„Ezek a mai fiatalok!” – akik minden korban megvoltak, és akikre az
idősebbek mindig furcsán, esetenként rossz szemmel néztek. Semmi különös nincs
abban, ha a feljövő generáció nem olyan, mint az azt megelőző. Betudható ez a
technológiai fejlődésnek, a világ változásának, az evolúciónak, bárminek. A
fiatalabb nem feltétlenül rosszabb. Egyszerűen: más.
Az Y-generáció utolsó és a Z-generáció első tagjai lennének most ezek a mai
fiatal felnőttek. Aki nem ismeri ezeket a csoportokat: az Y generációba az
1981-1994, a Z-be az 1995-2009 között születettek tartoznak. Ugyan ez a
csoportosítás nagyrészt mesterséges, és a fejlett technológiával való viszonyt
veszi alapul (a jellemzőkről nagy vonalakban itt lehet olvasni), újabban
mindegyik generációra jellemző viselkedésformákat is megfigyeltek; ebben benne
van a világnézet, a munkához való viszony, minden. A legérdekesebb számomra még
is az a réteg, akik a generációváltás határán születtek. Ők egy kicsit még
ilyenek, egy kicsit már olyanok. Bizonyos dolgokról még így vélekednek,
másokról már úgy. Talán ők a legváltozatosabb csoport, akiknél még annyira sem
lehet általánosítani, mint azoknál, akik nem a váltás éveiben születtek.
Én magam épp egy generációváltáskor születtem: ’94-esként utolsó Y
generációs vagyok. Ha viszont két hónappal később születtem volna, már első Z-s
lennék. A mai bejegyzésben a saját korcsoportom problémáiról szólok. Fentebb
írtam, hogy a generációváltáskor születettek esetében nehezebb általánosítani.
Én mégis megpróbálom, ugyanis ha körülnézek a kortársaim között, azt látom,
hogy mind ugyanazokkal a problémákkal küzdenek. A következőkben a saját
környezetemben tapasztaltakat írom le. Következzenek tehát annak a
korcsoportnak a problémái, akik nem
tudnak jót csinálni.
Saját korcsoportomat olyannak látom, akik megfelelési kényszerrel küzdenek,
ugyanakkor nem találják a helyüket a világban. Szeretnének valahova tartozni,
szeretnék, ha megértenék és felnőttként kezelnék őket – amiként azok is, egy
teljesen más szemlélettel, mint amilyenekkel a szüleink rendelkeztek a mi
korunkban. Ma a 30 az, ami az ő idejükben a 20-nak számított; érthetők tehát a
részükről felénk érkező elvárások: legyen végzettséged, legyen egy biztos
állásod, állj a saját lábadon, legyen legalább párod, de jobb, ha gyerek is
van, meg lakás, autó. Vagy legalább a szándék mindezekre. Nem hinném, hogy a mi
generációnk ezeket nem szeretné. Amit látok, az az, hogy igenis igény van
ezekre, de később. Nem egyszerre szeretnénk mindezt, mert ma a lehetőségek nem adottak
ahhoz, hogy minden egyszerre vagy rövid időn belül legyen. A mi korosztályunk
nem akar görcsölni azon, hogy ez vagy az még nincs; élvezni akarja a
fiatalságot, amíg lehet – hisz a húszas évek eleje (vagy akár a közepe is) elment
az útkeresésre. Kevesen vannak ma, akik 18-20 évesen pontosan tudják, mit
akarnak az élettől, és azt is, hogy ezt hogyan érjék el. Jómagam ezen kevesek
közé tartozom, és örülök neki. Viszont ahol csak tudom, hangsúlyozom, hogy amit
én csináltam, az a legritkább a velem egyidősek körében. Sokan vannak, akik
látszólag csak úgy vannak bele a világba. Igazából ők még keresik az útjukat,
és frusztrációt éreznek, amikor látják, hogy más már megtalálta.
Ezek a fiatalok az útjuk keresése közben elég sok ellentmondással
találkozhatnak, amik egyáltalán nem segítik őket abban, hogy meg is találják.
Ez tovább növelheti a frusztrációt. Az ellentmondások, problémák a következő
frontokon lehetnek:
1. Egyetem vagy nem?
Minden szülőnek boldogság, ha a gyereke diplomát szerez. Még
nagyobb, ha el is tud vele helyezkedni és szereti is, amit csinál. Sokaktól
elvárják azt, hogy főiskolára, egyetemre menjenek, miközben ők nem akarnak,
vagy nem oda akarnak, vagy éppen azt sem tudják, hogy akarnak-e. Ilyenkor
történik az, hogy felvételiznek egy valamilyen szakra, ami elsőre jól hangzik,
aztán az első néhány hónapban kiderül, hogy mégsem olyan jó, nem tetszik neki,
nem érdekli. Hozzáteszem, ez olyan esetben is előfordulhat, amikor a fiatal
maga választotta a szakot; itt is lehet olyan, hogy nem azt kapta, amire
gondolt. Mit lehet ilyenkor tenni? Végigcsinálni/-szenvedni
vagy otthagyni.
A környezetemben azt tapasztalom, hogy bármelyiket is
választotta a kortársam, egyik sem jó. Mert: „Sok értelme volt így elvégezni, ha nem szereti.”, „Ha elsőre látta,
hogy nem tetszik, miért nem hagyta ott?”, „Többet ért volna egy szakmával, nem
kell mindenkinek diploma.” Ha viszont ott hagyta: „Micsoda link alak, nem lesz belőle semmi.”, „Legalább valami papír
lenne a kezében.”
Kérdem én: melyik a jobb? Megszerezni azt a nyavalyás
papírt egy olyan szakon, amit az ember fia/lánya gyűlöl, és tudja, hogy
pályaelhagyó lesz, vagy felállni, és keresni mást, ahol nagyobb valószínűséggel
találja meg a számításait? Egy ponton nyilván meg kell állapodni, örökké
keresni sem lehet. De fogadjuk el, hogy ez valakinek hosszabb ideig tart!
Sok helyről hallani, milyen gondot okoznak a
munkaerőpiacon az Y-osok és a Z-sek. Kevés munkáért nagy pénzt, és 2 éven belül
főnöki széket. Természetesen ez a gondolkodás kezdő munkavállalóként nem szerencsés,
mondhatni hibás, mert ez nem így megy, és nem csak azért, mert azokban a
bizonyos főnöki székekben X, adott esetben Baby Boom (BB) generációs valakik
ülnek. Azt a korosztálynak kell elfogadni, hogy ezekhez idő, megfelelő
végzettségek, és nagy adag szerencse is kellhet.
Azt viszont a felettünk levő generációknak kellene
(szerintem) elfogadni, hogy manapság már nem húzzuk ki a nyugdíjig ugyanazon a
munkahelyen. Friss vélemények szerint 5 évente váltani kellene, mert ezzel
érhető el a fejlődés, tágabb szemlélet, nagyobb tapasztalat. Ha ezt nem is
tartjuk be, igenis szükség van arra, hogy váltsunk, ha a körülmények nem megfelelők,
legyen szó az anyagiakról, a kollégákkal való viszonyról, vagy akár a
szabadidőről.
Ebben a generációban megfigyelhető jelenség az ún. „job-hopping”, ami nagyjából annyit
jelent, hogy az illető ugrál egyik munkahelyről a másikra; mindig arra, amelyik
szerinte valamilyen szempontból megfelelőbb az előzőnél – teszi mindezt rövid
időtávokkal, pl. havonta, vagy a próbaidő keretein belül bárhogy (még ezalatt,
vagy a végén nem hosszabbít).
Ezen a fronton az idősebb generációtól a következő
ellentmondásos kommenteket kaphatják: „Most
fiatal, most kellene neki váltogatni, minden hónapban máshol dolgozhatna!”, illetve
„Hogy néz az ki az önéletrajzban, ha
ennyi munkahelye volt?”, „Miért nem tud sehol megmaradni?”
Jellemző az Y- és a Z-generációra, hogy teljesen más
szempontok szerint keresnek munkát és munkahelyet, mint ahogy a szüleik és
nagyszüleik tették. Nem szívesen vállalják el azokat a munkákat, ahol
valamelyik feltétel, amit maguknak szabnak, nem teljesül, csak a tökéleteset fogadják
el, és csak a végső esetben kötnek kompromisszumot, és amint lehet, váltanak.
Többen vállalják azt is, hogy adott ideig nem dolgoznak, ha van megfelelő
tartalékuk, ha nem találnak megfelelőt.
Érzékenyebbek a munkaidő-magánélet egyensúly felborulására
is. Ez a korosztály már nem az, aki ott marad túlórázni különböző okokból, a
szabadidejüket feladva. Szeretik, ha a munka nem tölti ki az életüket, hanem
mellette lehet egy hobbijuk, vagy bármilyen kikapcsolódási lehetőségük. Nem
evő-alvó-dolgozó robotok akarnak lenni, hanem olyan emberek, akik a munkájukon
kívül is teljesnek érezhetik magukat.
Az ellentmondás pedig: „Ha ilyen rossz ott dolgozni, miért van még ott, miért nem keres mást?”,
„Tönkre fog menni ebben, veszélyezteti az egészségét.”, ha pedig mégis
felmond, életbe lép a fent már említett „minek
ugrál ennyit”, vagy, ha a fent említett munkanélküliséget választja (önként
vagy kényszerből), „Ilyet a mai világban
nem lehet csinálni.”
Véleményem szerint munka nélkül nem érdemes lenni, én sem
váltanék úgy, hogy előtte nem biztosítottam be magam egy másikkal, de
adódhatnak kényszerhelyzetek, amikor mégis így kell tenni, és az is
előfordulhat, hogy valakit kirúgnak, és adott ideig nem talál másik helyet. Az
ilyen helyzetekre érdemes felkészülni és tartalékolni – bármikor, bármi lehet.
3. Pénzügyek
Takarékoskodás, vagy élet fizetéstől fizetésig?
Mindkettőre van példa a korosztályban, talán az utóbbi jellemzőbb, bár soha nem
lehetek benne biztos. Kívülről olybá tűnhet, mintha az Y- és Z-generáció csak
szórná a pénzt, a jövőre nem gondolva. Valójában nagyon is gondolnak a jövőre,
de másmilyennek látják, mint a szüleik. Ahogy egyre nehezebbé válik a saját
lakáshoz jutás, ezt a lehetőséget kezdik elvetni, és ahelyett, hogy a
lehetetlennek tűnőre spórolnának, élményekre költik a pénzüket. Nem feltétlenül
rossz az, ha valakinek más a fontos.
A magam részéről a kettő közé szeretek helyezkedni – fix összeget
félretenni (ahogy fentebb írtam, bármikor bármi lehet), a maradékból pedig élni
a lehetőségek szerint (és minél kevesebbet számolgatni). Az álmot, hogy egyszer
saját lakásom legyen, nem vetem el, hiszen soha nem lehet tudni, mi történhet
az ingatlanpiacon; egyelőre várok.
4. Család
Ugyan nem mindenki, de a legtöbben vágynak családra,
gyerekekre. Manapság ez is egyre inkább kitolódik, kevesen vannak, akik a 20-as
éveik elején vállalnak gyereket. Inkább a 30-hoz közelebb, vagy azon túl. Sőt,
olyanok is vannak, akik egyáltalán nem szeretnének.
Családalapítással kapcsolatban a következő ellentmondásos
reakciókba lehet botlani:
„Még fiatalok vagytok,
éljetek egy kicsit, nem kell még.”, következő alkalommal pedig „Na, nektek mikor lesz?”
Szerintem mindenkinek magának kell éreznie, hogy ennek
mikor jött el az ideje, ahogy azt is, hogy milyen feltételekhez köti a
gyerekvállalást. Házasság, saját lakás, mindkettő, egyik se? Mindenki döntse el
maga, de ami a legfontosabb: ne szülői vagy társadalmi nyomásra döntsön így
vagy úgy.
Sokat lehetne a témáról beszélni, minden pontról külön is. Ezt a kis
összefoglalót most azért hoztam, mert azt remélem, segít egy kicsit egymás
megértésében, így remélem, azt is sikerült átadnom, miért érezheti azt a generáció, hogy semmi nem jó, akárhogy is cselekszenek. A generációk közti konfliktusok forrása ugyanis legtöbbször az
információ és a kommunikáció hiánya, kisebb hányadban a megérteni nem akarás.
Szívesen olvasok a témában véleményeket, írjátok meg kommentben, mit
gondoltok akár pro, akár kontra! Annyit kérek, hogy bármi is a vélemény, annak
kulturált keretek között adjunk hangot, és ne nézzünk le senkit azért, mert
másképp gondolja!
Zene a poszthoz:
https://www.youtube.com/watch?v=fGZ3MBYOmUs
