8. hét: Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós

Olyan sokszor, olyan sok helyen jött szembe velem ez a könyv, hogy elkezdte piszkálni a fantáziámat, mi rejtőzhet egy ilyen cím mögött. Így hát az újonnan megalapított Happily Könyvklubnál leadott első rendelésem ezt is tartalmazta (a másik A Vincenthez vezető út volt). Jó döntésnek bizonyult.

Kiadó: Open Books
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 250
Az olvasás ideje: 2021. február 21. – 2021. február 24.

A fülszöveg:
„„Azt mondják, amikor az ember öregedni kezd, birokra kél benne a bölcsesség és a hiúság. Akiben az utóbbi győz, pozíciókra tör, bizonygatni kezdi, milyen eredményeket ért el az élete során, és többnyire elégedetlen, cinikus öregember lesz. A bölcsnek viszont lassanként összeáll a világ, megtanulja fölülről szemlélni a dolgokat, megértő és derűs lesz, s minden a helyére kerül.”
Az örökfiatal szerző, akit természetesen még nem érintett meg az öregség, elhatározta, végére jár: lehet-e manapság valaki egyszerre intelligens és optimista, vagy aki boldog, az szükségszerűen hülye is? Saját élettapasztalatait és a tudományt – a kultúrtörténetet, a pszichológiát, sőt az atomfizikát – segítségül hívva szellemes és tanulságos elmélkedésre invitál.”

A borító:
A szerző neve és a cím hátterében idézetek helyezkednek el. Némelyik valóban kiragadott mondat, néhány pedig fejezetcím is. Ha ezeket elolvassuk, nagyjából lehet is sejteni, milyen témákat jár körül a kötet.

Így tetszett:
Még a fülszöveget nem is olvastam el, valahonnan mégis éreztem, hogy ez nem regény, hanem sokkal inkább egy értekezés lesz. Egyrészt a címben leírt jelenséget magam is megfigyeltem, másrészt kíváncsi voltam rá, hogy van-e ennek valami alapja, illetve miből gondoljuk, hogy helytálló ez a kifejezéspár.

A könyv tényleg egy hosszabb elmélkedés a boldogság mibenlétéről, melynek csak egy kis része az, hogy az intellektus és a boldogság között csak ellentétes arányosság lehet-e. Számomra ez a kötet sokkal inkább egy láncnak tűnt, amelynek kiindulópontja a feltevés, miszerint a boldog hülye, az okos meg depressziós, a kapcsolódó témákat pedig Kepes egymásba fűzi, az előző gondolat végénél folytatva a másikat. Minden fejezet egy láncszem.

Sok mindenről szó esik ebben az elmélkedésben: a boldogság és a siker definíciójáról, a kettő közti kapcsolatról, intellektusról, van benne gyereknevelés, előkerül a nők helyzete, a párkapcsolatok, a halál, némi pszichológia, és még a COVID se hiányzik. Mindezt anekdotákon, saját példákon keresztül, vagy éppen kutatások eredményeit bemutatva tárja elénk a szerző. Valamilyen módon az összes felvetett témának köze van a boldogsághoz, vagy ahhoz, amit annak hiszünk. Ha viszont azt várjuk, hogy egy pontos receptet kapunk ahhoz, hogyan lehetünk egyszerre okosak és boldogok, akkor csalódnunk kell – erre ugyanis nem lesz válasz.

Az egész könyvet áthatja a szerző humora. Nem egy megjegyzésen hangosan nevettem fel, még ma reggel a buszon is (nézhettek is rám furcsán). Kissé burkoltan a mai magyar valóságról is kifejti a véleményét; politikailag nem foglal állást, de egyértelmű a szavaiból, hogy mely kérdésről hogy vélekedik – az oktatást például nyíltabban bírálja.
Rendkívül szimpatikusak a gondolatai, többet is a magaménak éreztem már korábbról, de akadt olyan is, amelyen most gondolkoztam csak el (Ami nem az, az is az).

Összességében azt mondhatom, hogy szuper élmény volt. Bár az első, de biztos, hogy nem az utolsó könyvet olvastam Kepes Andrástól. Nagy eséllyel bekerülhet a kedvenc szerzőim közé.

 

 

Férfi-nő barátságok - és ami mögöttük van

Örök kérdés marad, hogy létezik-e férfi és nő között barátság. Mint mindenben, itt is kétféle ember van: aki szerint igen, és aki szerint nem. Hogy miért igen, vagy miért nem, arra ahány ember, annyiféle válasz lehet.

A témáról az öcsémmel beszélgettünk a héten – a véleményünk ugyan nem egyezett a dologról, és nem is igen sikerült közelíteni az álláspontokat, amivel nincs is semmi gond. Mindenesetre elgondolkoztatott. A következőkben leírom, mire jutottam. Személyes vélemény, nem szentírás.

Biztosan mindenkinek volt már ellenkező nemű barátja, és mindenkinek megvan a maga története arról, hogy ebből végül mi sült ki. Eddigi életem során az én társaságomban is megfordult több férfi, akiket havernak, barátnak, legjobb barátnak neveztem/nevezek – kit minek, mivel milyen a viszony, sok mindentől függ, nagyjából úgy, mint a barátnőknél; itt is változó, hogy kivel milyen mély a barátság.
Amikor én barátságról beszélek, elsősorban az emberi tényezőkre gondolok, és csak másodlagos, hogy az illető milyen nemű. Nem ezt nézem; azt nézem, hogy mennyi közös van bennünk, jól érezzük-e magunkat egymás társaságában, osztozunk-e örömben, bánatban, számíthatunk-e egymásra jóban-rosszban. Ha ez mind stimmel, a legkevésbé sem érdekel, hogy férfiról vagy nőről van szó. Ha pedig úgy adódik, hogy az előbbiről, az ellen sincs semmi kifogásom – nem feltétlenül a páromat keresem benne (és most mindenki tegye a szívére a kezét: volt-e valaha olyan ellenkező nemű barátja, akitől az égvilágon semmi többet nem akart?), de ha esetleg mégis megtalálom, az csak jó lehet.

Azt gondolom tehát, hogy a férfi-nő barátság létező dolog LEHET, de nagyon sok körülménytől függ, hogy maradandó-e. S ebből a legfontosabb az a két ember, akik között a barátság szövődött.
Amit a legtöbben hangoztatnak, és amitől a legtöbben tartanak, az az, hogy az egyik fél végül mindig többet akar. Hogy ez a több mit takar, és belefér-e az adott kapcsolatba, az csakis rajtuk múlik. Valakiknek tökéletesen belefér egy barátságba egy-egy kétértelmű poén, esetleg némi extra, másoknak nem. Az a bizonyos „több” tehát minden esetben mást jelent. Ezeket természetesen jobb minél hamarabb tisztázni.

Véleményem szerint az ilyen kapcsolatok alakulását befolyásoló legfontosabb tényező az egymáshoz való vonzódás léte vagy nemléte, illetve az, hogy az adott két ember ezt hogy kezeli. Háromféle esetet tudok elképzelni: 1) amikor egyik fél sem vonzódik a másikhoz, 2) amikor kölcsönös vonzódás van, és 3) amikor az egyik fél igen, a másik nem.

Ha nincs vonzódás:
Ez a legegyszerűbb; nincs vita, nincs sérülés, ha fel sem merül, hogy új szintre kellene emelni a kapcsolatot.
Létezhet olyan, hogy ez pici vonzódás sincs, egyik irányból sem? Létezhet, bár ritka az, amikor valóban egyik fél sem gondolkozik el azon, hogy vajon milyen lenne a másikkal egy baráti ölelésnél szorosabb testi kontaktus. A nagy számok törvénye alapján mégis megeshet, hogy olyan férfi és olyan nő barátkozik össze, akik nem férfiként és nőként tekintenek a másikra.

Ennek az ellentéte, ha kölcsönös vonzódás van:
Ez is könnyűnek tűnik, hiszen ebből aztán tényleg bármi lehet. Épp emiatt veszélyes, és talán ez a legnehezebb szituáció, mert nagyon sok múlik azon, hogy a két fél hogy áll ehhez a dologhoz. Felvállalják-e önmaguk előtt, aztán a másik előtt, és ezután jön a kérdés, hogy akkor most mi van, hogy legyen tovább. Lépjenek-e szintet, és ha igen, hova? Legyen csak egy kis kaland, próbáljanak meg egy barátságot extrákkal (itt ajánlom mindenki figyelmébe az azonos című filmet, az egyik kedvencem), esetleg párkapcsolatot? Elviseli-e a barátság azt, ha bármelyikbe is belemennek, és az derül ki, hogy mégsem működik? Meg tudják-e tartani a jó viszonyt, ha ez történik?
Ha viszont a félelmekre hivatkozva úgy döntenek, hogy maradnak a barátságnál, minden egyéb nélkül, az ugyanolyan lesz-e? És ebben az esetben nem motoszkál-e ott a fejükben az, hogy „Mi lett volna, ha mégis megpróbáljuk?”? Nem marad-e ott a kérdés: „Mi van, ha ezzel a döntéssel a nagybetűs Igazit szalasztottam el?”? Ezekre nincs jó és rossz válasz, de még általános sincs, annyira az adott két emberen, és az adott kapcsolaton múlik, hogy mi lesz belőle.

Veszélyes, de nem annyira nehéz, inkább kínos, amikor az egyik fél tovább lépne, a másik viszont nem.
Lehetne statisztikákat készíteni és nézegetni arról, hogy milyen arányban a nő, és milyen arányban a férfi ez a bizonyos fél, de úgy vélem, felesleges. Ahogy a fenti esetben, itt is nagyon sok múlik azon a két emberen, aki ebben a szituációban van.
Egyrészt az a kérdés, hogy a többet akaró fél ezt vállalja-e nyíltan, vagy elnyomja magában, tudva azt, hogy ő a másikat ilyen szempontból nem érdekli.
Bármelyik is a helyzet, a másik kérdés ugyanaz, mit az előzőekben: elviseli-e ezt a barátság? Félre lehet-e tenni egy ekkora ellentétet? Mennyire nyomja rá a bélyegét a kapcsolatra, ha elmondom? Mennyi esély van rá, hogy ugyanolyan marad, mint előtte? Mennyire fog ez engem zavarni? És mennyire emészt fel engem az, ha nem mondom el, a barátságot többre tartva a saját érzéseimnél? Utóbbi esetben már sérül az is, hogy őszinték vagyunk egymással, ami további problémákat vet fel.  
Szerintem itt sincs jó válasz. Egy biztos, a helyzetet nagyon éretten kell kezelni, és nyilvánvalóan többféle megoldás is lehet arra, hogy hogyan jussanak túl ezen – ha egyáltalán sikerül.

 

Sokan azt mondják, hogy férfi-nő barátság az itt felsoroltak közül csak az első esetben létezhet. Nagyrészt egyet is értek ezzel, de a másik kettőből is ki lehet jönni jól. Nehezen, és némi sérüléssel, de nem tartom lehetetlennek, hogy olyan emberek, akik egymásnak fontosak, ne tudnák valamiképpen megbeszélni a helyzetet, és kitalálni valami megoldást – legfőképpen az utolsó esetben.
A végső következtetésem tehát továbbra is az, hogy létezhet ilyen, ha minden körülmény megfelelő.  

A bejegyzést egyfajta vitaindítónak is szánom. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, írjátok meg kommentben!

Egy testben az ellenséggel - pajzsmirigy-betegségem 20 éve

Ennek a bejegyzésnek a gondolata nagyjából fél évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, de a megírásával meg akartam várni a kerek évfordulót. Három napot csúsztam. Május 3-án volt 20 éves az, amit én az utóbbi időben csak a kis japánomként emlegetek. 2000.05.03. Ezen a napon diagnosztizáltak nálam Hashimoto thyreoiditist, vagyis autoimmun pajzsmirigygyulladást és ennek következtében pajzsmirigy-alulműködést. 5,5 éves voltam.

Nem emlékszem túl sokra ebből az időszakból. Előttem van a kórház folyosója, a kezelőorvosom szobájának egy részlete, és a vérvételes labor. Egy bánatos szermű kutya képe volt a falán, ezt néztem mindig a könnyeimen át, amíg a vérem folyt a kémcsőbe. Nem igazán fogtam fel, mi történik, nem tudatosult, hogy beteg vagyok. Azt tudtam, hogy reggelente be kell vennem egy fehér tablettát evés előtt. Nem tudtam, mi az, hogy TSH, mi az, hogy pajzsmirigy, mi az, hogy hormonzavar. Azt tudtam, hogy ha a vérvételek után telefonon azt mondták, hogy jó lett az eredmény, annak örülni kellett (még el is képzeltem az orvost, ahogy ő is örül neki), ha pedig azt mondták, hogy nem lett jó, akkor több gyógyszert kell „enni”.

Ismerősök, akik tudták, hogy ilyen betegségem van, és náluk vagy egy rokonuknál ugyancsak felmerült, hogy ez lehet a gond, kérdezték, nálam hogy derült ki, mit éreztem. Ez utóbbira soha nem fogok tudni válaszolni. Nem emlékszem. Az emlékeim helyett meséltek viszont a leletek, meg anyukám. Ő elmondta, hogy az egyetlen dolog, amit észleltek, az az, hogy „zizis” voltam; ingerlékeny, nyugtalan, nem tudtam egy helyben megülni. A probléma egy óvodai szűrővizsgálaton derült ki, ahol az akkori háziorvos észrevette, hogy vastagabb a nyakam, mint kellene, talán a pajzsmirigyemet is nagyobbnak tapintotta (ebben nem vagyok biztos); mindenesetre érezte, hogy valami nem stimmel, és beutalt kivizsgálásra. Ezúton is hálásan köszönöm neki!

A laboreredmény őt igazolta: a TSH (pajzsmirigy-stimuláló hormon) értéke a normálisnak sokszorosa volt, a szabad hormon szintje sem volt megfelelő, és az antiTPO szintje is magasabb volt a kelleténél (a TPO egy enzim, amely a pajzsmirigyhormonok termelődésében játszik szerepet; ez ellen termel antitestet a szervezet). Ebből következett, hogy autoimmun folyamatról van szó – a legegyszerűbben megfogalmazva: a szervezetem úgy döntött, hogy megtámadja a pajzsmirigyemet. Ezt hívják Hashimoto thyreoiditis-nek, az azt felfedező japán orvos után – én is ezért hívom a kis japánomnak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fenekestől felfordult az életem. Az én szemszögemből nem fordult fel semmi; az első emlékeim már abból a korból valók, amikor már beteg voltam; mintha soha nem éltem volna nélküle. Rutinná vált, hogy a reggelemet a gyógyszerrel kezdem; emlékeim szerint sosem volt másképp. Megszoktam a vérvételt és az orvoshoz járást; amióta az eszemet tudom, menni kellett; hogy milyen időközönként, az a mindenkori laboreredménytől függött. Először a tatabányai kórházba jártunk, körülbelül háromhavonta, ha gond volt, akkor gyakrabban. Ezt mind a régi leleteimből olvasom; még írógéppel írták őket.

2004-ben aztán orvosváltásra kényszerültünk; Győr és Budapest jöhetett szóba. Nagypapám diabetológusán keresztül a győri kórházban találtunk egy doktornőt, akinél a gimi végéig maradhattam. Neki is nagyon sokat köszönhetek. Beállította a gyógyszeradagomat és végigkísérte a serdülésemet, minden járulékos problémával együtt. Hashimoto ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy bennem él; körülbelül kétévente hozott magával valamit, többek között vashiányt és menstruációs zavarokat. Hogy mindig minden összefüggött-e az alapbetegségemmel, azt nem mondhatom biztosra, mindenesetre utólag feltűnt, hogy kétévente jött elő valami – vagy a gyógyszeradagon kellett módosítani, vagy az egyéb bajaimat kellett kezelni. 2013 nyarán köszöntem el a doktornőtől; egy saját kezűleg készített gobelinképet adtam neki ajándékba, az asszisztensének pedig, aki annyi éven át méricskélt és szurkálta a karomat, egy cserepes virágot. Jó szívvel emlékszem rájuk.

Az egyetem kezdetekor Budapestre költöztem, így ismét új orvost kellett keresnem. Ismét nagypapám segítségével találtam. Ő az egyetemi éveimet kísérte végig (nem volt zökkenőmentes, viszont itt magamnak okoztam a problémát egy nem megfelelő vitaminnal), és teszi ugyanezt a felnőtt életemmel (és együtt sajnálkozik velem azon, hogy mogyoróallergiás lettem, és nem ehetek többé Nutellát). Orvos, nagybetűvel, akire az életemet is rábíznám.  Neki is van része abban, hogy most itt vagyok.

És persze az óriási nagy szerencsémnek. Tulajdonképpen szinte mindig panaszmentes voltam. Nem voltak a klasszikus pajzsmirigy-alulműködésre jellemző tüneteim; az anyagcserém ugyan lassabb, de sokkal rosszabb is lehetne, és ha nagyon odafigyelek az étkezésemre, fel sem tűnik, hogy gond van vele. Ugyanígy nem voltak a Hashimotóra jellemző tüneteim sem; tudniillik, ez a kisördög azt csinál, amit akar - ha úgy gondolja, hogy a túlműködésre utaló tüneteket váltja ki nálam, akkor megteszi. Így eshet meg például az, hogy a 100/50-es vérnyomásom mellé 80-90-es pulzusom van. Ha úgy gondolja, hogy rám ragaszt tíz kilót, akkor az a tíz kiló nem megy le, ha meggebedek, akkor se – majd akkor, ha megint gondol egyet. Erősen gyanakszom arra, hogy most ez történik velem; az egyetem utáni nagy nyugalom és az ülőmunka következtében kissé megnőtt a súlyom – nem annyira, hogy a ruhaméretem változzon, az ugyanúgy kettő között van, csak most épp a nagyobbhoz közelít. Annyira viszont igen, hogy a miniszoknyáimat ki kellett selejteznem, mert nem merem őket utcára felvenni. Úszni és kondizni kezdtem, heti ötször. Semmi. A mérleg egyre többet mutatott, a mérőszalag kevesebbet, a tükör meg ugyanazt, amit addig. Ha úgy gondolja, tönkretesz bőrt, hajat, körmöt, ami egy nő önbizalmának sem fog jót tenni, ha pedig úgy gondolja, hogy nem elég nekem egy autoimmun betegség, hoz egy másikat.

Rendkívül szemléletesen mutatja be ezt az állapotot Hashimoto levele (a névre kattintva olvasható), melyet valószínűleg egy sorstárs írt, összefoglalva, mi mindenen mehet keresztül valaki, amíg diagnózist kap, illetve mi jöhet még azután. Hangsúlyozza azt is, hogy nem minden Hashimotós beteg egyforma. Én a szerencsésebb vagyok. Sok minden ismerős a listáról. De mindent sokkal enyhébb formában tapasztaltam, mint mások, akiknek a történetét olvastam. Nem lett se inzulinrezisztenciám, se policisztás ováriumom (sokan vannak, akiknek mindkettő van. Igen, pluszban). Én allergiás lettem a mogyoróra és minden kistestvérére – és, bár sajnálom a Nutellát, ha már kell lennie még egy valaminek, talán ez a legjobb.

Végezetül elmondanám azt, amiért tulajdonképpen ez a bejegyzés megszületett: fél évvel ezelőtt gondolkodtam el azon, hogy valójában fogalmam sincs, hogy akár a korábbi, akár a mostani énemből melyik vagyok én és melyik Hashimoto – hisz sosem éltem nélküle. Nem tudom, hogy a sok törődést igénylő bőröm alaptulajdonság, vagy ő csinálja. Nem tudom, hogy akkor is 11 évesen menstruáltam volna-e, ha ő nem él velem. Nem tudom, hogy a hajam vagy a körmöm állapota öröklött, vagy miatta kell sokszorosan ápolni. Nem tudom, hogy a libidóm milyen lenne nélküle - beleszól-e egyáltalán, fogalmam sincs. A hangulatingadozásaim – ez én vagyok, ő, vagy egy harmadik dolog? Sosem fogom megtudni.

Sok mindent megéltünk már együtt, és még sok mindent fogunk. Eddig nyerésre állok, de a java még hátravan, és a nagy részét megjósolni sem lehet. Egy biztos: az én kis japánom velem lesz. Mindvégig.

Az olvasóvá válásról

Hans Christian Andersen és Csukás István születésnapján, a gyermekkönyvek világnapján megragadnám az alkalmat, hogy a mesék és az olvasás fontosságáról, az olvasóvá válásról írjak néhány sort.

Azt mondják, az a gyerek, akinek a szülei mesét olvastak, nagyobb eséllyel válik olvasó felnőtté, mint az, aki nem esti mesével aludt el. Én magam erősítem ezt a megfigyelést; előbb olvasó gyerek, majd olvasó tinédzser, végül olvasó felnőtt lettem. A gyerekkori mesehallgatás másik pozitív hozadékának mondják a szókincs gyarapodását és a képzelőerő fejlődését is.

Anyukák, apukák, bölcsis nénik, óvónénik, –bácsik nálam jobban tudják, hogy melyik korosztálynak milyen típusú mese való; én annyit tudok, hogy röviddel és egyszerűvel kezdünk, majd ahogy érünk, úgy tudnak lekötni minket az egyre hosszabb és komplexebb történetek. Nyilvánvalóan egyénenként is változik, hogy pontosan mikor lehet szintet lépni a mesével. Nem feltétlenül baj az, ha az elvártnál picit később tudja valaki végighallhatni a Hófehérkét. Laikusként úgy gondolom, a lépcsőket nem érdemes kihagyni, és feladni sem kell, ha bizonyos típusú mesék nem jönnek be. Amennyire emlékszem, nekem világéletemben a hercegnős mesék tetszettek, talán még az állatosak is. Ezekből is a klasszikusakat ismertem, nem a Disney-féle csillivilli változatot.

Nem vagyok biztos benne, de valószínűleg a gyerekként hallgatott mesék befolyással vannak arra, hogy majd a saját gyerekeinknél milyeneket részesítünk előnyben. Én többek között Grimm-meséket hallgattam, majd később olvastam; nekem Hófehérke 7 éves volt, Hamupipőke mostohanővérei pedig csonkították magukat, hogy beleférjen a lábuk a cipőbe. Emlékszem, amikor a Disney-verzióval találkoztam, megdöbbentem és felháborodtam – már amennyire 6-7 évesen ez lehetséges -, hogy ez micsoda hülyeség, és nem is így van. Sokan az eredeti Grimm-meséket túl erőszakosnak tartják, ezért is jelentek meg a különféle „tompított” verziók. Videokazettán például olyan Hamupipőke-feldolgozást láttam, ahol a mostohanővérek hideg illetve meleg vízben áztatták a lábukat a siker reményében. Kevésbé drasztikus, az biztos. Sokáig lehetne vitatkozni azon, hogy melyik a jobb; én az eredetit pártolom. A gyerekek ugyanis nem úgy képzelik el a leírtakat/hallottakat, ahogy azt mi tesszük felnőttként. Magamból indulok ki: amikor azt hallottam, hogy a mostohatestvér a nagykéssel levágta a nagylábujját, én elhittem, hogy az csak úgy megy, mint a hajnál, és az egészet egy csepp vér nélkül képzeltem el. Felnőtt fejjel olvasva nem ezt látom. Ennélfogva nem találom veszélyesebbnek az eredeti verziót. Persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy melyikkel ismerteti meg a (leendő) gyerekét. A hangsúlyt inkább magára a megismertetésre helyezném, ezzel lehet ugyanis lerakni az alapokat egy leendő olvasó elméje számára. Ezzel lehet felkelteni az érdeklődését aziránt, hogy újabb történeteket, világokat ismerjen meg. Hogy milyeneket? Teljesen mindegy.

Véleményem szerint ugyanis kis korban és talán még jóval később is a minőség sokkal inkább másodlagos; nem öt évesen leszünk szépirodalom-kedvelők. Lehet, hogy ehhez huszonötnek kell lenni. Vagy harmincötnek. Vagy negyvenötnek. Vagy még többnek. De az is lehet, hogy soha nem fogjuk kedvelni a szépirodalmat, és ezzel a világon semmi baj nincs. Sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy megtaláljuk, milyen típusú történetek érdekelnek minket. Ebben segíthetnek kis korban a szüleink, akik megfigyelik, melyik mesét kell unásig olvasniuk, hogy aztán egy hasonlóval, de mégis másikkal lephessenek meg minket. Később pedig, amikor az a bizonyos Első Könyv elolvasásra kerül, magunk segíthetünk magunkon; Tetszett? Igen. Akkor még több ilyet. Nem? Akkor próbáljunk valami mást! Sajnos sokan az első kudarcnál (=nem tetsző könyvnél) feladják, és sokszor éveknek kell eltelnie, amíg újra könyvet fognak a kezükbe. Szülőként, nagytestvérként, barátként, vagy külső szemlélőként, ha ismerjük az illető érdeklődési körét, könnyen segíthetünk: például adjuk a gamer kezébe a kedvenc számítógépes játékából írt regényt! (Kipróbáltam, működik. J ) Ha egyszer sikerül elkapni a fonalat, a többi megy magától.

Végezetül hadd meséljem el a saját történetemet, és azt, miért is született meg igazából ez a bejegyzés.

A következő képen látható mese sokaknak ismerős lehet:

Nos, én ezen tanultam meg olvasni. Ezen, és sok más, a Mesetarisznya című könyvben olvasható mesén. Az első olvasós emlékképem, amint a szobában a heverő mellett ülök magam alá húzott lábakkal, a heverőn nyitva az említett könyv, és csukott ajtó mellett hangosan olvasom az egyik mesét (a Gyors munkát), mikor anyukám benyit, hogy megnézze, miben is mesterkedem. Ekkor vált világossá a családom számára, hogy tudok olvasni. Körülbelül 5 éves voltam; az elmondások alapján a Szerencsekerékből tanultam meg a betűket, de ez egy másik történet.

Az a bizonyos Első Könyv pedig, mint a korosztályomból sokaknak, a Harry Potter és a bölcsek köve volt, 7-8 évesen. Valamilyen alkalomra kaptam, talán születésnapra. Nem emlékszem már, milyen indíttatásból álltam neki, de nem is fontos – a lényeg, hogy levettem a polcról. És milyen jól tettem! Majd húsz évvel később több mint 200 elolvasott könyv (egészen pontosan 248), és többezer oldal van mögöttem – legalábbis ennyire emlékszem. Alsós koromban lehetett még néhány akár otthoni, akár könyvtári mesekönyv, amelyek nem jutottak eszembe az összesítésnél (köszi, Moly!). És igen, kedvelem a szépirodalmat. Nem a kedvenc műfajom ugyan, de időnként jól esik (kétszer elolvasni a Nyomorultakat)

.  

Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy az olvasás mennyire fontos, hasznos, és a már említetteken kívül mennyi pozitív hozadéka van. Ezek egyikével búcsúzom mára:

„Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet.” – George R. R. Martin

Generációnk problémái - az Y- és Z-generáció, mint fiatal felnőttek

„Ezek a mai fiatalok!” – akik minden korban megvoltak, és akikre az idősebbek mindig furcsán, esetenként rossz szemmel néztek. Semmi különös nincs abban, ha a feljövő generáció nem olyan, mint az azt megelőző. Betudható ez a technológiai fejlődésnek, a világ változásának, az evolúciónak, bárminek. A fiatalabb nem feltétlenül rosszabb. Egyszerűen: más.

Az Y-generáció utolsó és a Z-generáció első tagjai lennének most ezek a mai fiatal felnőttek. Aki nem ismeri ezeket a csoportokat: az Y generációba az 1981-1994, a Z-be az 1995-2009 között születettek tartoznak. Ugyan ez a csoportosítás nagyrészt mesterséges, és a fejlett technológiával való viszonyt veszi alapul (a jellemzőkről nagy vonalakban itt lehet olvasni), újabban mindegyik generációra jellemző viselkedésformákat is megfigyeltek; ebben benne van a világnézet, a munkához való viszony, minden. A legérdekesebb számomra még is az a réteg, akik a generációváltás határán születtek. Ők egy kicsit még ilyenek, egy kicsit már olyanok. Bizonyos dolgokról még így vélekednek, másokról már úgy. Talán ők a legváltozatosabb csoport, akiknél még annyira sem lehet általánosítani, mint azoknál, akik nem a váltás éveiben születtek.

Én magam épp egy generációváltáskor születtem: ’94-esként utolsó Y generációs vagyok. Ha viszont két hónappal később születtem volna, már első Z-s lennék. A mai bejegyzésben a saját korcsoportom problémáiról szólok. Fentebb írtam, hogy a generációváltáskor születettek esetében nehezebb általánosítani. Én mégis megpróbálom, ugyanis ha körülnézek a kortársaim között, azt látom, hogy mind ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. A következőkben a saját környezetemben tapasztaltakat írom le. Következzenek tehát annak a korcsoportnak a problémái, akik nem tudnak jót csinálni.

Saját korcsoportomat olyannak látom, akik megfelelési kényszerrel küzdenek, ugyanakkor nem találják a helyüket a világban. Szeretnének valahova tartozni, szeretnék, ha megértenék és felnőttként kezelnék őket – amiként azok is, egy teljesen más szemlélettel, mint amilyenekkel a szüleink rendelkeztek a mi korunkban. Ma a 30 az, ami az ő idejükben a 20-nak számított; érthetők tehát a részükről felénk érkező elvárások: legyen végzettséged, legyen egy biztos állásod, állj a saját lábadon, legyen legalább párod, de jobb, ha gyerek is van, meg lakás, autó. Vagy legalább a szándék mindezekre. Nem hinném, hogy a mi generációnk ezeket nem szeretné. Amit látok, az az, hogy igenis igény van ezekre, de később. Nem egyszerre szeretnénk mindezt, mert ma a lehetőségek nem adottak ahhoz, hogy minden egyszerre vagy rövid időn belül legyen. A mi korosztályunk nem akar görcsölni azon, hogy ez vagy az még nincs; élvezni akarja a fiatalságot, amíg lehet – hisz a húszas évek eleje (vagy akár a közepe is) elment az útkeresésre. Kevesen vannak ma, akik 18-20 évesen pontosan tudják, mit akarnak az élettől, és azt is, hogy ezt hogyan érjék el. Jómagam ezen kevesek közé tartozom, és örülök neki. Viszont ahol csak tudom, hangsúlyozom, hogy amit én csináltam, az a legritkább a velem egyidősek körében. Sokan vannak, akik látszólag csak úgy vannak bele a világba. Igazából ők még keresik az útjukat, és frusztrációt éreznek, amikor látják, hogy más már megtalálta.

Ezek a fiatalok az útjuk keresése közben elég sok ellentmondással találkozhatnak, amik egyáltalán nem segítik őket abban, hogy meg is találják. Ez tovább növelheti a frusztrációt. Az ellentmondások, problémák a következő frontokon lehetnek:

1.  Egyetem vagy nem?

Minden szülőnek boldogság, ha a gyereke diplomát szerez. Még nagyobb, ha el is tud vele helyezkedni és szereti is, amit csinál. Sokaktól elvárják azt, hogy főiskolára, egyetemre menjenek, miközben ők nem akarnak, vagy nem oda akarnak, vagy éppen azt sem tudják, hogy akarnak-e. Ilyenkor történik az, hogy felvételiznek egy valamilyen szakra, ami elsőre jól hangzik, aztán az első néhány hónapban kiderül, hogy mégsem olyan jó, nem tetszik neki, nem érdekli. Hozzáteszem, ez olyan esetben is előfordulhat, amikor a fiatal maga választotta a szakot; itt is lehet olyan, hogy nem azt kapta, amire gondolt. Mit lehet ilyenkor tenni? Végigcsinálni/-szenvedni vagy otthagyni.

A környezetemben azt tapasztalom, hogy bármelyiket is választotta a kortársam, egyik sem jó. Mert: „Sok értelme volt így elvégezni, ha nem szereti.”, „Ha elsőre látta, hogy nem tetszik, miért nem hagyta ott?”, „Többet ért volna egy szakmával, nem kell mindenkinek diploma.” Ha viszont ott hagyta: „Micsoda link alak, nem lesz belőle semmi.”, „Legalább valami papír lenne a kezében.”

Kérdem én: melyik a jobb? Megszerezni azt a nyavalyás papírt egy olyan szakon, amit az ember fia/lánya gyűlöl, és tudja, hogy pályaelhagyó lesz, vagy felállni, és keresni mást, ahol nagyobb valószínűséggel találja meg a számításait? Egy ponton nyilván meg kell állapodni, örökké keresni sem lehet. De fogadjuk el, hogy ez valakinek hosszabb ideig tart!

2.      Munkaerőpiac

Sok helyről hallani, milyen gondot okoznak a munkaerőpiacon az Y-osok és a Z-sek. Kevés munkáért nagy pénzt, és 2 éven belül főnöki széket. Természetesen ez a gondolkodás kezdő munkavállalóként nem szerencsés, mondhatni hibás, mert ez nem így megy, és nem csak azért, mert azokban a bizonyos főnöki székekben X, adott esetben Baby Boom (BB) generációs valakik ülnek. Azt a korosztálynak kell elfogadni, hogy ezekhez idő, megfelelő végzettségek, és nagy adag szerencse is kellhet.

Azt viszont a felettünk levő generációknak kellene (szerintem) elfogadni, hogy manapság már nem húzzuk ki a nyugdíjig ugyanazon a munkahelyen. Friss vélemények szerint 5 évente váltani kellene, mert ezzel érhető el a fejlődés, tágabb szemlélet, nagyobb tapasztalat. Ha ezt nem is tartjuk be, igenis szükség van arra, hogy váltsunk, ha a körülmények nem megfelelők, legyen szó az anyagiakról, a kollégákkal való viszonyról, vagy akár a szabadidőről.

Ebben a generációban megfigyelhető jelenség az ún. „job-hopping”, ami nagyjából annyit jelent, hogy az illető ugrál egyik munkahelyről a másikra; mindig arra, amelyik szerinte valamilyen szempontból megfelelőbb az előzőnél – teszi mindezt rövid időtávokkal, pl. havonta, vagy a próbaidő keretein belül bárhogy (még ezalatt, vagy a végén nem hosszabbít).

Ezen a fronton az idősebb generációtól a következő ellentmondásos kommenteket kaphatják: „Most fiatal, most kellene neki váltogatni, minden hónapban máshol dolgozhatna!”, illetve „Hogy néz az ki az önéletrajzban, ha ennyi munkahelye volt?”, „Miért nem tud sehol megmaradni?”

Jellemző az Y- és a Z-generációra, hogy teljesen más szempontok szerint keresnek munkát és munkahelyet, mint ahogy a szüleik és nagyszüleik tették. Nem szívesen vállalják el azokat a munkákat, ahol valamelyik feltétel, amit maguknak szabnak, nem teljesül, csak a tökéleteset fogadják el, és csak a végső esetben kötnek kompromisszumot, és amint lehet, váltanak. Többen vállalják azt is, hogy adott ideig nem dolgoznak, ha van megfelelő tartalékuk, ha nem találnak megfelelőt.

Érzékenyebbek a munkaidő-magánélet egyensúly felborulására is. Ez a korosztály már nem az, aki ott marad túlórázni különböző okokból, a szabadidejüket feladva. Szeretik, ha a munka nem tölti ki az életüket, hanem mellette lehet egy hobbijuk, vagy bármilyen kikapcsolódási lehetőségük. Nem evő-alvó-dolgozó robotok akarnak lenni, hanem olyan emberek, akik a munkájukon kívül is teljesnek érezhetik magukat.

Az ellentmondás pedig: „Ha ilyen rossz ott dolgozni, miért van még ott, miért nem keres mást?”, „Tönkre fog menni ebben, veszélyezteti az egészségét.”, ha pedig mégis felmond, életbe lép a fent már említett „minek ugrál ennyit”, vagy, ha a fent említett munkanélküliséget választja (önként vagy kényszerből), „Ilyet a mai világban nem lehet csinálni.”

Véleményem szerint munka nélkül nem érdemes lenni, én sem váltanék úgy, hogy előtte nem biztosítottam be magam egy másikkal, de adódhatnak kényszerhelyzetek, amikor mégis így kell tenni, és az is előfordulhat, hogy valakit kirúgnak, és adott ideig nem talál másik helyet. Az ilyen helyzetekre érdemes felkészülni és tartalékolni – bármikor, bármi lehet.

3. Pénzügyek

Takarékoskodás, vagy élet fizetéstől fizetésig? Mindkettőre van példa a korosztályban, talán az utóbbi jellemzőbb, bár soha nem lehetek benne biztos. Kívülről olybá tűnhet, mintha az Y- és Z-generáció csak szórná a pénzt, a jövőre nem gondolva. Valójában nagyon is gondolnak a jövőre, de másmilyennek látják, mint a szüleik. Ahogy egyre nehezebbé válik a saját lakáshoz jutás, ezt a lehetőséget kezdik elvetni, és ahelyett, hogy a lehetetlennek tűnőre spórolnának, élményekre költik a pénzüket. Nem feltétlenül rossz az, ha valakinek más a fontos.

A magam részéről a kettő közé szeretek helyezkedni – fix összeget félretenni (ahogy fentebb írtam, bármikor bármi lehet), a maradékból pedig élni a lehetőségek szerint (és minél kevesebbet számolgatni). Az álmot, hogy egyszer saját lakásom legyen, nem vetem el, hiszen soha nem lehet tudni, mi történhet az ingatlanpiacon; egyelőre várok.

4. Család

Ugyan nem mindenki, de a legtöbben vágynak családra, gyerekekre. Manapság ez is egyre inkább kitolódik, kevesen vannak, akik a 20-as éveik elején vállalnak gyereket. Inkább a 30-hoz közelebb, vagy azon túl. Sőt, olyanok is vannak, akik egyáltalán nem szeretnének.

Családalapítással kapcsolatban a következő ellentmondásos reakciókba lehet botlani:

„Még fiatalok vagytok, éljetek egy kicsit, nem kell még.”, következő alkalommal pedig „Na, nektek mikor lesz?”

Szerintem mindenkinek magának kell éreznie, hogy ennek mikor jött el az ideje, ahogy azt is, hogy milyen feltételekhez köti a gyerekvállalást. Házasság, saját lakás, mindkettő, egyik se? Mindenki döntse el maga, de ami a legfontosabb: ne szülői vagy társadalmi nyomásra döntsön így vagy úgy.

Sokat lehetne a témáról beszélni, minden pontról külön is. Ezt a kis összefoglalót most azért hoztam, mert azt remélem, segít egy kicsit egymás megértésében, így remélem, azt is sikerült átadnom, miért érezheti azt a generáció, hogy semmi nem jó, akárhogy is cselekszenek. A generációk közti konfliktusok forrása ugyanis legtöbbször az információ és a kommunikáció hiánya, kisebb hányadban a megérteni nem akarás.

Szívesen olvasok a témában véleményeket, írjátok meg kommentben, mit gondoltok akár pro, akár kontra! Annyit kérek, hogy bármi is a vélemény, annak kulturált keretek között adjunk hangot, és ne nézzünk le senkit azért, mert másképp gondolja!

Zene a poszthoz:

https://www.youtube.com/watch?v=fGZ3MBYOmUs

Korunk feminizmusa - áldás vagy átok?

Ma reggel egy kedves ismerősöm idővonalán találkoztam ezzel a képpel.

Nem ismerem a körülményeket, ahol és amikor ezek a mondatok elhangozhattak. Mindenesetre szomorúnak találom, hogy ilyen gondolatok valakiben megfogalmazódhatnak.

Korunk feminizmusáról elmélkedem. Megosztó téma következik; egyetérteni és egyet nem érteni, véleményt nyilvánítani szabad, de kulturált módon tegyük!

A feminizmust a nők jogaiért és egyenjogúságáért harcoló mozgalomként tartjuk számon.  Nagyon jó, hogy van, az aktivistáknak a ma élő nők is sokat köszönhetnek. Vannak ugyan területek, ahol még mindig harcolni kell számunka már alapvető dolgokért, de azt mondhatjuk, a fejlett világban elég jól áll a helyzet. Nem kuriózum, ha egy nő egyetemet végzett, sőt, bizonyos szakok gyakorlatilag elnőiesedtek, és az sem, ha egy nő magas pozíciót tölt be, s talán már a fizetések sem különböznek azonos munkakörben. Természetes, hogy van szavazati jogunk, és az is, hogy magunk választjuk meg, mikor és kihez akarunk férjhez menni (ha akarunk egyáltalán). Van még mit javítani: még mindig probléma például az utcai zaklatás, a családon belüli erőszak és bizonyos területeken a nők tárgyiasítása is – itt nem kell mindjárt a pornóiparra gondolni, elég, ha a reklámokat megnézzük, hisz „nőkkel mindent el lehet adni”. A mozgalomra épp ezek miatt változatlanul szükség van.

Hol itt a gond? Ott, hogy lassan a ló túloldalára esünk át. A fenti képen olvasható mondatok ugyanis egy szélsőséges irányzat megjelenését mutatják. „Egyenjogúságot akarunk! És női előjogokat!”- mondja az erről született mém. Az említett irányzat a nőket szinte felsőbbrendűként kezeli, és nem ritka a férfiak ellen irányuló nyílt gyűlölet sem. Jogos lehet a kérdés, hogy ha évszázadokig a férfiakat tekintették felsőbbrendűnek, akkor most miért ne forduljon a kocka? Hát azért, mert az sem volt normális – ezért törtek ki a lázadások. Meg akarjuk csinálni fordított szerepekkel is? Ugyan miért?  

Mert „minden férfi s*ggfej.” De ha egy férfi azt meri mondani, hogy „minden nő k*rva”, megsértődünk. Ha egyenjogúságról, nemek közti egyenlőségről beszélünk, miért gondoljuk azt, hogy csak az egyik oldal mondhat negatív kritikát a másikról? Az ilyesfajta üres sárdobálás egyébként sem vezet sehova, hacsak nem tovább szélesíti a szakadékot.

Mert nincs szükségünk férfira. Olyan erős, határozott, független nők vagyunk, hogy mindenhez is (!) értünk, még jobban is!

A gond csak az, hogy ez nem igaz. A férfiakra szükségünk van munkatársként, barátként, szeretőként, férjként… Akárhogy. Minden munkahelyi kollektíva jobban működik, ha már egy férfi is dolgozik ott. A saját nemükhöz vonzódó nőknek is vannak férfi barátaik. Nem kell és nem is lehet mindenkihez szexuálisan vonzódni, de vegyük észre, hogy nekik is vannak értékeik. Ahogy mi nem voltunk kevesebbek náluk, úgy ők sem kevesebbek nálunk. Ne hagyjuk, hogy elvakítsanak minket a gyűlöletkeltő mondatok! (Pláne olyan nőktől, akik láthatólag életükben nem szexeltek egy jót – és talán ez minden gondjuk forrása)

A férfiak és a nők mások. És ez így van rendjén. És nem is minden sztereotípia, ami annak látszik. Sokkal inkább biológia és kémia – mindannyian ismerjük a mémeket a férfi és a női agy működéséről. Valamiben ők jobbak, valamiben mi. Az egyik szakmát a férfiak képviselik többségben, a másikat a nők – de ahogy van programozó nő, úgy van műkörmös férfi is.  Az egyik személyiségjegy itt érvényesül jobban, a másik ott – de vannak karrierista nők és a családot előtérbe helyező férfiak is (akik például otthon maradnak a babával, hogy a karrierista feleségük visszamehessen dolgozni).

Ahogy Stephen King és Owen King elgondolkoztak azon, milyen lenne a világ, ha eltűnnének a nők (s ezt a Csipkerózsikák című közös regényükben le is írták), mi is elgondolkodhatnánk azon, hogy milyen lenne a világ, ha a férfiak tűnnének el. Szerintem határozottan unalmas.

Black Friday - az akciók fogságában

A Black Friday (magyarul Fekete Péntek) november utolsó péntekje. Ekkor világszerte óriási leárazások vannak a boltokban. A fekete elnevezést az az ilyenkor történő halálesetekről kapta; az emberek az akciós termékek megszerzése érdekében tolakodnak, verekednek, szó szerint eltapossák egymást. Borzasztó belegondolni, hogy az emberek ennyire nem törődnek semmivel, ha vásárlásról, főleg akcióról van szó.

A kereskedelemnek óriási haszna van ebből; a nagy árleszállítással sokkal több vásárlót képesek az üzletekbe vonzani, mint az egyéb akciókkal, pl szezonvégi kiárusításokkal. Ha kicsit utánaszámolunk, sokkal nagyobb is lehet a haszon egy ilyen akció esetén, mint ha az árakat kisebb százalékkal szállítják lejjebb. A nagy számok vonzóak. -50, -60, -80%! Az ember csak ezt látja, és bár több tízezer forintot költ el, így is remekül érzi magát, mert 1) vásárolt, 2) pénzt takarított meg.

Ezzel nincs is semmi gond addig, amíg az ember tudatos, és egészséges keretek között tudja tartani az akciós termékek vásárlását. A Black Friday sok szempontból már a ló túlsó oldala. Természetes az, hogy az üzletek reklámokkal igyekeznek minél több vásárlót magukhoz csalogatni: Gyere, vásárolj, fogyassz, költsd el a pénzed nálunk, most olcsóbb, csak itt, csak most! A csak most természetesen nem igaz. Sok helyen nem csak a péntek a fekete, hanem az egész hét, és olyat is láttam, ahol hét hetet szenteltek az akciónak, és sokszor az akció sem igazi akció; a termék árát először felemelik, majd leszállítják. Egy héttel később pedig a Black Friday akciós áránál is olcsóbban kínálják azt. A probléma ezzel az, hogy ezzel csak erősítik az egyébként is fennálló túlfogyasztás jelenségét.

Túlfogyasztásról akkor beszélünk, amikor az emberek többet vásárolnak, mint amire valójában szükségük van. Ez bármilyen termékre vonatkozhat, de nagyrészt ruházati és/vagy elektronikai termékek esetén jellemző. Van az ember lányának 30 pár cipője, de most Black Friday van, vesz egy 31.-et is. Tökéletesen működik még a tavaly vásárolt tévé, de lecseréli, mert Black Friday van, és különben is ez nagyobb. Szükségük van ezekre? Nem valószínű. De most akciós, a vásárlás, főleg az akciós vásárlás pedig boldoggá tesz. Egy időre. Pontosan annyira, hogy újra vágyjunk erre az élményre. Ez egy öngerjesztő folyamat, aminek sokan nem tudnak megálljt parancsolni.

Néhány éve a Black Friday ellenkampányaként indult el a Ne vásárolj semmit!-nap nevezetű mozgalom, amelyet az előzővel azonos napon tartanak. Ezzel igyekeznek az embereket tudatosságra nevelni, és fékezni a túlfogyasztást, hangsúlyozva a környezetvédelmi szempontokat is. Félreértés ne essék, nem az a céljuk, hogy mindenfajta vásárlásról lebeszéljék az embereket. Nem arról szól ez, hogy ha valakinek nincs télikabátja, az ne is vegyen, vagy ha tönkrement a telefonja, ne pótolja. A szükségtelen vásárlást, a pénzkidobást és a környezetszennyezést szeretnék mérsékelni, és a tudatos vásárlást erősíteni. A tudatos vásárlás azt jelenti, hogy az ember minden boltba menetelkor gondosan mérlegeli, mire van szüksége; nagyjából azt jelenti, hogy csak muszájból vásárol.

A magam részéről valahova a kettő közé helyezném az álláspontomat, a Ne vásárolj semmit-hez közelítve. Úgy gondolom, ha valakinek szüksége van egy ruhadarabra vagy elekronikai cikkre, és meg tudja várni, hogy akciós legyen, hajrá, menjen, és vegye meg Black Friday-kor! Ha régen kinézett egy felsőt vagy egy csizmát, amit az eredeti áron nem engedhetne meg magának, de egyébként a kedvenc darabja lenne, vegye meg Black Friday-kor! Ha a hőn áhított telefon, amit évekig fog használni, most akciós, vegye meg most! Ha a gyűjteményéből csak egy darab hiányzik, amiért most olcsóbban juthat hozzá, vegye meg most! Ahéten vásárolt könyvekkel én is így tettem.  Az akciók alapvetően jó dolgok, a spórolás pedig még jobb. Én is igyekszem a lehetőségek szerint megvárni, amíg a hőn áhított ruhát, könyvet, elektronikai cikket, háztartási gépet leszállított áron vehetem meg. Álszentség lenne azt állítani, hogy az akciók kihasználása káros.

Az viszont nem spórolás, ha az ember négy Deák Ferenc helyett „csak” kettőt hagy ott a boltban olyan dolgokért, amelyeket egyszer, vagy egyszer sem fog viselni vagy használni. Ez pazarlás. Mind a pénz, mind az idő, mind a termék, mind az azt előállító munka pazarlása. Épp ezért arra buzdítok mindenkit, hogy csak akkor, és csak olyan terméket vegyen meg a Black Friday keretein belül, amennyiben szüksége van rá.

25

Tegnap betöltöttem a 25-öt. Negyed évszázada vagyok ezen a világon, figyelek, tapasztalok, alkalmazkodom, igyekszem megtalálni a nekem kijelölt utat.

Mit is mondhatnék? 25 év nagy idő; bárhonnan számítjuk is, ennyi idő alatt nagyon sok minden történik, változik. Valami létrejön, valami eltűnik, másvalami csak módosul, előnyére vagy hátrányára. Ami állandó, az a változás.

Az ember 25 éves korára végérvényesen belép a felnőttkorba. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Van egy végzettsége, és van egy egzisztenciája, vagy elkezdte azt kiépíteni. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Van egy családja vagy egy kialakulóban levő családja. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Megtalálta önmagát, járja a saját útját. Vagy legalábbis ezt várják tőle.

Nagyjából ennyi idővel ezelőtt a fenti állítások igazak voltak. Valamennyire talán azok most is, mégis azt érzem, egyre inkább eltolódik minden, és ennek nem csak az az oka, hogy a fiatalok a tanulmányaik miatt később kezdenek neki a nagybetűs Életnek. És habár egy iszonyatosan felgyorsult világban élünk, mégis azt vehetjük észre, hogy a fiatalok nem akarják elkapkodni ezt a bizonyos felnőttlétbe való belépést, legyen szó akár a munkába állásról, vagy a családalapításról. Úgy mondják, még szeretnének élni, mielőtt elköteleződnek akár a munkájuk, akár egy adott személy mellett. Tulajdonképpen saját magukat keresik, amire az iskolaévek alatt nem volt idejük és lehetőségük. Szoktam mondani, hogy a 30 az új 20. Ami régen 20 éves korra megvolt egy saját élet elkezdéséhez, az most nagyjából 30 éves korra van meg.

Ha mindezt magamra vonatkoztatom, azt látom, hogy a fenti állítások nagyjából igazak: van egy nagyon jó diplomám, több mint normális állásom és egzisztenciám, ami idővel csak jobb lesz. A saját család ugyan még egy kicsit messzebb van, de ebbe az irányba is elindultam. Néhány éve még nem akartam gyereket, mostanra ez változott – a lesz már nem kérdés, a mikor már sokkal inkább. Hogy megtaláltam-e önmagam? Tudom-e ki vagyok és mi dolgom itt? Ezekre egyértelműen nem tudok válaszolni, de azt mondhatom, hogy már nem olyan homályos a kép, mint amilyen 5-7 évvel ezelőtt volt. Könnyebb magam elhelyezni a világban, mint akkor, a „kétféle ember van” típusú dolgokban egyértelműen el tudom dönteni, hogy melyikbe tartozom. S hogy mi mindent nem csináltam még? Napestig sorolhatnám.

A mostani állapotomat a legjobban úgy tudnám érzékeltetni, hogy elértem egy kereszteződéshez, ahonnan nem csak balra vagy jobbra, hanem számtalan irányba lehet menni, és mindegyik máshova vezet. Hogy végigmehetek-e mindegyiken, vagy választanom kell közülük, mert egy életbe az összes nem fér bele, majd elválik. Egy biztos: most egy nagyon izgalmas életszakasz kezdődik, és csak rajtam áll, mit merek kihozni belőle.

Nem a márka teszi a goth-ot

Az öltözködés fontos elem az életünkben, ruházatunk ugyanis sok mindent elárul rólunk; megmutathatjuk vele tudatosan is, kik vagyunk, de akaratunkon kívül is leolvashatók rólunk bizonyos jegyek. A különböző szubkultúráknál a ruha még inkább az önkifejezést szolgálja, épp ezért szinte mindegyiknél felfedezhetők jellegzetességek: a rappereknél a lógó ülepű nadrág, hosszú póló és baseball (vagy ahhoz hasonló) sapka hátrafelé álló ellenzővel, a rockereknél és metalosoknál az acélbetétes bakancs és a zenekaros pólók, a gothoknál pedig a további típusoktól függően a necc felsők, kesztyűk és harisnyák, csipkével díszített, vagy abból készült ruhadarabok, a fűzők, csak hogy a legáltalánosabbakat említsem.

Utóbbira a ruhaipar egy komplett ága épült fel: egymást váltják a különböző márkák és webshopjaik, akiktől ruhákat, cipőket, kiegészítőket rendelhetünk. Ilyen például a Punkrave, a Draculaclothing, The Gothic Shop, a Hellbunny, a Poizen Industries, a Moonmaiden, a Sinister, a Restyle és a Killstar, és még rajtuk kívül rengetegen vannak, akikről nem is hallottam. Vannak köztük viszonteladók, és saját készítésű termékeket forgalmazók is, az árak pedig a „kicsit még gyűjtök rá”-tól a „majd egy másik életben lesz ilyenem”-ig terjednek. Aki megengedheti magának, az él is a lehetőséggel, hogy ezektől a készítőktől vásároljon. Ezzel nincs is semmi gond. Azzal véleményem szerint már sokkal inkább van, ha a szubkultúra azt kezdi sugallni a tagjainak, hogy nem a közösségbe valók, ha nincsenek ilyen ruháik.

A goth-ot viszont nem a márka teszi. Nem attól lesz valaki trú, vagy még trúbb, mert az egész ruhatára az említett webshopokban kapható darabokból áll, és senki sem kevesebb attól, hogy turkálóból, másodkézből, AliExpresszről vagy az eBay-ről szerzi be a ruháit. Minőségben lehet, hogy egy eBay-es szoknya gyengébb, mint egy draculaclothingos, a turkálóhoz pedig szerencse is kell, továbbá ott van az a körülmény is, hogy az embernek van-e lehetősége és igénye arra, hogy drága ruhákat viseljen. Ha valakinek olyan a munkája, ahol dress code van, vigyázni kellene a ruhára (vagy nem tud vigyázni a ruhára), és csak a szabadnapokon tudja vállalni a szubkultúrába tartozását, akkor az égvilágon semmi értelme nincs annak, hogy felhalmozzon egy rakás fűzőt, csipke felsőt, vagy abroncsos szoknyát.

Azért pedig főleg nem szabad kisebbségi érzést kelteni senkiben, mert nem engedheti meg magának a márkás holmikat. Turkálókban (főleg a vidékiekben) igazi kincseket lehet találni, ha az ember kitartó, ha pedig van hozzá tehetsége, maga is elkészítheti álmai darabjait egy kis átalakítással.

Én magam valahol középtájon vagyok; rendeltem már a fentiek némelyikétől, de vannak másodkézből származó és eBay-es és nagyon régi ruhadarabjaim is, utóbbiakból olyan is van, amely nem kifejezetten goth stílusú, de igyekszem úgy kombinálni, hogy a végeredmény az legyen. Kevésbé lennék goth ezek miatt? Nem hinném, ahogy azt sem, hogy a megengedhető márkás dolgokból összeállított öltözék minden esetben messze túlszárnyalja a nem márkás dolgokból összeállítottat. Ennek szemléltetésére álljon itt néhány kép, melyek a közelmúltból ismerősek lehetnek.

A fenti két képen két márkát viselek: a blúz a Punkrave-től, a szoknya a Moonmaiden Gothic Clothing-tól van.

Éles kontrasztként: a szoknya idén lesz tíz éves, a mídert pedig egy használtcikk-kereskedőnél találtam, egy Mátyás királyért hoztam el. A bolerót a New Yorkerben vettem, amikor még jobb minőségű árukat kínáltak. Ugye, hogy nem olyan nagy a különbség?

Itt egy Draculaclothing-blúz van rajtam, egy Burleska-fűzővel (ez utóbbit ajándékba kaptam egy volt kolléganőmtől), a szoknyát egy csoportban vettem másodkézből.

Ennél a két összeállításnál a fűzők származnak a Draculaclothing-tól, a szoknya és a felső turis mindkét esetben.

Még egy vegyes összeállítás: szoknya és fűző: Draculaclothing, blúz: egy soproni turkáló.

A képen szereplő darabok közül a cipő volt a legdrágább.

A bal oldali képen csak a kesztyű webshopos: Fantasmagoria, a szoknyát eBay-ről rendeltem, a blúz pedig egy Hellbunny-kópia, varrónő készítette. A jobb oldalin a fűző draculaclothingos, a szoknya a már említett tíz éves darab, a felső pedig egy szintén sokéves, nem is emlékszem, honnan van.

Általában márkás ruhát márkással, nem márkásat pedig nem márkással párosítok, de ha az összkép megkívánja, eltérek ettől. Az pedig valahol jó érzéssel tölt el, ha olyan napon dicsérik meg a szerelésemet, amikor egyetlen drága darabot sem tartalmaz. Mert néha a kevesebb tényleg több. Nektek melyik összeállítás tetszett a legjobban? 

Elemzés a szerzőtől - E.A. Poe: A holló

Szeretem Edgar Allan Poe műveit. Talán nem meg lepő, hogy a kedvenc versemet is ő írta. Ez pedig A holló.

Poe összes elbeszélését a Szukits kiadó két kötetben gyűjtötte össze, s hogy még teljesebb legyen a gyűjtemény, melléjük tették az esszéit és a kritikáit is. 

Az első kötet vége felé járok, az esszék között akadtam rá A műalkotás filozófiája című írására. A hollóról szól. Pontosabban a vers keletkezéséről.

Bizonyára mindenki emlékszik rá, milyen volt irodalom órán verset elemezni. Kerestük a szimbolikát, a költői képeket, bármilyen mögöttes tartalmat, kitértünk a verselésre, ritmusra, a hangulatára; alkotóelemeire bontottunk minden költeményt, hogy a lehető legjobban megértsük, mit is szeretett volna üzenni velük a költő.

Mégsem lehettünk biztosak abban, hogy a feltételezéseink helyesek, hiszen a legtöbb költő, akikről tanultunk, már nem él, így megkérdezni sem lehet őket, hogy tényleg azt gondolták-e, amit szerintünk gondoltak.

Erről eszembe jut egy anekdota, amit a gimis irodalomtanárom mesélt el verselemzés kapcsán: Arany János egyszer a saját versének elemzését hallgatta végig. A verset elemző személy előadásában végig az „A költő azt gondolta, hogy…” fordulatot használta, mire Arany János megjegyezte: „Gondolta a fene!” 

Ezzel beszélt le minket ennek a frázisnak a használatáról; megjegyzem, azóta sem mondtam ilyet soha. Ha már egy „valószínűleg”-et hozzáteszünk, jobban hangzik.

Aki olvasta A hollót, bizonyára el tudja mondani, hogy számára mit jelent ez a mű, és biztosan vitatkozni is lehetne az értelméről. Poe talán a félreértelmezések elkerülése végett, talán egyén okból (és itt van megint a feltételezés, hisz nem tudom tőle megkérdezni) írta meg A műalkotás filozófiáját, és szedte benne atomjaira saját versét.

Leírja, hogy miképp fogant meg agyában a gondolat, hogy egy hosszú verset írjon, hogyan választotta ki a témát, hogyan jutott arra a következtetésre, hogy refrént kell alkalmaznia a nagyobb hatás érdekében, és hogy ezt miért egy holló mondja, és azt is bemutatja, hogy hogyan építette fel magát a verset gyakorlatilag fordítva: a tetőpontot írta meg először, s ezután a felvezetést és a lezárást.

Merőben más egy vers elemzését a saját szerzőjétől olvasni. Innentől nincs mese, a rejtély megoldódott, ő az íráskor ezt gondolta, ez volt a megírás célja, és kész. A célt egyébként szerintem elérte, s végre azt is megértettem, hogy én miért nem tudok verset írni.

A műalkotás filozófiája, valamint A holló különböző fordításokban itt olvasható.

A műalkotás filozófiáját Babits Mihály fordította, és a vers is megjelent az ő fordításában, ezért ha valaki nem így ismeri, nem kell meglepődni. Az én személyes kedvencem Tóth Árpád fordítása. Véleményem szerint a „soha már” sokkal jobban visszaadja a „nevermore” jelentését, mint hangulatában, mind értelmét tekintve, mint a Babits-féle „sohasem”. Ez a kettő, valamint Kosztolányi Dezső fordítása a leghíresebb, de érdemes elolvasni a többit is; ahány fordító, annyiféle értelmezés, s bár szerintem nem mindegyik jó, mert a hangulatot nem adják vissza, érdekes látni, hogy kinek mit sikerült kihozni ebből a nagyszerű versből.

 

Hellena megszerezte ezt a könyvet: - de milyen áron?!

Hamarosan bezár egy könyvtár. Nem tudom, mióta létezik, hányan látogattuk, és pontosan hány kötetet számlált; csak néhány hónapja jártam oda, és többet nem fogok. A könyveket szétosztják. Én is hoztam néhányat; az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Könyvnek mindig örülök, de sajnálatos, hogy ilyen áron kell bővítenem a magánkönyvtáramat és szinte teljessé tenni egy gyűjteményt.

Egyszerre dühítő és elkeserítő. Akármilyen alacsony is legyen egy könyvtár látogatottsága, az a maroknyi ember örül annak, hogy van hol kielégíteni a kultúra iránti igényét. Örülni kellene annak, hogy vannak még emberek, akik a könyveket, az olvasást választják a tévé, a facebook, a videók helyett.

Nemrég olvastam, hogy jelentősen gazdagabb azoknak a gyerekeknek a szókincse, akiknek a szüleik olvastak mesét, mint akiknek nem (írták a számot is, hogy mennyivel, de nem emlékszem pontosan, ferdíteni pedig nem szeretnék). Az ilyen gyerekekből művelt, a világra nyitott, gondolkodó, tudásvágyó felnőttek lesznek (hacsak közben ez utóbbit ki nem ölik belőlük az iskolában). Ez tényleg elhanyagolható szempont? Tényleg nincs erre szükség? Rossz lenne, ha az ember így akar kikapcsolódni? A kérdések költőiek.

A könyvtárba járásnak nemcsak egy sajátos hangulata van, hanem az érdeklődési körünket is szélesíti. Én személy szerint hajlamos vagyok arra, hogy leragadjak a saját példányaimnál, ezáltal a kedvenc íróimnál, és jó ideig ne tekintsek ki máshová. Ha viszont ellátogatok a könyvtárba, hirtelen rádöbbenek, mennyi minden van, amit nem ismerek, hány szerző és téma van, akikről és amikről nem is hallottam. Ez valamelyest igaz a könyvesboltokra is, de ott megvan az a hátrány, hogy ott többnyire az új példányok, sikerlistás kötetek vannak, és ott a kínálat állandóan cserélődik. A könyvtárban a kínálat csak bővül.

A könyvek állapota is sok mindent elárul. Kijárnak a lapok, szamárfülesek az oldalak, meggyűrődött a gerinc, a papírkötésen a fólia kezd feljönni, sok példányban van meg, a régi kiadás mellett ott az új: ez mind azt jelenti, hogy sokat forgatják őket. Ez persze nem minden esetben jelenti azt, hogy a történet jó, vagy hogy nekem is tetszeni fog, de annyi biztos, hogy sok ember érdeklődését felkeltette. A véleményeket megtalálom a Molyon, a sajátom pedig úgyis csak akkor alakul ki, ha elolvasom.  

Nem mellesleg, a könyvtárban biztosabbnak érzem, hogy a nekem megfelelő művet fogják ajánlani, ha egy témában kérdezek, mint a boltban. Utóbbiba inkább célirányosan megyek. Könyvtárba nem, és ennek is van egy varázsa. S aki nem jár ilyen helyre, erről fogalma sincs.

Talán naivan, de remélem, hogy ennek a könyvtárnak a bezárása egyedi eset, és tényleg egyszerű oka van. Remélem azt is, hogy minden tagnak van vagy lesz B terve, ahol az irodalom iránti igényét kielégítheti. Nekem van.

Írás közben ezt hallgattam: London after midnight – Psycho Magnet album