Nightwish 25

Nem minden elfogultságtól mentes bejegyzés következik. Sőt, úgy is mondhatnám, hogy a következőkben rettenetesen elfogult leszek.

25 éve ezen a napon alakult meg a Nightwish, a kedvenc nem goth zenekarom. Erről szeretnék ma a magam módján megemlékezni.

Alig vagyok idősebb a zenekarnál, így vajmi kevés esély volt arra, hogy a kezdetektől kövessem őket. 

2007. A kezdet nekem. Ekkor 13 éves voltam, és elég erősen kerestem saját magam. Az Amaranth volt az első dal, amit hallottam tőlük, amelyet már Anette Olzon énekelt. Tarja Turunent és a régebbi számokat csak ezután fedeztem fel – persze nem sok idő elteltével. Ha nekem egy zenekar megtetszik, a lehető legrövidebb időn belül igyekszem megismerkedni a diszkográfiájukkal – ezt a jó szokásomat épp a Nightwish teremtette meg. Ugyanígy ők indítottak el az éneklés útján; az ő dalaikon nevelgettem a kis 13-14 éves hangomat, mit sem sejtve arról, mit érek el vele. A Nightwish mindezekkel elindított egy úton, aminek még talán a mai napig sem értem a végére.

Ők az a banda, akik eddigi életem során a leghosszabb ideig voltak velem, és akiknek a zenéjét most már több mint kétszer annyi idősen is ugyanolyan ámulattal hallgatom, mint amikor először találtam rájuk; akkor is, ha azóta már más műfajok felé (is) húz a szívem. Ők azok, akiknek a dalaiból nem válogatok, hanem az elejétől a végéig hallgatom az albumokat – számomra az albumok olyan komplex egységet alkotnak, hogy szinte bűnnek érzem nem egészükben fogyasztani őket; kivéve, ha épp az éneklést gyakorlom. Ők azok, akiknek az új albumát sok év elteltével is izgatottan várom, és akiknek a magyarországi koncertjét a világért sem hagynám ki, mindegy, hányszor láttam már őket. Az ő albumaik végén érzem azt, hogy a zene által jobb emberré váltam. Ők azok, akikről nem tudom elképzelni, hogy valaha olyat alkossanak, ami nekem ne nyerné el a tetszésemet – hisz most sincs olyan daluk, amely valamennyire ne tetszene. Legfeljebb kevésbé szeretem, mint a többit.

25 év hosszú idő. A zenekarban azóta számos tagcsere történt, melynek folytán ma már az alapító tagok közül csak ketten vannak jelen, illetve a közelmúltban az 5 tagú csapat 6 tagúvá bővült. Nemcsak a tagok változtak, hanem némileg a műfaj is. A fejlődés és a változása legjobban persze úgy érhető tetten, ha tartunk egy Nightwish-napot, és időrendben végighallgatjuk a nagylemezeket. A hangzás finomodik: az Oceanborn és a Wishmaster erőteljes gitártémái mellett megjelennek, majd előtérbe kerülnek a nagyzenekari elemek, hogy hogy a Century Child-on keresztül a Once-ra szinte filmzenében teljesedjen ki. Végigkövethetjük, ahogy Tarja Turunen hangja a csiszolatlan gyémántból a legszebb ékkővé válik. Aztán ez szertefoszlik, és megérkezik Anette Olzon, aki egy teljesen más hangszínnel és képzettséggel rendelkezik; egy korszak lezárul, és egy új kezdődik. A Dark Passion Play Tarja hangjára írt, de Anette által elénekelt dalai egyfajta átmenetet jelentenek, majd az Imaginaerum-ra zenekar és énekesnő egymásra találnak, és megszületik valami, ami tud olyan katartikus lenni, mint a Once volt. Aztán ennek is vége szakad, és jön Floor Jansen, akit a lehető legjobb választásnak tartok, mert nemcsak Tarjának méltó utódja, de az Anette-korszak dalait is tökéletesen énekli. Floorral együtt egy új szemlélet is érkezett a zenekarba; a vele készült albumok, ha nem is gyökeresen, de jelentősen eltérnek az előzőektől, mind zeneileg, mind mondanivalóban. Szerény véleményem szerint ez jó, mások szerint kevésbé. A magam részéről előnyösebbnek tartom, ha egy banda kipróbál új dolgokat, és ha nem jön be, visszatér a régihez, mint ha az egész fennállása alatt nem újul meg. Ahogy mi, akik hallgatjuk őket, változunk, úgy a tagok élete, világnézete is változhat; más témák foglalkoztathatnak egy zeneszerzőt most, mint 25 évvel ezelőtt. És ezzel a világon semmi baj nincs.

Úgy gondolom, az elmúlt 25 évben a Nightwish maradandót alkotott; valami olyat, amilyet senki más, vagy csak nagyon kevesen voltak és lesznek képesek.

Most pedig megkísérlem a lehetetlent, és a 25 évre tekintettel kiválasztom a szívemnek legkedvesebb 25 Nightwish-dalt. A listát időrendben állítom össze, rangsort nem fogok felállítani – arra már tényleg képtelen vagyok. Kedvenc album megnevezésére se kérjetek, az sem megy. A dalok a címre kattintva hallgathatók meg.

Beauty and the Beast (Angels fall first)

Devil and the Deep Dark Ocean (Oceanborn)

The Pharaoh Sails to Orion (Oceanborn)

The Kinslayer (Wishmaster)

Come Cover Me (Wishmaster)

Dead Boy's Poem (Wishmaster)

10^th Man Down (Over The Hills And Far Away)

End of all Hope (Century Child)

Ocean Soul (Century Child)

Beauty of the Beast (Century Child)

Wish I Had An Angel (Once)

Nemo (Once)

Romanticide (Once)

Ghost Love Score (Once)

The Poet and the Pendulum (Dark Passion Play)

Bye Bye Beautiful (Dark Passion Play)

The Islander (Dark Passion Play)

Rest Calm (Imaginaerum)

Song of Myself (Imaginaerum)

Weak Fantasy (Endless Forms Most Beautiful)

The Eyes of Sharbat Gula (Endless Forms Most Beautiful)

The Greatest Show on Earth (Endless Forms Most Beautiful)

Shoemaker (Human :II: Nature)

Pan (Human :II: Nature)

Procession (Human :II: Nature)

Vagy egyben: Spotify

A lista arra a pillanatra érvényes, amikor ezt a bejegyzést írom. A nagy részük mindenkori kedvenc, de akad néhány, amely az élethelyzetemtől és a hangulatomtól függően változik. 

Hogy kapunk-e tőlük még egyszer 25 évet, azt senki nem tudja. Én azt kívánom, kapjunk. Én itt leszek és figyelek.

Egy testben az ellenséggel - pajzsmirigy-betegségem 20 éve

Ennek a bejegyzésnek a gondolata nagyjából fél évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, de a megírásával meg akartam várni a kerek évfordulót. Három napot csúsztam. Május 3-án volt 20 éves az, amit én az utóbbi időben csak a kis japánomként emlegetek. 2000.05.03. Ezen a napon diagnosztizáltak nálam Hashimoto thyreoiditist, vagyis autoimmun pajzsmirigygyulladást és ennek következtében pajzsmirigy-alulműködést. 5,5 éves voltam.

Nem emlékszem túl sokra ebből az időszakból. Előttem van a kórház folyosója, a kezelőorvosom szobájának egy részlete, és a vérvételes labor. Egy bánatos szermű kutya képe volt a falán, ezt néztem mindig a könnyeimen át, amíg a vérem folyt a kémcsőbe. Nem igazán fogtam fel, mi történik, nem tudatosult, hogy beteg vagyok. Azt tudtam, hogy reggelente be kell vennem egy fehér tablettát evés előtt. Nem tudtam, mi az, hogy TSH, mi az, hogy pajzsmirigy, mi az, hogy hormonzavar. Azt tudtam, hogy ha a vérvételek után telefonon azt mondták, hogy jó lett az eredmény, annak örülni kellett (még el is képzeltem az orvost, ahogy ő is örül neki), ha pedig azt mondták, hogy nem lett jó, akkor több gyógyszert kell „enni”.

Ismerősök, akik tudták, hogy ilyen betegségem van, és náluk vagy egy rokonuknál ugyancsak felmerült, hogy ez lehet a gond, kérdezték, nálam hogy derült ki, mit éreztem. Ez utóbbira soha nem fogok tudni válaszolni. Nem emlékszem. Az emlékeim helyett meséltek viszont a leletek, meg anyukám. Ő elmondta, hogy az egyetlen dolog, amit észleltek, az az, hogy „zizis” voltam; ingerlékeny, nyugtalan, nem tudtam egy helyben megülni. A probléma egy óvodai szűrővizsgálaton derült ki, ahol az akkori háziorvos észrevette, hogy vastagabb a nyakam, mint kellene, talán a pajzsmirigyemet is nagyobbnak tapintotta (ebben nem vagyok biztos); mindenesetre érezte, hogy valami nem stimmel, és beutalt kivizsgálásra. Ezúton is hálásan köszönöm neki!

A laboreredmény őt igazolta: a TSH (pajzsmirigy-stimuláló hormon) értéke a normálisnak sokszorosa volt, a szabad hormon szintje sem volt megfelelő, és az antiTPO szintje is magasabb volt a kelleténél (a TPO egy enzim, amely a pajzsmirigyhormonok termelődésében játszik szerepet; ez ellen termel antitestet a szervezet). Ebből következett, hogy autoimmun folyamatról van szó – a legegyszerűbben megfogalmazva: a szervezetem úgy döntött, hogy megtámadja a pajzsmirigyemet. Ezt hívják Hashimoto thyreoiditis-nek, az azt felfedező japán orvos után – én is ezért hívom a kis japánomnak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fenekestől felfordult az életem. Az én szemszögemből nem fordult fel semmi; az első emlékeim már abból a korból valók, amikor már beteg voltam; mintha soha nem éltem volna nélküle. Rutinná vált, hogy a reggelemet a gyógyszerrel kezdem; emlékeim szerint sosem volt másképp. Megszoktam a vérvételt és az orvoshoz járást; amióta az eszemet tudom, menni kellett; hogy milyen időközönként, az a mindenkori laboreredménytől függött. Először a tatabányai kórházba jártunk, körülbelül háromhavonta, ha gond volt, akkor gyakrabban. Ezt mind a régi leleteimből olvasom; még írógéppel írták őket.

2004-ben aztán orvosváltásra kényszerültünk; Győr és Budapest jöhetett szóba. Nagypapám diabetológusán keresztül a győri kórházban találtunk egy doktornőt, akinél a gimi végéig maradhattam. Neki is nagyon sokat köszönhetek. Beállította a gyógyszeradagomat és végigkísérte a serdülésemet, minden járulékos problémával együtt. Hashimoto ugyanis nem elégedett meg azzal, hogy bennem él; körülbelül kétévente hozott magával valamit, többek között vashiányt és menstruációs zavarokat. Hogy mindig minden összefüggött-e az alapbetegségemmel, azt nem mondhatom biztosra, mindenesetre utólag feltűnt, hogy kétévente jött elő valami – vagy a gyógyszeradagon kellett módosítani, vagy az egyéb bajaimat kellett kezelni. 2013 nyarán köszöntem el a doktornőtől; egy saját kezűleg készített gobelinképet adtam neki ajándékba, az asszisztensének pedig, aki annyi éven át méricskélt és szurkálta a karomat, egy cserepes virágot. Jó szívvel emlékszem rájuk.

Az egyetem kezdetekor Budapestre költöztem, így ismét új orvost kellett keresnem. Ismét nagypapám segítségével találtam. Ő az egyetemi éveimet kísérte végig (nem volt zökkenőmentes, viszont itt magamnak okoztam a problémát egy nem megfelelő vitaminnal), és teszi ugyanezt a felnőtt életemmel (és együtt sajnálkozik velem azon, hogy mogyoróallergiás lettem, és nem ehetek többé Nutellát). Orvos, nagybetűvel, akire az életemet is rábíznám.  Neki is van része abban, hogy most itt vagyok.

És persze az óriási nagy szerencsémnek. Tulajdonképpen szinte mindig panaszmentes voltam. Nem voltak a klasszikus pajzsmirigy-alulműködésre jellemző tüneteim; az anyagcserém ugyan lassabb, de sokkal rosszabb is lehetne, és ha nagyon odafigyelek az étkezésemre, fel sem tűnik, hogy gond van vele. Ugyanígy nem voltak a Hashimotóra jellemző tüneteim sem; tudniillik, ez a kisördög azt csinál, amit akar - ha úgy gondolja, hogy a túlműködésre utaló tüneteket váltja ki nálam, akkor megteszi. Így eshet meg például az, hogy a 100/50-es vérnyomásom mellé 80-90-es pulzusom van. Ha úgy gondolja, hogy rám ragaszt tíz kilót, akkor az a tíz kiló nem megy le, ha meggebedek, akkor se – majd akkor, ha megint gondol egyet. Erősen gyanakszom arra, hogy most ez történik velem; az egyetem utáni nagy nyugalom és az ülőmunka következtében kissé megnőtt a súlyom – nem annyira, hogy a ruhaméretem változzon, az ugyanúgy kettő között van, csak most épp a nagyobbhoz közelít. Annyira viszont igen, hogy a miniszoknyáimat ki kellett selejteznem, mert nem merem őket utcára felvenni. Úszni és kondizni kezdtem, heti ötször. Semmi. A mérleg egyre többet mutatott, a mérőszalag kevesebbet, a tükör meg ugyanazt, amit addig. Ha úgy gondolja, tönkretesz bőrt, hajat, körmöt, ami egy nő önbizalmának sem fog jót tenni, ha pedig úgy gondolja, hogy nem elég nekem egy autoimmun betegség, hoz egy másikat.

Rendkívül szemléletesen mutatja be ezt az állapotot Hashimoto levele (a névre kattintva olvasható), melyet valószínűleg egy sorstárs írt, összefoglalva, mi mindenen mehet keresztül valaki, amíg diagnózist kap, illetve mi jöhet még azután. Hangsúlyozza azt is, hogy nem minden Hashimotós beteg egyforma. Én a szerencsésebb vagyok. Sok minden ismerős a listáról. De mindent sokkal enyhébb formában tapasztaltam, mint mások, akiknek a történetét olvastam. Nem lett se inzulinrezisztenciám, se policisztás ováriumom (sokan vannak, akiknek mindkettő van. Igen, pluszban). Én allergiás lettem a mogyoróra és minden kistestvérére – és, bár sajnálom a Nutellát, ha már kell lennie még egy valaminek, talán ez a legjobb.

Végezetül elmondanám azt, amiért tulajdonképpen ez a bejegyzés megszületett: fél évvel ezelőtt gondolkodtam el azon, hogy valójában fogalmam sincs, hogy akár a korábbi, akár a mostani énemből melyik vagyok én és melyik Hashimoto – hisz sosem éltem nélküle. Nem tudom, hogy a sok törődést igénylő bőröm alaptulajdonság, vagy ő csinálja. Nem tudom, hogy akkor is 11 évesen menstruáltam volna-e, ha ő nem él velem. Nem tudom, hogy a hajam vagy a körmöm állapota öröklött, vagy miatta kell sokszorosan ápolni. Nem tudom, hogy a libidóm milyen lenne nélküle - beleszól-e egyáltalán, fogalmam sincs. A hangulatingadozásaim – ez én vagyok, ő, vagy egy harmadik dolog? Sosem fogom megtudni.

Sok mindent megéltünk már együtt, és még sok mindent fogunk. Eddig nyerésre állok, de a java még hátravan, és a nagy részét megjósolni sem lehet. Egy biztos: az én kis japánom velem lesz. Mindvégig.

Schattenwelt élménybeszámoló

Az Ausztriában megrendezett Schattenwelt fesztiválra egy csoportban akadtam rá, ahova a hozzá kapcsolódó facebook eseményt posztolta egy tag. Ahogy végignéztem a fellépők listáját, és megláttam a Blutengel nevet, már eldöntöttem, hogy ott leszek.

A fesztivál két napos, idén november 8-án és 9-én rendezték meg. Az időpont is a lehető legjobb volt; a születésnapomat követő hétvége, és úgy éreztem, ezzel a lehető legjobban tudom megünnepelni a 25-öst. A rendezvénynek a Schwechat és Bécs határán elhelyezkedő Multiverzum adott otthont. Kettesben mentünk a párommal. Jegyet csak a második napra vettünk, mert az összes felsorolt előadó közül csak a Blutengelt ismertem, és blindre nem akartam szabadságot kivenni a pénteki napra, a szállással sem akartam vacakolni, és drágának is találtam a kétnapos jegy árát (természetesen azoknak, akiket érdekelt mindkét nap, megérhetett annyit).

Az esemény délután 4-kor kezdődött, ezért a fél 1-es Flixbusszal mentünk, ami három óra alatt juttatott el minket Bécsbe. Innen még néhány megállót utaztunk az S-Bahnnal, aminek a megállója a Multiverzum mellett van.

A koncerteken kívül néhány stand is helyet kapott, többek között Killstar, Banned, Burleska és Sinister ruhákat és kiegészítőket lehetett vásárolni. Egy nagyobb táskára már erősen szükségem volt, így egy Banned darabbaltértem haza:

A koncertek két színpadon zajlottak; sajnálatos módon osztódni nem tudtunk, így kénytelenek voltunk dönteni a két színpad közül. A club stage-en korábban kezdődtek a koncertek, az első kettőt megnéztük, majd átvonultunk a nagyszínpadhoz, és végig ott is maradtunk.

A következőkben néhány szóban összefoglalom, kiket láttunk, melyik hogy tetszett, és mindenkitől linkelek egy dalt.

Out of Sphere (DE)

Műfaj: dark synthpop (és egy kis 80-as évek – saját meghatározás szerint)

Az első néhány számról lemaradtunk, de a hallottak alapján nem rossz, bemelegítésnek mindenképpen jó volt.

https://www.youtube.com/watch?v=vuYZXP_B-Jk

Asperger Synthdrome (SE)

Műfaj: Electro

Vele kapcsolatban vegyesek voltak az érzelmeim. Valamelyik száma tetszett, valamelyik nem, a megjelenését pedig kissé ízléstelennek találtam. (Egy necc top volt rajta, ami alatt nem viselt semmit. Konkrétan semmit. Alul egy kicsit több ruha volt rajta, de nem sokkal. A férfiak nagy örömére.) Egy ilyen helyen természetesen bőven elfér ez, és inkább azon csodálkoztam, hogy nem fél attól, hogy esetleg fogdosni akarják.

https://www.youtube.com/watch?v=Eb7KqVRqedM

Oxic Inc (DE)

Műfaj: Gothic rock, darkwave elemekkel

A korábban nem ismert előadók közül az egyik kedvenc volt a fesztiválon. Nekem a London After Mindnight-hoz hasonlított.

https://www.youtube.com/watch?v=tRkO-LSp-m4

ES23 (DE)

Műfaj: Dark electro

Az Out of Sphere-nél jobban tetszett, és jó kis bulit csináltak.

https://www.youtube.com/watch?v=1uqn-2uB2xw&list=PLEQC6dSdb_yGTlExRWNATsPX7MNXjVhSf

Omnimar (RU)

Műfaj: Electronic, alternative-pop, synthpop

Igencsak meglepődtem, amikor egyszer csak felcsendült egy orosz nyelvű dal (mivel nem ismertem az előadót, azt sem tudtam, hogy oroszok), amivel kapásból megvettek. A logójuk pedig egy bakteriofágra emlékeztet (ami egészen addig nem tűnt fel, amíg párom nem tette szóvá).

https://www.youtube.com/watch?v=5k_pyJEzrWM

Das Ich (DE)

Műfaj: Electro, Neue Deutsche Todeskunst, Dark wave, Industrial

Az egyetlen csapat, akik nem tetszettek a nap folyamán. Az alapok nem lettek volna rosszak, ha nem artikulálatlan üvöltözést társítanak hozzá. Lehet, hogy mindez csak élőben tűnik így, egy esélyt azért adok nekik még stúdióminőségben is.

https://www.youtube.com/watch?v=negFek556ag

Blutengel (DE)

Műfaj: Gothic new wave

Mivel az egész felhozatalból csak őket ismertem, érthetően nagyon vártam a koncertet. Természetesen, mint a legnagyobb név, utolsóként kerültek sorra. Nagyon jó koncert volt, a klipekből ismert hölgyeket is elhozták a hitelesség érdekében. Nem tartom magam prűdnek, és homofób sem vagyok, mégis kicsit kibillentett a komfortérzetemből az, hogy fehérneműs csókolózó nőket kell néznem élőben; a férfiakat természetesen nem zavarta, én pedig ezzel a koncerttel rájöttem, hogy miért is akarják a BDSM-et a goth-hoz erőszakkal hozzákapcsolni. A legjobban a Morninstart vártam, legnagyobb örömömre ezzel a dallal kezdték a koncertet.

https://www.youtube.com/watch?v=GKKe3C0D70U

Sajnálatos módon ez volt az utolsó Schattenweltem is egyben; mint kiderült, ebben a formában nem rendezik meg többször.

A hazautazásnál adódott némi kellemetlenségünk (a bő másfél órás fagyoskodást leszámítva), ami miatt a tervezettnél három órával később érkeztünk haza. Mindenesetre jó élményekkel gazdagodtam, és ahogy vártam, megismertem néhány új előadót, akivel a hallgatottak száma bővülni fog.

Végezetül álljon itt egy kép rólam; így néztem ki a fesztiválon (nem mellesleg nagyon jó érzés volt, hogy itt nem voltam fura - rengeteg gyönyörű öltözéket láttam, és akadt pár olyan is, amire inkább azt mondanám, érdekes):

25

Tegnap betöltöttem a 25-öt. Negyed évszázada vagyok ezen a világon, figyelek, tapasztalok, alkalmazkodom, igyekszem megtalálni a nekem kijelölt utat.

Mit is mondhatnék? 25 év nagy idő; bárhonnan számítjuk is, ennyi idő alatt nagyon sok minden történik, változik. Valami létrejön, valami eltűnik, másvalami csak módosul, előnyére vagy hátrányára. Ami állandó, az a változás.

Az ember 25 éves korára végérvényesen belép a felnőttkorba. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Van egy végzettsége, és van egy egzisztenciája, vagy elkezdte azt kiépíteni. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Van egy családja vagy egy kialakulóban levő családja. Vagy legalábbis ezt várják tőle. Megtalálta önmagát, járja a saját útját. Vagy legalábbis ezt várják tőle.

Nagyjából ennyi idővel ezelőtt a fenti állítások igazak voltak. Valamennyire talán azok most is, mégis azt érzem, egyre inkább eltolódik minden, és ennek nem csak az az oka, hogy a fiatalok a tanulmányaik miatt később kezdenek neki a nagybetűs Életnek. És habár egy iszonyatosan felgyorsult világban élünk, mégis azt vehetjük észre, hogy a fiatalok nem akarják elkapkodni ezt a bizonyos felnőttlétbe való belépést, legyen szó akár a munkába állásról, vagy a családalapításról. Úgy mondják, még szeretnének élni, mielőtt elköteleződnek akár a munkájuk, akár egy adott személy mellett. Tulajdonképpen saját magukat keresik, amire az iskolaévek alatt nem volt idejük és lehetőségük. Szoktam mondani, hogy a 30 az új 20. Ami régen 20 éves korra megvolt egy saját élet elkezdéséhez, az most nagyjából 30 éves korra van meg.

Ha mindezt magamra vonatkoztatom, azt látom, hogy a fenti állítások nagyjából igazak: van egy nagyon jó diplomám, több mint normális állásom és egzisztenciám, ami idővel csak jobb lesz. A saját család ugyan még egy kicsit messzebb van, de ebbe az irányba is elindultam. Néhány éve még nem akartam gyereket, mostanra ez változott – a lesz már nem kérdés, a mikor már sokkal inkább. Hogy megtaláltam-e önmagam? Tudom-e ki vagyok és mi dolgom itt? Ezekre egyértelműen nem tudok válaszolni, de azt mondhatom, hogy már nem olyan homályos a kép, mint amilyen 5-7 évvel ezelőtt volt. Könnyebb magam elhelyezni a világban, mint akkor, a „kétféle ember van” típusú dolgokban egyértelműen el tudom dönteni, hogy melyikbe tartozom. S hogy mi mindent nem csináltam még? Napestig sorolhatnám.

A mostani állapotomat a legjobban úgy tudnám érzékeltetni, hogy elértem egy kereszteződéshez, ahonnan nem csak balra vagy jobbra, hanem számtalan irányba lehet menni, és mindegyik máshova vezet. Hogy végigmehetek-e mindegyiken, vagy választanom kell közülük, mert egy életbe az összes nem fér bele, majd elválik. Egy biztos: most egy nagyon izgalmas életszakasz kezdődik, és csak rajtam áll, mit merek kihozni belőle.