást erőltetettnek és elsietettnek éreztem, nem volt valódi.

A végének sem tudtam igazán örülni, ugyan váratlan és elég meglepő, de szerintem agyoncsapja az addig leírtakat. Ettől eltekintve az valóban nem rossz ötlet, hogy nyitva marad, mi is történt pontosan.                    

A végére hagytam az igazi negatívumokat, amelyek miatt sajnos mégsem tudom azt mondani, hogy jó élmény volt. Az egyik az írói stílus. Addig jó, hogy könnyed, mai nyelvezetet használ. A trágársággal sem volt bajom, ebben a témában bőven elfér, sőt, talán hiányoznak is, ha nem lenne egy-egy b+ vagy 3,14csa. Nem is szépirodalmi igényt vártam, de nekem az a szókincs, amelyben a leggyakrabban használt melléknév a gyönyörű és a szép, kevés. Jó ideig gondolkoztam rajta, hogy van azért ilyen egyszerű-e a nyelvezet, mert egy drogos srác fejével gondolkodunk, vagy más esetben is ilyen lenne. Szeretnék hinni az előzőben.

Még ezt el is tudnám engedni. Azt viszont nem, hogy sajnálatos módon a szöveggondozás, mint olyan, csak névlegesen történt meg. Nem, nem központozásról vagy egy-egy elgépelésről van szó, még az ember azt is lenyeli. Nem tudok viszont felülemelkedni néhány rendkívül durva helyesírási (egzotikus x-szel, Egyesül Királyság kisbetűvel) és nyelvtani hibán (nem-e). Nem voltam kibékülve azzal sem, hogy a stilisztikai bakikat (felkeltette a fantáziámat) és a tárgyi tévedéseket (a rómaiak kiváló mérnökei) sem javította ki szemlátomást senki.
Tisztában vagyok vele, hogy ezekre esetenként túlérzékeny vagyok, de nekem az olvasás élményét az ilyen hibák nagyban befolyásolják a rossz irányba.

Sajnálom, mert az alapötletből kiindulva jó lehetett volna, és rengeteg jó gondolatot, életigazságot is megfogalmaz a szerző a két cselekményrész közti elmélkedésekben. Nekem ez most egy erős közepes, de lehet jobb. Rengeteg olvasással, még több gyakorlással, és sok-sok utánajárással.

A lehetőséget ezúton még egyszer köszönöm!

 

20. hét/2: Bodor Ádám: Sehol

Ezt a könyvet tavaly nyertem; a Libri Irodalmi díjasokra szavazók közül sorsoltak ki, így a jelöltek műveivel lehettem gazdagabb. Amióta megvannak, még csak hármat olvastam közülük. Az utóbbi időben más műfajokat részesítek előnyben mind a regényeket, mind a novellákat tekintve, ideje volt hát váltani.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 208
Az olvasás ideje: 2021. május 13. – 2021. május 20. hajnala

A fülszöveg:
„Bodor ​Ádám talán nem is regényeket és novellákat ír, hanem történeteket, amelyek időnként, mint a sebes patakok, széles medrű folyóvá állnak össze, máskor pedig a deltatorkolathoz hasonlóan apróbb szigetek, mederrészek, rejtélyes alakzatok alakulnak ki a folyam körül. A Sehol hét elbeszélése, abszurd balladája ilyen delta-történetek füzére. Újabb variációk végnapokra.
Hol van ez a Sehol? Valahol a közvetett közelünkben, a vaktérképek szélén, kollektív tudattalanunk mélyén. A Dvug folyó mocsaras partján, a pitvarszki réten, a Hlinka-tetőn, a maglaviti fegyházban vagy éppen a földrajzi valóságban is létező máramarosi Leordinán. Merthogy a többi hely is létezik: megismerjük természeti sajátosságaikat, legerősebb törvényeiket. Temetések és találkozások, árulások és menekülések, háromszögek és mindenféle bonyodalmak. Atombomba az éjszakában. Bodor Ádámnak a kései Beckettet idéző elbeszélései csavarokban és fordulatokban gazdag történetek, elképesztő nyitásokkal és a legváratlanabb végjátékokkal a véletlenek erejéről.”

A borító:
Nem tudom biztosan, hogy mit is látok, de szerintem egy éjszaka kivilágított teret, amelyen átsétál valaki. Hogy hol lehet? Talán Sehol.

Így tetszett:
Egyszerre volt átlagos szépirodalom és nem szokványos novellagyűjtemény. Egyszerre éreztem a történeteket kitalált világban játszódónak és valósághoz közelinek. Ezt az érzést feltehetőleg a szereplők és helységnevek furcsa nevei okozták – mintha magyar lenne, de mégsem teljesen az. Mintha a helyszíneket is ismerném, de mégsem. Hasonlóan érezhette magát Jake Chambers a második elhívatása előtt.

Érdekes témákat dolgoznak fel a novellák, gyakorlatilag mindegyik másról szól, a hajvágástól az atombombáig minden van. Persze a történetek nem elég hosszúak ahhoz, hogy ezeket megfelelően lehessen kifejteni, a többségük lehetett volna egy kicsit hosszabb.

A legjobban talán a két utolsó tetszett, a Milu és a Rebi. Ugyan mindkettő azok közé tartozik, amelyekhez jó lett volna még pár oldal, egy kis magyarázat a történtekre, vagy némi háttérinfo, de ezek nélkül is élvezetesek voltak.

Nem volt rossz a Paraszkíva és a Pitvarszk sem; ezeknek kifejezetten jól állt, hogy a háttér homályban maradt.

A Matterhorn mormotáival viszont nem tudtam mit kezdeni, az egyáltalán nem állt össze, mintha nem a címről szólt volna.

A Hekket és a Leordinát pedig akkor élveztem volna jobban, ha egy kicsit rövidebbek; ezekben kifejezetten idegesítettek a szereplők.

Keresem a szavakat, hogy leírjam, összességében milyen élmény volt, de nem igazán találok megfelelőt. Talán a maradandó áll a legközelebb hozzá.

 

11. hét/2: Babarczy Eszter: A mérgezett nő

A Minden haláli után kissé bajban voltam, hogy milyen novelláskötet kerüljön következőként az éjjeliszekrényemre. Barátnőm javaslata volt A mérgezett nő – mint kiderült, csak rákeresett a várólistámon levő novelláskötetekre, és ezen akadt meg a szeme, én pedig úgy voltam vele, hogy miért is ne.

Kiadó: Jelenkor
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 256
Az olvasás ideje: 2021. március 9. – 2021. március 20. hajnal

A fülszöveg:
„Babarczy Eszter novellái a nővé válás folyamatát, a nők szereplehetőségeit és szerepkényszereit járják körül. A magány, a kiszolgáltatottság és sérülékenység hétköznapi vagy éppen szélsőségesen fájdalmas epizódjaiban megannyi küzdelem zajlik a méltóságért, a szeretetért, önmagunk elfogadásáért és elfogadtatásáért. Egyfajta felnövekedéstörténet rajzolódik ki a kötetben, amelynek hősei, mintegy megalkotván az „ismeretlen nő” alakját, különféle élethelyzetekben kénytelenek szembesülni szűkebb és tágabb környezetük elvárásaival. Az írások olykor szenvedélyes, máskor rezignált őszinteséggel, érzékletes és érzéki nyelven szólnak a különböző életkorokban átélt lelki és testi szenvedésekről, a „korbácsoló szavakról”, a családhoz, szülőkhöz, gyermekekhez, férfiakhoz fűződő kapcsolatok változó dinamikájáról.

A borító:
Ennek a könyvnek tipikusan szépirodalmi külseje van. Ez az első és egyetlen gondolat, ami eszembe jut róla.

Így tetszett:
Könnyűnek és jónak ígérkezett a fülszöveg és a novellák terjedelme alapján; néhány oldalasak, többnyire 5-10, de egyik sem volt hosszabb 30-nál, ami pont az a kategória, ami bármilyen sietős reggelbe és bármilyen fáradt estébe is belefér. A nővé válás, mint téma is tetszik, örülök, hogy valaki hozzányúl. Sajnos azonban ennél több pozitívumot nem igazán tudok mondani.

Mindjárt a nyitónovellánál problémákba ütköztem a szöveg megértésével. Sok mondat nyakatekert volt, vagy olyan szerkesztéssel írták, ami nekem hibásnak érződött. A további novellákra ez aztán nem vagy kevésbé volt jellemző, de az tény, hogy én több helyen használtam volna a gondolatok elkülönítésére pontot vagy pontosvesszőt, mint ahánnyal találkoztam. Az ember, ha nem figyel oda, könnyen elveszíti a fonalat, mire a mondat végére ér, már nem tudja, mi volt az eleje.

A legtöbb novellánál azért kapizsgáltam, hogy mit is szeretne velük mondani a szerző, kevesebb volt, amit teljesen megértettem, ugyanakkor akad néhány, ami egyáltalán nem jött át – ezeket szívesen megvitatnám egy nálam szépirodalomban jártasabb valakivel, hátha rávilágít valamire, amit nem vettem észre.

Kimondottam tetszettek az alábbi novellák:
Emlékpogácsa – ha jól értelmezem a leírtakat, itt két nővérről van szó, az egyikük anorexiával, a másik bulimiával küzd
Anyu - ennek a témája, egy családtag túlvilágra való átsegítése engem is foglalkoztat már egy ideje, ha író lennék, én is feldolgoztam volna
Itáliai utazás – egy becsapott és megerőszakolt nő története, sok magyaráznivaló nincs rajta
Sennyei Ilma eltűnt – azt hiszem, ez az abszolút kedvenc
Voland – cicás novella, egyértelműen szeretem
Szép halál – ez is egy engem foglalkoztató téma
Vigyetek haza – talán ezt tudtam a legjobban átérezni, mert azt itt leírtakat a közelmúltban közvetlen közelből már én is átéltem

Amelyekkel nem tudtam mit kezdeni:
Mell-blog – nem is igazán tudtam eldönteni, hogy kiről és miről szól
A mérgezett nő – jól indult, de nem sikerült rájönnöm, hogy ha valaki „mérgezett”, akkor mitől az
A harag születése – ez pedig a teljes homály

Az elolvasását nem bánom, ennyivel is több kortárs művet ismerhettem meg, de nem hinném, hogy mostanában szeretnék többet a szerzőtől. Nyitott vagyok viszont a szemléletváltásra, ha kapok hozzá segítséget.

 

8. hét: Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós

Olyan sokszor, olyan sok helyen jött szembe velem ez a könyv, hogy elkezdte piszkálni a fantáziámat, mi rejtőzhet egy ilyen cím mögött. Így hát az újonnan megalapított Happily Könyvklubnál leadott első rendelésem ezt is tartalmazta (a másik A Vincenthez vezető út volt). Jó döntésnek bizonyult.

Kiadó: Open Books
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 250
Az olvasás ideje: 2021. február 21. – 2021. február 24.

A fülszöveg:
„„Azt mondják, amikor az ember öregedni kezd, birokra kél benne a bölcsesség és a hiúság. Akiben az utóbbi győz, pozíciókra tör, bizonygatni kezdi, milyen eredményeket ért el az élete során, és többnyire elégedetlen, cinikus öregember lesz. A bölcsnek viszont lassanként összeáll a világ, megtanulja fölülről szemlélni a dolgokat, megértő és derűs lesz, s minden a helyére kerül.”
Az örökfiatal szerző, akit természetesen még nem érintett meg az öregség, elhatározta, végére jár: lehet-e manapság valaki egyszerre intelligens és optimista, vagy aki boldog, az szükségszerűen hülye is? Saját élettapasztalatait és a tudományt – a kultúrtörténetet, a pszichológiát, sőt az atomfizikát – segítségül hívva szellemes és tanulságos elmélkedésre invitál.”

A borító:
A szerző neve és a cím hátterében idézetek helyezkednek el. Némelyik valóban kiragadott mondat, néhány pedig fejezetcím is. Ha ezeket elolvassuk, nagyjából lehet is sejteni, milyen témákat jár körül a kötet.

Így tetszett:
Még a fülszöveget nem is olvastam el, valahonnan mégis éreztem, hogy ez nem regény, hanem sokkal inkább egy értekezés lesz. Egyrészt a címben leírt jelenséget magam is megfigyeltem, másrészt kíváncsi voltam rá, hogy van-e ennek valami alapja, illetve miből gondoljuk, hogy helytálló ez a kifejezéspár.

A könyv tényleg egy hosszabb elmélkedés a boldogság mibenlétéről, melynek csak egy kis része az, hogy az intellektus és a boldogság között csak ellentétes arányosság lehet-e. Számomra ez a kötet sokkal inkább egy láncnak tűnt, amelynek kiindulópontja a feltevés, miszerint a boldog hülye, az okos meg depressziós, a kapcsolódó témákat pedig Kepes egymásba fűzi, az előző gondolat végénél folytatva a másikat. Minden fejezet egy láncszem.

Sok mindenről szó esik ebben az elmélkedésben: a boldogság és a siker definíciójáról, a kettő közti kapcsolatról, intellektusról, van benne gyereknevelés, előkerül a nők helyzete, a párkapcsolatok, a halál, némi pszichológia, és még a COVID se hiányzik. Mindezt anekdotákon, saját példákon keresztül, vagy éppen kutatások eredményeit bemutatva tárja elénk a szerző. Valamilyen módon az összes felvetett témának köze van a boldogsághoz, vagy ahhoz, amit annak hiszünk. Ha viszont azt várjuk, hogy egy pontos receptet kapunk ahhoz, hogyan lehetünk egyszerre okosak és boldogok, akkor csalódnunk kell – erre ugyanis nem lesz válasz.

Az egész könyvet áthatja a szerző humora. Nem egy megjegyzésen hangosan nevettem fel, még ma reggel a buszon is (nézhettek is rám furcsán). Kissé burkoltan a mai magyar valóságról is kifejti a véleményét; politikailag nem foglal állást, de egyértelmű a szavaiból, hogy mely kérdésről hogy vélekedik – az oktatást például nyíltabban bírálja.
Rendkívül szimpatikusak a gondolatai, többet is a magaménak éreztem már korábbról, de akadt olyan is, amelyen most gondolkoztam csak el (Ami nem az, az is az).

Összességében azt mondhatom, hogy szuper élmény volt. Bár az első, de biztos, hogy nem az utolsó könyvet olvastam Kepes Andrástól. Nagy eséllyel bekerülhet a kedvenc szerzőim közé.

 

 

4. hét: John Cure: A lány, akit élve ástak el

Ennek a könyvnek a címe tetszett meg nagyon; épp valami mást akartam megrendelni a Szukits.hu-ról, és az olcsóbb kiszállítás érdekében még szükség volt pár könyvre a kosárba. Ez lett az egyik.

Kiadó: Enigma
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 384
Az olvasás ideje: 2021. január 25. – 2021. január 30.

A fülszöveg:
„Az ​Ördögkatlannak nevezett vörös szoba szörnyű kínok és halálsikolyok színhelye. Vérbrigádnak hívják magukat, és a saját otthonukból rabolnak el nőket, hogy aztán az internet legmélyebb bugyrában, a hírhedt dark neten keresztül tegyék közzé a haláltusájukról készült videókat.
A félholt lányt, egy félig megnyúzott nő holttestével együtt egy hajléktalan férfi kaparja ki a sáros földből. A lány a nevén kívül semmi másra nem emlékszik, és napjait egy szanatóriumban tölti az emlékeiért küzdve, miközben próbál megbarátkozni nőiességében megcsonkított testének látványával. Zorának hívják. Ő a Vérbrigád rémtetteinek egyetlen túlélője. Miután Zora kiléte napvilágra kerül, a nyomozást vezető rendőrtiszt, felismerve a lányt fenyegető életveszélyt, egy régi barátját hívja segítségül abban bízva, hogy ő képes lesz megtalálni és megállítani a Vérbrigádot.
Huszti Nimród visszavonultan él egy aprócska faluban, ahol ideje nagy részét sorsukra hagyott macskák és kutyák megmentésével tölti. Ugyan reflexei megkoptak, és a múlt démonaival is meg kell küzdenie, de a férfi teste és elméje még birtokolja azt a különleges tudást, amit két évtizeden keresztül a nemzet érdekében vívott titkos háborúkban tökéletesített. Viszont mindarra, amivel szemben találja magát, még ő sincs felkészülve.
John Cure legújabb regénye egy vérbeli, hátborzongató thriller, ami egyben a Medúza-krónikák felkavaróan izgalmas és sokkoló nyitánya.”

A borító:
Kellően elmebeteg, a címnek pontosan megfelelő illusztrációval. Erősíti bennem a tudatot, hogy soha ez életben nem szeretnék így járni.

Így tetszett:
Nem tudtam, hogy magyar szerzővel van dolgom, egészen addig, amíg az első oldalon meg nem láttam a magyar keresztnevekkel rendelkező szereplőket. Be kell vallanom, elsőre furcsák is voltak; kevés hazai irodalmat olvasok, de azt hiszem, ezen sürgősen változtatni kell.

A szerző nem sokat bajlódik a felvezetéssel, rögtön belecsöppenünk a sűrűjébe egy gyilkossággal és emberrablással. Aztán, mint a híradóban, a véres részek után jön a cukiság: Nimród megment egy néhány hetes kiscicát. Aztán megint vált a kép, és megtalálják a lányt, akit élve ástak el.

A cselekmény több szálon fut: vagy egy Nimródnak, egy Zorának, és még egy a soron következő áldozat(ok)nak. Az ilyet szeretem. Meg az olyat is, amikor a leírtak olyan erősen hatnak rám, hogy konkrétan gyomorgörccsel ülök a könyv fölött és várom, mi lesz ebből.
Régóta vártam már egy olyan könyvre, ahol ennyi vér van, ilyen brutalitás, és ilyen elmebeteg elkövető. Elég sokszor szisszentem vagy kiáltottam fel olvasás közben.
A dark webért külön jár a piros pont, ebből az ötletből sokat lehet kihozni, de eddig még nem láttam, hogy bárki hozzányúlt volna a témához, főleg így. Halálpornó, mint alapkoncepció… Szerintem nem is kell ragozni.
A szerelmi szál meg egyszerűen kell. Biztos, hogy a későbbiekben lesz még jelentősége, és nem csak azért van ott, mert miért ne, vagy hogy oldja a feszültséget.

Nimród karakterével egy új kedvencet avattam; katona, macskás és jó humorú… Hatalmasakat nevettem a beszólásain. Az előéletéről még szívesen olvastam volna, remélhetőleg a további részekben még több háttérinfo kerül elő róla.
Gréti nagyon cuki, Zorát rettenetesen sajnáltam (a kilétére egyébként elég hamar rájöttem), a legközelebb viszont Karola szála állt hozzám – az ő történetének egy része nagyon elevenembe talált.

A vége egy kicsit túl egyszerűen jött, kicsit még húzhatta, vagy esetleg jobban bemutathatta volna, hogy hogyan jöttek rá, kiket és hol kell keresni. Ez kicsit olyan húzás volt, mint amilyeneket akciófilmekben lehet látni.

Egyébiránt bátran ki merem jelenteni, hogy nemzetközi színvonalú bűnügyi thrillert olvastam. És ezek után tuti, hogy a Normafára se fogok tudni úgy elmenni soha többet, hogy ne ez a könyv jusson eszembe.

Ami sajnos egy kicsit levesz az értékéből, az a szerkesztés; az újranyomás előtt érdemes lenne az illetékeseknek átnézni, hogy ne maradjanak benne elgépelések, nem egyeztetett mondatrészek, ly-j hiba, stb. Az olvasás élményét számomra nem rontották ezek, de azért fennakadtam rajtuk. És azt sem ártott volna eldönteni, hogy az a bizonyos valaki vegyész vagy gyógyszerész, mert nem egészen mindegy. Emiatt vonom le azt a fél csillagot. Ezt jelzésnek szánom, egyénként ettől eltekintve új kedvencet avatok.

2. hét/2: Tóth Krisztina: Fehér farkas

Ezt a kötetet azért szorítottam be még vasárnap estére, hogy én is átvehessem az 1000 elolvasott oldalért járó kitüntetést. Nem, ez tényleg nem normális dolog.

Kiadó: Magvető
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 126
Az olvasás ideje: 2021. január 17.

A fülszöveg:
„„Minden ​lakás másik történet” – mondja Tóth Krisztina novellájának elbeszélője, miközben saját egykori otthonát keresi. Mindegyik lakás emlékezteti rá valamennyire, de egyik sem lehet ugyanaz. Minden boldogtalan lakás a maga módján az. Ilyenek a könyv katartikus történetei is, amelyek a korábbi műveknél élesebben mutatják meg a hatalmi elnyomás törésvonalait, az alárendeltség, a kirekesztettség stigmáit, az erőszak állomásait. Rendszerint névtelen hősei ismerősek, mellettünk toporognak a liftben, mögöttünk loholnak a lépcsőházban. Felfigyelünk rájuk, ők pedig elkezdenek beszélni: egykor volt otthonokról, bizarr találkozásokról, évtizedes talányokról, kapcsolatokat szétfeszítő titkokról. Hogy egy lerobbant autó, egy rossz pillanatban megtett mozdulat, egy elveszettnek hitt táska, egy véletlen megváltoztat mindent. Pontosabban: megváltozott már minden, de csak most vesszük észre. A Fehér farkas olvasója is ezt kezdi érezni. Mások életébe pillantunk be, de a szövegek tükrében magunkra, a bennünk élő idegenre is ráismerünk.”

A borító:
Ez nem igazán tetszik; sajnos akárhányszor, akármilyen meredt szemmel néztem, nem sikerült kivennem, mit ábrázol, illetve melyik novellához kapcsolódhat. Cserébe szép fényes fekete.

Így tetszett:
Nem lenne célszerű az összes novellát egyesével értékelni, ezért inkább egyben nézem a kötetet. Nem olvastam még Tóth Krisztinától, nem ismerem a munkásságát, de örülök, hogy most találkoztam vele. Maradandó élmény volt.

Rövid, tömör novellákat kapunk, a legtöbbnek se felvezetése, se konkrét vége nincs – mint amikor a vonaton, utazás közben beszélgetésbe elegyedünk a velünk szemben ülővel. Arra a kis időre, amíg együtt utazunk, bepillantunk az életébe, de se azt nem tudjuk, hogy addig mi történt vele, se azt, hogy azután mi fog, hogy leszálltunk a vonatról. Ilyen érzésem volt a novellákkal kapcsolatban – de ez jó.

Közelinek, valóságosnak éreztem a novellákat, a szereplőit, az eseményeket. Mindegyik olyan cselekményt mutat be, ami bármikor, bármelyikünkkel, vagy bármelyik ismerősünkkel megeshet, vagy akár már meg is történt. Sokan titkolnak olyan sztorikat, mint A lány, aki nem törölte le az apját, vagy éppen a Hinta főhősnője, ugyanígy sok ember érezhet hasonlót, mint a férfi a Nyári gumi című novellában, és rákos ismerőse is sajnos szinte mindenkinek van (A bal oldali szék).

Azt mondhatom, hogy szinte az összes novella tetszett, a fent említetteken kívül közel áll hozzám a Fehér farkas, a Sárga flakon és a Visszajönnek a gólyák is. Ez utóbbi, illetve a Borjú tette a legnagyobb hatást rám, ezek voltak a legmegrázóbbak.
A legkevésbé A tükör nyerte el a tetszésemet.

Mind tökéletesen bemutatják az egyén és a társadalom problémáját is; arcul csap minket korunk valósága. Szimbolikát nem véltem felfedezni egyik novellában sem, sokkal konkrétabbak és direktebbek annál, semmint hogy ilyesmivel kelljen dolgozni.

Komorabb napjaimon biztosan előveszem még ezeket a történeteket, és jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki szívesen ismerkedne a magyar kortárs irodalommal. Ennél a könyvnél jöttem rá ismét, hogy igenis érdemes.

Az idei első: Farkas Bíborka: Druidaösvény - Az Istenek akarata I

Ha nincs a Molyon egy bizonyos karc, amelynek a hozzászólásában megemlítik ezt a könyvet, valószínűleg sokkal később, vagy talán soha nem jut el hozzám. Ideje lenne jobban figyelnem erre a műfajra, ugyanígy a magyar szerzőkre is. A recenziós példányért köszönet a kiadónak! ❤

Kiadó: Pergamen Libro
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 348
Az olvasás ideje: 2021. január 1. – 2021. január 3.

A fülszöveg:
„Az ​ókori Britannia csaták zajától hangos, népeit belviszályok mérgezik. A druidák kora leáldozóban van, ősi Isteneik kultusza hanyatlásnak indult, a távolból pedig új hódító próbálja eltiporni az egymással acsarkodó kelta törzsek világát: Róma, a hatalmas császári birodalom.
A népek összefogásának szükségességét csak kevesen látják be, ám Kernow-i Connor, a vándor druida közéjük tartozik. Az Istenek parancsára ki kell mentenie ellenségei keze közül egy kilencéves, látomásoktól vezérelt kislányt, Gwyneth-t, akit később tanítványául fogad. A habókosnak tartott gyermeknek azonban rá kell ébrednie arra, hogy számára a legnehezebben leküzdhető akadályt nem a törzsi ellenségeskedés, a természetfeletti világ, vagy Róma hódítási kísérlete jelenti, hanem a saját irányíthatatlan képességeivel és félelmeivel való szembenézés.
Vajon képes lesz Gwyneth végigjárni a Druidaösvényt? Miféle küldetést tartogatnak számára az erejüket még egyszer megmutató, ősi Istenek? Mi vár rá és szülőföldjére a Római Birodalom fojtogató ölelésében?
A Druidaösvény egy lebilincselően részletgazdag utazás a felnőtté válás mélységein keresztül a kelta kultúra lenyűgöző világába. A bátorság, az önfeláldozás, az állhatatosság merész próbája, a kelta törzsek történetének szomorú, de felemelően hősi krónikája.”

A borító:
Lenyűgözött már akkor, amikor a csomagolásból kibontottam a könyvet. Nagyon kelta, nagyon igényes és impozáns. Innen is gratulálok a tervezőjének, valószínűleg dobogós lesz nálam a valaha látott legszebb borítók között.

Így tetszett:
Izgalmasnak ígérkezett a fülszöveg alapján, már csak a kelta vonal miatt is, habár volt egy olyan érzésem, hogy a célközönség nem feltétlenül én vagyok. Ez a kételyem aztán hamar eloszlott.

Igazi felnövésregényt tartottam a kezemben. Lineáris cselekmény, kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal. Minden esemény, ahol megállunk, fontos, nem egyszerűen a Druidaösvény bejárásáról szól. Az írónő nem traktál felesleges részletekkel Gwyneth tanulmányairól, habár egy icipicivel több is elfért volna belőlük, csak hogy érthetőbb és kézzelfoghatóbb legyen, pontosan milyen utat is kell egy növendéknek bejárnia és mit kell tudnia.
Nem várt fordulatokat nem találtam, lehetett sejteni, hogy hova is lyukadunk ki a végére. A pontos kimenetelt nem tudtam volna megjósolni, de érezhető volt, hogy egy precízen felépített, átgondolt cselekménnyel és világgal van dolgunk. Az utolsó harmadban már nagyon izgultam, hogy elérik-e a céljukat, sikerrel járnak-e. A legvégére pedig vártam volna Gwyneth felnőtté válását, mintegy utolsó mondatként, de végül a tényleges utolsó mondat kárpótolt azért, hogy ez nem történt meg.

A kelta kultúra, az áldozatok bemutatása is kedvemre való volt; úgy tárul elénk, amilyen valójában lehetett, minden szépségével és számunkra ma már elfogadhatatlan szokásaival. Ha létezne időutazás, biztosan visszamennék közéjük néhány napra, hogy a saját szememmel is lássam.
Külön örültem a lábjegyzetekért, amelyek az istenségek és ünnepek bemutatására szolgáltak. Az ünnepeket és néhány istent személyes oknál fogva ismertem már, de jó volt gyarapítani a tudásomat a többivel is.

Az utóbbi időben arra lettem figyelmes, hogy a nálam fiatalabb főszereplők frusztrálnak, éretlennek és gyerekesnek tartottam őket. Gwyneth esetében tört meg a jég. Bármennyire is kislány, az írónőnek sikerült úgy ábrázolnia őt, hogy ez a legkevésbé sem zavart. Egy szerethető kis figura, akinek az ember akaratlanul is szurkol, hibáit, túlkapásait pedig betudja zsenge korának. Már csak azért is, mert a hibái belátásakor és azok jóvátételénél igazi jellemfejlődést mutat.
Connort is igazán kedveltem, igazi tanító karakter. Számomra olyannak tűnt, mint Albus Dumledore, egy másik világban, más képességekkel, más feladattal. Én is szívesen lennék a tanítványa.
A Sötét Hollóról szívesen megtudtam volna többet, felkeltette a kíváncsiságomat a személye és a története. Remélem, a következő részekben többet kapunk belőle.

Jó ötlet volt ezzel a könyvvel kezdeni az évet, csak pozitívan tudok róla nyilatkozni. Kötelező azoknak, akiket a kelta kultúra érdekel! Kíváncsian várom a további köteteket!

5/5